A kárhozott város Arkadij Strugackij Boris Strugackij A Város az égbe nyúló, megmászhatatlan sima Fal és feneketlen Szakadék közé szorítva éli mindennapinak igazán nem mondható mindennapjait. Lakói — németek, amerikaiak, oroszok, japánok, kínaiak, svédek és még ki tudja, hányféle náció fiai-lányai — sokat vitatkoznak arról, vajon a Földön vagy egy másik bolygón, esetleg egy másik galaxisban vannak-e. Csak azt tudják, hogy valamennyien önként vállalták, hogy részt vesznek a Kísérletben. Csakhogy a Kísérletről sem tudnak, nem is tudhatnak semmit, hiszen ha tudnák miről van szó, az befolyásolhatná viselkedésüket, cselekedeteiket… Arkagyij és Borisz Sztrugackij A kárhozott város Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és megkísértetted azokat, a kik apostoloknak mondják magokat, holott nem azok, és hazugoknak találtad őket.      (János apostolnak mennyei jelenésekről való könyve, 2,2) Fordította Weisz Györgyi MAGYAR KÖNYVKLUB A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Аркадий Стругацкий и Борис Стругацкий: Град обреченный, 1990, Москва ДЭМ © «Нева», 1988, № 7–8; № 2–3. Hungarián translation © Weisz Györgyi, 2002 Magyar Könyvklub, Budapest, 2002 ELSŐ KÖNYV ELSŐ RÉSZ A SZEMETES ELSŐ FEJEZET A szeméttartályok rozsdásak, horpadtak voltak, a legtöbbnek hiányzott a fedele. Az edényekből szakadt újságpapír, krumplihéj lógott ki. Úgy festettek, mint valami mocskos, igen kevéssé válogatós pelikán csőre. Látszólag mozdíthatatlanul nehezek voltak, ám ha Vannal kettesben egyszerre ragadták meg, egyetlen lendülettel fel tudtak dobni egy-egy ilyen tartályt a teherkocsi platójára, ahol Donald már kinyújtott karral várta, hogy elkapja. Ezután meg lehetett igazítani az egyujjas kesztyűt, és szusszanni egyet, amíg Donald a kocsi végébe görgeti a tartályt. A nyitott kapuból nyirkos éjszakai hideg áradt, a kapualj mennyezetéről egy szál mocskos dróton csupasz, sárga villanykörte lógott himbálózva. Fényében Van úgy nézett ki, mint akit sárgaság gyötör. Donald arcát teljesen eltakarta széles karimájú cowboykalapjának árnyéka. A hámló vakolatú, szürke falak összekaristolva, a sarkokban poros pókhálók, mindenfelé életnagyságú, illetlen ábrák. A házmesterlakás ajtaja mellett üres üvegek és dobozok rendezetlen tömege. Ezeket Van gyűjtötte össze, hogy leadja a visszaváltóban. Amikor már csak egy tartály maradt, Van seprűt, lapátot fogott, és nekilátott összeszedni az aszfalton maradt szemetet. — Ugyan, hagyja már, Van — mordult rá ingerülten Donald. — Mindig elpiszmog ezzel, pedig itt úgyse lesz tisztaság. — A házmester dolga a söprögetés — szólt közbe kioktatóan Andrej, miközben jobb csuklóját megmozgatta: úgy érezte, mintha megrándult volna az előbb. — Úgyis telirondítják megint — mondta Donald gyűlölködve. — Megfordulni sincs időnk, és már több mocskot zúdítanak ide, mint amennyi volt. Van beleöntötte az összeszedett szemetet az utolsó tartályba, rácsukta a fedelet. — Mehet — jelentette ki, végigpillantva a tisztára söpört kapualjon. Andrejre nézett, és elmosolyodott. Majd Donaldhoz fordult: — Csak emlékeztetni szeretném… — Gyerünk már! — sürgette türelmetlenül Donald. Egy-kettő. Andrej és Van egyetlen mozdulattal föllendítette a platóra a tartályt. Háromnégy. Donald megragadta, nagyot nyögött, de nem tudta megtartani. A tartály visszazuhant az aszfaltra, oldalára dőlt, a tartalma vagy tízméternyi körben szétszóródott, a kiürült edény pedig dübörögve begurult az udvarba. A falak közt fölerősödött visszhang a fekete ég felé szállt. — Hogy a fészkes fekete fene enné meg! — káromkodott Andrej, aki alig tudott félreugrani a tartály útjából. — Lyukas a keze? — Emlékeztetni szerettem volna, hogy ennek a tartálynak letört a füle — szólalt meg szelíden Van. Fogta a seprűt meg a lapátot, és munkához látott, Donald pedig leguggolt a plató szélén, két karját térdei közt lógatva. — Átkozott, rohadt, aljas világ — motyogta maga elé. Már néhány napja érezni lehetett, hogy valami nincs rendben körülötte, ma éjszaka pedig különösen nyilvánvaló volt. Andrej ezért nem közölte vele, mi a véleménye a professzorokról általában és képességeik értékéről, ha valami komoly dologgal kell foglalkozniuk. Lehúzta kesztyűjét, cigarettát vett elő. Az üres tartályból elviselhetetlen bűz áradt, ezért gyorsan rágyújtott, és csak aztán kínálta meg Donaldot is cigarettával. Ám az csak a fejét rázta. Valahogy fel kellett dobni a hangulatot. Andrej bepöccintette a használt gyufát az üres tartályba, és rákezdte: — Élt egy kisvárosban két pöcegödör-tisztító. Apa és fia. Csatornázás nem volt, csak pöcegödrök. Ők ketten jártak házról házra, vödörrel kimerték a micsodát, és áttöltötték a saját hordójukba. Úgy dolgoztak, hogy az apa, mint tapasztaltabb szakember, lemászott a gödörbe, a fia pedig föntről adogatta le neki és vette el tőle a vödröt. A fiú egyszer rosszul fogta meg a teli vödröt, és visszaejtette a gödörbe, rá az apjára. Az megtörölte az arcát, felnézett a fiára, és nagy szomorúan azt mondta: “Fajankó vagy, ostoba fajankó. Nem viszed semmire. Ha így folytatod, örökre ott maradsz fönn.” Azt remélte, Donald legalább elmosolyodik: egyébként jó kedélyű, barátságos ember, sosem csügged. De Donald most csak köhögött, és annyit jegyzett meg szárazon: “Minden gödröt nem lehet kimeregetni.” Van pedig, aki a tartály mellett sürgölődött, végképp furcsán reagált. Váratlanul megkérdezte: — És mennyiért adják nálatok? — Mit? — értetlenkedett Andrej. — Hát az ürüléket. Drága? Andrej bizonytalanul vihogott. — Hogy is mondjam… Attól függ, kié… — Nálatok nem ugyanaz az ára? — csodálkozott Van. — Nálunk ugyanaz. És kié a legdrágább? — A professzoroké — vágta rá gondolkodás nélkül Andrej. Egyszerűen nem állta meg. — Aha. — Van újabb lapát szemetet borított bele a tartályba, és bólintott. -Világos. De nálunk, falun nem éltek professzorok, ezért csak egyféle ár volt. Öt jüan egy vödör. Szecsuanban ennyi volt. De Csianghsziban például hét, sőt nyolc jüanra is fölment az ára. Andrej végre kapcsolt, miről van szó. Hirtelen elfogta a vágy, hogy megérdeklődje, igaz-e, hogy ha ebédre hívnak vendégségbe egy kínait, köteles utána a házigazda veteményesében könnyíteni magán. Persze kényelmetlen lett volna megkérdezni. — Hogy áll a dolog mostanában, azt nem tudom — folytatta Van. — Az utolsó időt már nem falun töltöttem… És miért számít nálatok értékesebbnek a professzoroké? — Csak vicceltem — mondta Andrej bűntudatosan. — Ezzel a dologgal nálunk egyáltalán nem kereskednek. — Dehogynem — szólalt meg Donald. — Maga még ezt sem tudja, Andrej. — Maga pedig még ezt is tudja — vágott vissza Andrej. Még egy hónappal ezelőtt is elkeseredett vitába bonyolódott volna Donalddal. Rettentően dühítette, hogy az amerikai rendre olyasmiket mesél Oroszországról, amikről neki, Andrejnek fogalma sincs. Akkoriban még szent meggyőződése volt, hogy Donald egyszerűen átveri, vagy a Hearst-féle rosszindulatú rágalmakat szajkózza. “Menjen már ezzel a Hearst-dumával” — legyintett. De aztán megjelent az a tökéletlen Izja Katzman, és Andrej felhagyott a vitával, csak magában fortyogott. Ördög tudja, honnan szedik ezt a sok sületlenséget. Azt, hogy rendre alulmarad a vitákban, azzal magyarázta, hogy ő maga ötvenegyből került ide, azok ketten meg hatvanhétből. — Szerencsés ember maga — jelentette ki váratlanul Donald, feltápászkodott, és hátrament a vezetőfülkénél álló tartályokhoz. Andrej vállat vont, igyekezett megszabadulni a szóváltás után maradt kellemetlen érzéstől, visszahúzta kesztyűjét, és nekilátott a bűzölgő szemét összekotrásának, hogy segítsen Vannak. Na és, ha nem tudom — füstölgőn magában. — Végül is miről van szó, az ürülékről. És te mit tudsz az integrálról? Vagy, mondjuk, a Hubble-féle állandóról? Ki állíthatja, hogy mindent tud? Van éppen az utolsó adag szemetet borította bele a tartályba, amikor az utca felől feltűnt Kenszi Ubukata rendőr mokány alakja. — Erre jöjjön — szólt vissza a válla fölött valakinek, majd két ujját sapkájához érintve üdvözölte Andrejt. — Üdvözlet, szemetesek! Az utca sötétjéből egy lány lépett a sárga fénykörbe, és megállt Kenszi mellett. Nagyon fiatal volt, legföljebb húszéves, és apró termetű; a nem túl magas rendőrnek is alig ért a válláig. Durva gyapjúszálból kötött, széles gallérú kabátka és szűk, rövid szoknya volt rajta, sápadt, fiús arcából élesen rajzolódott ki vastagon kirúzsozott ajka, világos haja a vállára omlott. — Ne féljen — mondta neki udvarias mosollyal Kenszi. — Ezek csak a mi szemétszállítóink. Ha józanok, teljesen veszélytelenek… Van — intette oda —, ez itt Selma Nagel, újonc. Az az utasítás, hogy nálad helyezzük el, a tizennyolcasban. Üres a tizennyolcas? Van menet közben lehúzva kesztyűjét, odament hozzájuk. — Üres — válaszolta. — Már régóta. Isten hozta, Selma Nagel. Én vagyok a házmester, Van a nevem. Ha bármire szüksége lenne, az ott a házmesterlakás, csak szóljon nekem. — Hozd a kulcsot — szólt rá Kenszi. — Jöjjön, felkísérem — fordult a lányhoz. — Nem kell — válaszolta az fáradtan —, egyedül megyek. — Ahogy akarja — mondta Kenszi, ismét sapkájához érintve ujját. — Itt a bőröndje. A lány átvette Kenszitől a csomagját, Vantól a kulcsot, biccentett, és fejét megrázva hátravetette szemébe hullott haját. Csak annyit kérdezett: — Melyik lépcső? — Az ott szemben — felelte Van. — A világos ablak alatt. Negyedik emelet. Nem éhes? Nem inna egy kis teát? — Nem, nem kell semmi — válaszolta a lány, megint megrázta a fejét, és elindult egyenesen Andrej felé, cipősarka kopogott az aszfalton. A férfi hátralépett, hogy utat adjon neki. Amikor a lány elment mellette, erős parfümillat csapott az orrába. Merőn bámult a lány után, amint az végighaladt a sárgás fénykörön. Szoknyája egészen rövid volt, alig valamivel hosszabb a kötött kabátjánál, csupasz lába fehér. Andrejnek az volt az érzése, hogy ezek a lábak szinte világítanak, ahogy a lány a kapualjból belépett az udvar sötétjébe, amelyben csak a fehér kardigán és a fel-felvillanó fehér lábak voltak láthatóak. Azután felnyikordult, csikorgott, végül becsapódott a lépcsőház ajtaja, és Andrej gépiesen újra elővette cigarettáját, rágyújtott. Közben maga elé képzelte, amint azok a formás fehér lábak lépcsőfokról lépcsőfokra egyre feljebb emelkednek… a sima lábikra, a gödröcskék a térdhajlatban, meg kell tőlük bolondulni… a fenébe is, legalább ágyneműt kellene cserélni, már három hete nem húzott tisztát, a párnahuzat már olyan szürke, mint a felmosórongy… De milyen az arca? Na, ez szép, az arcára egyáltalán nem emlékszem, csak a lábára. Hirtelen észrevette, hogy mindannyian hallgatnak, még a nős Van is elnémult, ám ebben a pillanatban megszólalt Kenszi: — Van egy nagybátyám, Maki ezredes. Oszima úr szárny segédje volt, és két évig Berlinben szolgált. Azután kinevezték megbízott katonai attasénak Csehszlovákiába, ott volt a németek prágai bevonulásánál… Van közben intett Andrejnek, megragadták és ezúttal sikeresen fellendítették a tartályt a platóra. — …Azután egy ideig Kínában harcolt — folytatta Kenszi, komótosan, lassan szíva cigarettáját —, szerintem valahol délen, Kanton környékén. Később ő volt a parancsnoka a Fülöp szigeteken partra tett hadosztálynak, és ő szervezte meg ötezer amerikai hadifogoly hírhedt “halálmenetét” — bocsásson meg, Donald… Azután Mandzsúriába vezényelték, és kinevezték a szahaljani megerősített körzet parancsnokának, ahol egyébként — a hadititkok megőrzése végett — egy tárnába tereltetett és felrobbantott nyolcezer kínai munkást… bocsáss meg, Van… Végül foglyul ejtették az oroszok, és ahelyett, hogy felkötötték volna, vagy ami felér ezzel, kiadják Kínának, bedugták egy koncentrációs lágerbe vagy tíz évre… Mialatt Kenszi mesélt, Andrej felkapaszkodott a platóra, segített Donaldnak elrendezni a tartályokat, felhajtotta és rögzítette a teherautó hátsó deszkáját. Leugrott, cigarettával kínálta Donaldot, és most már hárman álltak Kenszivel szemben, hallgatták, mit mesél. A magas, görnyedt Donald Cooper, kifakult kezeslábasában, hosszúkás arcán mély ráncok a szája körül, szögletes állat őszes, ritka sörte borította. Mellette a zömök, testes Van, akinek szinte nincs is nyaka, ócska, agyonfoltozott vattakabátban, széles, barna arcán, pisze orra körül jóindulatú mosoly, duzzadt szemhéja mögött sötéten csillog a szeme. És Andrejben hirtelen meleg hullámként áradt szét az öröm a gondolattól, hogy ezek a különböz országokból, sőt különböző időpontokból érkezett emberek összegyűltek itt, és egyetlen nagyon fontos ügyet szolgálnak, ki-ki a maga posztján. — …Most már nagyon öreg — fejezte be a történetet Kenszi. — És azt bizonygatja, hogy a legjobb nők, akiket valaha is ismert, az oroszok. A harbini emigráns asszonyok. Elhallgatott, eldobta a csikket, és nagy gonddal eltaposta ragyogóra fényesített cipője talpával. Andrej szólalt meg: — Ez nem lehet orosz. Selma, ráadásul Nagel. — Igaz, svéd a lány — mondta Kenszi. — De ez mindegy is. Csak úgy eszembe jutott. — Elég, induljunk — mondta Donald, és felkapaszkodott a vezetőfülkébe. — Mondd, Kenszi — szólalt meg Andrej a kocsiajtóba kapaszkodva —, te mi voltál korábban? — Ellenőr az öntödében, azelőtt meg a kommunális ügyek minisztere. — Nem, nem itt, hanem odaát… — Odaát? Ott a Hajakava Kiadó irodalmi szerkesztője voltam. Donald begyújtotta a motort, az ócska teherautó rázkódni kezdett, felbőgött, sűrű, kék füstfelhőket eregetett. — Nem ég a jobb oldali lámpa — ordította Kenszi. — Már ősidők óta nem ég — üvöltötte vissza Andrej. — Javítsátok meg! Ha még egyszer meglátom, megbüntetlek benneteket! — Szépen a nyakunkra ültettek titeket. — Mi? Nem hallom! — Azt mondtam, banditákra vadássz, ne sofőrökre — próbálta Andrej túlkiabálni a motor dübörgését. — Mit kötsz bele a lámpánkba? Mikor eresztenek már szélnek benneteket, ti ingyenélők? — Nemsokára — ordította Kenszi. — Már száz évet se kell rá várni. Andrej öklével megfenyegette, búcsút intett Vannak, majd lerogyott Donald mellé az ülésre. A teherautó előrelendült, oldalával végigkarmolta a kapuboltozatot, kigördült a F utcára, élesen jobbra kanyarodott. Kényelmesen elfészkelődve, hogy az ülésből kiálló rugó ne szúrja az ülepét, Andrej a szeme sarkából Donaldra sandított. Az amerikai mereven ült, bal keze a kormányon, jobbja a sebességváltón, kalapja a szemére húzva, éles állat előretolta, és teljes sebességre kapcsolt. Mindig így vezetett, a “megengedett maximális sebességgel”, eszébe sem jutott fékezni a gödrök vagy kátyúk előtt, pedig minden zökkenésnél vadul dülöngéltek a platón a szemetestartályok, csörömpölt a rozsdás motorháztető, Andrej pedig, bármennyire igyekezett is kitámasztani magát a lábával, mindig felrepült, majd visszahuppant, természetesen arra az átkozott rugóra. Csakhogy máskor mindezt vidám szópárbaj kísérte, Donald most viszont hallgatott, keskeny ajkát szorosan összezárta, rá se nézett Andrejre. A megszokott zötykölődésben így volt valami baljóslatú. — Mi van magával, Don? — bökte ki végül Andrej. — A foga fáj? Donald kurtán vállat vont, nem válaszolt. — Az utóbbi napokban mintha kifordult volna önmagából. Látom én. Talán akaratlanul megbántottam valamivel? — Ugyan már, Andrej — bökte ki Donald, a foga közt szűrve a szót. — Nem maga tehet erről. Andrej már megint valami rosszindulatot vélt kihallani ezekből a szavakból, valami bántót, sértőt: ugyan mit képzelsz, te kis senki, hogy tudnál te engem, a professzort megsérteni? De Donald újból megszólalt: Nem véletlenül mondtam, hogy szerencsés fickó maga, tényleg csak irigyelni lehet. Valahogy minden elmegy maga mellett. Rajtam meg átgázol, mint a gőzhenger. Egyetlen ép csontom sem maradt. — Miről beszél? Egy kukkot sem értek. Donald fogát összeszorítva hallgatott. Andrej ránézett, majd előremeredt az útra, de semmit sem látott, megint Donaldra sandított, megvakarta a feje búbját, és zavartan motyogta: — Becsületszavamra nem értek semmit. Végül is minden rendben folyik… — Hát ezért irigylem magát — mondta keményen Donald. — Ne is beszéljünk róla. Ne törődjön vele. — Hogyhogy ne törődjek vele? — kérdezte Andrej végképp fejét vesztve. — Nem tehetem meg. Mi itt együtt… maga, én, a fiúk… A barátság persze nem jó szó, túlságosan is sokat jelent… De, mondjuk, társak vagyunk. Én például, mondtam már, ha bármi… Meg a többiek között sincs egy sem, aki meg tagadná a segítséget. Mondja meg őszintén: ha velem történne valami, és a segítségét kérném, megtagadná? Nem utasítana el, igaz? Donald jobb keze elengedte a kormányt, és könnyedén vállon veregette Andrejt. Andrej elhallgatott. Csordultig telt érzelmekkel. Ismét minden jó volt, minden rendben volt. Donalddal is minden rendben van. Csak a megszokott mélabú vette elő. Végül is elkaphatja az embert a rossz hangulat. Biztosan az önérzete szenvedett csorbát. Végtére is szociológiaprofesszor vagy mi, itt meg ezekkel a szemetestartályokkal kínlódik, előtte pedig rakodómunkás volt a raktárban. Hát persze hogy kellemetlen és megalázó neki, ráadásul nem is beszélhet a sérelmeiről senkivel — nem erőszakkal hozták ide, panaszkodni meg kínos… Azt csak mondani egyszerű, hogy végezz el jól minden munkát, bárhová irányítanak is… Nos, rendben, erről ennyit. Majd magától helyrerázódik. A teherautó a ködtől csúszós úton zötyögött, kétoldalt már alacsonyabbak, vedlettebbek voltak az épületek, az utca szélén a lámpák egyre halványabban pislákoltak, egyre ritkábban sorakoztak. Füzérük ködös, elmosódott foltban futott össze messze előttük, sem az úton, sem a járdán sehol egy teremtett lélek, valamilyen oknál fogva még a házmesterek is nyomtalanul eltűntek. Csak a Tizenhetedik köz sarkán, a leginkább csak Poloskafészek néven ismert ócska szálloda zömök épülete előtt állt egy szekér, előtte lógó fejű lovacska. A szekéren aludt valaki, feje búbjáig ponyvába burkolózva. Hajnali négy óra volt, a legmélyebb alvás ideje, a sötét emeleteken egyetlen ablak sem világított. Előttük balról egy teherautó döcögött elő a mellékutcából. Donald felvillantotta a fényszórókat, elhúzott mellette, és a teherautó — ugyanolyan szemétszállító, mint az övék —, rákanyarodva a főútvonalra, megpróbálta megelőzni őket. Csakhogy emberére akadt, Donalddal nem vehette föl a versenyt, így rövidesen már csak a hátsó ablakból látták egyre remény-telenebbül lemaradó lámpáit. A leégett negyedben még egy teherautót maguk mögött hagytak, épp idejében, mert rögtön a kiégett rész után következett a macskaköves útszakasz, és Donald kénytelen volt csökkenteni a sebességet, nehogy szétessen az egész rozoga alkotmány. Itt már szembejött velük egy-egy kocsi, üresen — ezek a szeméttelepről tértek vissza, nem volt sietős az útjuk. Az egyik lámpától elvált valami sötét figura, és kilépett az útra. Andrej benyúlt az ülés alá, előhúzta a nehéz szerelővasat, de kiderült, hogy egy rendőr az, arra kérte őket, vigyék el a Káposztás közig. Sem Andrej, sem Donald nem tudta, merre van, de a rendőr (tagbaszakadt, teliholdkép atyafi, világos üstöké rendetlenül bújt elő az egyensapka alól) azt mondta, majd megmutatja. Felállt Andrej mellé kívül a fellépőre, az ablakkeretbe kapaszkodva egész úton elégedetlenül fintorgott, mintha valami kellemetlen szagot erezne, pedig belőle magából dőlt az áporodott izzadságszag. Andrej emlékezett rá, hogy a Városnak ezt a részét már lekapcsolták a vízvezetékről. Egy darabig szótlanul haladtak, a rendőr valami operett-dalocskát fütyült, majd minden különösebb bevezető nélkül közölte, hogy a Káposztás és a Bal Második utca sarkán éjfélkor agyonvertek valami szerencsétlent, kitörték az összes aranyfogát… — Rosszul dolgoztok — mondta neki dühösen Andrej. Az ilyen históriák kihozták a sodrából, a rendőr meg olyan hangnemben beszélt, hogy legszívesebben behúzott volna neki egyet: teljesen nyilvánvaló volt, hogy a rendőrt hidegen hagyja a gyilkosság is, az áldozat is, a gyilkosok is. A rendőr gondterhelten fordult felé, és megkérdezte: — Mi van, te akarsz megtanítani, hogy kell dolgozni? — Lehet, hogy én — felelte Andrej. — Minden bokor alatt ül egy tanár. Ha köpsz egyet, egy tanárt találsz el. Ott ül és kioktat. Ez itt szemetet szállít, mégis kioktat. — Nem kioktatlak — emelte volna fel a hangját Andrej, de a rendőr nem hagyta szóhoz jutni. — Visszamegyek az őrszobára — közölte nyugodtan —, és telefonálok a garázsodba, hogy nem ég a jobb oldali lámpád. Nem ég a jobb oldali lámpád, de azért kioktatnád a rendőrséget, hogyan kell dolgoznia. Taknyos. Donald hirtelen rekedtesen elnevette magát. A rendőr is fel-nyerített, és békülékenyen folytatta: — Egyedül vagyok negyven házra, érted? És megtiltották, hogy fegyvert viseljünk. Mit akarsz tőlünk? Nemsokára már a saját lakásodban fognak lemészárolni, nemhogy a mellékutcában. — Miért nem csinálnak valamit? — motyogta elképedve Andrej. — Tiltakozhatnának, követelhetnék… — “Tiltakozhatnának — utánozta a rendőr. — Követelhetnék”… Újonc vagy, barátocskám? Hé, főnök — szólt oda Donaldnak —, fékezzen, megérkeztem. Leugrott a lépcsőről, és szét sem nézve, imbolygó léptekkel elindult a dülöngélő faházak közti sötét rés felé, amelyben távolabb egy magányos lámpa pislákolt, alatta pedig néhány ember álldogált. — De hogy van ez, az istenért, elment az eszük? — szólalt meg zavartan Andrej, amikor a kocsi újból elindult. — Hogy van ez? A Városban csak úgy hemzsegnek a brigantik, a rendőrségnek meg nincs fegyvere! Ez képtelenség. Kenszi oldalán is ott a fegyvertok, mit tart benne, talán a cigarettáját? — A szendvicsét — mondta Donald. — Nem értek semmit — nyögte Andrej. — Megmagyarázták — mondta Donald. — “Tekintettel arra, hogy a gengszterek mind gyakrabban támadnak rendőrökre fegyverszerzés céljából” és így tovább. Andrej egy darabig eltűnődött a hallottakon, közben teljes. erőből próbálta kitámasztani magát, hogy ne dobálja a rázkódó kocsi. A macskaköves részen már túljutottak. — Szerintem ez mérhetetlen ostobaság — bökte ki végül. — És maga szerint? — Szerintem is — válaszolta Donald, közben fél kézzel próbált rágyújtani. — És ilyen nyugodtan beszél erről? — Nyugtalankodtam én már eleget — mondta Donald. — Nagyon régi magyarázat ez, maga még nem is volt akkor itt. Andrej a fejét vakarta, fintorgott. Ördög tudja, még az is meglehet, hogy van valami ráció ebben az indoklásban. Végül is a magányos rendőr valóban csábító célpont lehet ezeknek a gazembereknek a szemében. És ha kivonják a forgalomból a fegyvereket, nyilvánvaló, hogy mindenkiét el kell venni. És persze nem ebben az ostoba indoklásban rejlik a dolog lényege, hanem abban, hogy kevés a rendőr, kevés a razzia. Egy jó alapos razziát kellene rendezni, és egyetlen rohammal kiseprűzni ezt az egész mocskos söpredéket. Mozgósítani kellene a lakosságot. Én például biztosan ott lennék… Persze Donald is eljönne… írni kellene a polgármesternek. Gondolatai egyszer csak új irányt vettek. — Figyeljen csak, Don — mondta. — Maga szociológus. Szerintem persze a szociológia nem tudomány… beszéltem már erről magának… és nem is módszer. De maga persze sok mindent tud, sokkal többet, mint én. Magyarázza meg nekem: honnan van a városunkban ennyi mocsok? Hogy kerültek ide a gyilkosok, a rablók, a tolvajok? Nem tudták a Mentorok, kit hívnak ide? — Valószínűleg tudták — felelte egykedvűen Donald, miközben a kocsi átgázolt egy fekete vízzel teli félelmetes gödrön. — Akkor meg miért… — Senki nem születik tolvajnak. Tolvajjá később lesz. Meg aztán köztudott: “Honnan tudhatnánk, mire van szükség a Kísérlethez? A Kísérlet, az Kísérlet…” — Donald hallgatott egy ideig. — A futball, az futball, a labda gömbölyű, a pálya pedig szögletes, győzzön a jobbik… Az utcai lámpák elfogytak, a Város lakott részét maguk mögött hagyták. A hepehupás utat kétoldalt elhagyatott romok kísérték: földbe süppedt, torz alapokon meredező, értelmetlen oszlopsorok, gerendákkal alátámasztott falak, az ablakok helyén tátongó lyukak, burjánzó gyom, rothadó deszkahalmok, csalán- és bogáncsbozót, a megfeketedett téglarakások között sínylődő, liánok fojtogatta, csenevész fák. Végre megint feltűnt előttük valami ködös derengés. Donald jobbra kanyarodott, kitért egy szembejövő üres teherautó elől, megcsúszott a mély, sárral teli keréknyomban, és végre lefékezett, szorosan a sorban előttük álló szemétszállító kocsi piros féklámpái mögött. Kikapcsolta a motort, és órájára pillantott. Andrej is megnézte, mennyi az idő. Fél ötre járt. — Legalább egy óra — mondta Andrej felélénkülve. — Nézzük meg, mi van ott elöl. — Menjen egyedül — felelte Donald, hátradőlt az ülésen, és a szemére húzta kalapját. Andrej is kényelmesen hátradőlt, gondosan ügyelve a rugóra, és rágyújtott. Előttük teljes gőzzel folyt a kirakodás — döngtek a tartályfedelek, magas hangon számolt az ellenőr: “…nyolc… kilenc…”, egy oszlopon ezerwattos lámpa lengedezett a lapos pléhtányér alatt. Hirtelen többfelöl vad ordibálás hangzott fel: “Hova mész, az anyádba? Vissza! Vak vagy? Behúzzak neked?” Jobbról is, balról is tömör masszává összeállt szeméthegyek meredeztek, az éjszakai szellő rothadás bűzét sodorta magával. Ismerős hang szólalt meg közvetlenül mellettük: — Üdvözlet, trágyahordók. Hogy áll a nagy Kísérlet? Izja Katzman volt, teljes életnagyságban — borzasán, kövéren, koszosán és, mint mindig, elviselhetetlenül életvidáman. — Hallottátok? Van egy projekt a bűnözés problémájának végleges megoldására. Felszámolják a rendőrséget. Helyette éjszakánként kiengedik az utcára az elmebetegeket. A banditáknak és a huligánoknak végük — mostantól csak a bolondok merészkednek éjszaka az utcára. — Nem valami szellemes — jegyezte meg szárazon Andrej. — Még hogy nem? — Izja felkapaszkodott a lépcsőre, és bedugta fejét a kocsiba. — Szerintem nagyon is. Rendkívül szellemes! Nem jár pluszköltséggel. Az elmebetegek állandó lakóhelyükre zsuppolásáról reggelente a házmesterek lesznek kötelesek gondoskodni… — Amiért is a házmestereknek ellátmánykiegészítésként egy liter vodka jár majd — kapcsolódott bele a játékba Andrej, amivel érthetetlenül fellelkesítette Izját, aki furcsa torokhangokat hallatva vihogni kezdett, fröcsögött a nyála, a levegőt csépelte kezével. Donald hirtelen elkáromkodta magát, feltépte a kocsiajtót, kiugrott, és eltűnt a sötétben. Izja rögtön abbahagyta a vihogást, és nyugtalanul megkérdezte: — Mi baja van? — Nem tudom — felelte borúsan Andrej. — Talán tőled kapott hányingert… Egyébként már néhány napja ilyen. — Tényleg? — Izja a sofőrfülke fölött Donald után bámult. — Sajnálom. Jó ember. Csak egyszerűen képtelen az alkalmazkodásra. — És ki képes rá? — Én alkalmazkodóképes vagyok. Te is az vagy. Van is alkalmazkodóképes… Donaldot viszont mostanában folyton kihozza a sodrából, hogy órákig sorba kell állnia, míg lerakhatja a szemetet. Mi a fészkes fenének kell ide nyilvántartó hivatalnok? Mit tart nyilván? — Teljesen igaza van, ha dühös — mondta Andrej. — Ez tényleg tiszta hülyeség. — Azám, te mégsem idegeskedsz emiatt — replikázott Izja. — Tisztában vagy vele, hogy a nyilvántartó nem önszántából van itt. Idehelyezték nyilvántartónak, hát ő nyilvántart. És mivel nem győzi a munkát, érthető, hogy hosszú sorok torlódnak fel. A sorban állás pedig sorban állás… — Izjának megint fröcsögött a nyála. — Donald a főnökség helyében persze jó utat és felhajtókat építene a szemétürítéshez, a nyilvántartót pedig, aki értelmes fickó, elküldené a rendőrséghez, hogy a banditákat hajkurássza. Vagy a peremvidékre, a farmerekhez… — Na és? — kérdezte türelmetlenül Andrej. — Mi az, hogy na és? Végtére is nem Donald a főnökség. — De a főnökség miért nem csinálja meg? — Miért tenné? — kiáltotta lelkendezve Izja. — Csak gondolj bele! Elszállítják a szemetet? Elszállítják. A szállítmányokat nyilvántartják? Nyilvántartják. Rendszeresen? Rendszeresen. A hónap végén elkészítik az összesítést: ennyi és ennyi tartállyal több volt a hulladék, mint az előző hónapban. A miniszter elégedett, a polgármester elégedett, mindenki elégedett, és hogy Donald elégedetlen, hát istenem… Végül is senki nem kényszerítette ide, önként jelentkezett! Az előttük veszteglő teherautó kékes füstpamacsokat eregetve előrébb araszolt vagy tizenöt méterrel. Andrej gyorsan átmászott a vezetőülésre, és szétnézett. Donaldnak nyoma sem volt. Andrej óvatosan indított, és előredöcögött, a tizenöt méteren háromszor fullasztva le a motort. Izja a kocsi mellett gyalogolt, mindannyiszor ijedten félreugrott, ha az autó rángatózva megindult. Azután a Bibliáról kezdett valamit magyarázni, de Andrej alig hallotta, az izgalomtól dőlt róla az izzadság. Elöl a lámpafényben még mindig csörömpöltek a tartályok, folyt a szitkozódás. Valami koppant a vezetőfülke tetején, majd lepattant róla, de Andrej nem törődött vele. A mögöttük álló kocsitól haiti néger társával együtt odament hozzájuk a termetes Oscar Haiderman, és cigarettát kért. A négerből, akinek Silva volt a neve, a sötétben csak villogó fehér fogai látszottak. Izja rögtön szóba elegyedett velük, Oscart valamiféle Thor Heyerdahlról faggatta. Silva rettenetes grimaszokat vágott, úgy tett, mintha sorozatot adna le géppisztolyból. Izja a hasához kapva eljátszotta, hogy megsebesült. Andrej semmit nem értett, és a jelek szerint Oscar sem. Mint kiderült, összekeverte Haitit és Tahitit… Megint végiggurult valami a kocsi tetején, és jókora ragacsos szemétcsomó vágódott neki a motorháznak, majd szétszóródott. — Hé — üvöltötte Oscar a sötét éjszakába. — Abbahagyni! Elöl megint vagy húszan kezdtek ordítozni, már-már elviselhetetlenné vált a marakodás hangereje. Valami történt ott. Izja panaszosán feljajdult, a hasához kapott, és fájdalmában összegörnyedt — de most nem viccelt. Andrej kinyitotta a kocsi ajtaját, ki akart hajolni, ám abban a pillanatban fejen találta egy üres konzervdoboz. Az ütés nem volt fájdalmas, de nagyon megalázó. Silva felugrott, és eltűnt a sötétben. Andrej fejét és arcát védve megpróbált körülnézni. Nem látott semmit. Balról, a szeméthegy mögül rozsdás konzervdobozok, korhadt fadarabok, régi csontok, sőt tégladarabok záporoztak. Üvegcsörömpölés hallatszott. Vad, dühös ordítás kavargott a kocsioszlop körül. “Miféle disznó szórakozik ott?” — bömbölték többen is, szinte kórusban. Felbőgtek a beindított motorok, fényszórók gyulladtak. Néhány teherautó lázasan próbált előre-hátra manőverezni: a vezetők úgy akarták fordítani a kocsit, hogy a fényszórók megvilágítsák a szeméthegyet, ahonnan már egész téglák és üres üvegek zúdultak rájuk. Néhány ember, Silva példáját követve, összegörnyedve a sötétségbe vetette magát. Andrej a szeme sarkából észrevette, hogy Izja síró, eltorzult arccal, gyomrát fogva összegörnyed a hátsó kerék mellett. Andrej ekkor behajolt a fülkébe, és előhúzta az ülés alól a szerelővasat. Szét kell verni azoknak a disznóknak a fejét, szétverni! Látta, hogy vagy tucatnyi felbőszült szemetes kapaszkodik fölfelé négykézláb a szeméthegyen. Valakinek sikerült végre keresztbe állítania kocsiját, és a fényszóró megvilágította a szeméthegyet, amelynek egyenetlen gerincéből itt is, ott is bútorroncsok álltak ki, rongy- és papírcafatok borították, csillogott a törött üveg, a gerinc fölé magasodva pedig egy ex-kavátor felemelt markolókanala rajzolódott ki a fekete égbolton. És valami mozgott abban a markolókanálban, valami nagy, ezüstös árnyalatú, szürke tömeg. Andrej dermedten bámulta, ám ebben a pillanatban kétségbeesett ordítás harsogta túl a hangzavart: — Ez az ördög! Ördögök! Meneküljetek! És hanyatt-homlok, négykézláb, bukfencezve, csúszva, hatalmas porfelhőt kavarva, rongy- és papírfoszlányokat magukkal sodorva már zúdultak is le az emberek, a szemükben téboly, szájuk tátva, kezük járt, mint a cséphadaró. Egyikük vállai közé húzott fejét karjával is eltakarva, pánikba esve üvöltött, ahogy elrohant Andrej mellett, megcsúszott, és elesett a keréknyomban, felpattant, majd száguldott tovább, vissza, a Város felé. Egy másik beszorult két kocsi közé, egy pillanatra megmerevedett, aztán kitépte magát, és eszét vesztve tovább üvöltött. Hirtelen elhalkult a lárma, csak a motorok dübörögtek, és ekkor, mint valami korbácsütés, lövések dördültek. Andrej a halom tetején, a fényszórók kékes fényében megpillantott egy magas, sovány embert, aki a kocsiknak háttal állva, mindkét kezében egy-egy pisztollyal egymás után tüzelt valahová a halom felső peremén túli sötétségbe. Ötször vagy hatszor lőtt teljes csendben, majd a sötétben ezerhangú, nem emberi vonyítás hangzott fel, dühödt, nyávogó és fájdalmas, mintha húszezer kandúr tavaszi üvöltése harsant volna fel egyszerre hangszórókon fölerősítve. A sovány ember visszahőkölt, megbotlott, és ostobán hadonászva a hátán csúszott le a szeméthalomról. Andrej hátrálni kezdett, és valami elviselhetetlen szörnyűség előérzetével eltelve észrevette, hogy a halom teteje hirtelen megmozdul. Elképesztő, riasztóan torz, ezüstszürke szörnyetegek gomolyogtak egymás hegyén-hátán, ezernyi vérben forgó szem villogott, milliónyi dühödten vicsorgó, nedves agyar fénylett, elképesztően hosszú, szőrös mancsok erdeje hadonászott. A fénykévében vaskos falként magasba emelkedő porfelhő kavargott a látvány felett, és törmelék, kő, üvegek, mindenféle mocsok zúdult hatalmas tömegben a kocsioszlopra. Andrej nem bírta tovább. Beugrott a vezetőfülkébe, behúzódott a legvédettebb sarokba, maga mellé tette a szerelővasat, és szinte eszméletét vesztette ettől a lidércnyomástól. Semmit nem érzékelt, és amikor valami sötét tömeg tűnt fel a kocsi ajtajában, felüvöltött, de nem hallotta a saját hangját, és beledöfte a vasat abba a fenyegető, puha, ellenálló valamibe, amely rá akart mászni, és egészen addig döfködte, amíg végre magához nem tért Izja panaszos hangjától: — Te hülye, én vagyok az! — Izja bemászott a fülkébe, becsapta maga mögött az ajtót, és váratlanul nyugodt hangon kijelentette: — Tudod, mik ezek? Majmok. A dögök! Andrej először nem értette, azután felfogta, de nem hitte el. — Mit beszélsz? — kérdezte. Kibújt, kinézett a vezetőfülke mögül. Valóban majmok voltak. Hatalmasak, szőrösek, nagyon vad külsejűek, de nem ördögök, nem szörnyetegek, hanem közönséges majmok. Andrejt elöntötte a forróság a szégyentől és a megkönnyebbüléstől, de ebben a pillanatban valami súlyos, kemény dolog úgy fülön találta, hogy nekiesett a fülke tetejének. — Mindenki a kocsikra! — harsant fel elöl egy parancsoló hang. — Elég a pánikból. Ezek páviánok. Nem kell tőlük félni. Mindenki a kocsikra, hátramenetben indulás! Pokoli zűrzavar tört ki a kocsisorban. Durrogtak a kipufogók, fényszórók villantak fel és aludtak ki, motorok bömböltek százféle hangon, kékes füstfelhők emelkedtek a csillagtalan ég felé. A ködből hirtelen előbukkant egy feketén csillogó arc, valaki megragadta Andrej vállát, megrázta, mint egy kölyökkutyát, és belökte a vezetőfülkébe. Az előttük álló teherautó tolatni kezdett, csörömpölve nekiütközött az ő kocsijuk hűtőjének, a mögöttük álló meg előrelendült, egyenesen bele a kocsi végébe, ettől a tartályok döngve felborultak. Izja aggodalmaskodva rángatta Andrej karját: “Tudsz kocsit vezetni, vagy nem? Andrej, tudsz vezetni?” A kékesen gomolygó ködből éles kiáltás harsant: “Gyilkosok! Segítség!” Folyamatosan harsogott a parancsoló hang: “Elég a pánikból! Utolsó kocsi, hátramenetben indulás! Élénken!” Közben fentről, jobbról-balról szakadatlanul zuhogtak a kemény tárgyak, végigdübörögtek a motorházakon, nekivágódtak a kocsik oldalának, csörömpölve törtek a szélvédők, szakadatlanul harsogtak a dudák, és egyre erősödött, terebélyesedett a förtelmes, nyávogó majombőgés. — Na, én megyek — szólalt meg hirtelen Izja, és karjával védve fejét, kicsusszant a fülkéből. Majdnem egy, a Város irányába száguldó kocsi alá került, amelynek platóján a dülöngél tartályok közt egy pillanatra felvillant a nyilvántartó eltorzult arca. Aztán Izja eltűnt, de előkerült Donald — kalapja elveszett, toprongyos volt, és tetőtől talpig mocskos —, egy pisztolyt dobott az ülésre, bemászott a kormánykerék mögé, indított, és az ablakon kihajolva tolatni kezdett. Úgy tűnt, végre kialakul valamiféle rend: megszűnt a hisztérikus ordítozás, bőgtek a motorok, és az egész oszlop lassan araszolni kezdett visszafelé. Mintha még a kő- és üvegzápor is csillapodott volna. A páviánok ugráltak és rohangáltak a szeméthegy tetején, de lejjebb nem merészkedtek, csak kutyapofájukat hatalmasra tátva üvöltöztek, és szinte gúnyolódva a kocsik felé fordították a fényben csillogó hátsó felüket. A teherautó egyre jobban felgyorsult, a sárral teli gödörben megint megcsúszott, majd végre kiérve az országútra, Donald megfordult vele, csikorogva sebességet váltott, gázt adott, és az ajtót becsapva végre hátradőlt az ülésen. Előttük a ködben vörösen villogtak a teljes sebességgel távolodó kocsik hátsó lámpái. Ezt megúsztuk, gondolta Andrej megkönnyebbülten, és óvatosan megtapogatta feldagadt és lüktető fülét. Már csak ez hiányzott — páviánok. Honnan bújtak elő? Ráadásul milyen nagyok… és milyen rengeteg van belőlük! Amióta világ a világ, errefelé egyetlen pávián sem volt, nem számítva persze Izja Katzmant. És miért éppen páviánok? Miért nem tigrisek? Fészkelődött az ülésen, és ahogy az egyik döccenőnél megint felrepült és visszahuppant, valami ismeretlen, kemény tárgy került alá. Előhúzta: a pisztoly volt az. Egy pillanatig értetlenül bámulta. Apró, fekete, rövid csövű, rovátkolt agyú fegyver volt. Donald rászólt: — Óvatosan. Adja csak ide! Andrej átadta neki a pisztolyt, és figyelte, amint Donald előredőlve bedugja kezeslábasa farzsebébe. Hirtelen elöntötte a verejték. — Csak nem lőtt vele ott? — kérdezte rekedten. Donald nem felelt. Egyetlen megmaradt indexlámpájával jelezve megelőzött egy újabb kocsit. A következő kereszteződésnél szinte a hűtőjüket súrolva átrohant előttük néhány magasra csapott farkú pávián, de Andrej most rájuk se hederített. — Honnan vette a fegyvert, Don? Donald most sem válaszolt, csak egy furcsa mozdulattal úgy tett, mintha szemére húzná nem létező kalapját. — Ide figyeljen, Don — jelentette ki határozottan Andrej. — Most rögtön elmegyünk a polgármesteri hivatalba, maga leadja a pisztolyt, és bejelenti, hogyan jutott hozzá. — Ne beszéljen hülyeségeket — torkolta le Donald. — Adjon inkább egy cigarettát. Andrej gépiesen előhúzta a csomagot. — Ez nem tréfadolog — mondta. — Én az egészről tudni sem akarok. Nem beszél róla, rendben, ez a maga személyes ügye. És egyébként is, én megbízom magában… De a Városban csak a banditáknak van fegyverük. Még csak gondolni sem akarok ilyesmire, de egyáltalán nem értem magát… A fegyvert be kell szolgáltatni és mindenről magyarázatot adni. És fölösleges úgy tennie, mintha ez jelentéktelen semmiség volna. Hiszen látom én, hogy fest mostanában. Jobb most rögtön odamenni és bejelenteni. Donald egy pillanatra felé fordult, és az arcába bámult. Andrej nem tudta eldönteni, gúny vagy fájdalom tükröződik Donald tekintetében, de nagyon öregnek, végtelenül elcsigázottnak és valahogyan űzöttnek látta. Andrej zavart volt és tanácstalan, de erőt vett magán, és határozottan kijelentette: — Le kell adni és mindent elmondani. És ezzel vége. Felfogta, hogy a majmok a Város ellen vonulnak? — kérdezte Donald. — Na és? — értetlenkedett Andrej. — Valóban. Na és? — mondta Donald, és furcsán elnevette magát. MÁSODIK FEJEZET A majmok már a Városban voltak. A párkányokon ugráltak, fürtökben lógtak a lámpaoszlopokon, félelmetes, borzas hordákban szökelltek a kereszteződésekben, az ablakokhoz tapadtak, a burkolatból kitépett kockakövekkel dobálták az észvesztve rohangáló embereket, akik egy szál fehérneműben menekültek ki az utcára. Donald meg-megállt, hogy felvegye a menekülőket. A tartályokat már rég lelökték a platóról. Egy ideig egy megbokrosodott ló vágtatott a teherautó előtt, a mögé fogott szekéren jókora, ezüstös pávián tombolt, ugrált, szőrös karjával hadonászott, közben álható hangon üvöltött. Andrej látta, amint a szekér nagy csattanással nekivágódott egy lámpaoszlopnak, a ló az elszakadt istrángot maga után vonszolva elrohant, a majom pedig ügyesen átlendült egy közeli ereszre, és eltűnt a tetőn. A polgármesteri hivatal előtti téren tombolt a pánik. Kocsik érkeztek és száguldottak el, rendőrök futkostak, fejveszett, félmeztelen emberek rohangásztak, a kapunál egy hivatalnokot nekiszorítottak a falnak, üvöltve követeltek tőle valamit, ő pedig teljes erejéből védekezett sétabotjával, aktatáskájával. — Micsoda kupleráj — mondta Donald, és kiugrott a kocsiból. Berohantak az épületbe, és mindjárt szem elől is vesztették egymást az áthatolhatatlan tömegben, amelyben a civilek és egyenruhás rendőrök közt egy szál alsóneműt visel emberek is tolongtak. Iszonyú volt a hangzavar, vágni lehetett a cigarettafüstöt. — Értsék meg, nem maradhatok így, alsónadrágban! — …Azonnal nyissák meg a fegyverraktárakat, osszák szét a fegyvereket!.. Az ördögbe is, legalább a rendőröket fegyverezzék fel! — Hol a rendőrfőnök? Az előbb még itt volt… — Ott maradt a feleségem, érti? Meg a beteg anyósom… — Értsék meg, nincs mitől félni. Ezek csak majmok. A majom pedig majom. — Képzeld el, felébredek, és az ablakpárkányon ott ül valaki… — Hol a rendőrfőnök? Alszik az a kövér disznó? — Volt az utcánkban egy lámpa. Leszakították. — Kovalevszkij! A tizenkettes szobába, gyorsan! — De lássa be, hogy egy szál alsónadrágban… — Ki tud autót vezetni? Sofőrök, mindenki ki a térre, a hirdetőoszlophoz! — De a fenébe is, hol bujkál a rendőrfőnök? Meglógott az a csirkefogó? — Szóval fogd a fiúkat, és menjetek ki az öntödébe. Szedjetek össze olyan izéket, azokat a kampós micsodákat, amikkel a parkokat kerítik be. Mindet szedjétek össze, mindet. És tűz ide vissza! — Jót behúztam annak a szőrös pofájúnak, még a kezem is felsebeztem, isten bizony… — Légpuska is megteszi? — A hetvenkettes körzetbe három kocsi! A hetvenhármasba öt kocsi! — Szíveskedjék intézkedni, hogy adjanak nekik használt egyenruhát. De csak lista szerint, hogy utána visszakapjuk… — Mondja, farkuk is van, vagy csak képzelődtem? Andrejt lökdösték, taszigálták, nekiszorították a folyosó falának, letaposták mindkét lábát, ő maga is tülekedett, furakodott, lökdösődött. Eleinte Donaldot kereste, hogy ment tanúként jelen lehessen a fegyver beszolgáltatásánál és a vallomástételnél, de ráébredt, hogy a páviánok támadása a jelek szerint nagyon is komoly dolog, ha ekkora zűrzavart okoz. Hirtelen nagyon sajnálta, hogy nem tud teherautót vezetni, hogy fogalma sincs arról, merre van az öntöde azokkal a titokzatos kampós micsodákkal, senkinek sem tud használt egyenruhát kiutalni, és nagyon úgy fest, hogy rá itt senkinek semmi szüksége. Jobb híján legalább azzal próbálkozott, hogy közölje valakivel, mit látott saját szemével, beszámolója talán hasznos lehet, de volt, aki meg sem hallgatta, mások meg, alig kezdett rá a mondókájára, szavába vágtak, és a maguk élményeit kezdték ecsetelni. Keserűen állapította meg, hogy az egyenruhások és gatyások tömegében sehol egy ismerős arc, csak Silva véres ronggyal bekötött fekete feje bukkant fel egy másodpercre, de rögtön el is tűnt. Közben nyilvánvaló volt, hogy valami készül, valakik valakiket beszerveztek, és valahová elküldték, a hangok mind harsányabbak, magabiztosabbak lettek, az alsónadrágok kezdtek eltünedezni, és érzékelhetően egyre több lett az egyenruha. Andrej egyszer csizmás lábak ütemes dobogását és egy induló hangjait vélte hallani, de kiderült, csak elejtettek egy hordozható páncélszekrényt, és az zúdult le dübörögve a lépcsőn, majd elakadt az élelmezési osztály bejáratánál… Andrej ekkor ismerős arcot pillantott meg, egy hivatalnokét, volt kollégájáét a Mérésügyi Hivatalból. Andrej szétlökdösve a szembejövőket utolérte, nekiszorította a farnak, és egy szuszra elhadarta, hogy itt van ő, Andrej Voronyin — Emlékszik? Együtt dolgoztunk —, jelenleg szemétszállító munkás, sehol nem talál senkit, irányítsa őt valamilyen munkára, hiszen biztosan szükség van emberekre… A hivatalnok hallgatta egy darabig, rémülten pislogott, és erőtlen, görcsös kísérleteket tett, hogy kiszabaduljon, végül ellökte magától Andrejt, és ráordított: “Mit képzel, hova küldhetném én magát? Nem látja, hogy papírokat viszek aláíratni?” És szinte futva menekült végig a folyosón. Andrej tett még néhány kísérletet, hogy részt vehessen a szervezett munkában, de mindenki elhárította, legyintett rá, mindenki borzasztóan sietett, egyetlen ember sem akadt, aki nyugodtan állt volna egy helyben, és, mondjuk, listába szedte volna az önkéntesek nevét. Andrej ettől feldühödött, és sorra kezdte nyitogatni az ajtókat abban a reményben, hogy csak talál egy felelős személyt, aki nem rohangál, nem üvölt, nem hadonászik — elvégre a legelemibb logika is azt súgja, hogy lennie kell valahol valamiféle vezérkarnak, ahonnan ezt az egész lázas tevékenységet irányítják. Az első szoba üres volt. A másodikban egy alsónadrágos férfi telefonált ordítva, egy másik pedig szitkozódva próbált belebújni egy szűk irodai munkaköpenybe. A köpeny alól rendőrbricsesz és zsinór nélküli ócska lábszárvédő kandikált ki. Alig kukkantott be a harmadik szobába, a képébe vágtak valami gombos, rózsaszín holmival, Andrej gyorsan visszavonult, és csak annyit látott, hogy odabenn robusztus, ám nyilvánvalóan női testek nyüzsögnek. És a negyedik szobában ott találta a Mentort. Térdét átölelve az ablakpárkányon ült, és az üvegen túli sötétségbe bámult, amelybe autóreflektorok fénycsóvája hasított bele időnként. Amikor Andrej belépett, felé fordította jóságos, pirospozsgás arcát, mint mindig, most is felvonta kicsit a szemöldökét, és elmosolyodott. E mosoly láttán Andrej rögtön megnyugodott. Dühe és elkeseredettsége elszállt, nyilvánvalóvá vált, hogy végül minden elrendeződik, a helyére kerül, és egyáltalán: minden jól végződik. — Hát tessék — tárta szét a karját, ő is elmosolyodott. — Ki derült, hogy senkinek nem kellek. A kocsivezetéshez nem értek, azt sem tudom, hol a gimnázium… Teljes a zűrzavar, minden érthetetlen… — Igaz — bólintott együtt érzőn a Mentor. — Rettenetes ez a zűrzavar. — Lelógatta lábát az ablakpárkányról, combja aládugta a tenyerét, és úgy harangozott a lábával, mint egy gyerek. — Egyszerűen szégyenletes. Komoly, felnőtt emberek, a többségük nem is tapasztalatlan… A szervezettség hiányzik, igaz, Andrej? Vagyis fontos kérdésekben mindent szabadjára hagytak. Felkészületlenség… A fegyelem hiánya… No és persze a bürokrácia. — Igaz — mondta Andrej. — Természetesen. És tudja, mit határoztam? Nem keresek tovább senkit, nem akarok én semmit tisztázni, fogok valamilyen botot, és megyek. Csatlakozom valamelyik egységhez. Ha nem vesznek be, megyek egyedül. Hiszen asszonyok maradtak ott, gyerekek… A Mentor minden szavára rábólintott, már nem mosolygott, arca most komoly és együtt érző volt. — Csak van egy dolog… — mondta Andrej fintorogva. — Mi a helyzet Donalddal? — Donalddal? — kérdezett vissza a Mentor. — A Donald Cooperrel? — Elnevette magát. — Maga persze azt hiszi, hogy Donald Coopert már le is tartóztatták, és ő beismerte bűneit… Szó sincs róla. Donald Cooper épp most szervez egy önkéntesekből álló egységet ennek a szégyentelen támadásnak a visszaverésére, és természetesen nem gengszter, nem követett el semmiféle bűntényt, a pisztolyt pedig a feketepiacon cserélte egy régi zenélőóráért. Mit tegyünk? Egész életében fegyverrel a zsebében járt, hozzászokott. — Hát persze — mondta Andrej óriási megkönnyebbüléssel. — Világos! Magam se hittem, csak arra gondoltam… Elég. — Már indulni akart, de visszafordult. — Mondja… persze ha nem titok… Mondja, miért van ez az egész? A majmok? Honnan kerültek elő? Mit akarnak velük bizonyítani? A Mentor felsóhajtott, és lecsusszant az ablakpárkányról. — Már megint olyasmit kérdez tőlem, Andrej, amire… — Nem. Értek mindent! Én csak… — Várjon. Megint olyasmit kérdez tőlem, amire képtelen vagyok válaszolni. Értse meg végre: képtelen vagyok. Emlékszik az épületek eróziójára. Vagy amikor a víz epévé változott… Bár ez azelőtt volt, hogy maga… Most meg ezek a páviánok. Emlékszik, hogyan faggatott: miként lehetséges, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű emberek egy nyelven beszélnek, és még csak nem is sejtik. Emlékezzen rá, mennyire elképedt ezen, sehogy sem értette, még meg is rémült, hogyan bizonygatta Kenszinek, hogy oroszul beszél, ő meg azt állította váltig, hogy ellenkezőleg, maga beszél japánul. Emlékszik? Most meg már hozzászokott, már eszébe sem jutnak ezek a kérdések. Ez a Kísérlet egyik feltétele. A Kísérlet pedig Kísérlet. Mit mondhatnánk még? — Elmosolyodott. — Menjen, Andrej, menjen. Magának most ott a helye. A legfontosabb a cselekvés. Mindenki a maga helyén és mindenki a tőle telhető legtöbbet. És Andrej kiment, sőt kirohant a folyosóra, amely közben teljesen elnéptelenedett, lerohant a lépcsőn, ki a térre. Rögtön szemébe tűnt egy rendezett, határozott embercsoport egy teherautó mellett, a lámpa alatt. Habozás nélkül beállt közéjük, előretolakodott, a kezébe nyomtak egy súlyos, hegyes fém-rudat, amitől rögtön úgy érezte, van fegyvere, erős, és készen áll a döntő ütközetre. A közelben egy nagyon ismerős hang kiadta a vezényszót, hogy sorakozzanak hármas oszlopba. Andrej, vállán a vasrúddal, odafutott, és beállt egy testes latin-amerikai (hálóinge fölött nadrágtartóval) és egy cingár, szőke üstökű értelmiségi közé, aki szörnyen ideges volt: hol lekapta a szemüvegét, rálehelt, megtörölte a zsebkendőjével, hol ismét az orrára biggyesztette, folyton igazgatta. Az egység kicsi volt, mindössze vagy harminc ember. És mint kiderült, Fritz Geiger volt a parancsnoka, ami egyrészt elég megalázó volt, másrészt viszont el kellett ismerni, hogy az adott helyzetben Fritz Geiger — bár múltját tekintve fasiszta csökevény — itt, mondhatni, nagyon is a megfelelő helyen volt. Ahogyan az a Wehrmacht volt altisztjétől el is várható, nem válogatta meg a szavait, kellemetlen volt hallgatni. “Iga-zodj! — üvöltötte teli tüdőből, mintha legalábbis egy ezredet vezényelne a hadgyakorlaton. — Hé, maga papucsos! Igen, maga. Húzza be a hasát! Maga meg mért teszi szét a lábát, mint a tehén, ha meghágták? Magára nem vonatkozik a vezényszó? Fegyvert láb-hoz! Azt mondtam, lábhoz, nem vállhoz, hé, maga nadrágtartós tehén! Vi-gyázz! Lépésben utánam in-dulj!” Valahogyan elindultak. Hátulról valaki rögtön Andrej sarkára lépett, ő megbotlott, vállával nekiütközött az értelmiséginek, aki persze elejtette éppen tisztogatott szemüvegét. Andrej nem állta meg, rámordult: “Marha!” “Vigyázzon, az isten szerelmére” — visította magas hangon a pápaszemes. Andrej segített neki megkeresni a szemüveget, és amikor Fritz dühtől tajtékozva rájuk rontott, keresetlen szavakkal elküldte őt melegebb éghajlatra. A folyamatosan hálálkodó és csetlő-botló pápaszemessel a nyomában Andrej utolérte a menetelőket, csatlakoztak hozzájuk, és vagy húsz méterrel odébb felharsant a vezényszó: “Kocsikra!” Egyébként mindössze egyetlen kocsi állt ott, egy speciális betonkeverék-szállító. Amikor felkapaszkodtak rá, a lábuk alatt cuppogott és szortyogott a massza. A papucsos lemászott, és kijelentette, hogy ő a maga részéről ilyen kocsin nem megy sehova. Fritz ráparancsolt, hogy kapaszkodjon vissza, de a papucsos egyáltalán nem ijedt meg, és sipítozó hangon közölte, hogy ő nem disznó, és egy disznó valószínűleg nem tiltakozna, ha ilyen mocsokban kellene utaznia, már elnézést kér mindenkitől, aki kész ebben a disznóólban közlekedni, de… Ekkor leugrott a platóról a latin-amerikai is, meg-vetően Fritz lába elé köpött, és ujjait nadrágtartójába akasztva sietség nélkül otthagyta őket. Andrej némi kárörömmel figyelte a jelenetet. Nem mintha helyeselte volna a papucsos vagy még inkább a mexikói viselkedését — világos volt, hogy hiányzik belőlük a közösségi érzés, és nyárspolgár módjára gondolkodnak —, de feszült érdeklődéssel várta, mit tesz most a vereséget szenvedett altiszt, hogyan vágja ki magát ebből a kutyaszorítóból. El kellett ismernie, hogy a vereséget szenvedett altiszt becsülettel megoldotta a helyzetet. Fritz szó nélkül sarkon fordult, felugrott a sofőr mellé, és kiadta a parancsot: “Indulás!” A kocsi elindult, és abban a pillanatban bekapcsolták a Napot. Andrej nehezen maradt talpon, percenként meg kellett kapaszkodnia szomszédaiban, közben nyakát nyújtogatva figyelte, hogyan gyúl ki lassan a megszokott helyen a málnaszín borong. Kezdetben remegett, szinte lüktetett, mind fényesebb és fényesebb lett, fokozatosan narancsszínűre, majd sárgára, végül fehérre változott, azután egy pillanatra kihunyt, hogy utána rögtön olyan fénnyel ragyogjon fel, hogy már nem lehetett belenézni. Megkezdődött az új nap. Az áthatolhatatlanul fekete, csillagtalan égbolt zavaros kék lett, forró, szinte sivatagi szél kerekedett, és hirtelen, mintegy a semmiből kibontakozott a Város — fényesen, tarkán, kékes árnyékokkal csíkozva, terebélyesen, elterpeszkedve… Emeletek, épületek tornyosultak egymás fölé, és egyik sem hasonlított a másikra, láthatóvá vált az átforrósodott Sárga Fal, amely jobb kéz felől magasodott egészen az égig, balról pedig, a tetők közti résekben végtelen kék pusztaság csillogott, mintha tenger lenne ott, hogy szinte megszomjazott tőle az ember. Sokan megszokásból az órájukra néztek. Pontosan nyolc volt. Nem mentek messzire. A jelek szerint a majomcsordák idáig még nem jutottak el — az utcák csöndesek és kihaltak voltak, mint mindig ezen a korai órán. Itt-ott ablakok nyíltak, az emberek álmosan nyújtózkodtak, közömbösen pillantottak a teherautóra. Fejkendős asszonyok tették ki az ablakba szellőzni az ágyneműt, az egyik erkélyen szorgalmasan tornázott egy lengedező szakállú, szikár öregember csíkos alsónadrágban. Ide még nem ért el a pánik, de ahogy közeledtek a tizenhatos körzethez, kezdtek feltünedezni az els menekülők, ziláltak és inkább dühösek, mint rémültek, többen batyuval a hátukon. Amikor meglátták a teherautót, megálltak, integettek, és valamit kiabáltak. A kocsi dübörögve rákanyarodott a Bal Négyesre, és majdnem elgázolt egy idős házaspárt, akik kétkerek kocsit toltak, rajta bőröndökkel. Megálltak. És rögtön meglátták a páviánokat. A majmok úgy viselkedtek, mintha otthon lennének, a dzsungelben. Farkukat kampósra görbítve lusta tömegben áramlottak egyik járdáról a másikra, vidáman ugrándoztak a párkányokon, hintáztak a lámpaoszlopokon, el-mélyülten tetvészkedtek a hirdetőoszlopokon, harsányan üvöltöztek, grimaszoltak, verekedtek, és zavartalanul párosodtak. Az egyik ezüst bundás rablóbanda éppen egy zöldségesbódét; rámolt ki, két bundás huligán egy, a rémülettől falfehér asszonyt molesztált, egy torzonborz szépség pedig bevette magát a közlekedési rendőr magas üvegkalickájába, és kacéran; nyelvet öltött Andrejre. A meleg szél porfelhőket, papírszemetet, szőrcsomókat sodort végig az utcán, és már érezhető volt az átható állatbűz. Andrej zavartan nézett Fritzre. Geiger hunyorogva, egy született hadvezér pillantásával mérte fel a küszöbönálló csata mezejét. A sofőr leállította a motort, és a beálló csendet vad, egyáltalán nem városi hangok töltötték meg: üvöltés és nyivákolás, mély, bársonyos kurrogás, böfögés, csámcsogás, röfögés… Az ostromlott asszony ekkor felsikoltott, és Fritz elszánta magát a cselekvésre. — Gépkocsiról leszállni! — vezényelt. — Gyorsan, gyorsan! Láncba felfejlődni! Azt mondtam, láncba, nem rakásba! Roham! Üsd, ahol éred, kergesd! Egyetlen mocskos féreg se maradjon! A fejüket és a gerincüket üssétek! Ne simogasd, üsd! Előre, futás! Ne állj meg, hé, te ott!!! Andrej az elsők közt ugrott le a kocsiról. Oda se hederített a többiekre, jól megmarkolta a vasrudat, és egyenesen a szorongatott asszony segítségére sietett. A szőrös huligánok, amint meglátták, sátáni kacajt hallatva, ugrándozva elrohantak az utca másik vége felé, undorító ülepüket szinte gúnyosan riszálva közben. Az asszony szemét szorosan behunyva még mindig áthatóan visított, kezét ökölbe szorította, pedig már semmi veszély nem fenyegette. Andrej otthagyta, és a boltot fosztogató banditák ellen indult rohamra. Hatalmas, sokat tapasztalt példányok voltak. Egyikük, amelyiknek szénfekete farka volt, egy hordón ült, vállig belelógatta hosszú, szőrös karját, és egymás után szedte ki a kovászos uborkákat, nagy kedvvel ropogtatta őket, időnként leköpdöste társait, amelyek lelkesen szaggatták a bódé furnérfalait. Észrevéve a közeledő Andrejt, a fekete farkú abbahagyta a táplálkozást, és szinte érzékien elvigyorodott. Andrejnek egyáltalán nem tetszett ez a vigyor, de már nem lehetett visszakozni. Meglengette a vasrudat, felordított: “Mars innen!”, és előrelendült. A fekete farkú még jobban vicsorgott — olyan agyarai voltak, mint egy farkasnak —, sietség nélkül leugrott a hordóról, néhány lépéssel odébb ment. “Takarodj, te féreg!” — ordította Andrej még hangosabban, a vasrúddal jót húzva a hordóra. A fekete farkú akkor félreugrott, és egyetlen lendülettel egy első emeleti párkányon termett. Az ellenfél gyávaságától nekibátorodott Andrej odaugrott a bódéhoz, és vasrúdjával elkezdte csépelni a falat. Az elrepedt, és a fekete farkú társai szétszaladtak. A csatamező kiürült, Andrej ekkor szétnézett. Fritz hadrendje felbomlott. Katonái tanácstalanul lézengtek a kiürült utcán, benéztek a kapualjakba, megálltak, és felfelé bámultak a páviánokra, amelyek biztonságban üldögéltek az emeleti párkányokon. Távolabb, botját feje fölött lengetve, a pápaszemes nagy porfelhőt kavarva üldözött az úttesten egy sánta páviánt, amely sietség nélkül ügetett kétlépésnyire előtte. Nem volt kivel hadakozni, és ettől még Fritz is zavarba jött. A teherautó mellett állt, hunyorgott, és a körmét rágta. A korábban elcsendesedett páviánok, ismét biztonságban érezve magukat, folytatták az eszmecserét, a vakaródzást és a párosodási. A szemtelenebbek lejjebb ereszkedtek, és nyilvánvalóan sértő grimaszokat vágtak. Andrej megint felfedezte a fekete farkút: már az utca másik oldalán trónolt az egyik lámpán, és vihogott. Fenyegetően megindult felé egy alacsony, görögös kinézetű ember. Karját meglendítve teljes erőből a fekete farkú felé hajított egy jókora csapszeget. Csörömpölve hullott szét az üveg, a fekete farkú a meglepetéstől vagy egyméternyire felugrott, majdnem leesett, de ügyesen megkapaszkodott a farkával, visszatelepedett az előző pózba, majd hirtelen meggörbítve hátát folyékony ürülékkel borította el a görögöt. Andrejt hányinger fogta el és elfordult. Teljes vereség, csúfosabbat elképzelni sem lehetett. Andrej odament Fritzhez, és halkan megkérdezte: — Most mit csináljunk? — Tudja a fene — felelte borúsan Fritz. — Fel kéne perzselni őket… — Ne hozzunk téglát? — lépett oda egy kezeslábasba öltözött, pattanásos legényke. — A téglagyárban dolgozom. A kocsival fél óra alatt megfordulnánk… — Nem — mondta határozottan Fritz. — Ide kevés a tégla. Csak beverjük vele az összes ablakot, aztán meg ezek a dögök használják majd ellenünk a saját tégláinkat. Nem. Pirotechnikára van szükség. Rakétákra, petárdákra. Lenne csak vagy tíz tartály foszgénünk… — Honnan lennének a Városban petárdák? — dörmögte megvetően egy basszus hang. — Ami meg a foszgént illeti, szerintem akkor már inkább a páviánok… Az emberek kezdtek összeverődni a főnökség körül. Egyedül a szerencsétlen görög húzódott féke, pokoli átkokat mormolva tisztogatta magát az utcai vízcsapnál. Andrej a szeme sarkából figyelte, hogy a fekete farkú és cimborái alattomban megint a zöldségesbódé felé settenkednek. Az ablakokban itt is, ott is megjelent a helybeliek, főleg asszonyok félelemtől sápadt vagy izgalomtól vörös arca. “Hé, mit ácsorogtok ott? — kiáltozták az ablakokból. — Kergessétek el őket, végül is férfiak vagytok… Nézzétek, kifosztják a boltot! Hé, fiúk, miért ácsorogtok, mint a faszentek? Úristen, sírnak a gyerekeim! Csináljatok már valamit, hogy kimehessünk innen! És még férfiaknak nevezik magukat… megijednek a majmoktól!” A férfiak mogorván és szégyenkezve vicsorogtak. Nyomott volt a hangulat. — A tűzoltók! Ki kell hívni a tűzoltókat! — hajtogatta a basszus. — Létrákkal, fecskendőkkel… — Ugyan már, honnan vennénk ennyi tűzoltót? — A tűzoltók a Fő téren vannak. — És ha fáklyákat szereznénk? Hátha a tűztől megijednek! — A fenébe! Mi a francnak vették el a rendőröktől a fegyvert? Osszák ki! — Nem kellene hazamennünk, emberek? A feleségem most biztosan egyedül van otthon. — Ugyan már. Mindannyiunknak van felesége. Ezek az asszonyok is feleségek. — Ez igaz. — Talán fel kéne jutni a tetőkre. És onnan valamivel… — Ugyan mivel, te hülye? A botoddal? — Ó, a rohadt dögök — üvöltött fel hirtelen gyűlölködve a basszus hangú, nekilendült, és nagy ívben nekivágta feszítővasát a sokat szenvedett boltnak. A vas átütötte a furnérfalat, a fekete farkú és bandája kíváncsian odanézett, majd egy kis szünet után újra nekilátott a krumplinak és az uborkának. A nők az ablakokban gúnyosan hahotáztak. — Nos, ez van — mondta valaki bölcselkedve. — Mindenesetre legalább itt tartjuk őket a jelenlétünkkel, korlátozzuk a mozgásukat. Ez is valami. Amíg itt vagyunk, nem mernek beljebb menni a Városba. A többiek szétnéztek, és egyszerre kezdtek lármázni. A bölcselkedőbe belefojtották a szót. Először is, mint kiderült, jelenlétüktől függetlenül a páviánok igenis egyre beljebb húzódnak a Városba. Másodszor pedig, ha nem is tennék, hogy képzeli a bölcselkedő, talán itt akar éjszakázni? Itt akar élni? Itt aludni? Pisilni és kakálni? Ekkor ütemes patkócsattogás, szekérnyikorgás hangzott fel, és mindannyian az utca fels vége felé néztek és elhallgattak. Az úttesten lassan baktatott feléjük egy kétlovas szekér. Termetes, több helyen kiégett orosz katonai vattakabátot és bricsesznadrágot viselő gazdája durva, vízhatlan vászoncsizmába bújtatott lábát féloldalt lelógatva bóbiskolt a bakon. Lehajtott fejét bozontos szőke sörény borította, hatalmas, barnára égett kezében lazán lógott a gyeplő. A lovak — az egyik pej, a másik almásderes — lustán lépegettek, mintha szintén bóbiskoltak volna menet közben. — A piacra megy — mondta valaki tisztelettel a hangjában. — Farmer. — Hát igen, a farmereknek nincs sok gondjuk, ez a horda sem ér el odáig egyhamar… — No, képzelem, mit művelnének a páviánok az ültetvényeken. Andrej érdeklődve figyelt. Amióta a városba került, most látott először farmert, bár már sokat hallott róluk — állítólag mogorva vademberek, valahol messze északon élnek, kemény harcot vívnak a mocsárral és a dzsungellel, a városba kizárólag azért jönnek be, hogy áruba bocsássák gazdaságuk termékeit, és a városlakókkal ellentétben sosem változtatnak foglalkozást. A szekér lassan közeledett, a farmer lehajtott feje időnként megrándult, néha csücsörített álmában, lazán fogta a gyeplőt. A majmok, amelyek eddig elég békés hangulatban voltak, hirtelen mérhetetlenül földühödtek. Talán a lovak izgatták fel őket, talán egyszerre megelégelték, hogy idegenek nyüzsögnek az ő utcájukban. Mozgásba lendültek, egyik helyről a másikra ugráltak, vicsorgatva mutogatták agyaraikat, a legel-szántabbak pedig felkapaszkodtak az ereszcsatornákon a tetőkre, és elkezdték szaggatni a cserepeket. Az egyik első cserépdarab éppen a szekerest találta el a lapockái közt. A farmer összerázkódott, kihúzta magát, és véreres szemét tágra nyitva körülnézett. Az első, akit észrevett, a pápaszemes értelmiségi volt, amint fáradtan baktat visszafelé az eredménytelen üldözésből, egymagában lépkedve az úton a szekér mögött. A farmer szó nélkül kiengedte kezéből a gyeplőt (a lovak azonnal megálltak), leugrott a szekérről, és rá akart rontani “bűnösre”, de ebben a pillanatban egy másik cserépdarab éppen a feje búbján találta a pápaszemest. Az feljajdult, elejtette a rudat, leguggolt, és két karjával védte a fejét. A farmer elképedve megtorpant. Körülötte csak úgy záporoztak az úttestre a cserépdarabok, vöröses törmelékké esve szét. — Szakasz, fedezékbe! — vezényelt Fritz, és maga is berohant a legközelebbi kapualjba. A többiek szétspricceltek, ki hova, Andrej pedig a falhoz simult a holt térben, és érdeklődve figyelte a farmert, aki elképedve nézett körül, és szemlátomást egy kukkot sem értett az egészből. Zavarodott pillantása végigsiklott a párkányokon, az ereszcsatornákon, amelyeken fürtökben lógtak a nekibőszült páviánok, lehunyta a szemét, fejét megrázta, majd újra tágra nyitotta szemét, és hangosan megszólalt: — Az anyátok szentségit! — Fedezékbe! — ordították neki mindenfelől. — Hé, szakállas! Ide gyere! Úgy kupán vágnak, hogy belebolondulsz, mocsárlakó… — Mi a fene ez? — kérdezte hangosan a farmer az értelmiségitől, aki négykézláb mászva kereste a szemüvegét. — Megmondaná, kik ezek itt? — Természetesen majmok — felelte dühösen az értelmiségi. — Hiszen uraságod is láthatja. — Na, szép kis rend van itt — mondta elképedve a farmer, aki csak most ébredt fel végleg. — És mindig kitalálnak valami újat… A mocsári ember bölcselkedő és békés hangulatban volt. Meggyőződött róla, hogy az őt ért sérelem lényegében nem tekinthető sérelemnek, és most csupán némi elképedéssel figyelte a párkányokon és a lámpákon ugrándozó szőrös hordát. Szemrehányóan megcsóválta fejét, beletúrt a szakállába. Az értelmiségi végre megtalálta a szemüvegét, felkapta a botját, és hanyatt-homlok iramodott fedezékbe, így a farmer egyedül maradt az utca közepén — egyedüli és nagyon is csábító célpontként a bundás tüzérek számára. Nyomban vagy tucatnyi jókora cserépdarab tört miszlikbe a farmer lába előtt, néhány kisebb lövedék a vállán és bozontos fején csattant. — Hát ez meg mi a fene? — bődült el a farmer, ám egy újabb találat a homlokát érte. A mocsári ember ekkor szó nélkül a szekerénél termett. Andrej, aki éppen szemben vele lapult a falnak, először azt hitte, a farmer felpattan a szekérre, a lovak közé csap, és visszanyargal a mocsárba, minél távolabb ettől a veszélyes helytől. Ám a szakállasnak eszében sem volt a lovak közé csapni. “Ocsmány kurvák” — morogta, miközben lázas sietséggel, de ügyesen nekilátott kibontani rakományát. Széles hátától Andrej nem láthatta, mit művel, de a szemközti ablakokban az asszonyok mindent láttak, egyszerre mindannyian felsikoltottak, becsukták az ablakokat, és eltűntek. Andrejnek még pislogni sem volt érkezése, mire a szakállas leguggolt a szekér mellé, feje fölött megjelent egy vaskos, olajosán fénylő, lyukacsos fémborítású cső, a háztetőre irányítva. — Abbahagyni! — ordította Fritz, és Andrej látta, amint hosszú ugrásokkal rohan valahonnan jobb felől a szekérhez. — Mocskos dögök, ocsmány férgek — sziszegte a szakállas, gyors, rutinos mozdulatait fémes csattanások, kattanások kísérték. Andrej teste a fegyverropogás és tűz előérzetétől megdermedt, a majmok is megérezték a veszedelmet. Abbahagyták a nyüzsgést, leültek, nyugtalanul tekergették kutyapofájukat, fülsértő hangon cserélték ki észrevételeiket. Fritz közben odaért a szekérhez. Megragadta a szakállas vállát, és határozott hangon megismételte: — Abbahagyni! — Várj csak — vicsorgott a szakállas —, várj csak, adok én ezeknek a lompos farkú dögöknek! — Azt mondtam, abbahagyni! — dörrent rá Fritz. A szakállas fölnézett rá, majd lassan fölállt. — Mi bajod? — kérdezte végtelen megvetéssel elnyújtva a szavakat. Ugyanolyan magas volt, mint Fritz, de válla és csípője sokkal szélesebb. — Honnan van fegyvere? — kérdezte élesen Fritz. — Mutassa a papírjait. — No nézd csak, a mitugrász! — válaszolt fenyegető csodálkozással a szakállas. — A papírjaimra kíváncsi. Hát ez nem kéne, te tejbe esett légy? Fritz ügyet sem vetett az illetlen gesztusra. Továbbra is a szakállas szemébe nézve tele torokból elordította magát: — Rumer! Voronyin! Fritscha! Hozzám! Neve hallatán Andrej meglepődött, de rögtön ellökte magát a faltól, és komótosan a szekérhez ballagott. A másik oldalról lassú ügetéssel közeledett a zömök, lógó vállú Rumer — valaha profi bokszoló —, és fürgén szedte a lábát Fritz barátja, az aprócska, cingár, fiatal, görvélykóros, elálló fülű Ottó Fritscha. — Gyertek csak, gyertek — nevetett rosszindulatúan a farmer e harcias előkészületek láttán. — Ismételten nyomatékosan felszólítom, szíveskedjen bemutatni az igazolványait — mondta jeges udvariassággal Fritz. — Elmész te a… — felelte lustán a szakállas. Főleg Rumért figyelte, és közben mintegy véletlenül keze egy igen figyelemreméltó, cserzett bőrből mutatósán összefont ostor nyelére tévedt. — Fiúk, fiúk — szólt közbe csillapítóan Andrej. — Figyelj, katona, ne kötözködj, a polgármesteri hivataltól vagyunk. — Teszek a polgármesteri hivatalotokra — válaszolta a katona, tetőtől talpig végigmérve Rumért. — Miről van szó? — érdeklődött az halkan és rekedten. — Nagyon jól tudja — szólt Fritz a szakállashoz —, hogy a Város határán belül tilos a fegyverviselés, különösen a géppuska tartása. Ha van rá engedélye, kérem, mutassa be. — Aztán kifélék vagytok, hogy a papírjaimat követelitek? Mi ez itt, a rendőrség? Vágy valami Gestapo-féle? — Mi egy önkéntes önvédelmi egység vagyunk. A szakállas elnevette magát. — Hát csak védekezzetek, ha önvédelmiek vagytok. Ki akadályoz benne? Végre normális, értelmes párbeszéd kezdett kialakulni. Fokozatosan a többiek is a szekér köré gyűltek. Még a bennszülött lakosság hímnemű egyedei is előmerészkedtek a kapualjakból, kinél piszkavas, kinél szeneslapát, kinél közönséges konyhakés. Kíváncsian méregették a szakállast, a fenyegető géppuskát, amely egy sátorlapon állva meredezett felfelé, a sátorlap alól pedig valami hengeres üvegtárgy kandikált kifelé. A farmert verejték, fokhagymás kolbász és pálinka szagának keveréke vette körül. Andrejt magát is meglepte, milyen meghatottan nézi a fakó, hónaljban átizzadt gimnasztyorkát, amelyen egyetlen gomb árválkodott (az sem volt begombolva), az ötágú csillag nyomát viselő, ismerős módon félrecsapott, keskeny katonasapkát, a vízhatlan vászonból készült, ormótlan sárdagasztó csizmát. Csak a szakáll nem illett a képbe, zavarta az összhangot. Hirtelen az jutott eszébe, Fritzben mindez egészen más asszociációkat és érzelmeket ébreszthet. Fritzre pillantott: az feszesen állt, száját keskeny vonallá szorította össze, orrát megvetően ráncolta, és acélszürke, valódi árja szemének szú-rós pillantásával igyekezett féken tartani a szakállast. Nekünk nincs jogunk engedélyekre — mondta közben lustán a szakállas, az ostorra — játszadozva. — Nekünk általában semmihez sincs jogunk, csak ahhoz, hogy etessünk benneteket, ingyenélőket, ehhez van jogunk… Na jó — szólalt meg a hátsó sorokból egy basszus. — De honnan van a géppuska? — A géppuska? Mondhatni, a város és a falu együttműködésének gyümölcse. Én odaadom neked a termésem legjavának negyedét, te meg adsz nekem egy géppuskát. Tiszta, becsületes üzlet. — Nono — dörögte a basszus. — A géppuska nem játékszer, nem valamiféle cséplőgép. — Nekem úgy rémlik — szólt közbe az okoskodó —, hogy a farmerek tarthatnak fegyvert. — Fegyvert senki sem tarthat — cincogta Fritscha, és fülig elvörösödött. — Hülyeség — vélte az okoskodó. — Hát persze hogy hülyeség — vágta rá a szakállas. — Ülnél csak ott nálunk a mocsárban, pláne éjszaka, pláne a vadak vonulása idején… — Miféle vonulás? — kérdezte hirtelen feltámadt érdeklődéssel az értelmiségi, aki pápaszemét villogtatva előrefurakodott az első sorba. — Olyan, amilyen — vetette oda megvetően a farmer. — Nem, kérem, bocsásson meg — vágott közbe sietve az értelmiségi. — Biológus vagyok, és eddig még sosem sikerült… — Hallgasson — vágott a szavába Fritz. — Önnek pedig azt javaslom — fordult a szakállashoz —, kövessen. A fölösleges vérontás elkerülése végett kérem. Pillantásuk összekapcsolódott. És a derék szakállas valamiféle, csak számára érzékelhet jelekből megértette, kivel van dolga. Kaján vigyorral, sértően magas hangon azt mondta: — Hitler kaput! Egyáltalán nem rémült meg sem a fölösleges, sem az egyéb vérontástól. Fritzet mintha állón vágták volna. Feje megrándult, sápadt képe vörösre váltott, arcán megfeszültek az izmok. Andrej egy pillanatig azt hitte, ráveti magát a szakállasra, közéjük is akart ugrani, de Fritz uralkodott magán. A vér ismét kifutott az arcából, és szárazon csak annyit mondott. — Ez nem tartozik ide. Szíveskedjen követni. — Ugyan, hagyja már, Geiger — szólalt meg a basszus. — Hiszen világos, hogy ez egy farmer. Ki hallott már olyat, hogy egy farmert molesztáljanak. A körülöttük állók bólogattak, és azt morogták, hogy persze, nyilván farmer, hazamegy, viszi a géppuskáját is, végül is nem gengszter, ez világos… — A páviánokat kellene kergetnünk, mi meg rendőrösdit játszunk — tette hozzá az okoskodó. A feszültség hirtelen feloldódott. Mindenkinek eszébe jutottak a páviánok. Mint kiderült, a majmok közben megint ott randalíroztak, ahol éppen akartak, úgy viselkedtek, mintha otthon lennének, a dzsungelben. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a helyiek rájöttek, az önkéntesektől ugyan hiába várnak határozott fellépést. A lakosság a jelek szerint úgy döntött, ennek az egységnek nem látják hasznát, maguknak kell valahogy boldogulniuk. Néhány háziasszony, határozottan összeszorítva száját, szatyrával már elindult reggeli kőrútjára, többen seprűt, partvisnyelet szorongattak, hogy azzal kergessék el a legpimaszabb majmokat. Felhúzták az üzletek redőnyét, a zöldséges körüljárta lerombolt birodalmát, sopánkodott, vakaródzott, próbálta felmérni a kárt. Az autóbusz-megállóban már sor állt, a távolban fel is tűnt az első busz. A városi elöljáróság rendeletét megsértve hangosan dudált, szétkergetve a páviánokat, amelyek nem voltak tisztában a közlekedési szabályokkal. — Nos, uraim — szólalt meg valaki —, úgy látszik, alkalmazkodnunk kell a helyzethez. Ne menjünk haza, parancsnok? Fritz szemöldöke alól mogorván végignézett az utcán. — Mit tegyünk? — szólalt meg normális emberi hangon. — Ha haza, hát haza. Menjünk. Megfordult, és zsebre vágott kézzel elsőként indult el a teherautó felé. A többiek a nyomába eredtek. Öngyújtók és gyufák sercegtek, valaki nyugtalanul megkérdezte, mi a helyzet, ha elkésik a munkahelyéről, nem kaphat-e valamilyen igazolást… Itt is akadt rögtön egy okoskodó: ma mindenki elkésik, minek ide igazolás. A szekér körül is föloszlott a népgyűlés. Csak Andrej meg a pápaszemes biológus maradt ott, aki szilárdan eltökélte, tisztázza, hogyan is vannak azok a vonulások a mocsarak közt. A szakállas, miközben szétszedte és ismét összecsomagolta a géppuskát, leereszkedően elmagyarázta neki, hogy a vörhenyesek szoktak vonulni. A vörhenyes meg olyan, mint a krokodil. Krokodilt láttál már? Hát ugyanolyan, csak szőr borítja. Olyan vöröses, sörteszerű. És ha ezek megindulnak, jobb, ha távol tartod magad tőlük, barátocskám. Először is azért, mert jókorák, akkorák, mint egy bika, másodszor pedig vonuláskor nem látnak, nem hallanak, mindenen átgázolnak, ház vagy csűr, mindent letarolnak… A biológus csillogó szemmel, mohón hallgatta, percenként igazgatva szemüvegét. Fritz odakiáltott a teherautóról: “Hé, jöttök, vagy nem? Andrej!” A biológus a kocsira, majd az órájára nézett, panaszosán felnyögött, bocsánatkérő és hálálkodó szavakat motyogott. Megragadta a szakállas kezét, jól megrázta, és elrohant. Andrej maradt. Maga sem tudta, miért. Valami nosztalgiaféle vett erőt rajta. Nem mintha az orosz szó hiányzott volna neki — hiszen körülötte mindenki oroszul beszélt —, és nem is a szülőföld megtestesítőjét látta a szakállasban, egyáltalán nem. De volt benne valami, ami nagyon hiányzott Andrejnek, valami, amit nem kaphatott meg sem a szigorú, epés Donaldtól, sem a vidám, melegszívű, de valahogy mégis idegen Kenszitől, sem a mindig jóságos, mindig jóindulatú, de nagyon szánalmas Vantól. Még kevésbé Fritztől, ettől a maga módján nagyszerű embertől, aki, akárhogy vesszük is, tegnap még halálos ellenség volt… Andrej nem is sejtette, mennyire vágyakozik ez után a rejtélyes valami után. A szakállas rásandított és megkérdezte: — Földiek volnánk? — Leningrádi vagyok — felelte Andrej valahogy kelletlenül, és hogy elnyomja ezt az érzést, cigarettával kínálta a szakállast. — Szóval így — mondta az, és kivett egy szál cigarettát. — Akkor földiek volnánk. Én, barátocskám, Vologda megyei vagyok. Cserepoveci. Hallottál róla? — Hát persze! — Andrej nagyon megörült. — Ott most egy hatalmas kohászati kombinátot húztak fel, óriási üzemet. — Igazán? — kérdezte a szakállas közömbösen. — Szóval ott is beindult a verkli. Hát jó… És te mit csinálsz itt? Mi a neved? Andrej bemutatkozott. — Én meg, látod, paraszt vagyok. Farmer, ahogyan itt mondják. Jurij Konsztantyinovics Davidov. Iszol egyet? Andrej zavarba jött. — Azt hiszem, korai lenne — mondta. — Talán tényleg korán van — hagyta rá Jurij Konsztantyinovics. — Még ki kell mennem a piacra. Tudod, tegnap este értem ide, mentem egyenesen a műhelybe, ahol már régen ígértek nekem egy géppuskát. Hát aztán ez meg az, kipróbáltuk a szerkentyűt, én meg lepakoltam, amit nekik hoztam, sonkát, kisüstit, miegyebet, hát mire végeztünk, látom, hogy kikapcsolták a Napot. — Mialatt mesélt, Davidov befejezte a rakomány elrendezését, fogta a gyeplőt, féloldalasán felült a bakra, és elindította a lovakat. Andrej mellette baktatott. — Szóval, kikapcsolták a Napot — folytatta a történetet Jurij Konsztantyinovics. — Az az ember meg azt mondja: “Tudok itt egy jó kis helyet.” Hát elmentünk oda, ettünk-ittunk. Tudod, hogy áll a dolog a városban a vodkával, nekem meg van kisüstim. Ők gondoskodtak a zenéről, én meg az innivalóról. Nők is kerültek, persze… — Davidov szakálla mozgásba lendült a vissza emlékezéstől, majd halkabbra fogva a szót, folytatta: — Tudod, barátocskám, ott a mocsárban nőhiányban szenvedünk. Van egy özvegy, hozzá járunk.. Tavalyelőtt vízbe fúlt a férje. És hát tudod, hogy van, eljárunk hozzá, mi mást tehetnénk, aztán meg hol a cséplőgépét kell megjavítani, hol az új termésig kisegíteni, vagy kultivátor kell neki… Hé, te ocsmány féreg — ostorával végigvágott egy páviánon, amelyik nem tágított a szekértől. — Tudod, testvér, ahogy mi ott élünk, alig különbözik a háborús körülményektől. Nem lehetsz meg fegyver nélkül. Tényleg, ki volt ez a fickó veletek, az a hirtelenszőke? Német? — Német — felelte Andrej. — Altiszt volt, Königsberg alatt fogságba esett, és a fogságból került ide… — Ellenszenves pofa, rögtön láttam rajta — mondta Davidov. — A tetves disznók egészen Moszkváig kergettek, kórházba kerültem miattuk, az ülepem fele oda lett. De aztán adtam nekik én is derekasan. Tankista voltam. A legutolsó alkalommal Prága alatt kigyulladt a tankom. — Megint megcsóválta a fejét. — Csak gondolj bele, milyen a sors! Itt kellett találkoznunk. — Ó, nem, rendes fickó az, nagyon agilis — mondta Andrej. — És bátor. Igaz, szeret fontoskodni, de jól dolgozik, energikus ember. A Kísérlet szempontjából szerintem nagyon hasznos. Jó szervező. Davidov egy darabig hallgatott, csak a lovaknak csettintgetett. — Megjelent nálunk a mocsárban egy ilyen figura a múlt héten — szólalt meg végül. — Kowalskynál jöttünk össze, ő is farmer, lengyel. Vagy tíz kilométernyire lakik tőlem, szép nagy háza van. Szóval összejöttünk. Az meg elkezdte nekünk csépelni a szalmát: helyes elképzeléseink vannak-e a Kísérlet feladatairól? A polgármesteri hivataltól jött, a mezőgazdasági osztályról. Persze rögtön tudtuk, honnan fúj a szél: ha helyesen látjuk a dolgokat, úgymond, aligha lesz kifogásunk az adóemelés ellen… Nős vagy? — kérdezte hirtelen. — Nem — felelte Andrej. — Azért kérdeztem, mert ma éjszaka nincs hol megszállnom. És holnap reggel még el kell intéznem valamit. — Hát persze — vágta rá Andrej. — Erre ne is vesztegessük a szót. Jöjjön hozzám, aludjon ott, ahányszor csak jólesik. Nagyon örülnék neki. — Én is örülök — mondta mosolyogva Davidov. — Elvégre földiek vagyunk. — Írja fel a címet! Van papírja? — kérdezte Andrej. — Mondd csak, megjegyzem — válaszolta Davidov. — Egyszerű: Fő utca százöt, tizenhatos lakás. Bejárat az udvar felől. Ha nem lennék otthon, nézzen be a házmesterhez, egy kínai az, Van a neve, nála hagyom a kulcsot. Davidov nagyon megnyerte Andrej tetszését, bár a jelek szerint nem mindenben értettek egyet. — Hányas vagy? — Huszonnyolcas. — És Oroszországból mikor jöttél el? — Ötvenegyben. Négy hónapja. — Aha. Én negyvenhétben kerültem ide Oroszországból. Mondd csak, Andrjuha, mi a helyzet ott falun? Javult valamit? — Hát persze — mondta Andrej. — Mindent helyreállítottak, az árakat minden évben csökkentik… Igaz, a háború után nem jártam falun, de a filmek, a könyvek alapján ítélve most jó módban élnek a falusiak. — Hm… filmek… — mondta kétkedve Davidov. — Tudod, milyen dolog a film. — Dehogy, hát miért… A Városban minden kapható a boltokban. Rég eltörölték a jegyrendszert. Honnan lenne az áru? Csakis a faluból… — Az igaz — bólintott Davidov. — A faluból… Mire megjöttem a frontról, meghalt a feleségem. A fiam nyomtalanul eltűnt. A falu kihalt pusztaság. Sebaj, gondoltam, helyrehozzuk. Végül is ki nyerte meg a háborút? Mi. Szóval erősek vagyunk. Felkínálták, hogy legyek én az elnök. Elfogadtam. A faluban csak asszonyok maradtak, meg sem kellett nősülnöm. A negyvenhatos évet csak kihúztuk valahogy, azt hittem, utána könnyebb lesz talán… — Elhallgatott, és olyan sokáig ült szótlanul, mintha meg is feledkezett volna Andrejről. Aztán hirtelen megszólalt: — Boldoggá tenni az egész emberiséget. Te hiszel ebben? — Természetesen. — Hát én is hittem. Rohadt dolog volt az ott a faluban. Úgy gondoltam, valami hiba lehet az oka. A háború előtt sem volt fenékig tejfel az élet, a háború után meg már a torkunkat szorongatták. No, nem, gondoltam, ezek megfojtanak minket. Az élet meg kilátástalan volt. A végén inni kezdtem. És akkor jött a Kísérlet. — Mélyet sóhajtott. — Szóval úgy véled, sikerül nekik ez a Kísérlet? — Miért nekik? Nekünk. — Hát akkor nekünk. Sikerül vagy nem? — Sikerülnie kell — mondta Andrej keményen. — Csak rajtunk múlik minden. — Megtesszük, ami tőlünk telik. Ott is megtettük, itt is megtesszük… Végül is bűn lenne panaszkodni. Nem könnyű itt az élet, de elviselhető. Te magad vagy a legfontosabb, érted, te magad… És ha jön valaki, megesik, hogy belepottyan az árnyékszékbe, és keresztet rá. Párttag vagy? — kérdezte hirtelen. — Komszomolista. De maga, Jurij Konsztantyinovics, nagyon borúlátó. A Kísérlet, az Kísérlet. Nehéz dolog, sok a hiba, de másképp talán nem is lehetne. Mindenki a maga posztján, mindenki azt, ami csak telik tőle. — És te miféle poszton vagy? — Szemétszállító vagyok — jelentette ki büszkén Andrej. — Remek poszt — mondta Davidov. — És mi a szakmád? — Különleges szakmám van — felelte Andrej. — Csillagász vagyok. Szorongva mondta ki, oldalról sandítva Davidovra, arra számított, hogy kineveti, de a szakállas érdeklődését nagyon is felkeltette a bejelentés. — Tényleg csillagász vagy? Figyelj csak, testvér, akkor neked tudnod kell, hova kerültünk. Mi ez, valamilyen bolygó, esetleg csillag? Nálunk, a mocsárban minden este erről folyik a vita, néha már verekedésig fajul, isten bizony. Teleszívják magukat kisüstivel, aztán üsd, ahol éred… Vannak, akik úgy gondolják, valami akváriumfélében ülünk, itt, a Földön. Jókora akváriumban, csak halak helyett emberek vannak benne. És te hogy látod — tudományos szemszögből? Andrej megvakarta a fejét, és elnevette magát. Megesett, hogy az ő lakásán is csaknem verekedésig fajult a vita ugyanerről a kérdésről, kisüsti nélkül is. Ami pedig az akváriumot illeti, Izja Katzman vihogva, nyálát fröcskölve nemegyszer fejtegette ugyanezt, sőt ugyanezekkel a szavakkal. — Hogy is mondjam… — kezdte. — Bonyolult dolog ez, ért hetetlen. Tudományos szempontból csak annyit mondhatok: aligha lehet ez egy másik bolygó, pláne csillag. Szerintem itt minden mesterséges, és semmi köze a csillagászathoz. Davidov bólogatott. — Akvárium — mondta mély meggyőződéssel. — Itt még a Nap is olyan, mint egy lámpa, meg itt van ez az égig érő Sárga Fal… Mondd csak, ezen az utcán kijutok a piacra? — Ki — mondta Andrej. — A címemet nem felejtette el? — Nem, este ott leszek… Davidov meglegyintette a lovakat, füttyentett, és a szekér zörögve eltűnt a mellékutcában. Andrej hazaindult. Derék fickó, gondolta meghatottan. Katona! Persze nem a Kísérlet kedvéért jött ide, hanem a nehézségek elől menekült, de ezért nem lehet elítélni. Megsebesült, a gazdasága tönkrement, hát csoda, hogy elment a kedve az egésztől? Meg aztán a jelek szerint itt sem fenékig tejfel az élete. És nem is ő az egyetlen itt, aki megingott, sokan vannak… A Fő utcán már mindenfelé nyüzsögtek a páviánok. Vagy Andrej szokott hozzájuk, vagy a majmok változtak meg, már egyáltalán nem látszottak olyan pimasznak vagy pláne félelmetesnek, mint néhány órával korábban. Békés csoportokba verődve sütkéreztek a napon, fecsegtek, tetvészkedtek, ha ember ment el mellettük, szőrös mancsukat, fekete tenyerüket felé nyújtották, esedezve pislogtak könnyező szemükkel. Úgy festett az egész, mintha hirtelen népes koldussereg árasztotta volna el a Várost. Háza kapujában Andrej megpillantotta Vant. A kínai bánatosan összegörnyedve ült a kerékvetőn, agyondolgozott kezét térdei közt lógatva. — A tartályok elvesztek? — kérdezte, anélkül, hogy fejét felemelte volna. — Nézd, mit művelnek! Andrej végignézett a kapualjon, és elszörnyedt. A szemét mindent elborított, a halom szinte a lámpáig ért, csak a házmesterlakás ajtajáig vezetett egy keskeny ösvény. — Úristen — nyögte Andrej, és kapkodni kezdett. — Várj… máris megyek… megkeresem… — Lázasan igyekezett felidézni, milyen utcákon száguldoztak az éjjel Donalddal, hol lökték le a menekülők a tartályokat a platóról… — Nem kell — mondta reménytelen hangon Van. — Már volt itt egy bizottság. Felírták a tartályok számát, és azt ígérték, estig visszahozzák. Estig persze nem lesznek itt, de talán holnap reggelre, igaz? — Értsd meg, Van — mondta Andrej —, ez maga volt a pokol, ha eszembe jut, szégyellem magam… — Tudom. Donald elmesélte, mi történt. — Donald már itthon van? — élénkült fel Andrej. — Igen. Arra kért, ne engedjek be hozzá senkit. Azt mondta, fáj a foga. Adtam neki egy üveg vodkát, és azzal elment. — Hát így vagyunk — mondta Andrej, és megint végignézett a szemétkupacokon. Hirtelen elviselhetetlenül, hisztérikusan, olyan erővel, hogy ordítani tudott volna, rátört a vágy, hogy letépje magáról a bűzlő kezeslábast, megfürödjön, és megfeledkezzen a holnapról, amikor el kell majd lapátolnia innen ezt az egész mocskot… Úgy érezte, minden ragacsos, bűzös. Szó nélkül átrohant az udvaron, fel a lépcsőn, hármasával véve a fokokat, a türelmetlenségtől reszketve ért fel lakásáig, elővette a kulcsot a lábtörlő alól, és ahogy kinyitotta az ajtót, gyengéden körülvette a kölniillatú hűvösség. HARMADIK FEJEZET Mindenekelőtt anyaszült meztelenre vetkőzött. A kezeslábast és a fehérneműt összegöngyölve bedobta a szennyesládába. Menjen a többi koszos rongy közé. Azután pucéran megállt a konyha közepén, szétnézett, és megint összerázkódott az undortól. Mindenütt mosatlan edény. A sarkokban tányérok tornyosultak, a kékes penész jótékonyan eltakarta a rájuk száradt fekete ételmaradékot. Az asztalt koszos, ujjlenyomattal teli poharak és kiürült befőttesüvegek borították. A mosogatóba már nem fértek bele a mosatlan csészék és kistányérok. A székeken megfeketedett fazekak, zsíros serpenyők, merőkanalak, lábasok büdösödtek csöndben. Andrej kinyitotta a vízcsapot, és megkönnyebbült: volt meleg víz. Munkához látott. Miután minden edényt elmosott, a súrolókefét vette elő. Olyan buzgón és lelkesen dolgozott, mintha tulajdon testéről sikálta volna le a mocskot. De mind az öt szobára nem futotta az energiájából, csak a konyhát, az ebédlőt és a hálót rakta rendbe. A többi helyiségbe csak benézett — sehogy sem tudta megszokni és megérteni, minek egyetlen embernek ennyi szoba, ráadásul ilyen mérhetetlenül nagyok és dohosak. Ajtajukat szorosan becsukta, sőt székekkel el is barikádozta. Még le kell mennie a boltba, hogy vegyen valamit estére. Jön Davidov, a megszokott kompániából is biztosan beállít valaki… De előbb meg akart fürdeni. A víz már csaknem teljesen hideg volt, de így is nagyon jólesett neki. Ezután tiszta ágyneműt húzott. Ahogy meglátta az ágyon a friss, ropogósra keményített huzatokat, megérezte a belőlük áradó üde illatot, hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy belefeküdjön ebbe a rég elfeledett tisztaságba, és úgy rogyott rá az ágyra, hogy felnyögtek az öreg rugók, megreccsent a régi, politúrozott fa. Igazán nagyszerű érzés volt. Az ágynemű hűvös, illatos, ropogós, jobbról, elérhető közelségben ott a cigaretta és a gyufa, balról, szintén kéznyújtásnyira, a könyvespolcon a válogatott krimik. Némiképp lehangolta, hogy — mint kiderült — hamutartó nem volt a keze ügyében, és hogy a könyvespolcról elfelejtette letörölni a port, de mindez jelentéktelen semmiség. Agatha Christie Tíz kicsi négerét választotta ki a polcról, rágyújtott, és nekilátott az olvasásnak. Amikor felébredt, még világos volt. Hallgatózott. A lakásban és az egész házban csönd volt, csak a megjavítatlan csapokból bőségesen hulló vízcseppek adtak különös zenei aláfestést a csöndnek. A környezet tisztasága is szokatlan, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul kellemes volt. Valaki kopogott. Andrej szeme előtt megjelent a hatalmas termetű, széna- és alkoholszagot árasztó Davidov, amint a lépcsőházban áll, készenlétben tartva az üveg kisüstit. Megint kopogtak, és ettől Andrej végleg felébredt. — Megyek! — ordította, kiugrott az ágyból, de nem találta az alsónadrágját. Hirtelen egy csíkos pizsamanadrág akadt a kezébe, amelyet még az előző lakó felejtett ott, gyorsan magára rántotta. A gumi gyenge volt, kézzel kellett megtartania a nadrágot. Andrej, már előre mosolyogva, elhúzta a reteszt, kitárta az ajtót, majd krákogva hátralépett, és másik kezével is belekapaszkodott az átkozott gumiba. Selma Nagel állt előtte, az újonc a tizennyolcas lakásból. — Van cigarettája? — kérdezte a lány, anélkül hogy köszönt volna. — Igen… jöjjön be, kérem… — dünnyögte Andrej hátrálva. A lány belépett, és elment mellette, valamilyen ismeretlen illatot árasztva maga körül. Egyenesen az ebédlőbe ment, Andrej pedig becsapva a bejárati ajtót, elkeseredetten odakiáltotta neki: “Várjon egy percet, azonnal jövök!” Berohant a hálóba. Ajaj, ajaj — mondogatta magában, de valójában egyáltalán nem szégyenkezett, sőt örült is, hogy amikor váratlanul rátört a lány, ilyen tisztának, frissen fürdöttnek látta, széles vállával, sima bőrével, jól kidolgozott bi- és tricepszeivel — szinte sajnált is felöltözni. Mégis rá kellett szánnia magát, gyorsan beletúrt a bőröndjébe, kotorászott, majd tornanadrágot és kék, agyonmosott trikót húzott magára, amelynek hátán és mellén összefonódott L és U betű díszelgett. így jelent meg a csinos Selma Nagel színe előtt: mellét kidüllesztve, vállát kihúzva, nyújtott léptekkel, tenyerén egy csomag cigarettával. A csinos Selma Nagel közömbösen elfogadta a cigarettát, és öngyújtóját felkattintva rágyújtott. Andrejre rá sem nézett, és egyáltalán úgy festett, mint aki fütyül az egész világra. Mellesleg nappali fényben már nem is tűnt olyan nagyon csinosnak. Arca szabálytalan, sőt kissé durva vonású volt, orra rövid és fitos, járomcsontja széles, nagy száján pedig túlságosan vastag a rúzs. De a lába, amelyet teljesen csupaszon tárt a világ elé, valóban minden dicséretet megérdemelt. Más sajnos nem látszott belőle — ki az ördög vette rá, hogy ilyen zsákszerű holmit húzzon magára! Micsoda pulóver, ráadásul ilyen gallérral! Mint valami búvárruha. A lány egy mély karosszékbe telepedett, egyik gyönyör lábát átvetve a másikon, közömbösen nézett körül. A cigarettát katona módra tartotta, a parazsat tenyerébe rejtve. Andrej fesztelenül, de keresett pózban az asztal szélére telepedett, és szintén rágyújtott. — Andrej a nevem — mondta. A lány felé fordította egykedvű pillantását. A szeme sem olyan volt, amilyennek a múlt éjjel tűnt: nagy volt, és egyáltalán nem fekete, hanem világoskék, szinte áttetsző. — Andrej — ismételte meg. — Lengyel? — Nem, orosz. Magát pedig Selma Nagelnek hívják, és Svédországból jött. A lány bólintott. — Svédországból. Mondd csak, megvertek benneteket az őrszobán? Andrej meghökkent. — Miféle őrszobán? Engem senki nem vert meg. — Figyelj, Andrej — mondta a lány. — Miért nem működik itt ez a vacak? — A térdére tett egy apró, gyufásdoboznál alig nagyobb, lakkozott fényű dobozkát. — Minden hullámsávon csak recseg meg zörög, nem jön be semmi. Andrej óvatosan vette át tőle a dobozkát, és meglepődve állapította meg, hogy egy rádiókészüléket tart a kezében. — Ez már igen — mormogta. — Detektoros? — Honnan tudnám? — A lány visszavette, bekapcsolta a rádiót, recsegés, zúgás, reménytelen nyekergés hangzott fel. — Nem működik, és kész. Még sosem láttál ilyet? Andrej megrázta a fejét. Aztán azt mondta: — Itt egyáltalán nem is működhet. Csak egy rádióadó van, az is közvetlenül a hálózaton sugároz. — Uram isten — nyögött fel Selma. — Hát akkor mit lehet itt csinálni? Hisz tévé sincs… — Tévé? — Hát televízió. — Aha. Hát azt aligha vezetik be egyhamar. — Dögunalom. — Fel lehet húzni a gramofont — mondta Andrej zavartan. Kellemetlenül érezte magát. Tényleg miféle dolog ez — se rádió, se tévé, se mozi… — Gramofon? Az meg mi? — Nem tudod, mi a gramofon? — csodálkozott Andrej. — Hát amire fölteszed a hanglemezt… — Á, lemezjátszó — mondta Selma, különösebb lelkesedés nélkül. — Magnó sincs? — Mit képzelsz — méltatlankodott Andrej —, mi vagyok én, talán szórakoztatókombinát? — Vadember vagy — jelentette ki Selma Nagel. — Vagyis orosz. Rendben van, tehát hallgatod a gramofonodat, gondolom, vodkát iszol, és aztán? Mit csinálsz még? Motorozol? Vagy motorbiciklid sincs? Andrejt elöntötte a méreg. — Nem motoron száguldozni jöttem ide. Azért vagyok itt, hogy dolgozzak. És te? Szeretném tudni, mit akarsz itt csinálni. — Azért jött, hogy dolgozzon… — mondta Selma. — Mondd, miért vertek meg az őrszobán? — Nem vertek meg az őrszobán! Honnan veszed ezt? És egyáltalán, nálunk nem szokták verni az embereket a rendőrségen. Ez itt nem Svédország. Selma füttyentett. — Jó, jó — mondta nevetve. — Biztosan képzelődtem. Elnyomta a csikket a hamutartóban, és rögtön rágyújtott a következő cigarettára. Felállt, és szinte tánclépésben körbejárta a szobát. — Ki lakott itt előtted? — kérdezte, és megállt a hatalmas, ovális portré előtt, amely egy lilába öltözött hölgyet ábrázolt, térdén selyempincsivel. — Az én lakásomban például nyilván valóan egy szexmániás lakott korábban. Mindenfelé pornográf irodalom, használt óvszerek, a szekrényben egész készlei harisnyatartókból. Vagy fetisiszta, vagy perverz, nem is tudom… — Hazudsz — nyögte Andrej rémülten. — Folyamatosan hazudsz, Selma Nagel. — Miért hazudnék? — csodálkozott Selma. — Ki lakott ott? Nem tudod? — A polgármester! A mostani polgármester lakott ott, érted? — Úgy. Értem — mondta a lány egykedvűen. — Mit értesz? Mit értesz te ebből? — kiabált Andrej dühbe gurulva. — Mit érthetsz itt meg egyáltalán? — Elhallgatott. Erről nem lehetett beszélni. Ezt át kellett élni. — Olyan ötvenes lehet — jelentette ki Selma tudós képpel. — Nyakán az öregség, és megvadult az ürge. Klimaxos! — Elnevette magát, és ismét a pincsis portrét tanulmányozta. Hallgattak. Andrej fogát összeszorítva aggódott a polgármester miatt. Derék, tekintélyes, rendkívül megnyerő arcú, bizalomkeltően ősz ember volt a polgármester. Gyönyör beszédeket tartott a városi aktívaüléseken — az önmérsékletről, a lelkierőről, az állhatatosság és a morális töltés erejéről. Ha találkoztak a lépcsőházban, feltétlenül kézfogásra nyújtotta hatalmas, száraz, meleg jobbját, és mindig változatlan udvariassággal és szívélyességgel érdeklődött, nem zavarja-e éjszakánként Andrejt az ő írógépének kopogása…. — Nem hiszi el! — szólalt meg hirtelen Selma. Már nem a portrét bámulta, hanem valami dühös kíváncsisággal Andrejt tanulmányozta. — Ha nem hiszel nekem, hát ne higgy! Csak undorodom attól, hogy nekem kell eltakarítanom ezt a mocskot. Nem lehet felfogadni valakit? — Felfogadni… Ezt neked! — mondta Andrej kárörvendve. — Majd te magad megcsinálod. Bárókisasszony okra itt semmi szükség. Egy darabig szótlanul, kölcsönös ellenszenvvel méregették egymást. Végül Selma elfordult, és letörten motyogta: — Az ördög hozott ide. Mit fogok én itt csinálni? — Semmi különöset — mondta Andrej. Nagy nehezen leküzdötte ellenérzését. Ez az ember segítségre szorul. Látott ő már újoncokat, mindenfélét. — Azt csinálod majd, amit a többiek. Elmész a munkabörzére, kitöltőd a könyvecskét, és bedobod a fogadónyílásba… Tudod, van ott egy munkabeosztást végző gép. Mit csináltál odaát? — Foxtrottoztam. — Mit csináltál? — Hogy is magyarázzam… Egy-kettő, lábat oldalt. Andrej megint elképedt. Hazudik, villant át az agyán. Folyton hazudik ez a lány. Hülyét csinál belőlem. — És jól kerestél? — kérdezte szarkasztikusán. — Hülye — felelte Selma szinte gyengéden. — Nem pénzért csináltam, csak úgy a magam kedvére. Hogy ne unatkozzak. — Na, szép — mondta Andrej keserűen. — Hát a szüleid hova tették a szemüket? Fiatal vagy, tanulnod kellett volna, tanulnod… — Minek? — kérdezte Selma. — Hogyhogy minek? Ember lett volna belőled. Mérnök, tanár is lehetnél… Beléphettél volna a kommunista pártba, harcolhattál volna a szocializmusért… — Jaj, istenem, istenem — suttogta rekedten Selma, és mint akit leütöttek, belerogyott a karosszékbe, tenyerébe temette az arcát. Andrej megijedt, ugyanakkor büszke is volt, átérezte óriási felelősségét. — Mi bajod van? — lépett közelebb sután. — Ami volt, elmúlt. Vége. Ne búsulj. Talán jobb is, hogy így alakult: itt majd mindent pótolhatsz. Sok barátom van, remek emberek… — Eszébe jutott Izja, és elfintorodott. — Segítünk. Majd együtt csináljuk. Hiszen van itt munka bőven. Nagy a rendetlenség, a zűrzavar, sőt egyszerűen a mocsok. Minden tisztességes emberre szükség van. El sem tudod képzelni, miféle söpredék tódult ide. Nem illik faggatózni erről, de néha nehéz megállni, hogy meg ne kérdezd: hát téged mi a fene hozott ide, egyáltalán, kinek kellesz te itt? Már-már rászánta magát, hogy barátilag, szinte testvériesen vállon veregesse Selmát, de a lány anélkül, hogy fejét felemelte volna, megkérdezte: — Tehát nem mindenki ilyen itt? — Milyen? — Mint te. Idióta. — Hát tudod! Andrej leugrott az asztalról, és körözni kezdett a szobában. Ez egy burzsuj! Szajha, tiszta sor. Másfelől meg Selma egyenessége még imponált is neki. Az őszinteség mindig jó dolog. Szemtől szembe, a barikád fölött. Ez a lány nem olyan, mint például Izja, akiről sosem tudni, melyik oldalon áll, kisiklik a kezedből, mint az angolna, és mindenhová betüremkedik… Selma felvihogott mögötte. — Mit futkosol? — kérdezte. — Én nem tehetek arról, hogy ostoba vagy. Na, bocsáss meg. Andrej nem hagyta magát kiengesztelni, tenyerével határozottan csépelte a levegőt. — No, nézzük — mondta. — Te, Selma, nagyon elvadultál, hosszú időbe telik, amíg sikerül embert faragni belőled. És ne gondold, kérlek, hogy személy szerint rád haragszom. Azokkal van elszámolnivalóm, akik idáig juttattak. Veled semmi bajom. Itt vagy, tehát a társunk vagy. Ha jól dolgozol, jó barátok leszünk. Márpedig jól kell dolgoznod. Tudod, itt úgy mennek a dolgok, mint a hadseregben: ha nem tudod, megtanítunk rá. Ha nem akarod, kényszerítünk. — Andrejnek nagyon tetszett kis szónoklata. Selma végre felemelte arcát a tenyeréből, és rémült csodálkozással bámult rá. Biztatóan rákacsintott a lányra. — Igen, igen, kényszerítünk. Végül is mit képzeltél? Megesett egyszer, hogy az építkezésre jött egy csapat széltoló. Eleinte folyton eltünedeztek, hol a büfében, hol a közeli kis erdőben. Ennyi telt tőlük. Pedig a munka, tudod, a majomból is embert csinál… — Nálatok mindig majmok kóborolnak az utcákon? — kérdezte Selma. — Nem — komorodott el Andrej. — Csak a mai naptól. Érkezésed tiszteletére. — És embert csináltok belőlük? — érdeklődött mézesmázosan Selma. Andrej erőltetetten nevetett. — Ahogy a helyzet hozza — mondta. — Talán tényleg embert kell belőlük faragni. A Kísérlet, az Kísérlet. Minden gúnyos képtelensége ellenére tagadhatatlanul volt valami racionális magja ennek az ötletnek. Este meg kell majd vitatni, villant át az agyán. De rögtön támadt egy másik ötlete is. — Mit csinálsz ma este? — kérdezte. — Nem tudom. Ahogy alakul. Mivel töltitek itt az estéket? Kopogtak, Andrej az órájára pillantott: már hétre járt, lassan jönnek a vendégek. — Ma este itt maradsz nálam — közölte Selmával határozottan. Ezzel a kiegyensúlyozatlan teremtéssel csak határozottan lehet bánni. — Nem ígérek nagy bulit, de érdekes emberekkel találkozhatsz. Rendben? Selma vállat vont, és a haját kezdte igazgatni. Andrej ment ajtót nyitni, amelyet a várakozó közben már rugdosott. Izja Katzman volt az. — Mi az, nő van nálad? — kérdezte már a küszöbön. — Mikor szereled már fel végre a csengőt? Mint mindig, az összejövetel kezdetén Izja még jól fésült volt, keményített inggallérja és kézelője vakított. Keskeny, vasalt nyakkendője pontosan az orr-áll vonal folytatásának tűnt. Andrej mégis jobban örült volna most Donaldnak vagy Kenszinek. — Gyere be, te dumagép. Mi történt, hogy ma te vagy az első? — Tudtam, hogy nő van nálad, hát siettem — jelentette ki Izja vihogva. Bementek az ebédlőbe, és Izja egyenesen Selma elé pen-derült. — Izja Katzman — mutatkozott be bársonyos hangon. — Szemétszállító. — Selma Nagel — viszonozta lustán a lány, kezét nyújtva. — Szajha. Izja felnyögött a gyönyörűségtől, és óvatosan megcsókolta a lány kezét. — Egyébként hallottátok? — folytatta Andrejhez, majd megint Selmához fordulva. — A körzeti megbízottak tanácsa egy intézkedés tervéről tanácskozik — mondta figyelmeztetően feltartott ujjal, emelt hangon. — “A jelentős létszámú majomhordáknak a Város közigazgatási határain belüli megjelenése kapcsán kialakult helyzet szabályozásáról…” Pfúú! Javasolják valamennyi majom regisztrálását, fém nyakörvvel és névtáblával ellátását, ez utóbbi az egyed nevével, ezt követően pedig mindegyikhez kirendelnek egy intézményt vagy magánszemélyt, amely, illetve aki a jövőben felelős érte! — Izja vihogott, röfögött, és visítozva verte jobb öklével tulajdon bal tenyerét. — Grandiózus! Minden más feketévé! Minden gyár sürgősen nekilát a nyakörvek és névtáblák gyártásának. A polgármester úr személyes oltalmába vesz három, nemileg már érett páviánt, és felszólítja a lakosságot, hogy kövesse példáját. Andrej, nem veszel magadhoz egy nőstény páviánt? Selma nyilván ellenezné, de a Kísérlet áldozatokat követel! Mint ismeretes, a Kísérlet, az Kísérlet! Remélem, nem kételkedik benne, Selma, hogy a Kísérlet az nem más, mint Kísérlet, nem kíséret, és nem kísértet, hanem éppenséggel Kísérlet… Andrej nagy nehezen tudta csak túlkiabálni a szóáradatot: — Hagyd abba, elég a locsogásból! Ettől félt a legjobban. Az újonnan érkezett emberre az ilyen nihilizmus és cinizmus csakis romboló hatással lehet. Persze sokkal vonzóbb házról házra csavarogni, vihogni és köpni mindenre jobbra is, balra is, ahelyett hogy fogát összeszorítva… Izja már nem vihogott, izgatottan járt fel és alá a szobában. — Lehet, hogy ez csak locsogás — jelentette ki. — Meglehet. De te, Andrej, mint soha, most sem értesz egy kukkot sem a vezetés pszichológiájából. Szerinted mi a vezetés feladata? — Hogy vezessen. — Andrej elfogadta a kihívást. — Vezessen és ne locsogjon meg fecsegjen. Koordinálja a polgárok és szervezetek cselekedeteit. — Stop! Koordinálja a cselekedeteket, de milyen céllal? Mi a végső célja ennek a koordinálásnak? Andrej vállat vont. — Ez igazán nyilvánvaló. A köz java, a rend, a haladás optimális feltételeinek megteremtése… — Ó! — Izja ismét feltartotta az ujját, száját eltátotta, szeme kiguvadt. — Ó! — ismételte meg, majd elhallgatott. Selma elragadtatottan bámulta. — Rend! — jelentette ki Izja. — Rend! — Szeme még jobban kidülledt. — Képzeld el, hogy a gondjaidra bízott várost megszámlálhatatlanul sok pávián árasztja el. Ki űzni nem tudod őket, ahhoz gyenge vagy. Központilag élelmezni sem tudod őket, nincs elég élelem, nincsenek tartalékok. A páviánok az utcán koldulnak — ez égbekiáltó rendbontás: nálunk nincsenek, nem is lehetnek koldusok. A páviánok maguk alá piszkítanak, nem takarítják el, és senkinek sem áll szándékában takarítani utánuk. Milyen kiút kínálkozik ebből a helyzetből? — Hát semmi esetre sem a nyakörvek — mondta Andrej. — Úgy van — bólintott Izja helyeslőén. -Természetesen nem az jelenti a megoldást, ha nyakörvet adnak rájuk. Az első kínálkozó megoldás: letagadni a páviánok létezését. Úgy tenni, mintha nem is léteznének. Csakhogy ez sajnos lehetetlen. Túlságosan sok van belőlük, és a mi vezetőink egyelőre undorítóan demokratikusak. És itt jön az egyszerűségében briliáns ötlet: beilleszteni a rendszerbe a páviánok létezését. A káoszt, a képtelenséget törvényesíteni és ily módon azon összehangolt rend elemévé tenni, amely a mi nagyszer polgármesterünk sajátja. Éhező és randalírozó bandák és hordák helyett kedves háziállatok! Hiszen mindannyian szeretjük az állatokat. Viktória királynő szerette az állatokat. Darwin is szerette az állatokat. Állítólag még Berija is szeretett néhány állatot, Hitlerről már nem is beszélve… — A mi királyunk, Gusztáv is szereti az állatokat — szólt közbe Selma. — Macskái vannak. — Remek! — kiáltotta Izja. — Gusztáv királynak macskái vannak, Andrej Voronyinnak pedig személyi páviánja. És ha nagyon szereti az állatokat, lehet neki kettő is… Andrej legyintett, és kiment a konyhába, hogy felmérje a készleteket. Mialatt feltúrta a szekrényeket, kibontva és óvatosan végigszaglászva a porlepte csomagokat, dobozokat, bennük a szikkadt, megfeketedett maradékokat, az ebédlőből folyamatosan kihallatszott Izja hangja, Selma nevetése, majd megint Izja elmaradhatatlan röfögése, böfögése. Egy falatnyi ennivaló sem volt otthon: mindössze néhány szem, már kicsírázott krumpli, egy üvegben gyanús heringmaradványok és egy darab kőkeményre száradt kenyér. Andrej ekkor belekotort a konyhaasztal fiókjába, felmérte, mennyi pénze maradt. Épphogy kihúzza vele fizetésig, feltéve, hogy beosztással él, és nem hív vendégeket, inkább maga megy vendégségbe. A sírba tesznek — gondolta bánatosan Andrej. Az ördögbe is, ebből elég. Mindenkit kizsebelek. Hát mi vagyok én? Ingyenkonyha? Páviánok! Megint kopogtak, és Andrej baljós mosollyal ment ajtót nyitni. A szeme sarkából megállapította, hogy Selma az asztalon ül, kezét maga alá dugva, rúzsos szája fülig ér, ó, a szuka! Izja előtte állva szónokol, szőrös majommancsával hadonászik, és már nyoma sincs rajta a kezdeti rendezettségnek: nyakkendőjének csomója a jobb füle alatt, a haja égnek áll, mandzsettája szürke. Fritz Geiger, a Wehrmacht volt altisztje érkezett meg, legjobb barátjával, Ottó Fritschával, ugyanazon Wehrmacht volt közlegényével. — Szóval megjöttetek — üdvözölte őket Andrej baljós mosollyal. Fritz ezt a hangnemet azonnal a német altiszt méltósága elleni támadásnak vette, arca megmerevedett, de Ottó, aki puha és határozatlan lélek volt, csak összecsapta a sarkát, és várakozóan mosolygott. — Miféle hangnem ez? — érdeklődött hűvösen Fritz. — El is mehetünk. — Hoztál valami falnivalót? — kérdezte Andrej. Fritz bambán eltátotta a száját. — Falni? — kérdezett vissza. — Hm… hogy is mondjam — kérdő pillantást vetett Ottóra, aki zavart mosollyal varázsolt elő bricsesze zsebéből egy laposüveget, és odaadta Andrejnek. úgy fogta, címkével kifelé, mint valami belépőjegyet. — Jól van, jól van — enyhült meg Andrej, átvéve az üveget. — Csak az a helyzet, fiúk, hogy egy falat ennivaló sincs itthon. Legalább pénz van nálatok? — Esetleg beengednél minket? — érdeklődött Fritz. Nyakát az ebédlő felé nyújtogatva hallgatta a fel-felcsattanó női nevetést. Andrej beterelte őket az előszobába, és rájuk szólt: — Pénzt! Ide a pénzt! — Itt sem ússzuk meg jóvátétel nélkül, Ottó — mondta Fritz, elővéve pénztárcáját. Néhány bankjegyet Andrej markába nyomott. — Adj Ottónak egy kosarat, mondd meg, mit vegyen, a többit bízd rá. — Várj, ne kapkodj — felelte Andrej, és beterelte őket az ebédlőbe. Amíg csattogtak a cipősarkak, csillogtak a fényesre nyalt frizurák, harsogtak a katonabókok, Andrej félrevonszolta a sarokba Izját, és mielőtt áldozata magához térhetett volna, kikutatta az összes zsebét, amit Izja egyébként alighanem észre sem vett, egyre csak szabadulni akart a markából, hogy befejezhesse a megkezdett viccet. Izját kizsebelve Andrej számba vette a zsákmányt. Nem volt túl sok, de kevés sem. Körülnézett. Selma változatlanul az asztalon ült, lábával harangozott. Melankóliája nyomtalanul eltűnt, jókedvű volt. Fritz éppen cigarettával kínálta, Izja hadonászva, sivalkodva belefogott egy újabb vicc előadásába, Ottó pedig vörösen az izgalomtól és bizonytalanságtól, a szoba közepén vigyázzban állva mozgatta hatalmas füleit. Andrej a kabátujjánál fogva kivonszolta őt a konyhába: “Gyere, ellesznek nélküled is.” Ottó nem ellenkezett, sőt mintha megkönnyebbült volna. A konyhában rögtön tevékenykedni kezdett. Elvette Andrejtől a bevásárlókosarat, a szemetet kiborította belőle a vödörbe (Andrejnek ez sosem jutott volna eszébe), gyorsan és ügyesen kibélelte régi újságokkal, egy pillanat alatt megtalálta a szatyrot, amelyet Andrej még a múlt hónapban elhányt valahova. “Hátha lesz paradicsomlé is” — mondta, és beletett egy üres befőttesüveget, előbb azonban gondosan kiöblítette. Néhány összehajtogatott újságot is berakott a szatyorba (“Hátha nem lesz csomagolópapírjuk…”). Andrejnek, aki mindeközben türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, és azt mondogatta: “jól van már, legyen elég… menjünk már…”, végül nem maradt más teendője, mint átadni a pénzt Ottónak. — Te is velem jössz? — ámuldozott a tisztelettől Ottó, mikor befejezte az előkészületeket. — Hát persze. — Egyedül is el tudom intézni. — El, el, de kettesben gyorsabban megy. Te beállsz a sorba a pultnál, én meg a pénztárnál. — Ez igaz — hagyta rá Ottó. A hátsó lépcsőn indultak lefelé. Útközben felzavartak egy páviánt: a szerencsétlen, mint az ágyúgolyó, repült kifelé az ablakon, már az életéért aggódtak, de kiderült, hogy semmi baja, a tűzlépcsőn kapaszkodva vicsorgott rájuk. — Oda kellene neki adni az ételmaradékot — tűnődött Andrej. — Annyi van nálam, hogy egy egész hordának elég. — Visszamenjek érte? — ajánlotta készségesen Ottó. Andrej ránézett, legyintett és továbbment. Már bűzlött a lépcsőház. Korábban is mindig büdös volt, de most a szagkeverékhez egy újabb adalék vegyült, amelynek forrását, nem is egyet, meg is találták a következő lépcsőfordulóban. — Hát igen, lesz munkája Vannak — mondta Andrej. — Isten őrizz, hogy most legyen valaki házmester. Neked most mi a munkád? — A miniszter titkára vagyok — felelte csüggedten Ottó. — Már harmadik napja. — Melyik miniszteré? — érdeklődött Andrej. — Izé… a szakoktatásié. — Nehéz munka? — Semmit nem értek — mondta bánatosan Ottó. — Rengeteg a papír, utasítások, beszámolók, jelentések, feljegyzések, költségvetési előirányzatok. És senki nem ért semmit. Mindenki futkos, egymást kérdezgetik… Állj, hová mész? — A boltba. — Nem. Menjünk Hofstatterhez. Nála olcsóbb is, meg aztán mégiscsak német… Elmentek Hofstatterhez, akinek a Fő utca és a Régi Perzsa utca sarkán volt egy kis boltja, félig zöldséges, félig fűszerüzlet. Andrej járt már itt néhányszor, de mindig üres kézzel kellett távoznia: Hofstatternek kevés áruja volt, és megválogatta, kit szolgál ki. A bolt üres volt, a polcokon csak céklás tormával teli egyforma üvegek sorakoztak. Andrej lépett be elsőnek, és Hofstatter, a kassza mellől ráemelve puffadt, fehér arcát, azonnal megszólalt: “Már zárok.” Ekkor végre befutott Ottó is, aki lemaradt, mert a kosár füle beleakadt a kilincsbe. Láttára a puffadt, fehér arcon széles mosoly terült szét. A zárást természetesen azonnal elhalasztották. Ottó és Hofstatter eltűnt a bolt hátsó helyiségében, ahonnan rövidesen ládák nyitogatása, a kosárba öntött krumpli puffanása hallatszott ki, egy üveg megtelt valamilyen folyadékkal, suttogó párbeszéd folyt odabenn… Andrej unalmában körülnézett. Hofstatter úr kereskedelmi vállalkozása siralmas képet nyújtott. Valószínűleg a mérleg sem esett át a megfelelő ellenőrzésen, a tisztaság is hagyott maga után kívánnivalót. Egyébként nem tartozik rám, gondolta Andrej. Ha majd minden elrendeződik, ahogyan kell, az ilyen Hofstatterek nyomtalanul eltűnnek a süllyesztőben. Hiszen lényegében már most is ott vannak. Nem képes mindenkit kiszolgálni. Micsoda képmutatás, telerakta a polcot tormával. Rá kellene uszítani Kenszit, feketekereskedelmet folytat a piszok nacionalista. “Csak németeknek…” Ottó kikukkantott a raktárból, és odasúgta: “Gyorsan add a pénzt!” Andrej a kezébe nyomott egy maréknyi gyűrött bankót. Ottó sietve kiválasztott néhányat, a többit visszaadta Andrejnek, és megint eltűnt a raktárban. Egy perc múlva felbukkant, karját majd' lehúzta a tömött szatyor és kosár. Mögötte felragyogott Hofstatter holdvilágképe. Ottóról szakadt a víz, egyre mosolygott, Hofstatter pedig mézesmázos hangon ismételgette: “Nézzenek be hozzánk, fiatalemberek, mindig szívesen látjuk magukat, mindig örülünk az igazi németeknek… Geiger urat külön üdvözlöm… A jövő hétre disznóhúst ígértek. Mondja meg Geiger úrnak, hogy félreteszek neki vagy három kilót…” “Megmondom, Hofstatter úr — felelte Ottó. — Pontosan beszámolok neki mindenről, ne nyugtalankodjon, Hofstatter úr… És kérem, ne feledje el átadni mindkettőnk, de különösen Geiger úr üdvözletét Elsának…” Egészen a küszöbig fújták ezt a furcsa duettet. Andrej átvette Ottótól a nehéz szatyrot, amely degeszre volt tömve friss, egészséges sárgarépával, céklával, hagymával, alóluk kilátszott egy palack pecsétviasszal lezárt nyaka, az egészet zeller, petrezselyem, kapor és mindenféle más fűszernövény koronázta meg. Amikor befordultak a sarkon, Ottó letette a járdára a kosarat, előhúzta hatalmas, kockás zsebkendőjét, lihegve megtörölte az arcát, és azt mondta: — Várj… hadd fújjam ki magam… Andrej rágyújtott, Ottót is megkínálta. — Hol vették a répát? — kérdezte egy férfibőrkabátot viselő asszony. — Már elfogyott — vágta rá gyorsan Ottó. — Az utolsó adagot hoztuk el. Meg különben is bezárt már… Az ördög vigye el, kikészített a kopasz disznó — mondta Andrejnek. — Összevissza hazudoztam neki. Fritz letépi a fülemet, ha megtudja… Már magam sem tudom, mit legendáztam. Andrej egy szót sem értett, erre Ottó röviden elmagyarázta neki a helyzetet. Hofstatter urat, az erfurti zöldségest mindig a remény éltette, de sosem volt szerencséje. Amikor harminckettőben egy zsidó tönkretette, mert az utca túloldalán nyitott egy nagy, korszerű zöldségboltot, Hofstatter felismerte, hogy ő igazi német, és belépett a rohamosztagosok közé. Karriert csinált, és harmincnégyben végre saját kezűleg verhette szét az említett zsidó pofáját, és már-már sikerült az üzletét is megszereznie, amikor kitört a botrány, leleplezték Röhmöt, Hofstatter is repült. Akkor már nős volt, megszületett bájos szőke kislánya, Elsa. Néhány évig így-úgy eléldegélt, aztán behívták katonának, és nekilátott Európa meghódításának, ám Dunkerque alatt saját légierejük bombáitól jókora szilánk fúródott a tüdejébe, így Párizs helyett egy drezdai katonai kórházban kötött ki, ott is maradt egészen negyvennégyig. Már úgy volt, hogy kiengedik a kórházból, amikor bekövetkezett a szövetséges légierő ismert támadása, amely egyetlen éjszaka alatt porig rombolta Drezdát. Az átélt borzalomtól Hofstatternek kihullott a haja, légnyomást kapott, legalábbis ezt meséli. Hazakerülve kedves Erfurtjába, háza pincéjében vészelte át a legnehezebb napokat, azokat is, amikor még át lehetett szökni nyugatra. Mire nagy nehezen rászánta magát, hogy feljöjjön a napvilágra, már mindennek vége volt. Igaz, engedélyezték neki, hogy zöldségboltot nyisson, de terjeszkedésről szó sem lehetett. Negyvenhatban meghalt a felesége, és pillanatnyi elmezavarában engedett a Mentor rábeszélésének, meg sem értve, mibe is mászik bele, lányával áttelepült ide. Itt valamelyest fellélegzett, bár a jelek szerint arra gyanakszik, hogy egy nagy, különleges koncentrációs táborba került valahol Közép-Ázsiában, ahová Kelet-Németország teljes lakosságát száműzték. A feje egyébként sem jött végleg rendbe. Isteníti az igazi németeket, meggyőződése, hogy különleges szimata van a felismerésükre, halálosan retteg a kínaiaktól, araboktól és a négerektől, akiknek itteni jelenlétét nem is érti, de mindenkinél jobban tiszteli és becsüli Geiger urat. Az történt ugyanis, hogy egyik els látogatásukkor Hofstatterék boltjában, mialatt Ottó telerakta kosarát, a gáláns Fritz katonához illő bókokkal árasztotta el a szőke Elsát, akinek már semmi kilátása egy hozzá ill férjre. És attól kezdve az őrült és kopasz Hofstatter lelkében kivirágzón a reménység, hogy ez a remek árja, a Führer támasza, a zsidók ostora a szerencsétlen Hofstatter család hajóját a zátonyok és szirtek közül végre nyugalmas vizekre kormányozza. — Fritznek könnyű — panaszkodott Ottó, percenként átvéve egyik kezéből a másikba a súlyos kosarat. — Ő ritkán megy el Hofstatterékhez, havonta egyszer, legfeljebb kétszer, ha már végképp nincs mit ennünk. Olyankor megszorongatja egy kicsit azt az ostoba libát, és kész.. De nekem hetente kétszer-háromszor be kell néznem hozzájuk… Hofstatter ugyanis, bár őrült, nagyon ügyes ember, ha tudnád, milyen kapcsolatokat épített ki a farmerekkel — kiváló az áruja, és olcsón adja… Állandóan hazudoznom kell. Biztosítanom kell az öreget Fritz Elsa iránti örök szerelméről. A nemzetközi zsidóság elkerülhetetlen pusztulásáról. A hatalmas Reich verhetetlen seregeinek közeledéséről ehhez a zöldségbolthoz. Már magam is belegabalyodom ebbe a szövevénybe, Hofstattert pedig végleg az őrületbe kergetem. Lelkiismeretlen dolog egy bolond öregembert megerősíteni a bolondságában. Most is azt kérdezte tőlem: mit jelentenek ezek a páviánok? Én meg gondolkodás nélkül rávágtam: ez egy árja deszant, mondom, hadicsel. El sem hiszed: örömében megölelt… — És Elsa? — kérdezte kíváncsian Andrej. — Ő csak nem bolond? Ottó fülig vörösödött. — Elsa… Robotol, mint egy igavonó barom. Neki mindegy lenne: Fritz, Ottó, Iván vagy Abram… Harmincéves a szegény lány, de Hofstatter csak Fritzet meg engem enged a közelébe. — Hát, nagy disznók vagytok ti ketten, Fritz meg te — mondta meggyőződéssel Andrej. — Nagyobbak már nem is lehetnénk — ismerte be bánatosan Ottó. — És az a legszörnyűbb, hogy elképzelni sem tudom, hogy keveredünk ki ebből a históriából. Gyenge, jellemtelen alak vagyok én. Elhallgattak, hazáig Ottó már csak fújtatott, egyik kezéből a másikba véve a kosarat. — Vidd ezt föl, és tegyél fel vizet melegedni — mondta. — Adj pénzt, benézek a boltba, hátha akad valami konzervféle. — Zavartan félrenézett. — Amiről beszéltem… ne szólj Fritznek… A lelket is kirázza belőlem. Tudod, milyen, szereti, ha minden rendben van körülötte. De hát ki nem szereti? Elváltak, Andrej felcipelte a szatyrot és a kosarat a hátsó lépcsőn. A kosár olyan nehéz volt, mintha Hofstatter vasdarabokkal rakta volna tele. Hát ez szép — gondolta Andrej dühösen. Miféle Kísérlet ez, ha közben ilyesmik történnek? Lehet is kísérletezni ezzel a Fritzcel meg Ottóval. Micsoda disznók, se becsületük, se lelkiismeretük. Honnan is lenne, gondolta keserűen. Wehrmacht. Hitlerjugend. Szemét népség. No nem, beszélek Fritz fejével. Ez nem maradhat így, hiszen a szemem láttára züllik el. Pedig ember lehetne belőle. Lesz is! Végül is akkor, mondhatni, az életemet mentette meg. Ha csak egy ujjal meglök valaki, végem. Mindenki becsinált, mindenki feltartotta a kezét, egyedül Fritz… Remek fickó! Érdemes megverekedni érte… Majdnem elcsúszott a páviánok jelenlétének nyomain, elkáromkodta magát, és a lába alá nézve kapaszkodott fel hazáig. A konyhába érve azonnal érzékelte, hogy a lakásban minden megváltozott. Az ebédlőben rekedten szólt a lemezjátszó, edénycsörgés hallatszott. Táncoló lábak csosszantak. És mindezen hangok fölött ott zengett Jurij Konsztantyinovics ismerős basszusa: “Hagyd ezt, barátocskám, nem kell ez a mindenféle közgazdaságtan meg szociológia. Megleszünk nélkülük. De már a szabadság, barátocskám, az más dolog. A szabadságért a gerinc is megtörhet…” A gáztűzhelyen már forrt a víz a nagy fazékban, a konyhaasztalon frissen fent kés feküdt, a sütőből a sülő hús szédítő illata áradt. A konyha sarkában két, degeszre tömött gyékényzsák dőlt egymásnak, rajtuk az olajos, kiégett vattakabát, az ismerős ostor és valami lószerszám. Ott volt a szintén ismerős gépfegyver is — összeszerelve, használatra készen, a csőfarból kiálló lapos, fekete tölténytárral. Az asztal alatt olajosán fénylett egy jókora demizson, kukoricacsuhé és szalma ragadt rá. Andrej lepakolta a szatyrot és a kosarat. — Hé, semmittevők — ordította —, forr a víz! Davidov basszusa elhallgatott, az ajtóban megjelent a kipirult, csillogó szemű Selma, válla fölé magasodva ott imbolygott Fritz. Nyilvánvaló volt, hogy mostanáig táncoltak, és az árja daliának egyelőre nem állt szándékában elvenni vörös mancsát Selma derekáról. — Hofstatter üdvözöl — mondta neki Andrej. — Elsa nyugtalankodik, mert nem teszed tiszteleted náluk… Pedig már nem sokára egy hónapos a gyerek. — Hülye vicc — jelentette ki Fritz undorral, de mancsát elvette a lány derekáról. — Ottó hol van? — Tényleg forr a víz — állapította meg Selma csodálkozva. — Mit kell vele csinálni? — Fogj egy kést, és láss neki krumplit hámozni — mondta Andrej. — Ha jól tudom, nagyon szereted a krumplisalátát, Fritz. Hát lássatok munkához, én meg megyek, teljesítem házigazdái kötelességeimet. Az ebédlőbe indult, de az ajtóban útját állta Izja Katzman, a fizimiskája csak úgy tündökölt a lelkesedéstől. — Figyelj! — suttogta vihogva és fröcsögve. — Honnan szedted ezt a remek figurát? Náluk, ott a farmokon a jelek szerint valóságos vadnyugat van. Kész amerikai szabadcsapatok. — Az orosz szabadcsapatok semmivel sem rosszabbak az amerikaiaknál — mondta Andrej ellenségesen. — Az már igaz — kiáltott fel Izja. — “Amikor a zsidó huszárok fellázadtak, Birobidzsánban minden megváltozott, és aki a mi Berdicsevünkre vet szemet, annak furunkulus nő a hasán. — Hagyd abba — szólt rá Andrej keményen. — Nem szeretem az ilyen szöveget… Fritz, a parancsnokságod alá rendelem Selmát és Katzmant, lássatok neki, de minél gyorsabban, nagyon éhes vagyok. És ne ordítsatok, hogy meghalljuk, ha Ottó kopog, beugrott a boltba konzervért. Miután mindenkit eligazított, Andrej bement az ebédlőbe, és ott mindenekelőtt kemény kézfogással üdvözölte Jurij Konsztantyinovicsot. A pirospozsgás, még mindig erős szagot árasztó farmer a szoba közepén állt, csizmás lábait szétvetve, kezét katonai derékszíja alá dugva. Szeme vidáman és merészen csillogott. — Hát itt vagyok — mondta Davidov. — Eljöttem, ahogy ígértem. Láttad a demizsont? A tiéd. Meg a két zsák krumpli is. Kínáltak érte valamit. De azt gondoltam, nem, fütyülök rá. Inkább elviszem egy derék embernek. Itt laknak ezekben a kőházakban, senyvednek, nem tudnak a világról… Figyelj, Andrej, épp most mondtam Kenszinek, ennek a japánnak, köpjetek az egészre. Hát mit nem láttatok még itt? Szedjétek össze az egész pereputtyot, asszonyt, gyerekeket, lányokat, aztán nyomás mindannyian hozzánk… Kenszi, a szolgálat után még mindig egyenruhában, de kigombolt mundérban, fél kézzel ügyetlenül manőverezve rendezgette az asztalon a szedett-vedett terítékeket. Bal karján kötés. Mosolyogva bólogatott Davidov szavaira. — Ez lesz a vége, Jura — mondta. — Legközelebb a polipok rohannak le minket, és akkor ahányan csak vagyunk, futunk hozzátok a mocsarakba. — De minek várnátok meg azokat az izéket? Köpjetek rájuk… Holnap reggel indulok haza üres szekérrel, három család is elférne rajta. Te nőtlen vagy, ugye? — fordult Andrejhez. — Hála istennek — felelte Andrej. — És ki ez a lány? Vagy nem hozzád tartozik? — Újonc. Ma éjjel érkezett. — Jobb már nem is lehetne. Csinos kisasszonyka, kedves is. Kapd el, és menjünk, na? Nálunk jó a levegő. Nálunk van tej. Legalább egy éve nem ittál már friss tejet, igaz? Egyre kérdezem, miért nem lehet nálatok a boltokban tejet kapni. Nekem egymagámnak három tehenem van, a tejükből leadok az államnak, én magam iszom, az állataimat itatom vele, a maradékot kiöntöm… Ha nálunk letelepszel, fölébredsz reggel, hogy indulj a mezőre, az asszonykád meg hozza neked köcsögben a frissen fejt tejet. Na? — Mindkét szemével hunyorított, nagyot hahotázott, vállon veregette Andrejt, csikorgó csizmában végigment a szobán, kikapcsolta a lemezjátszót, és visszatért előbbi helyére. — No és milyen a levegő? Nálatok már levegő sem maradt, minden bűzlik, mint a vadállatok ketrece, ez van itt leveg helyett… Mit kínlódsz, Kenszi? Hívd be azt a lányt, majd ő megterít. — Selma krumplit hámoz — mosolygott Andrej. Majd észbe kapott, és nekilátott, hogy segítsen Kenszinek. Nagyon szíve-szerint való ember volt Davidov. Szinte rokon. Mintha már régről ismerné. És mi lenne, ha csakugyan kapná magát, és irány a mocsár? A tej nem csábítja, de az élet ott valószínűleg tényleg egészségesebb. Lám csak, Davidov is olyan, mint valami szobor. — Kopognak — szólt Davidov. — Ajtót nyissak, vagy ki mész te? — Máris — szólt Andrej, és az ajtóhoz iramodott. Van érkezett — már vattakabátja nélkül, térdig érő, kék zsávolyingben, homloka köré tekert kendővel. — Meghozták a tartályokat! — mondta vidáman mosolyogva. — Áldásom rájuk — felelte Andrej, szintén vidáman. — A tartályok ráérnek. Miért vagy egyedül? Hol van Mei-Lin? — Otthon maradt — mondta Van. — Nagyon elfáradt. Alszik. Beteg volt a gyerek. — Gyere beljebb, mit álldogálsz itt? Összeismertetlek egy jó emberrel. — Már ismerjük egymást — mondta Van, a szobába lépve. — Hej, Ványa — kurjantott örvendezve Davidov. — Te is itt vagy? Tudtam én, hogy Andrej rendes gyerek — fordult Kenszihez. — Látod, csupa jó ember gyűlik össze nála. Vegyünk akár téged vagy azt a zsidócskát, hogy is hívják… Na, olyan lakomát csapunk, hogy még… Megyek, megnézem, mit mesterkednek ott a konyhában. Nincs is mit csinálni, azok meg kinn lebzselnek. Van gyorsan eltolta az asztaltól Kenszit, és nekilátott, hogy ügyesen elrendezze az evőeszközöket. Kenszi szabad kezével meg a fogával próbálta megigazítani a kötést a karján. Andrej a segítségére sietett. — Nem értem, Donald miért nincs még itt — mondta gondterhelten. — Bezárkózott — közölte Van. — Megtiltotta, hogy zavarjuk. — Búnak adta a fejét az utóbbi időben. Hát vessen magára. Figyelj, Kenszi, mi történt a karoddal? — Megkarmolt egy pávián. Egész csontig felhasította a karom a disznó — felelte Kenszi fintorogva. — Mi a csuda? — értetlenkedett Andrej. — Nekem úgy tűnt, mintha békések lennének. — Igen, békések… De ha téged elkapnak, és nyakörvet akarnak rád rakni… — Miféle nyakörvet? — Ötszázhetes számú utasítás. Minden páviánt regisztrálni és számozott nyakörvvel ellátni. Holnap osztjuk ki a lakosságnak. Hát vagy húsz példányt felkantároztunk, a többit meg átzavartuk a szomszéd körzetbe, boldoguljanak velük az ottaniak. Na mit állsz itt tátott szájjal? Hozz inkább poharakat, kevés a pohár… NEGYEDIK FEJEZET Mire kikapcsolták a Napot, már az egész társaság fényes hangulatban volt. Az egyetlen szempillantás alatt bekövetkezett sötétségben Andrej kikászálódott az asztal mellől, belebotlott a padlóra rakott lábosokba, és eltapogatózott a kapcsolóig. — Ne ijedjen meg, kedves kisasszony — búgta mögötte Fritz. — Itt mindig így van… — Legyen világosság — szavalta Andrej, gondosan artikulálva a szavakat. A mennyezet alatt felgyulladt a poros villanykörte. Nyomorúságos fényt adott, akár az a másik a kapualjban. Andrej megfordult, és végignézett a kompánián. Minden a legnagyobb rendben volt. Az asztalfőn, egy magas konyhai széken ott trónolt, könnyedén hintázva, Jurij Konsztantyinovics Davidov, aki vagy fél órával korábban egyszer és mindenkorra Jura bácsivá lett Andrej számára. Összeszorított fogai között mérete “kecskeláb”, maga sodorta cigaretta füstölgött, jobb kezében remek kisüstivel teli metszett pohár, kérges baljával a mellette ülő Izja orra alatt hadonászott. Katzmanon egyébként már sem nyakkendő, sem zakó nem volt, állán és ingén ételnyomok virítottak. Jura bácsitól jobbra Van ült nagy szerényen, előtte az asztalon a legkisebb tányér, rajta falatnyi hús, neki jutott a legcsorbább villa, a repedt pohár. Fejét vállai közé húzta, lehunyt szemmel, a mennyezet felé emelt arccal békésen mosolygott: Van élvezte a nyugalmat. A kipirult Kenszi jó étvággyal tömte magába a savanyú káposztát, és élénken magyarázott valamit Ottónak, aki hősiesen küzdött az elalvás ellen, és amikor sikerült felülkerekednie a harcban, hangosan felkiáltott: “Igen! Természetesen! Hát persze!” Selma Nagel, a svéd szajha egyszerűen gyönyörű volt. A karosszékben ült, lábát átvetette a karfán, és ezek a tündöklő lábak éppenséggel a derék altiszt mellével egy vonalban kalimpáltak. Fritz szeme csillogott, a lelkesedéstől vörös foltok ütköztek ki az arcán. Teli poharát egyre Selma felé nyújtogatta, mindenáron pertut akart vele inni, Selma viszont egyre elhárította, kacagott, kalimpált a lábával, és időnként lesöpörte Fritz szőrös mancsát a térdéről. Csak Andrej helye volt üres Selma másik oldalán, és fájdalmasan üres volt a Donald számára odakészített szék is. Milyen kár, hogy Donald nincs itt — gondolta Andrej. Sebaj, kibírjuk ezt is. Különb dolgokkal is szembe kellett már néznünk… Gondolatai némiképp összezavarodtak, de a hangulata emelkedett volt, némi tragikus felhanggal. Visszament a helyére, fogta a poharát, és felordított: — Pohárköszöntő! Senki nem figyelt rá, csak Ottó rángatta a fejét, mint a bögöly marta ló, és azt kurjantotta: “Helyes! Halljuk!” — Azért jöttem ide, mert hittem nekik — szónokolt hangosan Jura bácsi, és továbbra is Izja orra alatt hadonászott, bár az próbálta elhárítani. — És azért hittem, mert többé már nem volt miben hinni. És az orosz embernek hinnie kell valamiben, érted, barátocskám? Ha nincs miben hinni, nem marad más, csak a vodka. Még ahhoz is hinni kell, hogy asszonyt szeress. Hinned kell önmagádban, barátocskám, hit nélkül még egy botot sem hajíthatsz el… — Így igaz — kiabálta Izja. — Ha a zsidótól elveszik az istenbe, az orosztól a jó cárba vetett hitet, az ördög tudja, mire lesznek képesek! — Nem… Várj csak! A zsidók — az külön történet… — Az a legfontosabb, Ottó, hogy ne izgassa magát fölöslegesen — magyarázta ugyanakkor Kenszi, élvezettel ropogtatva a káposztát. — Úgysincs semmiféle szakoktatás, egyszerűen nem is lehet. Gondolja csak meg, minek kell szakoktatás a Városban, ahol mindenki rendszeresen váltogatja a foglalkozását. — Igaz — válaszolta Ottó, egy pillanatra magához térve. — Ugyanezt mondtam én is a miniszter úrnak. — És mit szólt a miniszter? — Kenszi úgy hajtott le néhány kortyot a kisüstiből, mintha teát inna. — A miniszter úr azt mondta, hogy ez rendkívül érdekes gondolat, és azt tanácsolta, készítsek róla előterjesztést. — Ottó szipogott, a szeme megtelt könnyel. — Én meg ehelyett elmentem Elsához… — És amikor a tank már csak kétméternyire volt tőlem — recsegte Fritz, pálinkáját közben Selma fehér lábára loccsantva —, minden eszembe jutott! El sem hinné, Fráulein, de az egész életem végigpergett előttem… De katona vagyok. A Führer nevében… — De hát már rég nincs az a maga Führere — magyarázta neki Selma, és közben a könnye folyt a nevetéstől. — Elégették azt a maga Führerét… — Fräulein! — sziszegte Fritz fenyegetően előremeresztve állkapcsát. — A Führer minden igaz német szívében él. A Führer századokig élni fog. Maga, Fráulein, árja, maga megért engem… amikor az orosz tank… három méterre… a Führer nevében… — Elég legyen már a Führeredből! — ordított rá Andrej. — Hé, fiúk! Disznók, hallgassatok már ide! Pohárköszöntőt akarok mondani. — Pohárköszöntő — kapta fel a fejét Jura bácsi. — Rajta, Andrjuha, vágj bele! — Hagyd már abba — szólt rá Andrej Ottóra. — Izja, ne vicsorogj! Komolyan beszélek! Kenszi, az ördög vigyen el! Úgy gondolom, emberek, hogy innunk kell… már ittunk, csak úgy mellesleg, de igazán kell, komolyan, innunk kell a mi Kísérletünkre, a mi nemes ügyünkre és különösen… — Győzelmeink ihletőjére, Sztálin elvtársra — üvöltötte Izja. Andrej elvesztette a fonalat. — Nem… várj csak… — motyogta. — Mért beszélsz bele? Persze Sztálinra is… A fenébe is, teljesen összezavartál… Azt akartam, hogy a barátságra igyunk, te hülye! — Jól van, jól van, Andrjuha — nyugtatgatta Jura bácsi. — Jó volt a pohárköszöntő. A Kísérletre inni kell, a barátságra is. Legények, fogjátok a poharat, igyunk a barátságra és arra, hogy minden jó legyen. — De én Sztálinra iszom — makacskodott Selma. — És Mao Ce-tungra. Hé, Mao, hallasz engem? Az egészségedre iszom! — kiáltotta oda Vannak. Van összerezzent, panaszosán elmosolyodott, fogta a poharát, és kortyolt egyet. — Ce-tung? — érdeklődött Fritz fenyegetően. — Hát az meg kifele? Andrej egy hajtásra kiürítette a poharát, és gyorsan harapott néhány falatot. Úgy érezte, mintha a beszélgetés a másik szobából szűrődne át. Sztálin… Hát igen… Lennie kell valamilyen kapcsolatnak. Hogy lehet, hogy ez eddig nem jutott eszembe? Ez kozmikus léptékű jelenség. Lennie kell valamilyen kapcsolatnak, sőt kölcsönös kapcsolatnak… Vizsgáljuk csak meg a kérdést: ha választani kell a Kísérlet sikere és Sztálin elvtárs egészsége közt… Hogy személyesen nekem mint állampolgárnak és katonának kell választanom… Igaz, Katzman azt mondja, hogy Sztálin már meghalt, de ez nem számít. Tegyük fel, hogy él. És tegyük fel, hogy nekem kell döntenem: a Kísérlet vagy Sztálin ügye… Nem, ostobaság, nem így… Sztálin ügyét folytatni az ő vezetésével vagy Sztálin ügyét folytatni egészen más, rendkívüli, egyetlen teória által sem sejtett körülmények között — hát így szól a kérdés… — És honnan veszed, hogy a Mentorok Sztálin ügyének folytatói? — jutott el a tudatáig hirtelen Izja kérdése, és ebből Andrej felfogta, hogy egy ideje már fennhangon elmélkedik. — Hát milyen más ügyet szolgálhatnának? — csodálkozott. -Egyetlen ügy van a földön, amellyel érdemes foglalkozni — és ez a kommunizmus felépítése. És ez Sztálin ügye. — Sztálinizmusból kettes — torkolta le Izja. — Sztálin célja a kommunizmus felépítése egyetlen országban, következetes harc az imperializmus ellen és a szocialista tábor kiterjesztése az egész világra. Nemigen látom, hogyan valósíthatnád meg ezeket a célokat itt. — Unalmasak vagytok — nyafogta Selma. — Csináljatok zenét, táncolni akarok! De Andrej se nem látott, se nem hallott. — Dogmatikus vagy! — rikácsolta. — Talmudista betűrágó! És egyáltalán metafizikus. A formán kívül nem látsz semmit. Hát nem mindegy, milyen formát ölt a Kísérlet? A tartalma csak egy lehet, és a végeredménye is csak egy: a proletariátus diktatúrájának megteremtése, szövetségben a dolgozó farmerekkel… — És a dolgozó értelmiséggel! — egészítette ki Izja. — Miféle értelmiséggel? Teszek az értelmiségre. — Igaz, az egy másik korszak volt — mondta Izja. — Az értelmiség impotens — jelentette ki Andrej dühödten. — Lakájlelkűek. Annak szolgálnak, aki hatalmon van. — Pipogya banda! — üvöltötte Fritz. — Pipogyák és fecsegők, a fegyelmezetlenség és rendetlenség örökös forrásai! Úgy van! — Andrej jobban örült volna, ha, mondjuk, Jura bácsi támogatja egyetértésével, de Fritz közbeszólásának is megvolt a maga haszna. — Parancsoljatok: itt van Geiger. Bár végül is osztályellenség, a véleménye teljesen megegyezik a miénkkel. Ebből kiderül, hogy az értelmiség, bármelyik osztály szempontjából vizsgáljuk is, szemét. Gyűlölöm — vicsorogta. — Ki nem állom ezeket az erőtlen, locsogó, ingyenélő pápaszemeseket! Se bels erejük, se hitük, se erkölcsük… — Ha azt a szót hallom, hogy kultúra, a pisztolyomhoz kapok — szavalta fémes hangon Fritz. — Nem, nem — tiltakozott Andrej. — Ebben eltér a véleményünk. A kultúra a felszabadult nép nagy kincse. Ezt dialektikusan kell… Valahol mögöttük felbőgött a gramofon, a részeg Ottó táncolt a részeg Selmával, de Andrejt ez nem érdekelte. Már kezdett kibontakozni a legjobb, az, amiért mindennél jobban szerette ezeket az összejöveteleket: a vita. — Le a kultúrával! — nyerítette Izja, egyik szabad székről a másikra ugrálva, hogy közelebb jusson Andrejhez. — Semmi köze a mi Kísérletünkhöz! Mi a Kísérlet feladata? Ez a kér dés! Erre válaszolj nekem! — Már megmondtam: megteremteni a kommunista társadalom modelljét. — De mi a fészkes fenének kellene a Mentoroknak a kommunista társadalom modellje? Ezt próbáld felfogni, te madárijesztő! — És miért ne kellene? Miért? — Én úgy gondolom — szólt közbe Jura bácsi —, hogy a Mentorok nem igazi emberek. Hogy ők egy másik faj képviselői, vagy hogyan is… Betelepítettek minket egy akváriumba… vagy állatkertfélébe… és azt lesik, mi sül ki ebből az egészből. — Ezt maga gondolta kj, Jurij Konsztantyinovics? — fordult hozzá mélységes érdeklődéssel Izja. — Vitákban jutottunk erre a gondolatra — válaszolta Jura bácsi határozatlanul. Izja öklével az asztalra csapott. — Ez lenyűgöző — mondta felhevültén. — Miért? Honnan? Miért hiszik a legkülönbözőbb emberek, akik ráadásul több nyire konformista gondolkodásúak, hogy a Mentorok nem emberi lények? Honnan veszik, hogy a Kísérlet valamiféle magasabb rendű erők műve? — Én például kerek perec megkérdeztem — szólt közbe Kenszi. — “Maguk űrlények?” Az egyenes válasz elől kitért, de gyakorlatilag nem is tagadta. — Én azt hallottam, hogy egy másik dimenzióból jött emberek — jelentette ki Andrej. Kényelmetlen érzés volt a Mentorokról beszélni, mintha családi ügyeket teregetett volna ki idegenek előtt. — De lehet, hogy nem jól értettem. Talán csak allegória volt… — Nem akarom. Én nem vagyok rovar — fakadt ki Fritz. — Én én vagyok. Eh! — legyintett. — Eszem ágában sem lett volna idejönni, ha nem esem fogságba. — De miért? Miért? — kérdezte Izja. — Én is állandóan valami belső tiltakozást érzek, és magam sem értem, miről van itt szó… Lehet, hogy az ő feladataik végül is a mieinkhez hasonlóak. — Hát nem ezt magyarázom neked? — örvendezett Andrej. — Nem úgy értem — legyintett türelmetlenül Izja. — Nem olyan egyszerű ez az egész, ahogyan te gondolod. Ok azzal próbálkoznak, hogy kiismerjék magukat: milyen is az emberiség, érted? Kiismerni magukat. És a mi első számú problémánk ugyanez: eligazodni az emberiségen, saját magunkon. Szóval ha nekik sikerül, talán segítenek nekünk is megérteni saját magunkat? — Ó, nem, barátaim — csóválta a fejét Kenszi. — Ne áltassátok magatokat! A Föld gyarmatosítását készítik elő, és rajtunk a leendő rabszolgák lélektanát tanulmányozzák. — De miért, Kenszi? — kérdezte csalódottan Andrej. — Miért feltételezel ilyen szörnyűséget? Szerintem egyszerűen tisztességtelen így gondolkozni róluk. — Talán magam sem hiszem igazán — tűnődött Kenszi. — Csak olyan furcsa érzésem van… Ezek a páviánok, a víz átváltozása, ez a napról napra ismétlődő általános kupleráj… Egy szép napon arra ébredünk, hogy ránk szabadítják a bábeli nyelvzavart. Mintha szisztematikusan felkészítenének minket arra, hogy egy félelmetes világban kell élnünk, most és mindörökké… Mint Okinaván… Kisfiú voltam, folyt a háború, és az iskolában tilos volt a helyi nyelvjárást használni. Csak japánul beszélhettünk. Ha valamelyik gyereket rajtakapták, táblát akasztottak a nyakába: “Nem tudok helyesen beszélni.” — Igen, igen, értem — szólalt meg Izja tűnődő mosollyal, a nyakán éktelenkedő szemölcsöt csipkedve. — De én nem értem — vetette ellen Andrej. — Helytelenül, torzán értelmezitek a dolgot. A Kísérlet, az Kísérlet. Természetesen semmit sem értünk, de nem is kell értenünk! Hiszen ez az alapfeltétel! Ha megértenénk, miért vannak a páviánok, miért kell állandóan cserélgetni a foglalkozásunkat, ez a tudás rögtön megváltoztatná a viselkedésünket. A Kísérlet elvesztené tisztaságát, és összeomlana. Hiszen ez világos! Te hogy gondolod, Fritz? — Nem tudom — ingatta szőke fejét Fritz. — Ez engem nem érdekel. Nem érdekel, mit akarnak ők. De rendet akarok csinálni ezen a szemétdombon. Egyébként is, éppen közületek mondta valaki, hogy a Kísérlet célja talán az, hogy kiválasszák a legenergikusabbakat, a legrátermettebbeket, a legkeményebbeket, akik nem a szájukat látják, nem folynak szét, mint a túlkelt tészta, nem filozofálgatnak, hanem kiverekszik a magukét. Az ilyeneket azután kiválasztják, az olyanokat, mint én vagy, mondjuk, mint te, Andrej, és visszadobják őket a Földre. Mert ha itt nem roggyantunk meg, ott sem fogunk. — Ez könnyen meglehet — mondta elgondolkodva Andrej. — Nagyon is el tudom képzelni. — Donald meg úgy gondolja, hogy a Kísérlet már réges-rég csődöt mondott — mondta halkan Van. Mindnyájan ránéztek. Van most is pihenőpózában ült: nyakát válla közé húzva, arcát fölfelé fordítva, szemét lehunyva. — Azt mondta, hogy a Mentorok már régen belegabalyodtak a maguk kiagyalta szövevénybe, végigpróbáltak mindent, amit csak lehet, és most már maguk sem tudják, mit tegyenek. Azt mondta: totális a csőd. És már csak a tehetetlenség mozgatja az egészet. Andrej tanácstalanul vakarta tarkóját. Szóval Donald így gondolja. Valami nincs rendben vele… A többiek is hallgattak. Jura bácsi szótlanul sodorta következő cigarettáját, Izja merev mosollyal nyúzta, csipkedte a szemölcsét, Kenszi megint nekilátott a káposztának, Fritz pedig, szemét le nem véve Van-ról, némán meresztette előre az állat. így kezdődik a szétesés, villant át Andrej agyán. Az ilyen beszélgetésekkel. A megértés hiánya hitetlenséget szül. A hitetlenség pedig a halál. Ez nagyon veszélyes. A Mentor megmondta: az a legfontosabb, hogy higgyen az eszmében — fenntartás nélkül és vakon. Tudatában kell lennie, hogy a megértés hiánya a Kísérlet legnélkülözhetetlenebb feltétele. Természetesen ez a legnehezebb is egyben. Az itteniek legtöbbjéből hiányzik az igazi eszmeiség, az igazi meggyőződés a fényes jövő feltartóztathatatlan eljövetelében. Annak tudata, hogy lehet bármilyen rossz ma, sőt holnap is, holnapután biztosan meglátjuk a csillagos eget, és ünnep lesz a mi utcánkban… — Én tanulatlan ember vagyok — szólalt meg hirtelen Jura bácsi, újabb cigarettát sodorva magának. — Csak négy osztályt végeztem, ha tudni akarjátok, és ahogy Izjának már mondtam, én ide, egyszerűen szólva, szöktem. Ahogy te is — bökött a cigarettával Fritz felé. — Csak te a fogságból, én meg a faluból. Ha a háborút nem számítjuk, egész életemet a faluban töltöttem, és nem sok jót láttam. Hát itt aztán láthatok. Azt meg, hogy mit okoskodnak ezzel a Kísérletükkel, megmondom nyíltan, testvérek, fel nem érem ésszel, nem is nagyon érdekel. Csakhogy itt szabad ember vagyok, és amíg nem bántják ezt az én szabadságomat, én sem bántok senkit. De ha valaki azt venné a fejébe, hogy a farmerek mostani helyzetét megváltoztassa, hát megígérhetem: kő kövön nem marad ebben a ti Városotokban. Mi, az anyátok istenit, nem páviánok vagyunk! Ránk, az anyátok istenit, nem raktok nyakörvet! Hát így állunk, barátocskám — fordult közvetlenül Fritzhez. Izja idegesen vihogott, majd újra zavart csend támadt. Andrejt meglepte Jura bácsi kifakadása. Úgy látszik, gondolta, Jurij Konsztantyinovicsnak különösen nehéz sors jutott osztályrészéül. És ha azt mondja, nem sok jót látott életében, biztosan nem a levegőbe beszél, de erről faggatni, főleg most, tapintatlanság lenne. Ezért csak annyit mondott: — Alighanem korai még ezeket a kérdéseket feszegetni. A Kísérlet nemrég kezdődött, még ki sem látszunk a tennivalókból, dolgozni kell, és hinni abban, hogy helyesen… — Honnan veszed, hogy nemrég kezdődött a Kísérlet? — vágott a szavába gúnyosan Izja. — Már legalább száz éve tart. Illetve alighanem sokkal régebben, de a száz évért kezeskedem. — Honnan tudod? — Milyen messzire mentél el észak felé? — kérdezett vissza Izja. Andrej zavarba jött. Fogalma sem volt arról, hogy itt egyáltalán van észak. — Északra — ismételte türelmetlenül Izja. — Na, szóval tegyük fel, hogy a Naphoz viszonyítva, arra, ahol a mocsarak vannak, a mezők meg a farmerek, az a déli irány, és az ellenkező oldalon, a Város belseje felé, az az észak. Hiszen te a szemétlerakón túl nem is voltál sehol… Pedig ott messzire nyúlik a Város, hatalmas, épen maradt negyedek, paloták. Paloták és kunyhók — vihogott. — Most persze nincs ott senki, de valamikor emberek éltek ott, és én mondom neked, ez a valamikor elég rég lehetett. Olyan dokumentumokat találtam az üres házakban, hogy hajaj! Hallottál valaha arról az uralkodóról, akit Második Veliariusnak hívtak? Azám! És ott uralkodott. És amikor ő ott uralkodott, itt, ezen a helyen — az asztalra koppintott — mocsarak voltak, és ezekben a mocsarakban jobbágyok, sőt talán rabszolgák robotoltak. És mindez legalább száz évvel ezelőtt volt. Jura bácsi fejét csóválta, csettintett. Fritz szólalt meg: — És ha még továbbmész északra? — Tovább nem jutottam — mondta Izja. — De ismerek embereket, akiknek nagyon messzire, vagy száz-százötven kilométerre is sikerült eljutniuk, sokan pedig elmentek, és sosem jöttek vissza… — Na és mi van ott? — Város. — Izja eltűnődött. — Igaz, istentelen hazugságokat is hallani azokról a helyekről. Ezért én csak arról beszélek, amit magam tapasztaltam. Bizonyítottan legalább száz év. Érted, Andrjusa barátom? Száz év. Száz év alatt pedig bármilyen kísérletre már csak legyinteni lehet. — Jó, jó, de várj csak — mormolta Andrej elbizonytalanodva — Végül is nem legyintettek rá. Egyre újabb embereket toboroznak, vagyis nem adták fel, nem ábrándultak ki belőle. Csak nagyon bonyolult a kitűzött feladat. — Hirtelen új ötlete támadt. — És különben is, honnan tudod, milyen fogalmat alkotnak az időről? Lehet, hogy ami nekünk egy év, az nekik egy másodperc. — Fogalmam sincs róla — vont vállat Izja. — Csak azt próbálom neked elmagyarázni, milyen világban élsz. Ennyi és nem több. — Elég volt — zárta le a vitát határozottan Jura bácsi. — Fölösleges az üres szalmát csépelni. Hé, te kicsi, hogy is hívnak… Ottó! Hagyd azt a lányt, inkább hozd be… Nem kell, kétbalkezes. Még eltöri nekem a demizsont, majd inkább én… Fogta a kiürült kancsót, és kiment a konyhába. Selma lerogyott a helyére, megint átvetette a lábát a karfán, és nyűgösen megbökte Andrej vállát: — Még sokáig akartok locsogni? Meg kell dögleni az unalomtól. Mindig csak a Kísérlet meg a Kísérlet… Adj egy cigit! Andrej megkínálta. A váratlanul félbeszakadt vita kellemetlen utóízt hagyott benne — valamit nem mondtak végig, valamit rosszul értelmeztek, nem hagyták, hogy elmagyarázza, nem jutottak egyetértésre… Még Kenszi is bánatosan üldögél, pedig ez vele ritkán esik meg… Túl sokat foglalkozunk önmagunkkal, ez a baj. A Kísérlet megy a maga útján, közben meg mindenki igyekszik a saját igazát bizonygatni, körömszakadtáig ragaszkodik a maga álláspontjához, pedig közösen kellene, együtt… Közben Jura bácsi az asztalra varázsolta az újabb adag italt, Andrej pedig két kézzel legyintett mindenre. Ittak, falatoztak, Izja előadott egy adomát, hahotáztak. Jura bácsi is előhozakodott egy meghökkentően illetlen, de igen mulatságos viccel. Még Van is nevetett, Selma pedig egyszerűen magánkívül volt. “A köcsögbe — ismételgette könnyeit törölgetve tenyerével. — Nem fér bele a köcsögbe…” Andrej öklével az asztalra csapott, és rázendített az anyja kedvenc dalára: Az ki inna, töltsél annak, Ki nem inna, ne adj annak Mi megisszuk, isten adta, Rátok, miránk, anyácskánkra, Igyunk ez szép világunkra. A többiek csatlakoztak hozzá, ki hogy tudott. Azután Fritz zendített rá Ottóval kettesben egy ismeretlen, de nagyszerű dalra a régi, elaggott világ reszkető csontjairól. Remek harci induló volt. Látva, milyen lelkesen próbál Andrej csatlakozni az éneklőkhöz, Izja Katzman vihogva, fröcsögve dörzsölte a markát, ám ekkor Jura bácsi huncut pillantást vetve Selma csupasz combjára, medvehangon rázendített: Faluhosszat sétálgatnak, Játszadoznak, dalolásznak, Egyre szívem szomorítják, Almomat is elzavarják. A siker óriási volt, ezért Jura bácsi folytatta: Lányok, lányok, tudhatjátok, Szívem mivel csábítjátok, Ígérgettek, hitegettek, Csaljátok a legényeket. Selma levette lábát a karfáról, elhessentette Fritzet, és sértődötten kijelentette: — Én nem ígérgetek semmit, kelletek a fenének… — Nem úgy gondoltam — mondta zavartan Jura bácsi. — Ez csak egy dal. Te pedig nagyon is kellenél… Hogy helyreállítsák a jó hangulatot, ittak egyet. Andrej szédült. Homályosan érzékelte, hogy a gramofonnal bíbelődik, és hogy mindjárt elejti. A szerkezet valóban a padlón kötött ki, de szerencsére nem esett baja, sőt utána mintha hangosabban szólt volna. Andrej később Selmával táncolt. A lány csípője meleg volt és puha, a melle pedig váratlanul nagynak és tömörnek bizonyult. Ez pokolian kellemes meglepetés volt: a szúrós gyapjúpulóver alaktalan szövedéke gyönyörű formákat rejtegetett. Táncoltak, Andrej átkarolta a lányt, aki két tenyere közé fogta az ő arcát, és azt mondta, hogy remek fiú, és neki nagyon tetszik. Hálából Andrej közölte vele, hogy szereti, és hogy többé nem engedi el maga mellől… Jura bácsi öklével az asztalt döngetve szónokolt, átölelte a teljesen nekikeseredett Vant, és oroszosán háromszor megcsókolta. Azután Andrej egyszer csak a szoba közepén találta magát, Selma ismét az asztalnál ült, kenyérgalacsinokkal dobálta és Mao Ce-tungnak nevezte a bánatos Vant. Erről Andrejnek eszébe jutott, hogy el kell énekelni a Moszkva-Peking című remek dalt, és nyomban rá is zendített, nagy átéléssel és lelkesen. Később ő és Izja Katzman egymással szemben állva, farkasszemet nézve, mutatóujjukat feltartva, egyre mélyebb hangon, baljós suttogással egyre azt ismételgették: “Hallgatnak minket… hallgatnak minket…” Azután valahogy egy karosszékbe préselődve ültek Izjával, velük szemben az asztal szélén Kenszi harangozott a lábával, és Andrej nagy hévvel azt magyarázta neki, hogy itt bármilyen munkát hajlandó elvégezni, itt minden munka nagy megelégedésére szolgál, és remekül érzi magát mint szemetes. — Szerem… szemer-tes vagyok — nyögte ki nagy nehezen. — Szemeretes. Izja erre a fülébe fröcsögve valami kellemetlen és sértő kijelentést tett: Andrej, úgymond, valójában önkínzó gyönyörűséget lel abban a megaláztatásban, hogy szemetes (“igen, szeremtes vagyok”), holott ő olyan okos, művelt, tehetséges, sokkal többre lenne hivatott, ám türelemmel és méltósággal viseli súlyos keresztjét, nem úgy, mint egyesek… Azután megjelent Selma, és lecsillapította Andrejt. Kedves volt hozzá, és gyöngéd, mindenben engedelmes, nem mondott neki ellent. Andrej fejében ekkor kellemes űr támadt. Mire ismét a felszínre bukkant ebből a mélységből, a szája kiszáradt, ajka feldagadt. Selma ekkor az ágyán aludt. Andrej atyai mozdulattal megigazította a lány szoknyáját, betakarta. Saját küllemét is igyekezett valamelyest rendbe hozni, majd szilárdnak szánt léptekkel visszament az ebédlőbe. A küszöbön megbotlott Ottó kinyújtott lábában: a szerencsétlen egy széken ülve aludt, egy tarkólövéssel kivégzett ember kényelmetlen pózában. Az asztalon ott díszelgett a nevezetes demizson, a mulatság résztvevői pedig borzasán, az asztalra könyökölve, halkan vonyították bele az éjszakába: “Puszta, néma táj, rajta ú-út se visz…” Fritz világos árja szeméből hatalmas könnycseppek gördültek alá. Andrej csatlakozni akart a kórushoz, de ekkor kopogtak. Ajtót nyitott. Egy kendőbe burkolt, alsószoknyát, csupasz lábára húzott cipőt viselő asszony állt előtte, és azt kérdezte, itt van-e a házmester. Andrej felrázta Vant, elmagyarázta neki, hol van most, és hol van rá szükség. Köszönöm, Andrej — mondta Van, miután figyelmesen meghallgatta, majd csoszogva elment. A többiek végigénekelték a dalt, majd Jura bácsi azt javasolta, igyanak arra, hogy “békesség legyen a házban”, ám kiderült, hogy Fritz alszik, így nem tud koccintani. “Kész — jelentette ki Jura bácsi. — Akkor ez lesz a búcsúpohár…” Ám mielőtt kiitták volna, Izja Katzman, aki hirtelen furcsán elkomolyodott, szólóban elénekelt még egy dalt, amelyet Andrej nem egészen értett, ám úgy tűnt, hogy Jura bácsi számára tökéletesen érthető. A dalnak, amelynek úgy szólt a refrénje, Ave Mária, volt egy nagyon nyugtalanító, szinte idegen bolygóról való strófája: A prófétát száműzték messzi, vad vidékre, Ő ott kapta magát, sfűbe harapott. Derék nyomozóját kitüntették érte, Ingyenüdülést és nagy zsák pénzt kapott. Amikor véget ért a dal, egy darabig csönd volt, majd Jura bácsi hirtelen az asztalra csapott mázsás öklével, hosszan és igen cifrán káromkodott, majd minden tószt nélkül fenékig ürítette a poharát. Kenszi pedig valamilyen, csak számára követhető asszociáció nyomán, rázendített egy rendkívül kellemetlen, nyikorgó és dühödt indulóra, amely arról szólt, hogy ha valamennyi japán katona egyszerre kezd vizelni a kínai nagy fal tövében, szivárvány támad a Góbi sivatag felett, s hogy a császári ármádia ma Londonban lesz, holnap Moszkvában, másnap pedig Chicagóban issza reggeli teáját, hogy Jamato fiai megtelepednek a Gangesz partján, és horgászbottal fogják ki a krokodilokat… A dal után elhallgatott, megpróbált rágyújtani, közben eltört vagy egy fél tucat gyufát, majd váratlanul mesélni kezdett egy lányról, akivel még Okinaván barátkozott. A kislány tizennégy éves volt, és az övékkel szemközti házban lakott. Egyszer részeg katonák megerőszakolták, és amikor az apja panaszt tett, megjelentek náluk a csendőrök, és őt is, a lányt is elvitték. Kenszi soha többé nem látta őket. Mindannyian hallgattak. Egyszer csak Van dugta be a fejét az ajtón, és kihívta Kenszit. — Micsoda dolgok — mondta csüggedten Jura bácsi. — Csak nézd meg: akár Nyugaton, akár nálunk, Oroszországban, akár a ferde szeműeknél, mindenütt egy és ugyanaz. A hatalom mindenütt igazságtalan. Neem, nem, barátocskáim, nem veszítettem én el ott semmit. Akkor már jobb itt… Kenszi sápadtan, gondterhelten tért vissza, és a derékszíját kereste. Mundérját már begombolta. — Történt valami? — kérdezte Andrej. — Igen. Történt — felelte Kenszi, pisztolytáskáját igazgatva. — Donald Cooper agyonlőtte magát. Egy órával ezelőtt. MÁSODIK RÉSZ A NYOMOZÓ ELSŐ FEJEZET Andrejnek szörnyen fájt a feje. Undorral elnyomta cigarettáját a teli hamutartóban, kihúzta az íróasztal középső fiókját, gyógyszert keresett benne, de nem talált. A régi, rendetlenül összehányt papírok tetején egy jókora katonai pisztoly hevert, a fiók sarkában szakadozott kartondobozban mindenféle irodai limlom, ceruzacsonkok, dohánytörmelék és néhány törött cigaretta. A látványtól még jobban megfájdult a feje. Andrej visszalökte a fiókot a helyére, tenyerével eltakarta a szemét, és az ujjai közti résen át figyelte Péter Blockot. Péter Block, gúnynevén Dörzsölt, kissé távolabb szemben ült vele, fegyelmezetten, csontos térdén nyugtatva vörös mancsait. Közömbösen pislogott, időnként megnyalta az ajkát. A feje szemlátomást nem fájt, viszont alighanem szomjas lehetett. És szívesen rágyújtott volna. Andrej erőt véve magán fölemelte a fejét, töltött magának a kancsóból, és kiivott egy félpohárnyi langyos vizet, leküzdve enyhe hányingerét. Péter Block megnyalta a szája szélét. Szürke szeme változatlanul kifejezéstelen és üres volt. Csak kigombolt gallérjából meredező, sovány, piszkos nyakán ugrándozott fel és alá hatalmas ádámcsutkája. — Nos? — kérdezte Andrej. — Nem tudom — válaszolta rekedten Dörzsölt. — Semmi ilyesmire nem emlékszem. “Disznó — gondolta Andrej. — Aljas disznó.” — Hogy lehet ez? — kérdezte. — A fűszerüzletet a Gyapjú közben kirámolták. Hogy mikor, arra emlékszik, hogy kivel, arra is. A Dreidus kávéházat is kirámolták, hogy mikor és kivel, arra is emlékszik. De Hofstatter boltját valahogy elfelejtette. Pedig ez volt a legutóbbi ügye, Block. — Fogalmam sincs semmiről, felügyelő úr — tiltakozott Dörzsölt undorítóan alázatoskodva. — Valaki, már elnézést, rám akarja verni a balhét. Nekem a Dreidus-ügy után, ahogyan megállapodtunk, vagyis ahogyan közösen meghatároztuk a hasznos munkavállalás és a végleges jó útra térés módját, szóval nekem azóta nem volt ilyesféle ügyem. — Hofstatter felismerte magát. — A legalázatosabban elnézését kérem, felügyelő úr. — Dörzsölt hangjában nem is titkolt irónia csengett. — Hiszen Hofstatter úrról mindenki tudja, miféle. Hogy hiányzik egy kereke. Jártam a boltjában, ez igaz, krumplit, hagymát venni… Korábban is észrevettem, már elnézést, hogy a kobakjában valami nincs rendben. Ha sejtettem volna, mi lesz a dologból, nem megyek oda többet, de nem tudhattam… — Hofstatter lánya is felismerte magát. Megfenyegette őt késsel. — Szó sem volt semmi ilyesmiről. Egészen máshogy történt: ő szegezett kést a torkomnak. Sarokba szorított a raktárukban, alig tudtam elhordani az irhámat. Lökött az a lány — nemi alapon. A környéken már minden férfi menekül előle. — Dörzsölt megint megnyalta a szája szélét. — Szóval, azt mondja nekem: gyere be a raktárba, válaszd ki magad a káposztát… — Ezt már hallottam. Inkább azt mesélje el még egyszer, hol volt és mit csinált a huszonnegyedikéről huszonötödikére virradó éjjel. Részletesen, onnan kezdve, amikor kikapcsolták a Napot. Dörzsölt a mennyezet felé emelte pillantását. — Na, jó — kezdte. — Amikor kikapcsolták a Napot, a Kötöde és a Második utca sarkán lév sörözőben voltam, kártyáztam. Azután Jack Leever hívott, hogy menjünk át egy másik kocsmába. El is indultunk, de útközben felugrottunk Jackhez, magunkkal akartuk vinni a macáját is, de ott ragadtunk, inni kezdtünk. Jack végül beszívott, a nője ágyba dugta, engem meg kirúgott. Én hazaindultam, de elég nagy volt bennem a nyomás, és útközben összeakaszkodtam valakikkel. Hárman voltak, ők is részegek. Egyiket sem ismerem, először láttam őket. Úgy ellátták a bajomat, hogy innentől kezdve semmire nem emlékszem. Csak reggel tértem észhez, közvetlenül a szakadék szélén, alig tudtam hazavánszorogni. Épphogy belezuhantam az ágyba, már jöttek is értem… Andrej belelapozott az ügyiratba, kikereste az orvosi vizsgálat jegyzőkönyvét. A papír már eléggé megviselt volt. — Itt csak az áll, hogy erősen ittas volt — mondta. — Az orvosi vizsgálat nem talált verésre utaló jeleket. Nem voltak a testén ütésnyomok. — Értették a dolgukat a fiúk — állapította meg elismerően Dörzsölt. — Biztos homokkal töltött zoknit használtak. Még most is fáj minden bordám, mégsem visznek kórházba… Ha itt pusztulok, magát vonják felelősségre. — Három napig kutya baja sem volt, csak akkor jelentkeztek a fájdalmai, amikor megmutatták magának az orvosi jegyzőkönyvet. — Hogyhogy nem volt bajom? Teljesen legyengültem, olyan fájdalmaim voltak. Akkor kezdtem panaszkodni, amikor már nem bírtam tovább… Fejezze be a hazudozást, Block — mondta fáradtan Andrej. — Hallgatni is rossz. Már a hányinger kerülgette ettől a tenyérbe mászó pofától. Bandita, gengszter, jóformán tetten érték, mégsem lehet a sarokba szorítani. Az a baj, hogy nincs kellő tapasztalatom. A többiek pillanatok alatt elbánnak az ilyen alakokkal. Dörzsölt eközben keservesen sóhajtozott, panaszosán grimaszolt, forgatta a szemét, halkan nyögdécselve fészkelődött a széken, mintha minél megfelelőbb pózt keresne az ájuláshoz, hátha akkor kap egy pohár vizet, és végre visszaengedik a cellába aludni. Andrej az ujjai közti résen át gyűlölködve figyelte ezeket az undorító próbálkozásokat. “Csak rajta, tessék — gondolta. — Próbálj csak meg a padlóra okádni, itatóspapírral takaríttatom fel veled, te mocsok.” Nyílt az ajtó, és Fritz Geiger főfelügyelő sétált be magabiztosan. Közönyös pillantással végigmérte az összegörnyedt Dörzsöltet, majd az asztal szélére telepedett. Kérés nélkül kivett néhány szálat Andrej cigarettásdobozából. Egyet a szájába dugott, a többit gondosan berakta vékony ezüst cigarettatárcájába. Andrej tüzet adott neki, Fritz biccentve megköszönte, majd füstfelhőt fújt a mennyezet felé. — A főnök utasított, hogy vegyem át tőled a Fekete Százlábúak ügyét — mondta halkan. — Persze ha nincs kifogásod ellene. — Jelentőségteljesen suttogóra fogva hangját hozzátette: — A főnök alighanem alaposan megkapta a magáét a főügyésztől. Most mindenkit magához rendel és keményen kioszt. Készülj, te is hamarosan sorra kerülsz. Kihúzta magát, és ismét Dörzsöltre pillantott. A jómadár, akinek szinte megnyúlt a nyaka az igyekezettől, hogy hallja, mit beszélnek, hirtelen megint összegörnyedt, és panaszosán felnyögött. Fritz megkérdezte: — Ezzel végeztél már? Andrej megrázta a fejét. Röstelkedett. Ebben a dekádban már másodszor fordult elő, hogy át kellett adnia egy ügyet Fritznek. — Nocsak — csodálkozott Geiger. Néhány másodpercig mintegy mérlegre téve fürkészte Dörzsölt arcát, majd megkérdezte: — Megengeded? — És választ sem várva leszállt az asztal sarkáról. Szorosan a gyanúsított elé állt, együtt érzőn fölé hajolt. — Ugye minden csontja fáj? — kérdezte részvevőn. Dörzsölt az állítás igazolására felnyögött. — Szomjas? Dörzsölt megint felnyögött, és kinyújtotta reszkető kezét. — Szívesen rá is gyújtana, ugye? Dörzsölt bizalmatlanul pislantott rá fél szemmel. — Minden porcikája fáj szegénynek — mondta gúnyosan Fritz, de nem fordult Andrej felé. — Nézni is rossz, mennyire szenved ez a szerencsétlen ember. Itt is fáj neki… meg itt is… meg itt is… A különböző hangsúllyal ismételt szavakat Fritz kezének furcsa, villámgyors mozdulatai kísérték. Dörzsölt panaszos nyöszörgését hirtelen köhögésszerű, szinte meglepett jajgatás váltotta fel, arca elsápadt. — Állj fel, disznó! — ordított rá váratlanul teli torokból Fritz, és hátralépett. Dörzsölt azonnal felpattant, és Fritz ekkor hatalmas ütést vitt be a gyomrára. Dörzsölt összegörnyedt, Fritz pedig nyitott tenyérrel, csattanósan felütötte az állat. Dörzsölt hanyatt esett, felborítva a széket. — Felállni! — ordította megint Fritz. Dörzsölt hüppögve, nyögve igyekezett feltápászkodni a padlóról. Fritz odaugrott hozzá, a gallérjánál fogva egyetlen lendülettel talpra rántotta. Dörzsölt arca sápadt, szinte zöldes volt, szeme kiguvadt, értetlenül meredt a világba, arcáról szakadt a veríték. Andrej undorodva lehunyta a szemét, reszkető kézzel cigaretta után kotorászott. Valamit tennie kellene, de mit? Fritz eljárása visszataszító és embertelen, de legalább olyan visszataszító és embertelen ez a bandita, ez a rabló, aki nyeglén gúnyt űz az igazságszolgáltatásból, rákos daganat a társadalom testén… — Talán elégedetlen vagy a bánásmóddal? — duruzsolta közben Fritz behízelgően. — Talán még panaszt is akarsz tenni? Csak hogy tudd: Friedrich Geiger vagyok. Friedrich Geiger főfelügyelő… Andrej erőt véve magán felnézett. Dörzsölt feszesen állt, de igyekezett hátrahúzódni, Fritz viszont szorosan előtte állva könnyedén fölé hajolt, kezét csípőre téve. — Panaszt tehetsz, tudod, ki a mostani főnököm. És azt is tudod, ki volt a korábbi főnököm? Egy bizonyos Heinrich Himmler SS-Reichsführer. Hallottad ezt a nevet? És azt tudod-e, hol dolgoztam korábban? Egy Gestapo nevű intézménynél. Tudod, mivel szereztem ott hírnevet magamnak? Megszólalt a telefon. Andrej felkapta a kagylót. — Voronyin felügyelő — szűrte a szót fogain keresztül. — Itt Martinelli — hangzott a tompa, kissé lihegős hang. — Jöjjön be hozzám. Most rögtön. Andrej letette a kagylót. Tudta, hogy kolosszális letolás várja a főnöknél, most mégis örült, hogy kimehet innen — minél messzebb Dörzsölt rettegő tekintetétől, Fritz dühödten előreszegett állátói, a mind nyomasztóbbá váló kínzókamra hangulattól. Mire jó ez? A Gestapo meg Himmler? — Hívat a főnök — mondta megbicsakló, idegen hangon. Gépiesen kihúzta a fiókot, az előírásoknak megfelelően tokjába dugta pisztolyát. — Sok sikert — felelte Fritz meg sem fordulva. — Én itt maradok, ne aggódj. Andrej gyorsuló léptekkel iramodott az ajtóhoz, és puskagolyóként száguldott ki a folyosóra. A homályos boltozat alatt hűvös, rossz szagú csend honolt, egy hosszú kerti padon az ügyeletes őrszem szigorú felügyelete alatt néhány ágrólszakadt férfiú üldögélt mozdulatlanul. Andrej végigment a vizsgálószobák zárt ajtói előtt, átkelt a lépcsőpihenőn, ahol néhány tejfölösszájú, nemrég nyomozóvá lett ifjonc fújta szakadatlanul a füstöt, és magyarázta egymásnak élénken éppen folyó ügyeit, felment a második emeletre, és bekopogott a főnök ajtaján. A főnök borús kedvében volt. Vastag pofazacskói lecsüngtek, fenyegetően kivillantotta ritkás fogait. Nehezen, a száján át vette a levegőt, és barátságtalanul meredt Andrejre. — Üljön le — mordult rá. Andrej leült, kezét térdére rakta, mereven az ablakra szegezte pillantását. A berácsozott üvegen túl áthatolhatatlan volt a sötétség. Már tizenegy óra elmúlt, gondolta. Mennyi időt fecsérelt erre a csirkefogóra… — Hány ügye van? — érdeklődött a főnök. — Nyolc. — És hányat tervez megoldani a negyedév végéig? — Egyet. — Kevés. Andrej hallgatott. — Rosszul dolgozik, Voronyin. Rosszul! — A főnök rekedt volt. Légszomj kínozta. — Tudom — felelte Andrej megadóan. — Sehogy nem tudok belejönni. — Pedig ideje lenne. — A főnök hangja sipításba csapott át. — Már mióta itt dolgozik, és összesen három nyomorúságos ügyet volt képes lezárni. Nem tesz eleget a Kísérlet iránti kötelességének, Voronyin. Pedig volna kitől tanulnia, tanácsot kérnie… Nézze csak meg, hogyan dolgozik a barátja. Arra a… hogyan is… Friedrichre gondolok… Neki is megvannak persze a maga hibái, de nem azokat kellene eltanulnia. Az erényeiről kellene példát vennie, Voronyin. Együtt kerültek hozzánk, és ő már tizenegy ügyet zárt le. — Én nem tudom úgy csinálni, mint ő — mondta Andrej komoran. — Tanulja meg. Tanulni kell. Mindannyian tanulunk. Ez a maga… Friedrichje sem a jogi fakultásról került ide, de teszi a dolgát, és nem is rosszul. Nézze meg, ő már főfelügyelő. Némelyek szerint ideje lenne kinevezni a bűnügyi osztályvezető-helyettesének. De magával, Voronyin, elégedetlenek. Hogy áll például az Épület ügye? — Nem mozdul a holtpontról — mondta Andrej. — Nem is ügy az, hanem valami ostobaság, misztikus hülyeség… — Már hogy lenne misztikus hülyeség, ha egyszer tanúvallomások vannak róla? Ha áldozatok vannak? Emberek tűnnek el, Voronyin! — Fogalmam sincs, hogyan lehet egy legendákra és híresztelésekre alapozott ügyben nyomozni — makacskodott Andrej. A főnök erőlködve, sipítva köhögött. — Gondolkodjon, Voronyin. Szóbeszédek, legendák, misztikus körítés, ez mind igaz. De miért? Kinek áll érdekében? Honnan erednek a híresztelések? Kitől? Ki terjeszti őket? Miért? És ami a legfontosabb: hová tűnnek az emberek? Ért engem, Voronyin? Andrej összeszedte magát. — Értem, főnök. De ez a história meghaladja a képességeimet. Szívesebben foglalkozom a közönséges bűnügyekkel. A városban hemzsegnek a csirkefogók… — Én meg szívesebben foglalkoznék paradicsomtermesztéssel — torkolta le a főnök. — Imádom a paradicsomot, itt meg nincs az a pénz, amennyiért hozzá lehetne jutni. Maga itt szolgálatot teljesít, Voronyin, és senkit nem érdekel, mivel foglalkozna szívesebben. Az Épület ügyét magára bízták, szíveskedjen foglalkozni vele. Hogy kétbalkezes, azt magam is látom. Ha másképp állnának a dolgok, nem bíztam volna magára az Épület ügyét. Ám a jelenlegi helyzetben magára bízom. Hogy miért? Azért, mert maga a mi emberünk, Voronyin. Azért, mert maga itt nem pusztán eltölti a szolgálati idejét, hanem harcol. Azért, mert maga nem a saját érdekét szemelőtt tartva jött ide, hanem a Kísérletet szolgálni. És kevés az ilyen ember, Voronyin. És ezért mondok el magának olyasmit, amiről a magáéhoz hasonló beosztásúaknak nem kell tudniuk. A főnök hátradőlt, és egy ideig hallgatott. — Gengszterekkel, zsarolókkal, huligánokkal küszködünk, ezt mindenki tudja. Ez fontos, szükséges dolog. De nem ők jelentik az első számú veszélyt, Voronyin. Mindenekelőtt létezik itt egy természeti jelenség, amelyet Antivárosnak neveznek. Hallott róla? Nem, nem hallott. És ez így van rendjén. Nem is hallhatott. És magától sem hallhat róla senki. Dupla nullás szolgálati titok. Antiváros. Bizonyos hírek szerint északon léteznek valamiféle települések, nem tudjuk, hogy egy, kettő vagy több. Az ottaniak viszont mindent tudnak rólunk! Elképzelhető, hogy lerohannak minket, Voronyin. Rendkívüli a veszély. Vége a Városnak, vége a Kísérletnek. Kémkedés, szabotázs és diverziós próbálkozások nyomaira bukkanunk, rémhírek és rágalmak terjednek. Világos a helyzet, Voronyin? Látom, hogy érti. Menjünk tovább. Magában a Városban, mellettünk, köztünk élnek olyan emberek, akik nem a Kísérlet kedvéért jöttek ide, hanem más, többé-kevésbé önző okokból. Nihilisták, önmagukba zárkózó, kiábrándult elemek, anarchisták. Kevesen aktívak közülük, de a passzívak is veszélyesek. Aláássák az erkölcsöt, lerombolják az ideálokat, a lakosság egyes rétegeit a többi ellen hangolják, romboló szkepticizmust terjesztenek. Itt van például a maga jó ismerőse, egy bizonyos Katzman… Andrej összerezzent. A főnök súlyos pillantást vetett rá püffedt szemhéja alól, majd rövid hallgatás után megismételte: — Ioszif Katzman. Figyelemre méltó ember. Bizonyos információk szerint gyakran jár északra, egy ideig ott marad, majd visszatér. Közben elhanyagolja kötelessége teljesítését, de ez nem ránk tartozik. Menjünk tovább. Beszélgetések. Tudnia kell, mire gondolok. Andrej akaratlanul is bólintott, majd összeszedte magát, és kifejezéstelen képet vágott. — Tovább. Ami a mi szempontunkból a legfontosabb: látták az Épület közelében. Kétszer. Egyszer látták, amint kilépett onnan. Remélem, meggyőző a példa, és megfelelően kapcsolatba is hozható az Épület ügyével. Amivel pedig feltétlenül foglalkozni kell, Voronyin. És ezt az ügyet, Voronyin, nincs kire bíznom. Van néhány ember, aki legalább annyira megbízható, mint maga, és sokkal rátermettebbek, de ők foglaltak. Mindannyian. Ki sem látszanak a munkából. így hát vegye kézbe az Épület ügyét, Voronyin. Igyekszem minden más feladat alól mentesíteni. Holnap tizenhat óra nulla nulla perckor jelentkezik nálam, és bemutatja az ügy megoldásának tervét. Most távozhat. Andrej fölállt. — Várjon. Adok magának egy tanácsot. Alaposan tanulmányozza át a Hulló Csillagok ügyét. Elképzelhető valamiféle kapcsolat a kettő között. Most Csacsua foglalkozik vele, nézzen be hozzá, tájékozódjon. Vitassák meg együtt. Andrej ügyetlenül meghajolt, és kifelé indult. — Még valami — szólt utána a főnök. Andrej megállt az ajtóban. — Tartsa szem előtt, hogy az Épület ügyének nagy jelentőséget tulajdonít a főügyész. Odafigyel rá. Ezért magán kívül az ügyészségen is foglalkozik valaki ezzel a dologgal. Igyekezzen, ne kövessen el mulasztást, engedve személyes elfogultságainak. Menjen, Voronyin. Andrej becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt a falnak. Zavaros ürességet, furcsa határozatlanságot érzett. Letolásra számított, kemény főnöki dörgedelemre, még azt is el tudta képzelni, hogy kirúgják, vagy átvezénylik a rendőrséghez. Ehelyett szinte meg is dicsérték, kiemelték a többiek közül, egy elsőrendűen fontos ügyet bíztak rá. Egy évvel korábban, amikor még szemetes volt, egy szolgálati letolás feneketlen kétségbeesésbe taszította volna, egy felelősségteljes megbízatás pedig ujjongó, lángoló lelkesedéssel töltötte volna el. Most viszont valami meghatározhatatlan, ködös érzés gomolygott benne, amelyen óvatosan próbált eligazodni, felmérve egyben azokat az elkerülhetetlen bonyodalmakat és kellemetlenségeket, amelyeket ez az új helyzet szükségszerűen okoz majd. Izja Katzman… A fecsegő… Be nem áll a szája… Vitriolos a nyelve. Cinikus. Ugyanakkor — és ez nem tagadható — fütyül a pénzre, jószívű, az ostobaságig önzetlen, a mindennapi életben teljesen védtelen… És akkor itt van az Épület ügye… Az Antiváros. A fenébe is… Na mindegy, majdcsak boldogulok vele… Visszament az irodájába, és egy pillanatra meglepődött, hogy ott találja Fritzet. Geiger az ő asztalánál ült, szívta az ő cigarettáját, és figyelmesen tanulmányozta az ő aktáit, amelyeket az ő széfjéből vett elő. — Na mi van? Megkaptad a magadét? — érdeklődött. Andrej nem válaszolt, ő is rágyújtott, és többször mélyen leszívta a füstöt. Körülnézett, hová ülhetne le, és meglátta az üres széket. — Ez a jómadár meg hol van? — kérdezte. — A pincében — felelte Fritz megvetően. — Leküldtem éjszakára a gödörbe, és kiadtam az utasítást, hogy ne adjanak neki enni-inni, ne engedjék rágyújtani. Megtört a kis aranyos, mindent beismert, és még két fickót megnevezett, akikről nem is tudtunk. De búcsúzóul nem árt móresre tanítani ezt a puhányt. A jegyzőkönyvet csatoltam az aktához, majd megtalálod. — Hanyagul odébb dobott néhány dossziét. — Holnap átadhatod az ügyészségnek. Mondott egy-két érdekes dolgot, utóbb még jól jöhet. Andrej nézte Fritz hosszúkás, jól ápolt arcát, fürge pillantású, vizenyős szemét, akaratlanul is gyönyörködött nagy, férfias kezének magabiztos mozdulataiban. Fritz szinte megnőtt az utóbbi időben. Már nyoma sem volt benne a felfuvalkodott fiatal altisztnek. Az ostoba pökhendiséget felváltotta a céltudatos magabiztosság, már nem sértődött meg, ha vicceltek vele, és egyáltalán, nem viselkedett úgy, mint egy öszvér. Egy időben gyakran feljárt Selmához, azután valami skandalum tört ki köztük, no meg Andrejnek is volt egy-két szava a dologról. És Fritz békésen visszavonult. — Mit bámulsz rám? — kérdezte Fritz jóindulatú érdeklődéssel. — Még mindig nem tértél magadhoz a letolástól? Sebaj, cimbora, ha a főnök tyúkszemére hágnak, ünnepel a beosztott. — Mondd, miért rendezted itt ezt a komédiát? — kérdezte Andrej. — Himmler, Gestapo… Miféle új módszer ez a nyomozási gyakorlatban? — Komédia? — Fritz felvonta szemöldökét. — Ez, barátocskám, hatásosabb, mint az ágyútűz. — Becsukta az aktát, és kikászálódott az asztal mögül. — Csodálom, hogy te még nem jöttél rá. Biztosíthatlak, ha azt mondod neki, hogy a Csekában vagy a GPU-nál dolgoztál, a csizmádat csókolgatta volna… Figyelj csak, átveszek tőled néhány ügyet, különben egy év alatt sem boldogulsz velük. Szóval átveszem tőled, aztán majd elszámolunk valahogy. Andrej hálásan nézett rá, Fritz meg barátian rákacsintott. Agilis fickó ez a Fritz. És jó barát. Lehet, hogy tényleg így kell dolgozni? Mire jó kesztyűs kézzel bánni ezzel a söpredékkel? És tényleg félholtra rémítettek mindenkit Nyugaton a Cseka pincéivel, és az olyan mocsokkal szemben, mint ez a Dörzsölt, minden eszköz megfelelő… — Nos, van még kérdés? — érdeklődött Fritz. — Mert ha nincs, én megyek. Hóna alá fogta a dossziékat, és elindult. — Várj — kapott észbe Andrej. — Nem vetted magadhoz véletlenül az Épület aktáit? Azokat ne vidd el. — Az Épület aktáit? Barátocskám, az én altruizmusomnak is van határa. Azt csak oldd meg magad, ahogy tudod. — Jó — felelte Andrej eltökélten. — Majd én… Egyébként miféle história ez a Hulló Csillagokkal? Ismerős az elnevezés, de nem emlékszem, mi a dolog lényege, miféle csillagokról van szó. Fritz a homlokát ráncolta, és kíváncsian pillantott Andrejre. — Csak nem bízták rád ezt is? Mert akkor véged. Most Csacsuánál van. Teljesen reménytelen dolog. — Nem, nem bízták rám — felelte sóhajtva Andrej. — Csak azt tanácsolta a főnök, nézzek bele. Ez valami rituális gyilkosságsorozat, nem? — Nem, nem egészen. Bár az is lehet, hogy olyasmi. Már több éve húzódik az ügy. A Fal tövében időnként halálra zúzódott embereket találnak, akik nyilván nagy magasságból zuhantak le, a Falról… — Hogyhogy a Falról? — csodálkozott Andrej. — Hiszen arra lehetetlen felmászni. Teljesen sima. És miért? Hiszen nem is látni a tetejét… — Hát erről van szó. Kezdetben arra gondoltak, hogy ott fenn is van egy város, a miénkhez hasonló, és ezeket az embereket onnan dobják le, az ő szakadékukba, ahogyan nálunk is bele lehet lökni valakit a miénkbe. Csakhogy vagy két esetben sikerült azonosítani a holttesteket: kiderült, hogy a mieink, itteniek. Teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy juthattak fel oda. Egyelőre nincs más magyarázat, mint hogy nekikeseredett sziklamászók voltak, akik így, fölfelé próbáltak meg kijutni a Városból. Másrészt viszont… Mindenképpen sötét ügy. Szerintem megoldhatatlan. De mennem kell. — Köszönöm. Minden jót — mondta Andrej. Fritz elment. Andrej az Épület iratain kívül minden más aktát berakott a széfbe, letelepedett, és egy ideig az asztalra könyökölve üldögélt. Majd feltárcsázta az otthoni számát, és várt. A kagylót, mint általában, sokáig nem vették fel, majd egy nyilvánvalóan részeg férfi mély hangja hallózott bele. Andrej füléhez szorítva a kagylót hallgatott. “Halló, halló” — ismételgette a borgőzös hang, majd távolabbról hallatszott, hogy Selma a Jura bácsitól tanult panaszos dalocskát énekli: Ébredj, ébredj, Katya, Várnak a hajók, Kettő színe éjkék, Egy meg arányló… Andrej letette a kagylót, felnyögött, és elkeseredetten suttogta maga elé: “Mocskos, javíthatatlan kurva…” Majd kinyitotta a dossziét. Az Épület ügye még akkoriban kezdődött, amikor Andrej szemetesként dolgozott, és fogalma sem volt arról, ami a Város sötét színfalai mögött történik. Az egész azzal indult, hogy a 16., a 18. és a 32. körzetből rendszeresen kezdtek eltünedezni emberek. A legkisebb nyom sem maradt utánuk, és az eltűnésekben nem volt semmilyen rendszer, semmilyen logika, semmilyen törvényszerűség. Ole Swensson negyvenhárom éves papírgyári munkás este leszaladt kenyérért, és többé nem tért haza, a péknél sem járt. Stefan Cibulsky huszonöt éves rendőr egy éjjel az őrhelyéről tűnt el, csak a vállszíját találták meg a Fő és a Gyémánt utca sarkán, más nyom nem maradt utána. Monique Lerriere ötvenöt éves varrón lefekvés előtt még kivitte sétálni a spiccét, a kutya sértetlenül és jókedvűen hazatért, a varrónőnek nyoma veszett. És így tovább és így tovább, összesen negyvennél több eltűnt személy. Elég gyorsan sikerült tanúkat felkutatni, akik azt állították, hogy eltűnésüket megelőzően a keresett személyek bementek egy bizonyos házba — a leírások szerint ugyanabba —, csak az volt furcsa, hogy az épület helyére vonatkozóan a különböző tanúk a város különböz pontjait nevezték meg. Josiph Humboldt hatvanhárom éves fodrász az őt személyesen ismerő Leo Palthus szeme láttára belépett egy vörös téglából épült, kétemeletes házba a Második Jobb és a Szürkekő utca sarkán, és Humboldtot soha többé nem látták. Egy bizonyos Theodo Buch azt állította, hogy az utóbb eltűnt Szemjon Zahogyko harminckét éves farmert látta bemenni egy ugyanolyan házba, de a Harmadik Bal utcán, a bazilika közelében. Dávid Mkrtcsan elmondta, hogy az Agyagos közben találkozott régi kollégájával, Ray Dodd negyvenegy éves köztisztasági dolgozóval. Egy darabig az utcán állva beszélgettek a termésről, családi ügyekről és hasonlóan közömbös témákról, amikor Dodd azt mondta: “Várj egy percet, be kell ugranom valahova, igyekszem gyorsan végezni. Ha öt perc múlva nem vagyok itt, ne várj tovább, elhúzódhat a dolog.” Bement egy vörös téglaépületbe, amelynek ablakai be voltak meszelve. Mkrtcsan egy negyedórát várt, aztán folytatta útját. Dodd pedig örökre és nyom nélkül eltűnt. A vörös téglából épült ház valamennyi tanúvallomásban szerepelt. Egyesek azt bizonygatták, hogy a ház kétemeletes, mások szerint háromemeletes. Néhány tanúnak feltűnt, hogy az ablakokat lemeszelték, mások szerint az ablakokat rácsok védik. És nem akadt két tanú, aki ugyanazt a helyszínt nevezte volna meg. A Városban megindult a szóbeszéd. A boltok előtti sorokban, a borbélynál, a mulatókban szájról szájra adták a legújabb legendát a szörnyű Vörös Épületről, amely vándorol egyik helyről a másikra, megtelepszik valahol a közönséges házak között, és mohón kitátva kapuját, meglapulva várja az óvatlanokat. Felbukkantak olyan emberek rokonai, barátainak az ismerősei, akiknek sikerült megmenekülniük, kitörniük a telhetetlen vörös téglabendőből. Ezek szörnyű dolgokat meséltek, bizonyítékként sebeiket, törött végtagjaikat mutogatták, mivel — úgymond — ki kellett ugraniuk az első, a második, sőt olykor a harmadik emeletről. Valamennyi szóbeszéd és legenda szerint a ház belül üres: nem lappanganak benne sem rablógyilkosok, sem szadista őrültek, sem szőrös és vérszomjas szörnyetegek. De a folyosók, mint valami kőből lévő bélrendszer, hirtelen összeszűkültek, és megpróbálták szétlapítani áldozatukat. A bemerészkedő lába alatt váratlanul megnyílt a talaj, a feketén ásító mélységből nyirkos, síri hideg áradt; ismeretlen erő űzte, hajszolta az egyre szűkülő járatokon és alagutakon végig, míg el nem akadt valahol, és bele nem zuhant az utolsó kőtorokba. A szakadozott tapétájú üres szobákban pedig, a mennyezetről lehullott vakolattörmelék között, a rászáradt vértől merev rongyok alatt elszíneződött csontok korhadtak… Az ügy kezdetben nagyon érdekelte Andrejt. Megjelölte a Város térképén azokat a helyeket, ahol látták az Épületet, igyekezett valamiféle törvényszerűséget találni mozgásában. Vagy tucatszor ki is ment mindegyik helyszínre, de ott, ahol korábban az Épületet látták, csak elhanyagolt kertecskét, üres telket vagy közönséges lakóházat talált, amelynek semmi köze sem volt semmiféle titokhoz vagy rejtélyhez. Az is zavaró tény volt, hogy a Vörös Épületet soha senki nem látta napvilágnál, hogy a szemtanúk legalább fele többé-kevésbé italos állapotban találkozott vele, zavaróak voltak az apró, de szinte minden vallomásban kötelezően felbukkanó ellentmondások, ám főleg a történtek tökéletes értelmetlensége és képtelensége volt zavaró. Izja Katzman fejtegette egyszer ennek kapcsán, hogy egy milliós város, amelynek nincs ideológiai rendszere, elkerülhetetlenül kialakítja a maga mítoszait. Ez meggyőzően hangzott, csakhogy több ember valóban eltűnt. Persze nem kell ördöngösség ahhoz, hogy valaki eltűnjön. Elég ledobni az áldozatot a szakadékba, hogy tökéletesen nyoma vesszen. Csakhogy kinek és miért állt volna érdekében a szakadékba dobni egy fodrászt, egy idős varrónőt, egy szatócsot? Olyan embereket, akiknek se pénzük, se tekintélyük, és gyakorlatilag ellenségük sincs. Kenszi vetette fel egyszer azt a teljesen ésszerű elméletet, hogy a Vörös Épület, már ha létezik egyáltalán, minden bizonnyal a Kísérlet alkotóeleme, ezért semmi értelme magyarázatot keresni rá — a Kísérlet, az Kísérlet. Végül Andrej is erre a meggyőződésre jutott. Ki sem látszott a munkából, az Épület aktacsomója pedig már ezernél több oldalból állt, Andrej ezért eldugta a széf legaljára, és csak nagy ritkán vette elő, hogy csatolja hozzá az újabb tanúvallomást. Ám a főnökkel folytatott mai beszélgetés egészen új távlatokat adott az ügynek. Ha valóban vannak a Városban emberek, akik azt a célt tűzték ki maguk elé (vagy kapták feladatul másoktól), hogy a lakosság körében terjedjen a pánik és a terrorhangulat, az sok mindent megmagyaráz az Épülettel kapcsolatban. Az úgynevezett tanúk vallomásainak ellentmondásaira is jó magyarázatot ad a hírek terjedés közbeni torzulása. Az eltűnések mögött pedig közönséges gyilkosságok lappanganak, céljuk a terrorhangulat felszítása. A fecsegések, veszedelmes suttogások és hazugságok zűrzavarában meg kell keresni ezek állandóan működő forrásait, a baljós köd terjesztőit… Andrej üres papírlapot vett elő, és nekilátott, hogy lassan, pontról pontra összeállítsa cselekvési tervének vázlatát. A fő feladat: a hírek terjesztőinek felkutatása és letartóztatása, az irányító központ felderítése. Alapvető eszközök: valamennyi, korábban józan állapotban vallomást tett tanú ismételt kihallgatása, azon személyek felkutatása és kihallgatása, akik állításuk szerint megfordultak az Épületben, a lehetséges kapcsolatok felderítése ezen személyek és a tanúk között… Figyelembe veendők: a) az ügynököktől származó adatok, b) a vallomásokban tapasztalt ellentmondások… Andrej a ceruza végét rágva bámult a lámpába. Eszébe jutott még valami: kapcsolatba kell lépnie Petrovval. Ez a Petrov annak idején Andrej idegeire mászott. Eltűnt a felesége, és a fejébe vette, hogy az asszonyt a Vörös Épület nyelte el. Ettől kezdve minden más ügyét-dolgát félbehagyva kizárólag az Épület felkutatásának szentelte idejét. Megszámlálhatatlan beadványt intézett az ügyészséghez, ezeket akkurátusán továbbították a nyomozókhoz, s végül Andrejhez kerültek. Petrov éjszakánként a várost járta, gyanús viselkedése miatt többször be is vitték a rendőrségre, ahol botrányt rendezett, ezért tíz napra leültették. Amikor kiengedték, folytatta a kutatást. Andrej kiállította neki és még két tanúnak az idézést, ezeket átadta az ügyeletesnek azzal az utasítással, hogy haladéktalanul kézbesítsék, ő maga pedig átment Csacsuához. A hatalmas termetű, hájas kaukázusi, akinek szinte nem is volt homloka, viszont az orra gigantikus méretűre nőtt, dolgozószobájában a díványon aludt, körülötte vaskos aktacsomók hevertek szanaszét. Andrej felrázta. — Mi van? Mi történt? — kérdezte rekedten Csacsua. — Nem történt semmi — felelte dühösen Andrej. Ki nem állhatta az ilyen fegyelmezetlen alakokat. — Add ide a Hulló Csillagok aktáit. Csacsua felült, arcán boldog vigyor terült szét. — Átveszed? — kérdezte, mohón mozgatva fenomenális orrát. — Ne örülj, nem veszem át — válaszolta Andrej. — Csak bele akarok nézni. — Minek nézegetnéd? — kérdezte Csacsua rábeszélően. — Vedd át tőlem végleg! Szép vagy, fiatal, energikus, a főnök téged állít mindannyiunk elé példaképül. Te gyorsan kibogozod ezt az ügyet, felmászol a Sárga Falra, és egy szempillantás alatt megoldod! Mibe kerül az neked?! Andrej Csacsua orrát figyelte. Ez a hatalmas, görbe, a tövénél bíborszín erek szövevényével borított orr, az orrlyukakból meredező dús, fekete szőrszálakkal, Csacsuától független, önálló életet élt. Nyilvánvalóan fütyült a szegény nyomozó gondjaira. Ez az orr azt kívánta, hogy körülötte mindenki jégbe hűtött kahétiai bort igyon hatalmas serlegekből, zamatosán fűszerezett, szaftos saslikot egyen, és köntöse alját finoman felcsippentve, merészen kurjongatva ropja a táncot. Dús női fürtökbe szeretett beletemetkezni és csupasz, domború keblek fölé hajolni… Ó, nagyon sok mindent akart ez a nagyszerű, életörömet sugárzó, hedonista orr, és e számos kívánság nyíltan kifejezésre is jutott önálló mozgásában, változó színeiben és az általa kiadott változatos hangokban. — És amikor lezárod az ügyet — forgatta olajbogyószemét Csacsua —, micsoda dicsőség lesz! Mindenki téged fog ünnepelni! Azt hiszed, Csacsua felkínálná neked ezt az ügyet, ha fel tudna mászni a Sárga Falra? A világ minden kincséért sem! Hiszen ez kész aranybánya! És csak neked ajánlom fel. Sokan kérték már tőlem. Nem, nem, gondoltam. Ezt ti nem tudjátok megoldani. Ezzel egyedül Voronyin boldogul, gondoltam… — Jól van, elég már — vágott közbe bosszúsan Andrej. — Kapcsold ki a beszélőgépet. Add ide az ügyiratot, nem érek rá veled bohóckodni. Csacsua tovább fecsegve, panaszkodva és dicsekedve, lustán feltápászkodott, a koszos padlón odacsoszogott a páncélszekrényhez, és kotorászni kezdett benne. Míg széles, kövér hátát nézte, Andrej arra gondolt, hogy alighanem Csacsua az egység legjobb nyomozója, az felderítési aránya a legmagasabb, de a Hulló Csillagok ügyét ő sem tudta kilendíteni a holtpontról. Senkinek sem sikerült, sem Csacsuának, sem az elődjének, sem az előd elődjének… Csacsua előbányászott egy köteg vastag, zsírfoltos dossziét, és együtt végiglapozták a legutóbbi jelentéseket. Andrej gondosan kijegyzetelte magának annak a két áldozatnak az adatait, akit sikerült azonosítani, felírta az azonosítatlan áldozatok néhány különleges ismertetőjegyét is. — Micsoda ügy — csettintett Csacsua. — Tizenegy holttest! Te meg visszautasítod. Eldobod magadtól a szerencsét, Voronyin. Ti, oroszok, mindig idióták voltatok. Azon a világon is hülyék voltatok, itt is azok maradtatok! Egyébként miért akar tál belenézni az ügybe? — kérdezte hirtelen érdeklődéssel. Andrej, amilyen tömören tudta, elmagyarázta neki elképzelését. Csacsua villámgyorsan felfogta a dolog lényegét, de nem jött tőle lázba. — Próbáld meg — mondta bágyadtan. — Kételkedem a sikerben. Mi a csoda ez a te Épületed, és mi az én Falam? Az Épület kitaláció, a Fal viszont itt áll, tőlünk egy kilométernyire… Nem, Voronyin, nem boldogulunk mi ezzel az üggyel. Ám amikor Andrej már az ajtóban állt, Csacsua utánaszólt: — Ha lesz valami, azért rögtön szólj nekem. — Rendben. Természetesen — felelte Andrej. — Figyelj csak — szólt Csacsua homlokát ráncolva, orrát mozgatva. Andrej várakozóan nézett rá. — Már rég meg akartam kérdezni… Volt ott nálatok Petrográdban tizenhétben valami kalamajka. Mi lett a vége? Andrej dühösen becsapta maga mögött az ajtót, amely mögül messzire harsogott a szörnyen elégedett kaukázusi hahotája. Csacsuának már megint sikerült elsütnie ezt a szakállas viccet. Jobb szóba se állni vele. Amikor visszaért az irodájához, meglepetés várta a folyosón. A padon egy holtra rémült, zilált külsejű, álmos tekintetű ember ült, fázósan kabátjába burkolózva. Az ügyeletes felpattant telefonasztalkája mellől, és harsányan jelentette: — Eino Saari tanú az ön utasítására előállítva, felügyelő úr! — Miféle utasításomra? — bámult rá értetlenül Andrej. Ettől az ügyeletes is elbizonytalanodott. — De hiszen ön… — mondta sértődötten. — Fél órával ezelőtt… Kezembe nyomta az idézést, és utasított, hogy haladéktalanul… — Az idézést. Azt mondtam, az idézést küldje ki azonnal, az ördögbe is — mondta Andrej. — Az idézést holnap reggel tízre! — A sápadtan mosolygó Eino Saarira pillantott, látta a nadrágja alól kilógó jégeralsót, majd újra az ügyeletesre nézett. — A többieket is behozzák? — Természetesen — közölte makacsul az ügyeletes. — Az utasításnak megfelelően jártam el. — Ezt jelenteni fogom — sziszegte Andrej, alig türtőztetve magát. — Kivezénylik az utcára, az elmebetegeket fogja hajkurászni hajnalonta. Akkor majd megemlegeti ezt az estét. Nos — fordult Saarihoz —, ha már így alakult, jöjjön be. Leültette, ő maga az asztalhoz telepedett, és az órájára nézett. Éjfél elmúlt. Fájdalmasan szertefoszlott a remény, hogy a nehéz holnapi nap előtt jól kialhatja magát. Felsóhajtott, fellapozta az Épület iratcsomóját, a jegyzőkönyvek, szakértői jelentések, tanúvallomások tömegéből kikereste Saari (negyvenhárom éves, a 2. számú Városi Színház szaxofonosa, elvált) előző tanúvallomását, és még egyszer átfutotta. — Pontosítani szeretnék néhány részletet a vallomásában, amelyet egy hónapja tett a rendőrségen — mondta… — Kérem, tessék. — Saari készségesen előrehajolt, és nőies mozdulattal fogta össze magán a kabátot. — Azt vallotta, hogy ez év szeptember nyolcadikán huszonhárom óra negyven perckor ismerőse, Ella Stremberg az ön szeme láttára bement az úgynevezett Vörös Épületbe, amely akkor a Papagájok utcájában állt, a 150. számú élelmiszerüzlet és a Ström-féle patika között. sFenntartja ezt a vallomását? — Igen, fenntartom. Pontosan így történt. Csak a dátumra nem emlékszem már, több mint egy hónapja történt. — Ez nem számít — mondta Andrej. — Akkor még emlékezett rá, meg a többi vallomással is egybevág… Arra kérem, írja le még egyszer, méghozzá a lehető legrészletesebben az úgynevezett Vörös Épületet. Saari fejét félrehajtva tűnődött. — Kétemeletes — kezdte. — Régi, vörös téglából épült, olyasmi, mint valami kaszárnya, érti? Az ablakai magasak, keskenyek. A földszinten valamennyi be van meszelve, és ahogy visszaemlékszem rá, sötétek voltak… — Ismét gondolkodott egy ideig. — Tudja, ahogy így felidézem, egyetlen ablakban sem láttam fényt. Na igen, a bejárat. Két vagy három k lépcsőfok… olyan régi, cifra rézkilincs. Ella megfogta azt a kilincset, és nagy nehezen maga felé húzta a kaput… Házszámot nem láttam, nem emlékszem, volt-e. Szóval olyan volt, mint valami régi, múlt század végi hivatali épület. — Gyakran jár a Papagájok utcájában? — kérdezte Andrej. — Akkor jártam ott először. Sőt tulajdonképpen utoljára is. Elég messze lakom onnan, nem is járok azon a környéken, de akkor este úgy alakult, hogy elhatároztam, hazakísérem Ellát. Volt egy kis összejövetel, és én… szóval, udvarolgattam neki egy keveset, és haza akartam kísérni. Útközben kellemesen elbeszélgettünk, ő meg egyszer csak azt mondta, ideje elbúcsúznunk. Megcsókolta az arcomat, és én még magamhoz sem tértem, amikor már el is tűnt abban a házban. Bevallom, akkor azt hittem, ott lakik. — Ez érthető — mondta Andrej. — Azon az összejövetelen, gondolom, ivott egy keveset. Saari elkeseredetten a térdére csapott. — Nem, felügyelő úr. Egy cseppet sem. Az orvosok megtiltották. Andrej együtt érzőn bólogatott. — Arra nem emlékszik véletlenül, voltak-e kéményei annak a háznak? — De emlékszem. Meg kell mondanom, hogy a ház külseje valahogyan megragadja az ember fantáziáját, most is szinte magam előtt látom. Cseréptetős, és három, viszonylag magas kéménye volt. Az egyik, emlékszem, füstölt is, és én arra gondoltam, még mindig elég sok házban megmaradt a hagyományos fűtés. Eljött a pillanat. Andrej óvatosan lerakta ceruzáját, kissé előredőlt, és összehúzott szemmel merőn Eino Saari szaxofonosra bámult. — Az ön vallomásában ellentmondások vannak. Először is, a szakértői vizsgálat megállapította, hogy ön a Papagájok utcájában állva semmiképp nem láthatta egy kétemeletes ház tetejét vagy kéményét. A hazugságon kapott Eino Saarinak leesett az álla, pillantása zavartan röpködött ide-oda. — Továbbá. Amint a vizsgálat megállapította, a Papagájok utcája éjszakánként egyáltalán nincs kivilágítva, így teljességgel érthetetlen, hogyan tudott késő éjjel, háromszáz méterre a legközelebbi utcai lámpától megfigyelni ennyi részletet: az épület színét, a régi téglát, az ajtó rézkilincsét, az ablakok formáját és végül a füstölgő kéményt. Szeretném tudni, mivel magyarázza ezt az ellentmondást. Eino Saari egy ideig hangtalanul kinyitotta meg becsukta a száját. Azután nyelt egy nagyot, és megszólalt: — Egy szót sem értek… Teljesen összezavart… Nekem ez egyszerűen eszembe sem jutott… Andrej várakozóan hallgatott. — Tényleg, hogy nem jutott ez nekem korábban az eszembe? Hiszen az az utca teljesen sötét volt! Nemhogy a házakat, a járdát sem látta az ember a lába alatt… És a tető… Hiszen ott álltam közvetlenül a ház előtt, a bejáratnál… Mégis élesen emlékszem a tetőre, a téglákra, a füstölgő kéményre — olyan fehér éjszakai kis füstcsík. Mintha megvilágítaná a holdfény… — Ez valóban különös — mondta Andrej színtelen hangon. — És a kilincs… Rézből volt, a sok érintéstől fényesre kopott… és olyan bonyolult volt a mintája, összefonódott levelek meg virágok. Ha tudnék rajzolni, most rögtön lerajzolhatnám magának. Ugyanakkor olyan sötét volt, hogy Ella arcát sem láttam, csak a hangjából éreztem, hogy mosolyog, amikor… Eino Saari tágra nyílt szemén látszott, hogy új gondolata támadt. Kezét mellére szorította. — Felügyelő úr — mondta elkeseredetten. — Most teljes a zűrzavar a fejemben, de tisztában vagyok vele, hogy magam ellen vallók, gyanúba keverem magamat. Csakhogy becsületes ember vagyok, a szüleim nagyon tisztességes, mélyen vallásos emberek voltak… Mindaz, amit elmondok önnek, a teljes és legtisztább igazság! Minden így történt. Csak korábban ez nem jutott az eszembe. Vaksötét volt, és én ott álltam közvetlenül az épület előtt, mégis emlékszem minden téglára, a cseréptetőt pedig most is úgy látom, mintha itt lenne az orrom előtt… meg a három kéményt, a füstöt… — Hm. És az nem lehet, hogy mindezt nem maga látta? Hogy valaki mesélt magának erről? A Stremberg kisasszonynyal történt esetet megelőzően hallott már a Vörös Épületről? Eino Saari ismét zavartan nézelődött. — N-nem. Nem emlékszem — mondta. — Később igen. Miután Ella eltűnt, és a rendőrségre jártam… mikor elrendelték a körözést… akkor már volt mindenféle szóbeszéd. De előtte… Felügyelő úr! — Hangja ünnepélyessé vált. — Nem merek megesküdni arra, hogy Ella eltűnése előtt nem hallottam a Vörös Épületről, de esküszöm, hogy semmi ilyesmire nem emlékszem. Andrej nekilátott a jegyzőkönyv megfogalmazásának. Közben szándékosan monoton, hivatalos hangon beszélt, aminek elvben lesújtó hatást kellett volna gyakorolnia a gyanúsítottra, az elkerülhetetlen végzetet, az igazságszolgáltatás gépezetének könyörtelenségét tudatosítania benne. — Saari úr, tisztában kell lennie azzal, hogy a vizsgálat nem érheti be az ön vallomásával. Ella Stremberg nyomtalanul eltűnt, és ön volt az utolsó ember, aki látta őt, Saari úr. Az ön által itt oly részletesen leírt Vörös Épületnek nyoma sincs a Papagájok utcájában. A leírás pedig valószínűtlen, mivel ellentmond a legelemibb fizikai törvényeknek. És végül, ismeretes, hogy Ella Stremberg egészen máshol lakott, távol a Papagájok utcájától. Ez önmagában persze még nem ad okot gyanúra önnel szemben, de újabb kétségeket ébreszt. Kénytelen vagyok itt tartani több körülmény tisztázásáig. Kérem, olvassa el és írja alá a jegyzőkönyvet. Eino Saari szó nélkül odalépett az asztalhoz, és anélkül, hogy elolvasta volna, aláírta a jegyzőkönyv minden oldalát. A toll reszketett a kezében, keskeny álla is remegett. Azután visszacsoszogott a helyére, teljesen elgyengülve leült, és kezét tördelve megszólalt: — Még egyszer hangsúlyozni szeretném, felügyelő úr, hogy vallomást téve — hangja elcsuklott, nagyot nyelt —, hogy vallomást téve tudatában voltam annak, hogy magam ellen beszélek. Kitalálhattam volna valamit, hazudhattam volna. Ki is maradhattam volna az egész ügyből, hiszen senki sem tudta, hogy elkísértem Ellát. — Ezt a kijelentését lényegében már tartalmazza a jegyzőkönyv — mondta közömbösen Andrej. — Ha nem bűnös, nem eshet bántódása. Most átkísérik az előzetesbe. Adok magának papírt és írószert. Segítheti a nyomozást, és a saját helyzetén is javíthat, ha a lehet legrészletesebben leírja, ki, mikor és milyen körülmények között beszélt magának a Vörös Épületről. Akár Ella Stremberg eltűnése előtt, akár utána. A lehető legrészletesebben: ki — név, cím; mikor — pontos dátum, óra; milyen körülmények között — hol, milyen apropóból, milyen céllal, milyen hangnemben. Érti? Eino Saari bólintott. Andrej merőn a szemébe nézve folytatta: — Meggyőződésem, hogy a Vörös Épületre vonatkozó részleteket valaki mástól hallotta. Maga talán nem is látta. Nyomatékosan azt ajánlom, jusson eszébe, kitől értesült ezekről a részletekről, kitől, mikor, milyen körülmények közt. És milyen céllal. Csöngetett az ügyeletesnek, és a szaxofonost elvezették. Andrej csatolta a jegyzőkönyvet az ügyirathoz, kért egy forró teát, és hívatta a következő tanút. Elégedett volt magával. Hiába, a képzelőerő és az elemi geometriai ismeretek nem haszontalan dolgok. A hazug Eino Saarit rajtacsípték a tudomány szabályainak megfelelően. A következő tanú, Matilda Husaková (hatvankét éves, otthoni kötöttáru-készítés, özvegy) sokkal egyszerűbb esetnek ígérkezett, elvben legalábbis. Testes öregasszony volt, haja ősz, arca pirospozsgás, szeme ravaszkás. Szemernyit sem tűnt álmosnak vagy rémültnek, ellenkezőleg, úgy festett, nagyon is kedvére való a kaland. Tarka gyapjúfonalakkal és többféle kötőtűvel teli kosárral felszerelkezve jelent meg az ügyészségen, Andrejhez belépve nyomban letelepedett, feltette szemüvegét, és nekilátott a kötésnek. — A hatóság tudomására jutott — kezdte Andrej —, hogy nemrégiben ön, Husaková asszony, egy bizonyos Frantisekről mesélt baráti körben, aki állítólag bekerült volna az úgynevezett Vörös Épületbe, ahol különböző dolgok történtek vele, majd sikerült onnan kiszabadulnia. Így volt? Az öreg Matilda elnevette magát, ügyesen megcserélte a kötőtűket, és szemét fel sem emelve munkájáról, rázendített: — Volt, volt ilyesmi. Meséltem én, nem is egyszer, de azt szeretném tudni, honnan jutott ez a hatóság tudomására… Nemigen vannak nekem ismerőseim a hivatalos emberek között. — Tudja, nyomozás folyik az úgynevezett Vörös Épület ügyében — mondta bizalmasan Andrej —, és feltétlenül szeretnénk érintkezésbe lépni legalább egy emberrel, aki megfordult abban a házban. Matilda Husaková nem figyelt rá. Kötését térdére engedve elmerülten bámulta a falat. — Kinek járhatott el a szája? — mormogta. — Ezt igazán nem vártam volna. Úgy látszik, itt is vigyázni kell, kinek mit mond az ember — csóválta meg a fejét. — Amikor a németek ültek a nyakunkon, tartani kellett a szánkat. Aztán idekerültem, de úgy látszik, itt sem jobb a helyzet. — Ugyan már, Husaková asszony — szakította félbe Andrej. — Szerintem nem jól szemléli a dolgokat. Hiszen, amennyire én látom, maga nem követett el semmi rosszat. Tanúnak tekintjük magát, a segítőtársunknak, aki… — No hisz, segítőtárs, majd éppen én! A rendőrség, az rendőrség. — De nem erről van szó! — Andrej, hogy meggyőzőbb legyen, a szívére szorította kezét. — Egy bűnbandát keresünk. Embereket rabolnak el, és a jelek szerint megölik őket. Az, aki a markukban volt, felbecsülhetetlen segítséget adhat a nyomozáshoz! — Ejnye már, galambom — mondta az öregasszony. — Csak nem hisz abban a Vörös Épületben? — Miért, maga nem hisz? — kérdezte elképedve Andrej. Az öregasszonynak nem volt érkezése válaszolni. Valaki feltépte az ajtót, a folyosóról izgatott hangzavar hallatszott, az ajtónyílásban zömök, fekete hajú figura jelent meg, és azt ordította: “De sürgős! Értse meg, sürgős!” Andrej felvonta szemöldökét, de a fickót visszarángatták a folyosóra, az ajtó becsukódott mögötte. — Elnézést, megzavartak minket — mondta Andrej. — Szóval azt akarja mondani, hogy nem hisz a Vörös Épületben? Az öreg Matilda, tovább csattogtatva kötőtűit, vállat vont. — Felnőtt ember hogy is hihetne benne? Tudja, azt beszélik, az a ház egyik helyről a másikra futkos, hogy belül minden ajtónak foga van, ha fölfelé indulsz a lépcsőn, a pincében találod magad… Hát persze, errefelé minden megtörténhet, a Kísérlet, az Kísérlet, de ez azért mégiscsak… Nem, nem hiszek benne. Persze minden városban vannak házak, amelyek elnyelik az embereket, biztosan a mienkben sem lehet meglenni nélkülük, de aligha futkosnak egyik helyről a másikra… No meg, amennyire én tudom, a lépcsők is teljesen közönségesek az ilyen házakban. — Ha így van, Husaková asszony, miért terjeszti széltébenhosszában ezeket a meséket? — kérdezte Andrej. — Miért ne mesélnék, ha hallgatják? Unatkoznak az emberek, főleg a magamfajta öregek. — Hogy is van ez? Maga találta ki az egészet? Az öreg Matilda már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor vadul fölberregett a telefon. Andrej szitkokat mormolva kapta fel a kagylót. — Andrjusa, Andrjusecska — hallatszott a kagylóból a teljesen részeg Selma hangja. — Kirúgtam őket… mindet kirúgtam. Mért nem jössz már? — Bocsáss meg — préselte ki magából Andrej, közben az öregasszonyra sandított. — Most nem érek rá, majd… — De most akarom — nyafogta Selma. — Szeretlek, várlak. Kicsit becsíptem, pucér vagyok és fázom… — Selma — suttogta Andrej közvetlenül a kagylóba —, ne légy ostoba. Nem érek rá. — Ilyen lányt úgysem találsz ebben a lep… leprafészekben. Összegömbölyödtem, és teljesen pucér vagyok… — Egy félóra múlva ott leszek — hadarta Andrej. — Ostoba. Egy fél… félóra múlva én már aludni fogok… — Na jó, most elég, szervusz, Selma — mondta Andrej, magában elátkozva a napot és az órát, amikor megadta irodai telefonszámát ennek a züllött némbernek. — Menj a fenébe! — ordította Selma, és lecsapta a kagylót. Alighanem darabokra ment az egész készülék. Andrej dühében a fogát csikorgatta, óvatosan a helyére tette a kagylót, és néhány másodpercig fölnézni sem mert. Gondolatai teljesen összezavarodtak. Végül megköszörülte a torkát. — Szóval hogyan is? — kezdte. — Tehát csak úgy unalmában mesélgetett. — Végre eszébe jutott utolsó kérdése. — Vagyis értsem úgy, Husaková asszony, hogy maga találta ki ezt az egész históriát Frantisekről? Az öregasszony már megint válaszolni készült, de újra közbejött valami. Nyílt az ajtó, a küszöbön megjelent az ügyeletes: — Elnézését kérem, felügyelő úr! Az előállított Petrov tanú követeli, hogy azonnal hallgassa ki őt, mivel közölni akarja… Andrej agyát elborította a köd. Mindkét öklével teljes erőből az asztalra csapott, és akkorát ordított, hogy a saját füle is belecsendült: — Mi ez itt, ügyeletes? Nem ismeri a szabályzatot? Hova tolakszik ez a maga Petrovja? Azt hiszi, otthon van, az árnyékszéken? Hátra arc, kifelé! Az ügyeletes eltűnt, mintha ott sem lett volna. Andrej szája remegett a dühtől, merev kézzel töltött magának egy pohár vizet, és kiitta. Kapart a torka az üvöltéstől. Az öregasszonyra pillantott. A vén Matilda, mintha mi sem történt volna, nyugodtan kötött. — Elnézést — morogta Andrej. — Nem tesz semmit, fiatalember — nyugtatta meg Matilda. — Nem haragszom magára. Szóval azt kérdezte, én találtam-e ki az egészet. Nem, galambom, nem én. Hogy tudnék én ilyesmit kitalálni? No hisz: olyan lépcső, amelyiken felfelé mész, mégis lefelé jutsz. Még álmomban sem tudnék ilyet kigondolni. Ahogy nekem mesélték, én is úgy meséltem. — És ki mesélte magának? Az öregasszony, egyre csattogtatva kötőtűit, a fejét csóválta. — Hát arra már nem emlékszem. Sorállás közben mesélte egy asszony. Ez a Frantisek állítólag az egyik ismerősének a veje. Természetesen hazudott. Olyasmit hall néha az ember a sorban, hogy olyat még az újságban sem lehet olvasni… — És körülbelül mikor történt ez? — kérdezte Andrej. Közben valamennyire magához tért, és már bánta, hogy elvesztette a fejét, túlságosan hevesen támadott. — Vagy két hónapja, de az is lehet, hogy három… Igen, elrontottam a kihallgatást, gondolta Andrej bánatosan. Elrontottam a miatt a részeg bestia miatt és a miatt a hatökör ügyeletes miatt. Nem, ezt nem hagyom ennyiben, megizzasztom alaposan ezt az ostoba frátert. Majd én megmutatom neki. A hajnali hidegben az őrülteket fogja hajkurászni az utcán… Na jó, de mi legyen ezzel az öregasszonnyal? Megmakacsolta magát, nem akar neveket mondani… — És biztos benne, Husaková asszony — lendült újra támadásba —, hogy nem jut eszébe annak az asszonynak a neve? — Elfelejtettem, galambom. Teljesen elfelejtettem — válaszolta vidáman a vén Matilda, sebesen csattogtatva kötőtűit. — Hátha a barátnői emlékeznek rá… A kötőtűk lelassultak egy kissé. — Hiszen maga megmondta nekik a nevét, igaz? — folytatta Andrej. — Könnyen meglehet, hogy ők nem olyan feledékenyek. Matilda vállat vont, de nem válaszolt. Andrej hátradőlt a széken. — Nos, nézzük csak, mi a helyzet, Husaková asszony. Annak az asszonynak a nevét vagy elfelejtette, vagy egyszerűen nem akarja nekünk elárulni. De a barátnői emlékeznek rá. Vagy is kénytelenek leszünk itt tartani egy ideig, hogy ne tudja értesíteni a barátnőit. És addig leszünk kénytelenek itt tartani, amíg vagy magának, vagy valamelyik barátnőjének eszébe nem jut, kitől hallotta ezt a történetet. — Ahogy gondolja — jelentette ki Husaková asszony békésen. — Csakhogy amíg maga megpróbálja felfrissíteni az emlékezetét, mi meg a maga barátnőivel kínlódunk — győzködte Andrej —, továbbra is emberek tűnnek el, a banditák meg elégedetten dörzsölik a markukat, és mindez a maga ostoba előítélete miatt, amelyet a nyomozó hatósággal szemben táplál. A vén Matilda nem válaszolt. Makacsul összeszorította ráncos ajkát. — Értse meg, ez így nincs rendjén — folytatta a rábeszélést Andrej. — Nem elég, hogy éjt nappallá téve kínlódunk a söpredékkel, csirkefogókkal, gazemberekkel küszködünk, és akkor itt egy becsületes ember, aki megtagadja, hogy segítsen nekünk. Miféle dolog ez? Egyszerűen érthetetlen! No meg értelmetlen is ez a maga, már megbocsásson, gyerekes makacskodása. Ha maga nem emlékszik, majd emlékeznek a barátnői, és mindenképpen megtudjuk annak az asszonynak a nevét, megtaláljuk Frantiseket, és ő majd segít nekünk felszámolni azt a bűnbandát. Hacsak a banditák meg nem ölik közben mint veszélyes szemtanút… És ha megölik, annak maga lesz az oka, Husaková asszony! Természetesen nem jogilag, nem a törvény szerint, hanem erkölcsileg, a lelkiismerete, az emberség szempontjából. Andrej meggyőződése minden hevét beleadta ebbe a kis szónoklatba, utána kimerültén rágyújtott, és észrevétlenül órájára pillantva várt. Elhatározta, hogy három percet vár, azután, ha az ostoba vénasszony nem törik meg, bedugja egy cellába, bár ez teljesen törvényellenes. De végül is valahogyan ki kell mozdítani a holtpontról ezt az átkozott ügyet. Mennyi időt fecséreljen minden ostoba öregasszonyra? Egy éjszaka a cellában néha csodát tesz… És ha kellemetlenségei támadnának a hatásköri túllépés miatt… nem, Husaková nem tesz panaszt, nem az a fajta… de ha mégis, végtére is maga a főügyész személyesen érdeklődött az ügy iránt. Na és ha nyakamba sóznak egy megrovást? Sózzanak. Csak ez az átkozott ügy mozduljon már előre legalább egy kicsit… Szívta a cigarettát, széthessintette a füstöt, és a fürgén futó másodpercmutatót leste. Husaková hallgatott, csak a kötőtűi csattogtak halkan. — Szóval így állunk — mondta Andrej, mikor a negyedik perc is elmúlt. Határozott mozdulattal elnyomta cigarettáját a csordultig telt hamutartóban. — Kénytelen vagyok letartóztatni magát a nyomozás akadályozása miatt. Ahogy gondolja, Husaková asszony, de szerintem gyerekesen viselkedik. Itt írja alá a jegyzőkönyvet, utána átkísérik a cellába. Amikor elvezették a vén Matildát (búcsúzóul az öregasszony jó éjszakát kívánt neki), Andrejnek eszébe jutott, hogy nem kapta meg a kért teát. Kiment a folyosóra, hosszasan és keményen emlékeztette az ügyeletest kötelességeire, majd utasította, hogy vezessék elé Petrov tanút. Petrov tanú zömök, csaknem szögletes testalkatú, hollófekete fickó volt, kinézetre a legsötétebb bandita, hétpróbás maffiózó. Szó nélkül letelepedett a támlátlan székre, és fejét leszegve dühödten nézte, hogyan hörpöli Andrej a teát. — Nos, Petrov? — szólította meg barátságosan Andrej. — Erővel betört ide, botrányt rendezett, zavart a munkában, most meg hallgat. — Mit tárgyaljak magukkal, ingyenélőkkel? — vicsorgott Petrov. — Korábban kellett volna… azonnal rohanni… most már késő… — Talán valami rendkívüli dolog történt? — érdeklődött Andrej, az “ingyenélőket” elengedve a füle mellett. — Mindössze az történt, hogy mialatt maga itt üres locsogással foglalatoskodott, és azt a rohadt szabályzatát pátyolgatta, én láttam az Épületet! Andrej óvatosan letette a bögrét. — Miféle épületet? — kérdezte. — Hát mit képzel maga? — dühödött neki Petrov. — Viccel velem? Miféle épületet? A Vöröset! Azt a bizonyost! Ott áll a rohadék a Fő utcán, emberek mennek oda be, maga meg itt teázgat… Holmi vénasszonyokkal szórakozik… — Egy pillanat, egy pillanat — mondta Andrej, és előszedte a város térképét. — Hol látta? És mikor? — Most, amikor idehoztak. Azt mondom annak az idiótának: “Állj meg!” Az meg csak hajt tovább… Itt rögtön szóltam az ügyeletesnek, hogy küldjön oda egy járőrt, de az is csak hümmög meg nyammog. — Hol látta? Melyik ponton? — Tudja, hol a zsinagóga? — Igen — mondta Andrej, és gyorsan megkereste a térképen. — Nahát, ott van a zsinagóga meg a mozi közt, van ott egy olyan szakadt kis mozi. A térkép szerint a zsinagóga és az Új Illúzió mozi közt egy park volt szökőkúttal és játszótérrel. Andrej a ceruzája végét rágta. — Mikor látta? — kérdezte. — Tizenkettő húszkor — felelte Petrov megátalkodottan. — Most meg, tessék, már majdnem egy óra. Aligha várja meg magát. Megesett, hogy tizenöt-húsz perc múlva visszarohantam, de már nem találtam ott. Maguk meg… — lemondóan legyintett. Andrej felvette a telefont, és kiadta az utasítást: — Egy oldalkocsis motorkerékpárt kérek, és egy rendőrt. Azonnal. MÁSODIK FEJEZET A motorkerékpár dübörögve száguldott a Fő utcán, meg-megugorva a töredezett aszfalton. Andrej összegörnyedve próbálta elrejteni arcát az oldalkocsi szélvédője mögé, de így is teljesen átjárta a metsző szél. Köpenyt kellett volna vennie. A járdáról időnként a hidegtől kékre fagyott, összegörnyedt, vadul hadonászó elmebetegek ugrottak eléjük, valamit ordítottak, de a motor bőgésétől nem lehetett érteni őket. A rendőr ilyenkor fékezett, a foga közt szűrve a szót szitkozódott, igyekezett kitérni az utánuk kapkodó, kinyújtott kezek elől, áttört a csíkos köntösök sorfalán, ismét beletaposott a gázba, és a motor úgy megugrott, hogy Andrej hátrazökkent az ülésen. Az elmebetegeken kívül teremtett lélek sem volt az utcán. Csak egyszer jött velük szembe egy lassan cirkáló járőrkocsi, a tetején villogott a narancsszín lámpa, és a polgármesteri hivatal előtti téren láttak egy esetlenül nyargaló jókora, bozontos páviánt. Az állat fejvesztve menekült, a nyomában átható üvöltéssel loholt néhány borostás, csíkos pizsamás alak. Andrej visszanézve látta, hogy végül utolérték és a földre teperték a szerencsétlen majmot, majd egy hátborzongató gyászdal hangjaira mellső és hátsó lábainál fogva hintáztatni kezdték. Utcai lámpák ritkás füzére rohant el mellettük, majd sötét házsorok következtek. Úgy festettek, mintha kihaltak lennének, sehol egyetlen fénysugár. Majd felbukkant a zsinagóga homályos, sárga tömege, és Andrej ekkor megpillantotta az Épületet. Szilárdan és magabiztosan terpeszkedett, mintha mindig is itt lett volna, mintha évtizedek óta töltené ki a teret a zsinagóga horogkeresztekkel telefirkált fala és a mocskos kis mozi közt, amelyet épp az elmúlt héten bírságoltak meg pornófilmek éjszakai vetítése miatt. Azon a helyen, ahol állt, tegnap még csenevész fák nőttek, egy szökőkút csorgatta vékonyka vízsugarát a helyhez nem illően monumentális, elhanyagolt cementmedencébe, és a kötélhintákon tarka gyereksereg csimpaszkodott sivalkodva. Az épület valóban vörös téglából épült, háromemeletes volt, a földszinti ablakokat spaletták fedték, az első és második emeleten néhány ablakból sárga és rózsaszín fény áradt, a tetőt bádog borította, az egyetlen kémény mellett pedig furcsa, többágú antenna meredezett. A bejárathoz valóban négy kő lépcsőfok vezetett, az ajtón rézkilincs csillogott. Minél tovább nézte Andrej az épületet, annál tisztábban csengett a fülében egy ünnepélyesen komor dallam, át is villant az agyán, hogy több tanú állítása szerint az Épületből zene szűrődött ki… Andrej megigazította a tányérsapkáját, hogy az ellenző ne takarja el a szemét, és a rendőrre pillantott. A komor, dagadt fickó nyakát felhajtott gallérja mögé húzva, fogai közt cigarettával álmosan gubbasztott. — Látod? — kérdezte Andrej. A dagadt kelletlenül megfordult, gallérját lehajtva. — Mi van? — morogta. — Azt kérdeztem, látod-e a házat — szólt rá Andrej ingerülten. — Nem vagyok vak — közölte a rendőr mogorván. — Korábban is láttad itt? — Nem — mondta a rendőr. — Itt nem láttam, de máshol igen. Na és? Különb dolgokkal is találkozhat itt éjszakánként az ember… A zene olyan tragikus erővel zengett, hogy Andrej alig hallotta a rendőr szavait. Valami monumentális temetés zajlott, emberek ezrei zokogtak, kedveseiket, szeretteiket kísérve utolsó útjukra, és a harsogó zene nem engedte, hogy lecsillapodjanak, megbékéljenek… — Várj meg itt — mondta Andrej a rendőrnek, ám az nem válaszolt. Nem is csoda, hiszen ott maradt motorkerékpárján, Andrej viszont már az utca túloldalán állt, a lépcsőn, a magas, rézkilincses tölgyfa ajtó előtt. Andrej akkor jobbra is, balra is végignézett a Fő utca ködbe vesző sötétjén, mintegy búcsút véve, és kesztyűs kezét a csillogó, cirádás rézkilincsre tette. Az ajtó mögött nyugalmas kis hallt talált, amelyet alig világított meg a sárgás lámpafény, egy pálmafára emlékeztető, ágas-bogas fogason katonaköpenyek, kabátok, esőkabátok lógtak fürtökben. Lába alatt kopott, határozatlan mintájú szőnyeg, előtte pedig széles márványlépcső, rajta puha, vörös futószőnyeg, amelyet gondosan kifényesített fémrudak szorítottak a fokokhoz. Voltak még valamiféle képek a falakon, és tőle jobbra volt még valami a tölgyfa korláton túl, és volt valaki közvetlenül mellette, aki tiszteletteljesen elvette tőle a mappát, és a fülébe súgta: “Fáradjon fel a lépcsőn, kérem…” Andrej mindebből semmit sem tudott kivenni, mert folyton előrecsúszott a tányérsapkája, az ellenző eltakarta a szemét, ígycsak azt láthatta, ami a lába előtt volt. A lépcső közepén járt már, amikor eszébe jutott, hogy be kellett volna adnia a ruhatárba ezt az átkozott sapkát, annak az arany paszományos, pakompartos fickónak a markába nyomnia, de már késő volt. Itt meg a dolgok úgy voltak elrendezve, hogy mindent a maga idejében kell megtenni, és már lehetetlen volt visszacsinálni bármit is. Megkönnyebbülten sóhajtva lépett fel az utolsó lépcsőfokra, és levette a sapkáját. Amint megjelent az ajtóban, mindenki felállt, de ő nem nézett senkire. Csak partnerét látta, azt az alacsony, koros, katonai egyenruhára emlékeztető öltözéket, csillogó krómbőr csizmát viselő férfit, aki gyötrő módon emlékeztette valakire, és aki mégis teljesen ismeretlen volt számára. Mindenki mozdulatlanul állt az arannyal és bíborral díszített, élénk, tarka zászlókkal borított fehér márványfalak mentén… Nem, a zászlók nem is tarkák voltak, valamennyi vörös és aranyszínű volt, és a végtelen magasba vesző mennyezetről bíbor és arany drapériák csüngtek alá, mint valami valószínűtlen északi fény materializálódott pászmái. Mindenki a fal melle húzódva állt, a falban magas, félköríves fülkék voltak, bennük gőgös és szerény mellszobrok rejtőztek a félhomályban, márványból, gipszből, bronzból, aranyból, malachitból, rozsdamentes acélból… A fülkékből síri hideg áradt, mindenki fázott, titkon mindenki a kezét dörzsölte, vacogott, de mindenki feszesen állt, merően maga elé nézett. Csak az idős, félkatonai ruhát viselő ember, a partner, az ellenfél járt fel és alá lassan, nesztelen léptekkel a terem üresen hagyott közepén, súlyos, őszülő fejét kissé lehajtva, háta mögött bal kézzel átfogva jobb csuklóját. És amikor Andrej belépett, és mindenki felállt, és már egy ideje állt mozdulatlanul, és a boltívek alatt, a bíbor és az arany hullámok közt már elcsitult, szinte elhalt a megkönnyebbülés alig hallható sóhaja, az az ember egy ideig még járkált, majd hirtelen, szinte lépés közben megállt, és nagyon figyelmesen, mosolytalanul Andrejre nézett, és Andrej észrevette, hogy annak az embernek a nagy koponyáját gyér ősz haj borítja, homloka alacsony, hogy gondosan ápolt bajusza is gyér, egykedvű arca pedig sárgás, bőre rücskös, mintha felszántották volna. Bemutatkozásra nem volt szükség, és üdvözlőbeszédekre sem. Leültek az intarziás asztalhoz. Andrejnek jutottak a sötét figurák, idős partnerének pedig a fehérek — igazából nem is fehérek voltak, hanem sárgásak —, és a rücskös arcú, szőrtelen kis kezét kinyújtva, két ujjal megfogta az egyik gyalogot, és megtette az első lépést. Andrej válaszlépésként rögtön előretolta a maga gyalogját, a csöndes, megbízható Vant, akinek csak egyetlen kívánsága volt, hogy hagyják békén — itt biztosítva lesz neki bizonyos, egyébként nagyon is kétséges és viszonylagos nyugalom, itt, az események kellős közepén, amely események azonnal kibontakoznak, és amelyek természetesen elkerülhetetlenek, és Vanra nehéz percek várnak, de éppen itt támogatni, fedezni, védelmezni lehet majd hosszú ideig. Ha úgy hozza a helyzet, hát végtelenül sokáig. A két gyalog szemben állt egymással, a homlokuk szinte összeért, meg is érinthették egymást, semmitmondó szavakat válthattak, vagy szótlanul, büszkén kihúzhatták magukat, hogy lám csak, ők, az egyszerű gyalogok alkotják azt a fontos tengelyt, amely körül most kibontakozik majd az egész játék. De egymás ellen semmit nem tehettek, egymás számára semlegesek voltak, a harc szempontjából nem ugyanabban a dimenzióban voltak — az aprócska, sárga, formátlan Van, szokás szerint vállai közé húzott fejével, és a zömök, lovashoz illően görbe lábú, hatalmas, dús bajuszt viselő, kiálló pofacsontú emberke, nemezköpenyben, fején szögletes kucsmával, szeme szigorú, kissé kancsal. A táblán újra egyensúly uralkodott, és ennek az egyensúlynak viszonylag sokáig el is kellett tartania, mivel Andrej tudta, hogy partnere zseniális, de óvatos, mindig tisztában van azzal, hogy az embernél nincs értékesebb, vagyis Vant a közeljövőben nem fenyegeti veszély. És Andrej megkereste a sorok közt Vant, halványan rámosolygott, de rögtön el is kapta tekintetét, mert megérezte Donald figyelmes és fájdalmas pillantását. Partnere gondolkodott, hosszú cigarettaszipkájával sietség nélkül dobolt a gyöngyház berakású asztallapon, és Andrej ezalatt ismét a fal mellett dermedten álldogálók soraira pillantott, de ezúttal nem a sajátjait fürkészte, hanem azokat, akik ellenfele rendelkezéseit lesték. Szinte alig volt köztük ismerős: meglepően intelligens arcú, civil ruhás, szakállas, cvikkeres emberek, ódivatú nyakkendővel és mellényben, katonák, szokatlan egyenruhájukon számtalan paszomány övezte rombusz, moaré alapon sok-sok kitüntetés… Honnan szedte ezeket? — gondolta Andrej némiképp csodálkozva, és megint az előretolt világos gyalogra pillantott. Ezt a figurát legalább jól ismerte: valamikor legendás dicsőség övezte, de ahogyan a felnőttek egymás közt suttogták, nem igazolta a személyéhez fűzött reményeket, és most, mondhatni, letűnt a színről. Szemlátomást maga is tisztában volt ezzel, de nem búslakodott miatta, magabiztosan állt görbe lábain, gigászi bajszát pödörgette, bizalmatlanul pislogott mindenfelé, és messzire áradt belőle a vodka és a lóverejték szaga. Az ellenfél most a tábla fölé emelte kezét, és előbbre vitte egy másik gyalogját is. Andrej lehunyta a szemét. Erre nem számított. Lehetséges ez? Máris? És ki ez? Szép, sápadt arc, ihletett, ám önhittsége miatt taszító, cvikkere kékesen villog, ápolt, pompás kis szakáll, csillogó homloka fölött fekete hajtömeg. Andrej korábban sosem látta ezt az embert, nem tudta volna megmondani, kifele, de az látható volt, hogy fontos személyiség, mivel fölényesen és kurtán tárgyalt a görbe lábú, nemezköpenyes hadfival, az meg bajszát mozgatva minduntalan félrekapta kissé kancsal szemének pillantását, mint valami hatalmas vadmacska a magabiztos szelídítő előtt. Pofacsontján rángatóztak az izmok. De Andrejnek nem volt ideje arra, hogy kettejük viszonyával foglalkozzon — Van sorsa forgott kockán, az aprócska Vané, aki egész életében csak a szenvedést ismerte, és aki már teljesen behúzta a nyakát, már felkészült a legrosszabbra, reménytelen megadással készen állt mindenre. És csak három lehetőség közt lehetett választani: vagy Vant, vagy Van azt a másikat, vagy pedig maradjon minden, ahogy van, bizonytalanságban hagyni mindkettejük életét — a stratégia magasztos nyelvén ezt úgy mondják: elhárított vezércsel. Andrej ismerte ezt a megoldást, tudta, hogy a szakirodalom javasolja alkalmazását, tudta, hogy teljesen kézenfekvő, de képtelen volt elviselni még a gondolatát is annak, hogy Van sorsa a játék hosszú óráin át egy hajszálon függjön, hogy Van a halálfélelem hideg verítékében ússzon, hogy egyre nagyobb és nagyobb legyen a rá nehezedő nyomás, míg végül ez a pokoli feszültség egy ponton már elviselhetetlenné válik, felfakad a kelés, és Vannak nyoma sem marad. Én ezt nem bírom ki, gondolta Andrej. Végül is egyáltalán nem ismerem ezt a csiptetős embert, mi közöm hozzá, miért kellene sajnálnom, hiszen még zseniális partnerem is csak néhány percig gondolkodott, mielőtt felkínálta volna ezt az áldozatot… És Andrej levette a tábláról a világos gyalogot, és a helyére rakta a saját sötét gyalogját, és abban a pillanatban észrevette, hogy a köpönyeges vadmacska életében először egyenesen szelídítője szemébe nézett, kéjes vigyorban kivillantva a dohányzástól sárga agyarait. És ugyanabban a másodpercben egy napbarnított, olajosán napégette arcú, nem oroszos, még csak nem is európaira emlékeztető arcú ember tört át a sorok közt, egyenesen a kékesen villogó csíptetőhöz, meglendített egy hatalmas, rozsdás lapátot, és a csíptető kék villámként repült oldalra, és az ember, akinek sápadt képe egy nagy néptribun, egy félbemaradt zsarnok arca volt, halkan fel-jajdult, lába megrogyott, és az arányos kis test legurult a trópusi naptól felhevült, kicsorbult, régi lépcsőn, fehér por és élénkvörös, ragadós vér mocskolta be… Andrej visszafojtotta lélegzetét, lenyelte a torkát szorító gombócot, és ismét a táblára nézett. Ott pedig már két világos gyalog állt egymás mellett, a centrumot magabiztosan tartotta kezében a zseniális stratéga, és a sorok mélyéről már egyenesen Van mellének szegeződött az elkerülhetetlen pusztulás — már nem volt idő hosszas mérlegelésre, itt már nem csak Vanról volt szó: elég egyetlen pillanatnyi késlekedés, és a világos futó kitör a tettek mezejére — már régóta készül rá ez a magas, délceg, kitüntetések, érdemrendek, rombuszok és rangjelzések csillagképeivel ékesített, büszke, hideg tekintetű, gyerekesen duzzadt ajkú férfiszépség, a fiatal hadsereg, a fiatal ország büszkesége, aki maga mögé utasította vetélytársait, a nyugati hadtudomány hozzá hasonlóan önhitt, kitüntetésekkel, érdemrendekkel, rangjelzésekkel ugyanúgy teleaggatott hőseit. Mi neki Van? Ilyen Vanok tucatjait mészárolta le saját kezével, ilyen Vanok ezrei, mocskos, tetves, éhes, de benne vakon hívő Vanok ezrei egyetlen szavára dühödten szitkozódva, kihúzva magukat rohantak neki tankoknak és géppuskáknak, és aki csodával határos módon életben maradt közülük, felgyógyulva és jóllakva, megint kész lenne menni, kész lenne mindent megismételni… Nem, ennek az embernek nem szabad átengedni sem Vant, sem a középmezőnyt. És Andrej gyorsan előretolt még egy gyalogot, amelyik a keze ügyébe akadt, meg sem nézte, ki az, csak egyre gondolt: fedeznie, támogatnia kell Vant, legalább hátulról védelmeznie, tudomására hozni a dicső tankistának, hogy Vant persze a hatalmában tartja, de Vanon túl egyetlen lépést sem tehet. És a nagy tankista megértette, előbb még csillogó szemére megint álmosan rácsukódott szép, súlyos szemhéja, de arról megfeledkezett — ahogyan Andrej is, aki ekkor valami szörnyű belső megvilágosodással hirtelen megértette —, hogy a döntés itt nem rajtuk múlik, nem a gyalogokon, futókon, még csak nem is a bástyákon vagy a vezéreken. És alig emelkedett a tábla fölé a kicsi, szőrtelen kéz, amikor Andrej, felfogva végre, mi megy itt végbe, a nemes játékszabályoknak megfelelően azt suttogta rekedten: “Igazítok…”, és olyan sietve, hogy az ujjai idegesen rángatóztak, megcserélte Vant és azt a figurát, amelyik védte. A szerencse halványan rá-mosolygott: Vant megvédte, és a helyére most az a Valka Szojfertisz került, akivel Andrej hat évig egy padban ült az iskolában, és aki már úgyis meghalt negyvenkilencben, egy gyomorfekélyműtétben. A zseniális partner lassan felvonta szemöldökét, apró pöttyökkel teli barna szeme jókedv csodálkozással hunyorított. Neki természetesen mulatságos és érthetetlen volt ez a taktikai és főleg stratégiai szempontból értelmetlen lépés. Gyönge kis keze továbblendült a tábla fölött, megállapodott a futónál, néhány pillanatig még gondolkodott, majd ujjai határozottan megragadták a lakkozott figurát, és a futó előrelendült, nekikoccant a sötét gyalognak, fellökte, és a helyére állt. A zseniális stratéga lassan kirakta a leütött gyalogot a tábla mellé, ahol fehér köpenyes, ügybuzgó és fegyelmezett emberek csoportja vett körül egy műtőasztalt, amelyen ott feküdt Valka Szojfertisz. Andrej szeme előtt utoljára villant fel sötét és a betegségtől meggyötört profilja, majd eltűnt a műtő ajtajában… Andrej a nagy tankistára pillantott, és annak áttetsző, szürke szemében felfedezte ugyanazt a félelmet és gyötrő értetlenséget, amely őt magát is kínozta. A tankista sűrűn pislogva bámult a zseniális stratégára, és nem értett semmit. Megszokta, hogy hatalmas emberi és géptömegek mozgatásának kategóriáiban gondolkodjon, nyíltszívű naivitásában hozzászokott a gondolathoz, hogy mindig és mindent az ő páncélozott ármádiái döntenek el, amelyek magabiztosan gázolnak át idegen földeken, és a sokmotoros, bombákkal és ejtőernyősökkel dugig tömött repülőerődök, amelyek felhőkben szálltak az idegen tájak fölé, azok döntenek; és amit csak lehetett, mindent elkövetett azért, hogy ez a ragyogó álom bármely szükséges pillanatban valóra válhasson… Persze időnként megengedett magának némi kételyt abban, hogy a zseniális stratéga valóban olyan zseniális-e, képes-e egyértelműen felismerni a szükséges pillanatot és kijelölni a páncéloscsapás megfelel irányát, ám azt semmiképpen nem értette (és már ideje sem maradt rá, hogy megértse), miként volt lehetséges éppen őt feláldozni, őt, aki oly tehetséges, oly fáradhatatlan és pótolhatatlan, hogyan lehetett feláldozni mindazt, ami annyi munkába és erőfeszítésbe került… Andrej gyorsan levette őt a tábláról, eltüntette szem elől, és Vant állította a helyére. Kék tányérsapkás emberek törtek át a sorokon, durván megragadták a nagy tankista karját és vállát, elvették fegyverét, pofon csattant szép, nemes arcán, és a nagy tankistát belökték egy kövérembe. A zseniális stratéga pedig hátradőlt székén, jóllakottan hunyorgott, kezét hasán összefonva ujjaival malmozni kezdett. Elégedett volt. Futót áldozott egy gyalogért, és nagyon elégedett volt. És Andrej hirtelen megértette, hogy a stratéga szemében egészen másként alakult ez az egész: ügyesen és gyorsan megszabadult az útjában levő futótól, ráadásul még egy gyalogot is nyert — valójában így festett a helyzet… A nagy stratéga több volt, mint stratéga. A stratégát mindig kötik tulajdon stratégiájának keretei. A nagy stratéga elvetett minden keretet. A stratégia játékának csupán elhanyagolható eleme volt, éppoly véletlenszerű, mint Andrej számára — valamiféle véletlen, vaktában megtett lépés. A nagy stratéga éppen azért vált naggyá, mert megértette (vagy talán születésétől tudta): egyáltalán nem az győz, aki valamennyi szabályt betartva képes játszani. Az lesz a nyertes, aki a szükséges pillanatban át tud lépni minden szabályon, aki rá tudja kényszeríteni a játékra a maga szabályait, amelyeket az ellenfél nem ismer, és amikor szükséges — azokat is féke tudja söpörni. Ki mondta, hogy a sajátjai kevésbé veszélyesek, mint az ellenfél figurái? Ki mondta, hogy a királyt óvni kell, és kimenekíteni, ha sakk fenyegeti? Ostobaság, nincs olyan király, amelyet szükség esetén ne lehetne pótolni egy huszárral vagy akár gyaloggal. Ki mondta, hogy a gyalog, ha átverekedte magát egészen a távoli horizontig, feltétlenül tisztté válik? Hülyeség, néha sokkal hasznosabb, ha megmarad gyalognak, álljon csak a szakadék peremén — a többi gyalog okulására… Az átkozott tányérsapka folyton Andrej szemére csúszott, mind nehezebben tudta követni, mi történik körülötte. Közben azért hallotta, hogy már nincs illedelmes csönd a teremben, edénycsörgés, hangok zűrzavara hallatszott, valahol egy zenekar hangolt. Ételszag terjengett. Valaki átható hangon kiabált teli torokból, ráadásul raccsolt: “Geohges, pokolian megéheztem! Intézkedj, hogy azonnal hozzanak nekem egy poháh cuhacaót és ananászt!” — Elnézését kérem — szólalt meg valaki közvetlenül Andrej füle mellett, és átfurakodott közte és a tábla között, felvillant egy frakk, egy pár ragyogóra fényesített lakkcipő, egy magasra emelt fehér kézen megrakott tálca úszott el Andrej feje fölött. Egy másik, ismeretlen fehér kéz egy pohár pezsgőt tett Andrej könyökéhez. A zseniális stratéga végre megfelelő állagúra puhította cigarettáját, már rá lehetett gyújtani. Rá is gyújtott — szőrös orrlyukaiból kékes füstfelhő gomolygott, és elvegyült ápolt bajusza gyér szálai közt. A játék közben tovább folyt. Andrej lázasan védekezett, visszavonult, manőverezett, és egyelőre sikerült úgy intéznie, hogy csak azok estek el, akik már amúgy is meghaltak. Már elvitték az átlőtt szívű Donaldot, és a pezsgőspohár mellé letették az asztalra pisztolyát és búcsúlevelét: “Amikor érkezel, ne örülj, amikor távozol, ne búsulj. A pisztolyt adják át Voronyinnak. Még szüksége lehet rá.” Apja és testvére már levitte a jeges lépcsőfokokon a nagymama, Jevgenyija Romanovna ócska lepedőkbe varrt holttestét, és elhelyezték az udvaron felhalmozott hullarakáson. Már apját is eltemették egy közös sírban valahol a Piszkarjovói temetőben, és a mogorva sofőr, borostás arcát védve a metsző széltől, egy úthengerrel többször oda-vissza hajtott a jéggé fagyott holttesteken, hogy minél több férjen a sírba… És a nagy stratéga nagyvonalúan, kedélyes kárörömmel bánt el a sajátjaival és idegenekkel, és ápolt, szakállas, érdemrendekkel ékesített emberei főbe lőtték magukat, ablakon ugrottak ki, belehaltak a bestiális kínzásokba, egymáson is átgázolva törtek át a vonalakon, hogy vezér legyen belőlük, de gyalogok maradtak… És Andrej gyötrődve próbálta megérteni, miféle játék az, amelyben részt vesz, mi a célja, mik a szabályai, és miért kell ez az egész; lelke legmélyéig fölkavarta a kérdés: hogyan történhetett meg, hogy a nagy stratéga ellenfele lett — ő, a nagy stratéga hadseregének hűséges, bármelyik pillanatban érte meghalni kész, érte ölni kész katonája, aki nem ismert más célt, csak az ő célját, aki nem ismert el más eszközt, csak amit ő mutatott, akinek szemében a nagy stratéga és a világmindenség szándéka egy és ugyanaz volt… Mohón, anélkül, hogy érezte volna az ízét, felhajtotta a pezsgőt, és abban a pillanatban villámcsapásként érte a felismerés: természetesen nem ellenfele a nagy stratégának! Hát persze, hogyan is lehetne! Szövetségese, hűséges segítőtársa, és ez ennek a játéknak a legfőbb szabálya. Nem ellenfelek játsszák, hanem partnerek, szövetségesek, ezt a játékot egy kapura játsszák, senki sem veszít, itt mindenki nyer… leszámítva persze azokat, akik nem érik meg a győzelmet. Valaki az asztal alatt hozzáért a térdéhez, és azt mondta: “Szíveskedjen odébb tenni a lábát…” Andrej lenézett. Talpa alatt csillogó tócsa sötétlett, és egy kopasz törpe sürgölődött körülötte négykézláb, egy sötét foltokkal borított ronggyal. Andrejt szédülés környékezte, és újra a táblára nézett. Már minden halottat feláldozott, már csak az élők maradtak. Az asztal túloldaláról érdeklődve figyelte őt a nagy stratéga, sőt mintha helyeslőén bólintott volna, udvarias mosollyal kivillantva ritkás fogait, és Andrej hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább. Hatalmas játék, a lehető legnemesebb játék, a legmagasztosabb célokért, amelyeket az emberiség valaha is maga elé tűzött, ám Andrej már nem volt képes részt venni benne. — Ki kell mennem… — mondta rekedten. — Csak egy percre. Olyan halkan suttogott, hogy maga is alig hallotta, mégis mindenki rögtön ránézett. A teremben megint csönd lett, a sapka ellenzője már nem zavarta többé, és most világosan, szemtől szemben láthatta övéit, mindenkit, aki még életben maradt. Bánatosan nézett rá a kigombolt, fakó katonazubbonyt viselő, termetes Jura bácsi, a karosszékben elterülő Selma részegen mosolygott, kilátszott csipkés, rózsaszín nadrágocskája, Kenszi komolyan, megértőén figyelt, mellette a torzonborz, szokás szerint borostás, mindig közömbös pillantású Vologyka Dmitrijev, a magas, régi széken pedig, amelyről épp az előbb kelt fel Szeva Barabanov, hogy elinduljon soron következő és utolsó titokzatos kiküldetésébe, most az arisztokratikusán görbe orrú, utálkozva fintorgó Borka Csisztyakov trónolt, mintha azt kérdezné: “Mit ordítasz, mint a sakál?” Itt voltak mindannyian, a legkedvesebbek, a szívéhez legközelebb állók, és mindannyian őt nézték, mind a maga módján, mégis volt a tekintetükben valami közös, ami neki, Andrejnek szólt — együttérzés? bizalom? szánalom? — , nem, nem az, de sehogy sem tudta megérteni, mi is lehet, mert a jól ismert és megszokott arcok közt hirtelen megpillantott egy teljesen ismeretlen embert, egy sárgás arcú, kancsal ázsiait, nem, nem Vant, hanem egy választékos megjelenésű, sőt elegáns ázsiait, és Andrejnek úgy rémlett, hogy az ismeretlen háta mögött megbújik valaki, egy aprócska, szutykos, rongyos, valószínűleg hajléktalan kisgyerek… És Andrej felállt, nagy zajjal hátralökte a széket, hátat fordított mindenkinek, határozatlan mozdulattal intett a nagy stratégának, majd vállak és hasak közt áttörve, félretolva valakit az útból, sietve elhagyta a termet, és közben, mintha őt akarná megnyugtatni, valaki azt dörmögte a közelében: “Nos, hadd menjen, ezt megengedik a szabályok, hadd gondolkodjon, elmélkedjen… Csak meg kell állítani az órát.” Teljesen elgyengülve, verítékben úszva ért ki a lépcsőházba, lerogyott a szőnyegre a hőséget árasztó kandalló közelében. A tányérsapka már megint a szemére csúszott, így meg sem próbálta szemügyre venni a kandallót, azt sem, miféle emberek ülnek körülötte, csak a finom, száraz meleget érzékelte egész nyirkos, szinte összetört testével, a már száraz, de még ragadós foltokat látta saját cipőjén, és a lángoló fahasábok kellemes ropogásán keresztül hallgatta, amint valaki komótosan, ízesen, saját bársonyos hangjában gyönyörködve mesél: — …Képzeljék csak el: igazi férfiszépség, arasznyi vállakkal, a Dicsőség Érdemrend mindhárom fokozatának kitüntetettje. Azt pedig nem adták meg akárkinek, kevesebben voltak, mint a Szovjetunió hősei. No és remek fickó volt, kitűnő tanuló és így tovább. Csakhogy volt egy nagyon furcsa tulajdonsága. Megesett például, hogy eljött egy összejövetelre, amelyet valami tábornok vagy marsall csemetéje rendezett, és amikor a társaság kezdett párocskákra szétszakadni, ki ezzel bújt össze, ki meg azzal, ő kapta magát, kiosont az előszobába, fejébe csapta a sapkáját, és eliszkolt. Eleinte azt hittük, van valami komoly kapcsolata. De nem így volt. Hol itt, hol ott találkoztak vele a fiúk nyilvános helyeken, a Gorkij parkban meg különböző klubokban, és ágrólszakadt nőszemélyek voltak vele, mindig másik! Egyszer én is találkoztam vele, és elképedtem, hát ezt meg honnan szedte: formátlan volt a lány, csúnya, pipaszárlábán körbetekeredve a harisnya, szörnyen kimázolva, elmondani sem lehet… bár az is igaz, hogy akkoriban még nem voltak olyan szépítőszerek, mint manapság, a lányok cipőpasztával kenegették a szemöldöküket… Szóval nyilvánvaló volt, hogy nem illenek össze. De a fiú ügyet sem vetett rá, gyengéden fogta a lány kezét, valamit magyarázott neki, ahogy illik, az a kis veréb meg majd' elolvadt, büszke is volt, szégyenkezett is, teljes volt a boldogsága. Egyszer aztán férfikompániában nekiestünk a barátunknak: ki vele, miféle faramuci ízlésed van, hogyhogy nem undorodsz ezektől a rusnya némberektől, miközben a legszebb, legjobb lányok hiába epekednek utánad… Hozzá kell tennem, hogy volt az akadémiánknak egy pedagógiai kara is, afféle privilegizált dolog, csak a legmagasabb rangú családok lányait vették oda föl… Na szóval, a fiú először csak tréfával próbálta elütni a kérdést, de végül megadta magát, és furcsa dolgot mesélt. Tudjátok, mondta, tisztában vagyok azzal, hogy szerencsés fickó vagyok: jóképű, kitüntetésekkel teleaggatva, tetszem a lányoknak. Tudom, mert kaptam egy csomó szerelmes levelet. Ám egyszer történt velem valami, és hirtelen felismertem, hogy rengeteg körülöttünk a boldogtalan nő. Semmi jó nem jutott nekik a háború egész ideje alatt, nyomorogtak, a legnehezebb férfimunkát végezték, szerencsétlenek, csúnyák, fogalmuk sincs arról, milyen lehet szépnek, kívánatosnak lenni… Én meg, azt mondja, elhatároztam, hogy legalább néhányat közülük megajándékozok egy olyan gyönyörű élménnyel, hogy legalább legyen mire emlékezniük egész életükben. Itt-ott megismerkedem egy kalauznővel, egy gyári munkásnővel, egy szerencsétlen kis tanítónővel, aki a háború nélkül sem igen számíthatna sok jóra, most meg, hogy annyi férfi elpusztult, végképp semmi kilátása semmire. Eltöltők vele két-három estét, mondja, azután eltűnök, elbúcsúzom, természetesen hazudok valamit, hogy tartós kiküldetésbe kell utaznom vagy valami más, hihetően hangzó históriát, ők meg ott maradnak, és van legalább egyetlen szép emlékük… Legalább egy fénylő pont az életükben… Nem tudom, mondta, hogyan fest ez a dolog a magasabb rend erkölcs szempontjából, de úgy érzem, hogy férfikötelességünknek legalább egy nyomorúságos töredékét teljesítem ezzel. Végighallgatva mindezt, elképedtünk. Utána persze őrült vita kerekedett, de mindannyiunkra rendkívüli hatással volt ez a história. A fiú egyébként nemsokára eltűnt. Akkoriban sokan tűntek így el közülünk: a parancsnokság utasítása, és a hadseregben nem szokás megkérdezni, hova és miért… Többé nem láttam őt… Én sem, gondolta Andrej. Én sem láttam őt többé. Csak két levél jött tőle, egy a mamának, egy nekem. És az értesítés, a mamának címezve: fia, Szergej Mihajlovics Voronyin a parancsnokság által kitűzött harci feladat teljesítése közben hősi halált halt”… Koreában történt. Korea akvarellre illő, rózsaszín ege alatt, ahol a nagy stratéga először mérte össze erejét az amerikai imperializmussal. Nagy játszmáját játszotta arrafelé, és Szerjozska ottmaradt, valamennyi Dicsőség Érdemrendjével együtt… Nem akarom, gondolta Andrej. Nem akarom ezt a játékot. Lehet, hogy ennek így kell lennie, lehet, hogy enélkül nem megy. Lehet. Sőt valószínű. De én nem bírom… Nem vagyok rá képes. És nem is akarom megtanulni… Talán egyszerűen csak vacak katona vagyok, gondolta keserűen. Pontosabban fogalmazva, egyszerűen katona vagyok. Csupán katona. Az a bizonyos, aki képtelen gondolkodni, ezért vakon engedelmeskednie kell. És nem vagyok én sem partnere, sem szövetségese a nagy stratégának, csupán miniatűr csavar az ő kolosszális gépezetében, és az ő felfoghatatlan játszmájában nem az asztal mellett van az én helyem, hanem Van és Jura bácsi és Selma mellett… Közepes képességű kis csillagász vagyok, és ha sikerülne valami aprócska törvényszerűséget felismernem a csillagködökről, számomra már az is több lenne, mint elég. Ami pedig a nagy döntéseket és a nagy tetteket illeti… Ekkor eszébe jutott, hogy már nem csillagász, hanem az ügyészség nyomozója, és nem is akármilyen sikert ért el: a speciálisan felkészített ügynökhálózat és különleges nyomozati módszer felhasználásával felderítette a titokzatos Vörös Épületet, behatolt a belsejébe, felfedte baljós titkait, megteremtve minden előfeltételt életünk eme kártékony jelenségének felszámolásához… Kezére támaszkodva egy lépcsőfokkal lejjebb csúszott. Ha most visszamegyek az asztalhoz, többé nem jutok ki az Épületből. Elnyel. Ez világos: már sok embert elnyelt, ezt tanúvallomások bizonyítják. De nemcsak erről van szó. Hanem arról, hogy vissza kell térnem az irodámba, és kibogoznom ezt a szövevényt. Ez a kötelességem. Ez az, amit most tennem kell. minden egyéb — lázálom. Még két lépcsőfokkal lejjebb csúszott. Meg kell szabadulnia a lázálomtól, vissza kell térnie a munkájához. Itt semmi nincs a véletlenre bízva. Itt mindent alaposan átgondoltak. Ezt a lidércnyomást provokátorok hozták létre, akik le akarják rombolni a végső győzelembe vetett hitet, megrontani az erkölcsöt és a kötelességtudatot. És az sem véletlen, hogy az Épület mellett az a mocskos kis mozi van, az Új Illúzió. No hisz, új! Nincs a pornográfiában semmi új. És mi van az Épület a másik oldalán? A zsinagóga… Gyorsan lecsúszott a lépcsőn, eljutott a Kijárat feliratú ajtóig. Már megragadta a kilincset, már le is nyomta, már le is küzdötte a nyikorgó rugó ellenállását, amikor hirtelen megértette, mi áradt felé ott fenn a rá szögezett pillantásokból. Szemrehányás. Mindannyian tudták, hogy nem tér vissza. Neki magának még eszébe sem jutott, de ők már pontosan tudták… Kirontott az utcára, mohón beszívta a ködös, nyirkos levegőt, és a boldogságtól el-elakadó szívveréssel érzékelte, hogy itt minden változatlan: a Fő utcát jobbra is, balra is ködös sötétség borítja, szemben pedig, az utca túloldalán, szinte karnyújtásnyira ott áll az oldalkocsis motorkerékpár, rajta, fejét gallérjába húzva, mélyen alszik a rendőr. “Húzza a lóbőrt a dagadt — gondolta meghatottan Andrej. — Kimerült.” Ekkor felharsant benne egy hang: “Idő!” És Andrej felnyögött, kétségbeesetten felzokogott, mert csak most jutott eszébe a játék legfontosabb, legrettenetesebb szabálya. Az a szabály, amelyet éppen az ilyen pipogya és finnyáskodó értelmiségiek ellen találtak ki: aki félbeszakítja a partit, az megadta magát, és aki megadta magát, elveszti valamennyi figuráját. — Ne! — ordította Andrej, és visszafordult a rézkilincshez. De már késő volt. A ház távolodni kezdett. Lassan hátrált a zsinagóga és az Új Illúzió átláthatatlan, ködös sötétbe vesző hátsó udvara felé. Hangosan csikorogva, nyikorogva, csörömpölő üvegekkel, recseg gerendákkal távolodott. A tetejéről lecsúszott egy cserép, és darabokra tört a lépcső kövén. Andrej teljes erőből rángatta a kilincset, de az mintha összenőtt volna az ajtó fájával, meg sem mozdult, a ház pedig egyre gyorsabban távolodott, Andrej már futott, szinte vonszoltatta magát, mint aki a már mozgó vonatra akar felkapaszkodni, rángatta és cibálta a kilincset, de hirtelen megbotlott valamiben, elesett, megmerevedett ujjai lecsúsztak a síkos rézről, valamibe nagyon fájdalmasan beverte a fejét, csillagokat látott, valami reccsent a koponyájában, de még látta, amint a ház egyre hátrálva, menet közben kioltva a fényeket az ablakokban, befordul a zsinagóga sárga fala mentén, majd egy pillanatra ismét feltűnt, szinte visszanézett utolsó két világos ablakával, majd ezek az ablakok is elsötétültek, és mindent elborított a homály. HARMADIK FEJEZET Egy padon ült a szökőkút ormótlan cementkávája mellett, és nedves, de már átmelegedett zsebkendőt szorított a jobb szeme fölötti jókora dudorra. Nem látott semmit, a feje úgy hasogatott, hogy attól félt, megrepedt a koponyája, lehorzsolt térde sajgott, a könyöke egyelőre érzéketlen volt, de nyilván az is hírt ad magáról hamarosan. Egyébként talán jó is volt ez így. Hiszen durván és nyilvánvalóan valóságossá tette a történteket. Nem volt semmiféle Épület, nem volt stratéga, és nem volt ragadós, sötét tócsa az asztal alatt, nem volt sakkjátszma, nem volt semmiféle árulás, csak annyi történt, hogy a sötétben bóklászva nem nézett a lába alá, átesett az alacsony cementperemen, egyenesen bele ebbe a hülye kútba, jól beverte azt az ostoba fejét és egyéb testrészeit a medencébe… Andrej persze tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mindez korántsem ilyen egyszerű, de jólesett arra gondolnia, hogy tényleg csak sétálgatott, megbotlott és elesett — így még mulatságos is volt a dolog, és mindenesetre sokkal egyszerűbb. “Mit csináljak most? — gondolta ködösen. — Rendben van, megtaláltam az Épületet, voltam is benne, láttam a saját szememmel… És most hogyan tovább? Ne tömjétek a fejemet, ezt a fájós fejemet mindenféle locsogással rémhírekről, mítoszokról és propagandáról. Egyébként elnézést — azt hiszem, én magam tömtem ezzel mások fejét. Azonnal el kell engedni azt a… hogy is hívják, azt a fuvolást. Vajon az ő Ellája is sakkozott? Rettenetesen fáj a fejem…” A zsebkendője teljesen átmelegedett már, Andrej nyögve föltápászkodott, odasántikált a kúthoz, és a peremen áthajolva a jeges vízsugár alá tartotta a nedves rongyot. Homlokán a dudor hevesen lüktetett. Szép kis mítosz. Lázálom az egész… Kicsavarta a zsebkendőt, megint a fájó részre szorította, és átpillantott az utca túloldalára. A dagadt még mindig aludt. “A hájas disznó — gondolta Andrej gyűlölködve. — Hiszen szolgálatban van. Minek hoztalak magammal? Hogy hortyogj? Tőled már százszor is agyonverhettek volna… Ez a disznó, miután jól kialudta magát, reggel persze megjelenne az ügyészségen, és mintha mi sem történt volna, jelentené, hogy a nyomozó úr bement a Vörös Épületbe, de többé nem jött ki…” Andrej egy darabig arról ábrándozott, milyen jó is lenne fogni most egy vödör jéghideg vizet, odalopakodni a hájas csirkefogóhoz és a nyakába zúdítani az egészet. Visítana, mint a malac. Andrej visszament a padhoz, és felfedezte, hogy közben szomszédot kapott. Aprócska, cingár ember ült a padon lábát keresztbe téve, tetőtől talpig feketében, még az inge is fekete, a térdén ódivatú keménykalap. Biztosan a zsinagóga éjjeliőre. Andrej nehézkesen lerogyott mellé, a nedves rongyon keresztül óvatosan megtapogatta a homlokán levő dudort. — Nos, rendben — szólalt meg a kis ember öreges hangon. — De mi lesz ezután? — Semmi különös — mondta Andrej. — Mindet elkapjuk. Nem hagyom ennyiben ezt a dolgot. — És azután? — makacskodott az öreg. — Nem tudom — felelte Andrej elgondolkodva. — Talán felbukkan helyette valami más disznóság. A Kísérlet, az Kísérlet. Nem egyhamar lesz ennek vége. — Ennek sosem lesz vége — jegyezte meg az öreg. — Minden vallás megegyezik abban, hogy ennek sosem lesz vége. — A vallásnak ehhez semmi köze — tiltakozott Andrej. — Még most is így gondolja? — csodálkozott az öreg. — Természetesen. Mindig is így gondoltam. — Jó, ezt hagyjuk egyelőre. A Kísérlet, az Kísérlet… sokan nyugtatgatják itt ezzel magukat. Szinte mindenki. Ezt egyébként egyik vallás sem látta előre. De nem erről akarok beszélni. Miért is adatott itt meg nekünk a szabad akarat? Azt hihetnénk, hogy az abszolút rossz birodalmában, a birodalomban, amelynek kapuján az áll: “Hagyj fel minden reménnyel. Andrej egy darabig várta a folytatást, de nem győzte kivárni, és megszólalt: — Valahogy furcsán fogja föl ezt az egészet. Ez nem az abszolút rossz birodalma. Inkább káosz, amelyben nekünk kell rendet teremtenünk. És hogyan teremthetnénk rendet, ha nem rendelkeznénk szabad akarattal? — Érdekes gondolat — mondta az öreg eltűnődve. — Ez sosem jutott eszembe. Szóval úgy véli, adatott nekünk még egy esély? Olyasmi, mint a büntetőszázadok voltak — vérrel mossuk le bűneinket a jó és a rossz örök küzdelmének tűzvonalában… — Hogy jön ide egyáltalán a “rossz”? — kérdezte Andrej bosszankodva. — A rossz az valami céltudatos… — Maga manicheus! — vágott szavába az öreg. — Én komszomolista vagyok — jelentette ki Andrej még dühösebben, közben szokatlan erővel támadt fel benne a hit és a meggyőződés. — A rossz mindig osztályjelenség. Nincs önmagában vett rossz. Itt meg minden összezavarodott a Kísérlet miatt. Káoszban adatott élnünk. És vagy nem boldogulunk vele, és akkor visszatérünk ugyanahhoz, ami odaát volt — az osztálytagozódáshoz meg a többi mocsokhoz, vagy sikerül úrrá lennünk a káoszon és átalakítanunk az emberi kapcsolatok új, gyönyörű formájává, amelynek neve kommunizmus… Az öreg egy darabig döbbenten hallgatott. — Hát ez szép — szólalt meg végre teljesen elképedve. — Ki hitte volna, ki feltételezte… Kommunista propaganda- itt! Ez már megszállottság, ez… — Hallgatott egy darabig. — Egyébként a kommunizmus eszméi rokonságot mutatnak a korai kereszténység eszméivel. — Ez hazugság! — tiltakozott Andrej dühösen. — Hazugság. Papi maszlag. A korai kereszténység a beletörődés, a rabszolgák ideológiája. Mi pedig lázadók vagyunk. És ha itt már kőkövön nem maradt a régiből, visszatérünk oda, a saját világunkba, és ott is átalakítunk mindent, ahogyan itt tettük! Maga személyesen Lucifer — szólalt meg az öreg szent borzalommal. — A gőgös szellem! Még most sem lett alázatos? Andrej nagy gonddal megfordította a vizes kendőt, hogy a hűvös fele érje homlokát, és gyanakodva pislogott az öregre. — Szóval Lucifer? Úgy… Hát maga kicsoda? — Én? Féreg vagyok — válaszolt tömören az öreg. — Hmm… — Erre nem volt mit válaszolni. — Senki vagyok — pontosított az öreg. — Senki voltam odaát is, senki vagyok itt is. — Megint szünetet tartott. — Maga reménységet öntött belém — jelentette ki hirtelen. — Igen, igen! El sem tudja képzelni, milyen különös, milyen különös… mekkora örömmel hallgattam magát! Valóban, ha megadatott nekünk a szabad akarat, miért lenne elkerülhetetlen a beletörődés, a gyötrelmek türelmes elviselése? Nem, nem, úgy gondolom, ez a találkozás egész itteni tartózkodásom legfontosabb epizódja… Andrej gyanakodva mérte végig. Gúnyolódik a vén csirkefogó? Nem, aligha… A zsinagóga éjjeliőre lehet. A zsinagóga! — Elnézését kérem — fuvolázta behízelgően. — Régóta ül itt? Úgy értem, ezen a padon? — Nem. Előtte egy sámlin ültem, ott, a kapualjban, van ott egy sámli. Amikor a ház elment, átültem ide, a padra. — Aha — szólalt meg Andrej. — Szóval látta a házat. — Hát persze! — jelentette ki méltóságteljesen az öreg. — Nehéz lett volna nem észrevenni. Ültem, hallgattam a zenét, és sírtam. — Sírt — ismételte meg Andrej, és kínlódva próbálta megérteni, mi ez az egész. — Mondja, maga zsidó? Az öreg összerezzent. — Úristen, dehogy! Micsoda kérdés! Katolikus vagyok. A római katolikus egyház hűséges és sajnos méltatlan fia… Természetesen semmi kifogásom a judaizmus ellen, de… Egyébként miért kérdezi? — Értem — mondta Andrej engedékenyen. — Tehát semmi köze a zsinagógához? — Semmi. Hacsak azt nem vesszük, hogy gyakran üldögélek ebben a kis parkban, és néha idejön az éjjeliőr. — Szégyenlősen kuncogott. — Vallási vitákat folytatunk. — No és a Vörös Épület? — kérdezte Andrej, és a koponyájába hasító fájdalomtól lehunyta a szemét. — A ház? Amikor idejön, természetesen nem üldögélhetünk tt. Meg kell várnunk, míg elmegy. — Szóval nem először látta? — Természetesen nem. Ritka az olyan éjszaka, amikor nem jön el… Igaz, ma tovább maradt, mint máskor. — Várjon — nyögte Andrej. — És tudja, miféle ház ez? — Nehéz nem ráismerni — mondta halkan az öreg. — Korábban, még abban az életben nemegyszer találkoztam az ábrázolásával és leírásával. Részletesen leírja vallomásaiban Szent Antal. Igaz, nem kanonizált szöveg, de most… Nekünk, katolikusoknak… Egyszóval, olvastam: “És láték egy házat is, elevent és helyét változtatót, és illetlen mozgásokat végzett, és az ablakon keresztül embereket láték benne, akik járkáltak szobáiban, aludtak és táplálékot vettek benne magukhoz…” Nem kezeskedem az idézet pontosságáért, de valami ehhez nagyon közeli a szöveg. No és persze Hieronymus Bosch… A legszívesebben Szent Hieronymus Boschnak nevezném, nagyon sokkal vagyok adósa, ő készített föl erre itt… — Széles karmozdulattal mutatott maga köré. — Az ő csodálatos képei… Az Úr bizonnyal elküldte őt ide. Ahogyan Dantét is. Egyébként létezik egy kézirat, amelyet Danténak tulajdonítanak, abban is említés esik erről a házról. Hogyan is szól… — Az öreg lehunyta szemét, széttárt ujjait homlokára szorította. — “És útitársam csontos két karját kitárva…” Nem, nem így van. “Termek homályán véres és csupasz testek fonódnak össze…” — Várjon — szólt közbe Andrej, megnyalva ajkát. — Mit locsog itt? Hogy jön ide Szent Antal és Dante? Hova akar kilyukadni? Az öreg elcsodálkozott. — Sehova nem akarok kilyukadni — mondta. — Maga kérdezett a házról, én meg… Természetesen hálát kell adnom Istennek, hogy határtalan bölcsességében és végtelen jóságában már előző életemben megadta nekem a lehetőséget, hogy felkészüljek. Nagyon sok mindenre ráismerek itt, és összeszorul a szívem a szánalomtól, amikor a többiekre gondolok, azokra, akik idekerültek, és nem értik, nem képesek megérteni, hová jutottak. A jelenvaló gyötrő meg nem értése, ráadásul a kínzó emlékezés bűneinkre. Talán ez is csak a Teremtő nagy bölcsessége: bűneink örök tudása, az értük járó bosszú ismerete nélkül… Magát például, fiatalember, miért vetette alá ebbe a mélységbe? — Nem értem, miről beszél — dünnyögte Andrej. “Már csak a vallási fanatikusok hiányoztak” — gondolta. — Ne röstelkedjen — biztatta az öreg. — Itt nincs értelme a titkolózásnak, az ítélet már kimondatott… Én például bűnös vagyok tulajdon népemmel szemben — áruló voltam, és besúgó, láttam, hogyan kínozzák és gyilkolják meg azokat az embereket, akiket én juttattam a sátán szolgáinak kezére. Ezerkilencszáznegyvennégyben felakasztottak. — Az öreg hallgatott egy darabig. — Maga mikor halt meg? — Én nem haltam meg… — nyögte ki Andrej, hideg verítékben úszva. Az öreg mosolyogva bólintott. — Igen, sokan így gondolják — mondta. — Csakhogy ez nem igaz. A történelem ismer néhány esetet, amikor élő embert vittek fel a mennybe, de soha senki nem hallott olyat, hogy — büntetésképp! — elevenen küldtek volna valakit a pokolba. Andrej szinte eszét vesztve meredt az öregre, míg hallgatta. — Maga egyszerűen elfelejtette — folytatta az. — Háború volt, az utcákra hullottak a bombák. Maga rohant az óvóhelyre, hirtelen egy ütés, fájdalom, és minden eltűnt. Azután egy látomás, egy gyöngéden, allegóriákban beszélő angyal, és maga itt találta magát. — Megértőén bólogatott megint, ajkát lebiggyesztve. — Igen, igen, kétségtelen, hogy így jöhet létre a szabad akarat érzete. Már értem: nem más ez, mint a tehetetlenségi erő. Egyszer tehetetlenségi erő, fiatalember. Maga olyan mély meggyőződéssel beszélt, hogy szinte már megingatott… A káosz megzabolázása, új világ… Nem, nem, ez csak a tehetetlenségi erő. Idővel elmúlik majd. Ne feledje, hogy a pokol örök, visszatérés nincs, és maga még csak az első körben van… — Komolyan beszél? — Andrej hangja elcsuklott. — Hiszen jól tudja ezt maga is — mondta gyöngéden az öreg. — Nagyon is jól tudja. Csak ateista, fiatalember, és saját magának sem akarja bevallani, hogy egész — bár nagyon rövid — életét elhibázta. Ostoba és műveletlen oktatói arra tanították, hogy a jövő — a semmi, az üresség, a rothadás, hogy a tettekért sem jutalomra, sem büntetésre nem kell számítani. És maga elfogadta ezeket a szánalmas eszméket, mert olyan egyszerűnek, olyan nyilvánvalónak tűntek, és főleg azért, mert nagyon fiatal volt, kiváló egészségnek örvendett, és a halál csak távoli absztrakciónak látszott. Ha rosszat tett, mindig bízott benne, hogy elkerülheti a büntetést, mivel büntetésre csak az ugyanolyan emberektől számíthatott, amilyen maga is. És ha úgy alakult, hogy valami jót cselekedett, azonnali jutalmat követelt a magához hasonlóktól. Nevetséges volt. Most már persze tisztában van ezzel, látom az arcán… — Váratlanul elnevette magát. — Volt nálunk az illegalitásban egy mérnök, materialista volt, gyakran vitatkoztunk a síron túli életről. Istenem, hányszor kigúnyolt! “Papa — mondogatta —, majd a menny országban fejezzük be ezt az értelmetlen vitát…” És tudja, folyton keresem őt itt, keresem, de nem találom. Lehet, hogy tréfálkozva ráhibázott az igazságra, lehet, hogy valóban a mennybe jutott — mint mártír. Én meg itt vagyok. — Éjszakai disputa életről és halálról? — szólalt meg hirtelen egy ismerős hang Andrej füle mellett, és a pad megremegett. A szokás szerint lompos és zilált külsejű Izja Katzman huppant le nagy lendülettel Andrej másik oldalán a padra, bal kezében jókora világos mappát szorongatott, jobbjával pedig nyomban tépkedni kezdte szemölcsét. Mint mindig, most is szinte ünnepélyes lelkesedés áradt belőle. Andrej igyekezett a lehető leghanyagabbul odavetni: — Ez az idős úr azt feltételezi, hogy mi itt mindannyian a pokolban vagyunk. — Az idős úrnak tökéletesen igaza van — replikázott azonnal Izja, és kuncogni kezdett. — Mindenesetre ha ez nem is a pokol, hát valami olyasmi, ami megjelenési formáiban teljességgel megkülönböztethetetlen tőle. Csakhogy ismerje el, Pan Stupalsky, egész életutamban sem sikerült egyetlen olyan cselekedetet találnia, amely miatt méltán kerülhettem ide! Mérhetetlen ostobaságomban még házasságtörést sem követtem el. — Pan Katzman, elismerem, meglehet, hogy maga sem tud semmit arról a bizonyos végzetes tettéről — jelentette ki az öreg. — Meglehet, meglehet — egyezett bele könnyedén Izja, majd Andrejhez fordult: — Ahogy a képedet elnézem, a Vörös Épületben jártál. No és mit tapasztaltál ott? Andrej ekkor végleg magához tért. Mintha hirtelen felhasadt és szétfoszlott volna a lidércnyomás nyúlós, áttetsző fátyla, csitult a fejfájása, most mindent tisztán és élesen látott maga körül, már a Fő utca sem volt ködös és homályos, kiderült, hogy a motoros rendőr sem alszik, hanem fel és alá járkál a szemközti járdán, oda-odapislog a pad felé, cigarettájának parazsa vörösen izzik. “Úristen — gondolta Andrej szinte rémülten —, mit csinálok én itt? Hiszen nyomozó vagyok, az idő múlik, én meg itt locsogok ezzel az elmebeteggel, és itt van Katzman is… Katzman? Hát ő meg hogy került ide?” — Honnan tudod, hol voltam? — kérdezte akadozva. — Nem nehéz kitalálni — felelte vihogva Izja. — Ha látnád magad egy tükörben… — Komolyan kérdeztem — dörrent rá Andrej. Az öreg hirtelen felállt a padról. — Jó éjszakát, uraim — mondta, elegáns mozdulattal megemelve kalapját. — Szép álmokat. Andrej rá sem hederített. Izját figyelte. Izja meg szemölcsét csipkedve, egy helyben izegve-mozogva a távolodó öreg után nézett fülig érő vigyorral. — Nos? — sürgette Andrej. — Micsoda figura — suttogta lelkesen Izja. — Micsoda figura! Te meg ostoba vagy, Voronyin. Mint rendszerint, most sem értesz semmit. Tudod, ki ez? A híres-nevezetes Pan Stupalsky! — Lodzban kétszáznegyvennyolc embert adott a Gestapo kezére, kétszer leplezték le, és kétszer sikerült neki valahogyan kivágnia magát és mást bemártania maga helyett. A felszabadulás után elkapták a frakkját, rögtönítélő bíróság elé állították, de azt is megúszta! A Mentor urak úgy találták, hasznos dolog lesz megmenteni a kötéltől és ideirányítani. A gyűjtemény kiegészítésére. Itt a bolondokházában él, játssza a bolondot, és közben továbbra is aktívan űzi kedvenc foglalkozását… Azt hiszed, véletlenül ült itt a padon, éppen melletted? Tudod, kit figyel most? — Hagyd már abba! — mordult rá Andrej, közben erővel elnyomta magában a kíváncsiságot és érdeklődést, amely Izja történeteit hallgatva mindig elfogta. — Engem ez mind nem érdekel. Te hogy kerültél ide? Honnan tudod, az ördög vigyen el, hogy az Épületben jártam? — Onnan, hogy én is ott voltam — jelentette ki nyugodtan Izja. — Úgy. És mi történt ott? — Neked jobban kell tudnod, mi történt ott. Honnan tudhat nám, mi történt ott a te szemszögedből nézve? — És a te szemszögedből nézve mi történt? — Ahhoz neked egyáltalán semmi közöd — mondta Izja, megigazítva térdén a terjedelmes mappát. — Ezt onnan hoztad? — kérdezte a mappára mutatva Andrej. — Nem. Nem onnan — felelte Izja. — Mi van benne? — Mi közöd hozzá? Mit kötözködsz velem? — kérdezte Izja. Még nem fogta fel, mi történik. Egyébként Andrej maga sem értette pontosan, mi történik, és lázasan törte a fejét, mit tegyen. — Tudod, mi van ebben a mappában? — kérdezte Izja. — A régi városházán kotorásztam, vagy tizenöt kilométerre innen. Egész nap ott kutattam a romok közt, aztán kikapcsolták a Napot, és olyan sötét lett, mint a néger fenekében. Tudod, arra már vagy húsz éve nincs semmiféle világítás… Bolyongtam fel és alá, alig tudtam kikeveredni a Fő utcára — mindenfelé romok, vad üvöltözés… — Szóval így — mondta Andrej. — Talán nem tudod, hogy tilos a régi romok közt kutatni? A lelkes csillogás kialudt Izja szemében. Figyelmesen nézett Andrejre. A jelek szerint kezdte felfogni a helyzetet. — Talán fertőzést akarsz behurcolni a Városba? — folytatta Andrej. — Valahogy nem tetszik nekem a hangnem — szólalt meg Izja torz mosollyal. — Furcsán beszélsz. — Te viszont úgy, ahogy vagy, nem tetszel nekem — vágta rá Andrej. — Miért akartad bebeszélni nekem, hogy a Vörös Épület csak legenda? Tudtad jól, hogy nem az. Hazudtál. Miért? — Mi ez? Kihallgatás? — kérdezte Izja. — Te hogy gondolod? — Én úgy gondolom, hogy nagyon beütötted a fejed. Úgy gondolom, hogy hideg vízzel le kéne mosakodnod és végre magadhoz térned. — Add ide a mappát! — mondta Andrej. — Menj a… — válaszolta Izja, és felállt. Halálosan sápadt volt. Andrej is felállt. — Velem jössz! — jelentette ki. — Eszemben sincs. Hol a letartóztatási parancs? Andrej ekkor, szinte megdermedve a gyűlölettől, szemét le nem véve Izjáról, lassan kinyitotta a tokot, és előhúzta pisztolyát. — Induljon el előttem! — parancsolta. — Idióta — sziszegte Izja. — Teljesen elment az eszed… — Kuss! — rikácsolta Andrej. — Indulás! Pisztolyát Izja oldalába nyomta, Izja pedig engedelmesen átbotorkált az úttesten. A lábát nyilván feltörte a cipő, erősen sántított. — A föld alá bújnál majd szégyenedben — szólt vissza a válla fölött. — Ha kialszod magad, a föld alá bújnál… — Nem társalgunk! Odaértek a motorkerékpárhoz, és Andrej az oldalkocsi felé bökött a pisztoly markolatával. — Szálljon be! Izja szó nélkül és nagyon esetlenül beült. A rendőr gyorsan a nyeregbe pattant, Andrej pedig, tokjába dugva a pisztolyt, felkapaszkodott mögé. Felbőgött a motor, a járm megremegett, majd megfordult, és az egyenetlen úton zötyögve visszaindult az ügyészség felé, az elmebetegeket riogatva, akik kimerültén kóboroltak összevissza a harmattól nedves utcákon. Andrej kerülte, hogy az oldalkocsiban görnyedten ülő Iz-jára pillantson. Dühe elpárolgott, és kényelmetlenül érezte magát. Az egész túlságosan is gyorsan történt, kapkodva, fejetlenül. Mindegy, majd meglátjuk… Az ügyészségre érve Andrej anélkül, hogy Izjára nézett volna, utasította a rendőrt, hogy vegye nyilvántartásba a letartóztatottat, és vigye föl az ügyeleteshez, ő maga pedig hármasával véve a lépcsőfokokat, fölrohant az irodájába. Négy óra körül járt az idő, csúcsforgalom volt. A folyosókon a fal mellett állva vagy a fényesre koptatott hosszú padokon ülve gyanúsítottak és tanúk vártak a sorukra, valamennyien egyformán reményvesztettek és álmosak voltak, némelyikük idegesen ásítozott, mások tompán meredtek maguk elé. Az ügyeletesek az asztaluk mellől időnként harsányan rájuk dörrentek, hogy zengett belé az egész ház: “Abbahagyni a beszélgetést! Tilos összebeszélni!” A kihallgató helyiségek műbőrrel borított ajtói mögül írógépkopogás, mormoló hangok, sírós kiáltások szűrődtek ki. Fülledt, mocskos, homályos volt minden. Andrejnek felkavarodott a gyomra. Hirtelen elfogta a vágy, hogy beugorjon a büfébe, és felhajtson valamit, amitől magához tér: egy csésze erős kávét vagy egy kupica vodkát. És ekkor megpillantotta Vant. Van hátával a falnak támaszkodva, a türelmes várakozás pózában guggolt. Megszokott rövid, steppelt kabátját viselte, nyakát úgy behúzta, hogy a gallér felgyűrte a fülét, csupasz, kerek arca nyugodt volt. Szundikált. — Hát te mit keresel itt? — kérdezte Andrej csodálkozva. Van kinyitotta a szemét, felemelkedett, és mosolyogva felelte: — Letartóztattak. Várom, hogy szólítsanak. — Hogyhogy letartóztattak? Miért? — Szabotázsért — felelte halkan Van. Egy pecsétes köntösbe burkolózott, termetes legény, aki eddig Van mellett bóbiskolt, szintén kinyitotta a szemét, pontosabban csak az egyiket, mivel a másikat ibolyaszínű monokli takarta el. — Miféle szabotázs? — értetlenkedett Andrej. — A munkához való jog gyakorlásának megtagadása… — Száztizenkettedik cikkely, hatodik paragrafus — jelentette ki fontoskodva a lila monoklis legény. — Hathavi mocsári terápia és a közügyektől való eltiltás… — Maga hallgasson — szólt rá Andrej. A legény, rávillantva monokliját, elnevette magát (Andrejnek rögtön megsajdult a dudor a homlokán), és béketűrően kijelentette: — Meg se szólalok. Anélkül is világos a helyzet. — Csönd legyen ott! — ordított fenyegetően messziről az ügyeletes. — Ki tehénkedik neki a farnak? Álljon egyenesen! — Várj csak — mondta Andrej Vannak —, melyik szobához rendeltek? Ide? — mutatott a huszonkettes kihallgató-szoba ajtajára, közben lázasan próbálta felidézni, ki is dolgozik ebben az irodában. — Pontosan — közölte készségesen a legényke. — A huszonketteshez irányítottak minket. Már vagy másfél órája támasztjuk itt a falat. — Várj meg itt — mondta Andrej Vannak, és benyitott a szobába. Az asztalnál Heinrich Rumer beosztott nyomozó, Friedrich Geiger személyi testőre, volt középsúlyú bokszoló és müncheni bukméker trónolt. Andrej megkérdezte: “Bejöhetek?” Rumer nem válaszolt, nagyon elfoglalta a munkája: egy nagyméretű pauszpapírra rajzolt valamit elmélyülten, szétlapított orrú, vadállat pofájára emlékeztető fizimiskáját hol az egyik, hol a másik vállára hajtva, közben fújtatott, sőt fel-felnyögött a megfeszített munkától. Andrej becsukta maga mögött az ajtót, és odalépett az íróasztalhoz. Rumer egy pornográf képet másolt nagy igyekezettel. Még csak a munka kezdetén tartott, de a pauszpapíron már kibontakoztak a jelenet körvonalai. Gigászi munka várt még rá. — Mivel foglalkozol szolgálat közben, te disznó? — kérdezte szemrehányóan Andrej. Rumer összerezzent, és felnézett rá. Á, te vagy az… — nyögte ki megkönnyebbülten. — Mit akarsz? — Szóval így szoktál dolgozni — dörrent rá Andrej dühösen. — Ott kinn emberek várakoznak, te meg… — Ki vár? — riadt meg Rumer. — Hol? — A gyanúsítottjaid várnak! — közölte Andrej. — Á… á… És mi van? — Semmi — sziszegte gyűlölködve Andrej. Alighanem megkellene szégyenítenie ezt a disznót, emlékeztetnie arra, hogy Fritz kezességet vállalt érte, a saját becsületes nevével kezeskedett ezért a lusta hülyéért, ezért a fajankóért, de Andrej érezte, hogy mindez most meghaladná az erejét. — Ki dekorálta ki a homlokod? — kérdezte szakmai érdeklődéssel a hangjában Rumer. — Rendesen ellátta a bajodat. — Ez most nem fontos — intette le türelmetlenül Andrej. — Van Li-hun ügye nálad van? — Van Li-huné? — Rumer abbahagyta Andrej homlokának tanulmányozását, és elgondolkodva az orrát kezdte túrni. — Miről van szó? — kérdezte óvatosan. — Nálad van, vagy nincs? — Miért kérdezed? — Mert itt ül az ajtód előtt, és vár, miközben te ocsmányságokkal foglalkozol. — Miért volna ez ocsmányság? — sértődött meg Rumer. — Nézd, micsoda dudák! Na? Andrej undorral félretolta a képet. — Add ide az ügyet! — követelte. — Miféle ügyet? — Add át Van Li-hun ügyét! — Nincs itt semmiféle ügy — jelentette ki dühösen Rumer. Kihúzta az íróasztal középső fiókját, és belenézett. Andrej is sbenézett a fiókba. Az valóban üres volt. — Hol tartod egyáltalán az ügyiratokat? — kérdezte Andrej, alig türtőztetve magát. — Mi közöd hozzá? Nem vagy a főnököm — mondta Rumer támadóan. Andrej határozott mozdulattal felmarkolta a telefonkagylót. Rumer malacszeme nyugtalanul megvillant. — Várj — mondta gyorsan, lapáttenyerével eltakarva a telefonkészüléket. — Kinek akarsz telefonálni? Mire jó ez az egész? — Most rögtön felhívom Geigert — mondta Andrej tajtékozva. — Majd kapsz tőle a pofádra, te idióta… — Várj — motyogta Rumer, és igyekezett kiszedni a markából a telefonkagylót. — Mit akarsz? Minek hívnád fel Geigert? Talán nem tudjuk elrendezni ezt az ügyet mi ketten? Mi lenne, ha elmagyaráznád végre értelmesen, miről van szó? — Át akarom venni tőled Van Li-hun ügyét. — A kínaiét? A házmesterét? — Igen. — Ezzel kellett volna kezdened! Még nincs semmiféle ügye. Most hozták be. Csak most fogom megkezdeni az előzetes kihallgatását. — Miért tartóztatták le? — Nem akar foglalkozást váltani — mondta Rumer, közben finoman maga felé húzta a telefonkagylót, Andrejjel együtt. -Szabotázs. Már a harmadik ciklust tölti házmesterként. Ismered a száztizenkettes cikkelyt? — Ismerem — mondta Andrej. — De ez különleges eset. Állandóan összekevernek mindent. Hol a letartóztatási parancs? Rumer hangosan szipogva végre kiszedte Andrej kezéből a kagylót, a helyére tette, és megint belemászott az íróasztalba, ezúttal a jobb oldali fiókba. Hosszasan kotorászott benne, közben széles vállával eltakarta a fiók tartalmát, végül előhúzott egy papírt, és izzadságát törölgetve átnyújtotta. Andrej átfutotta az irományt. — Itt szó sincs arról, hogy neked kell az üggyel foglalkoznod — jelentette ki. — És akkor mi van? — Akkor az van, hogy átveszem tőled — mondta Andrej, és zsebre vágta az iratot. Rumer nyugtalanul mocorgott. — De nekem írták ki! Az ügyeletes. — Hívd fel az ügyeletest, és közöld, hogy Van Li-hun ügyét átvette tőled Voronyin. Javítsa át a nyilvántartásban. — Miért én? Hívd fel te — jelentette ki Rumer fontoskodva. — Te veszed át, hívd fel te! Nekem pedig adj igazolást arról, hogy átvetted. Öt perc alatt elintéztek minden formaságot. Rumer a fiókba rejtette az igazolást, előbb Andrejre, majd a pornóképre pillantott. — Micsoda dudák! — sóhajtott. — Kész tőgyek! — Rossz vége lesz ennek, Rumer! — ígérte neki Andrej kifelé menet. A folyosón szó nélkül megfogta Van könyökét, és maga után húzta. Van engedelmesen követte, nem kérdezett semmit. Andrej arra gondolt, hogy Van ugyanilyen szótlanul és megadással menne a vesztőhelyre, a kínvallatásra, bármilyen megaláztatás elébe. Andrej képtelen volt ezt megérteni. Volt ebben a beletörődésben valami állati, valami nem emberhez illő, ugyanakkor valami magasztos és megmagyarázhatatlan tiszteletet ébreszt is, mivel e beletörődés mögött a történések nagyon mély, titkos és örök lényegének szinte természetfeletti megértése, az ellenállás mindöröktől fogva haszontalan, ezért méltatlan voltának tudása sejlett fel. Hiába, a Nyugat, az Nyugat, a Kelet pedig Kelet. Hamis, igazságtalan, megalázó tétel, de az adott helyzetben nagyon is helyénvalónak tűnt. Irodájába érve Andrej leültette Vant — nem a kihallgatottak számára fenntartott támlátlan ülőkére, hanem az íróasztal melletti karosszékbe —, maga is letelepedett, és megkérdezte: — Mi bajuk van veled? Van rögtön mesélni kezdte a maga kimért, kissé éneklő modorában: — Egy héttel ezelőtt megjelent a házmesterlakásban a körzeti munkaügyi megbízott, és figyelmeztetett, hogy durván megsértem a változatos munkához való jogra vonatkozó tör vényt. Igaza volt, én valóban durván megsértettem ezt a törvényt. Már háromszor megkaptam a felszólítást a munkabörzétől, de mind a háromszor kidobtam a szemétbe. A megbízott figyelmeztetett, hogy a további kötelességszegés nagyon komoly következményekkel járhat. Akkor arra gondoltam: végül is megeshet, hogy a gép meghagyja a korábbi beosztásában az embert. Még aznap elmentem a börzére, és bedugtam az elhelyezőgépbe a munkakönyvemet. Nem volt szerencsém. Igazgatói kinevezést kaptam a cipőipari kombinátba. De már előre eldöntöttem, hogy nem megyek másik beosztásba, ház mester maradok. Ma este eljött értem két rendőr, és behoztak. Hát ennyi történt. — E-értem — húzta a szót Andrej. Egy szót sem értett az egészből. — Figyelj, nem kérsz teát? Itt lehet teát meg szendvicset rendelni. Ingyen. — Nem akarok kényelmetlenséget okozni — ellenkezett Van. — Nem éri meg. — Miféle kényelmetlenség? — mondta dühösen Andrej, és teát meg szendvicseket rendelt telefonon. Letette a kagylót, Vanra nézett, és óvatosan megkérdezte: — Nem egészen értem, Van, miért nem akarsz kombinátigazgató lenni. Ez tekintélyes beosztás, új szakmát tanulhatnál ki, sok hasznot hajthatnál, hiszen nagyon megbízható és szorgalmas ember vagy… Ismerem azt a kombinátot — folyton lopnak, ládaszám hordják ki a gyárból a cipőket… A te irányításod mellett ez megszűnne. Meg aztán a fizetés is sokkal nagyobb, végül is feleséged van, kicsi gyereked. Mi ez az egész? — Igen, azt hiszem, te ezt nemigen értheted meg — mondta Van elgondolkodva. — Mit lehet ezen megérteni? — mondta Andrej türelmetlenül. — Világos, hogy jobb kombinátigazgatónak lenni, mint egész életedben a szemétben kotorászni… Vagy pláne hat hónapot lehúzni a mocsarakban… Van megcsóválta kerek fejét. — Nem, nem jobb — mondta. — A legjobb olyan helyen lenni, ahonnan nem zuhanhatsz mélyebbre. Te ezt nem értheted meg, Andrej. — Miért kellene feltétlenül mélyebbre zuhanni? — kérdezte Andrej zavartan. — Nem tudom, miért. De a zuhanás elkerülhetetlen. Vagy olyan erőfeszítések kellenek a megkapaszkodáshoz, hogy akkor már jobb rögtön zuhanni. Tudom, már átestem mind ezen. Egy álmos képű rendőr meghozta a teát, tisztelgett, majd oldalazva kiment. Andrej Van elé tette a teát, és közelebb tolta hozzá a szendvicses tányért. Van megköszönte, kortyolt egyet, majd kivette a legkisebb szendvicset. — Egyszerűen félsz a felelősségtől — mondta Andrej bizonytalanul. — Bocsáss meg, de ez nem egészen tisztességes eljárás a többiekkel szemben. — Igyekszem, hogy mindig csak jót tegyek az embereknek — vetette ellen nyugodtan Van. — Ami pedig a felelősséget illeti, hát óriási felelősséggel tartozom — a feleségemnek és a gyerekemnek. — Ez igaz — mondta Andrej, és ismét zavarba jött. — Ez persze igaz. De lásd be, a Kísérlet mindannyiunktól áldozatokat követel… Van figyelmesen hallgatta és bólogatott. Amikor Andrej befejezte mondókáját, megszólalt: — Értelek. A magad módján igazad is van. Hiszen te építeni jöttél ide, én meg menekültem. Te küzdelmet keresel és győzelmet, én pedig békességet. Nagyon különbözőek vagyunk, Andrej… — Mit jelent az, hogy békességet? Saját magadat rágalmazod meg ezzel! Hiszen ha a békességet keresnéd, találhattál volna magadnak jó kényelmes kis helyecskét, ahol vígan élhetnél. Akad itt ilyen hely bőven. De te a legmocskosabb, leglenézettebb munkát választottad, és becsülettel dolgozol, nem sajnálod sem az erőd, sem az időt… Miféle békesség ez? — Lelki békesség, Andrej, lelki — mondta Van. — Békesség önmagámmal és a világmindenséggel. Andrej idegesen dobolt ujjaival az asztalon. — Na és az egész életedet házmesterként akarod eltölteni? — Nem feltétlenül házmesterként — felelte Van. — Amikor idekerültem, kezdetben rakodómunkás voltam egy raktárban. A gép aztán kinevezett a polgármester titkárának. Megtagadtam, erre elküldték a mocsárba. Letöltöttem a hat hónapot, visszajöttem, és a törvény értelmében mint büntetett előéletű, a legalantasabb beosztást kaptam. A gép aztán megint elkezdett fölfelé tolni. Elmentem a börze igazgatójához, és elmagyaráztam neki mindent, ahogy most neked. A börzeigazgató egy zsidó volt, aki a haláltáborból került ide, és tökéletesen megértett engem. Amíg ő volt az igazgató, békén hagytak. — Van egy ideig hallgatott. — Két hónappal ezelőtt eltűnt. Azt beszélik, meggyilkolták. Te biztos tudsz a dologról. És kezdődött minden elölről… Nem baj, majd ledolgozom megint az időt a mocsárban, visszajövök újból házmesternek. Most sokkal könnyebb lesz — a fiam már nagyobbacska, a mocsárban meg segít majd Jura bácsi… Andrej azon kapta magát, hogy teljesen illetlenül, kimeredt szemmel úgy bámul Vanra, mintha nem is ő ülne vele szemben, hanem valamilyen torzszülött csodalény. Van egyébként valóban csodalény volt. Uram isten, tűnődött Andrej, milyen életet kellett ahhoz élnie, hogy ilyen gondolatokra jusson. Nem, segíteni kell rajta. Egyszerűen kötelességem. De hogyan? — Na jó — mondta végül. — Ahogy akarod. De semmi értelme a mocsárba menned. Nem tudod véletlenül, ki most a börze igazgatója? — Ottó Fritscha — mondta Van. — Ki? Ottó? Hiszen akkor… — Igen. El is mennék hozzá, de Ottó nagyon kis ember, nem ért semmit, és mindentől fél. Andrej előkapta a telefonkönyvet, kikereste a számot, és tárcsázott. Sokáig kellett várnia: Ottó nyilván aludt, mint a bunda. Végül felvette a kagylót, és szaggatott, egyszerre ijedt és dühös hangon szólt bele: — Itt Ottó Fritscha igazgató. — Szervusz, Ottó — mondta Andrej. — Voronyin vagyok az ügyészségről. A vonal másik végén csönd volt. Ottó néhányszor köhintett,< majd óvatosan válaszolt: — Az ügyészségről? Parancsoljon. — Mi van, még nem ébredtél fel? — dörrent rá dühösen Andrej. — Ennyire kimerített Elsa? Andrej vagyok! Voronyin! — Ó, Andrej?! — szólalt meg egészen más hangon Ottó. — Mi a csudát akarsz késő éjjel? Pfű, a csudába is, majd' kiugrik a szívem… Mit akarsz? Andrej elmagyarázta neki a helyzetet. Ahogyan várta is, Ottó mindenben tökéletesen egyetértett vele. Igen, mindig is úgy látta, hogy Van a neki megfelelő helyen van. Igen, neki is meggyőződése, hogy Vanból úgysem lenne jó kombinátigazgató. Érzékelhetően és nyilvánvalóan lelkesedett Van törekvéséért, hogy megmaradjon ebben az oly kevéssé irigyelt beosztásban (“bár több ilyen emberünk lenne, bezzeg a többiek mind fölfelé kapaszkodnak…”), mélységes felháborodással utasítja el még a gondolatot is, hogy Vant a mocsarakba küldjék, ami pedig a törvényt illeti, szent gyűlölet tölti el az idióták és kretén bürokraták iránt, akik a törvény egészséges szellemét felcserélik annak holt betűjével. Végtére is a törvénynek az a célja, hogy gátat vessen az ügyeskedők felkapaszkodásának, azokra az emberekre viszont, akik lenn kívánnak maradni, nem vonatkozhat, és nem is vonatkozik. Ő mint börzeigazgató tökéletesen tisztában van ezzel. “Igen — ismételgette —, igen. Ó persze, természetesen.” Andrejnek végül az a zavaros, kellemetlen és nevetséges érzése volt, hogy Ottó készséggel elfogadta volna az ő bármely javaslatát, akár azt is, hogy Vant azonnal nevezze ki polgármesternek, vagy dugja dutyiba. Ottó mindig szinte már betegesen hálás volt Andrejnek, valószínűleg azért, mert kompániájukban (sőt talán az egész Városban) egyedül Andrej vette őt emberszámba. Egyébként végül is csak az számított, hogy az ügyet elintézzék. — Intézkedem — ismételte meg tizedszer is Ottó. — Nyugodt lehetsz, Andrej. Vant soha többé senki nem molesztálja. Ebben megállapodtak. Andrej letette a kagylót, és nekilátott, hogy megírja Vannak a kilépési engedélyt. — Most rögtön hazamész? — kérdezte közben. — Vagy megvárod, míg bekapcsolják a Napot? Tudod, ilyenkor veszélyes az utcákon járni. — Köszönöm önnek — motyogta Van. — Köszönöm önnek. Andrej csodálkozva felnézett. Van ott állt előtte, és kezét mellére téve hajlongott. — Hagyd a csudába ezeket a kínai ceremóniákat — mondta Andrej dühösen. Nagyon kényelmetlenül érezte magát. Át nyújtotta Vannak a kilépőt. — Azt kérdeztem, most rögtön hazamész-e. Van újabb meghajtással átvette a cédulát. — Azt hiszem, jobb, ha most megyek — mondta, mintegy bocsánatkérően. — Most rögtön. A szemetesek már biztosan ott vannak… — A szemetesek… — ismételte Andrej. A szendvicsekre esett a pillantása: nagyok voltak, frissek, remek sonkával. — Várj csak — mondta, papírt vett elő a fiókból, és becsomagolta őket. — Vidd haza Mei-Linnek. Van erőtlenül tiltakozott, fölösleges fáradozásról motyogott valamit, de Andrej rá sem hederített, a hóna alá dugta a csomagot, átölelte a vállát, és az ajtóig kísérte. Nagyon kínosan érezte magát. Semmi nem stimmelt. Ottó is, Van is valahogy furcsán reagált arra, amit ő, Andrej csinált. Pedig csak azt akarta, hogy minden igazságosan elrendeződjön, hogy minden ésszerűen és úgy legyen, ahogyan lennie kell, és a végén az ördög tudja, mi kerekedett ki az egészből — valamiféle jótékonykodás, sógorság-komaság, sötét machináció… Lázasan keresett néhány tárgyilagos, érzelemmentes szót, amelyek a helyzet hivatalos és törvényes voltát hangsúlyoznák… És hirtelen úgy érezte, megtalálta. Megállt, fölszegte állat, és Varira lenézve hivatalos hangon kijelentette: — Van úr, az ügyészség nevében elnézését kérem a törvénytelen elővezetés miatt. Kezeskedem, hogy ez többé nem ismétlődhet meg. És ettől vált csak igazán elviselhetetlenné a helyzet. Micsoda hülyeség. Először is, az elővezetés tulajdonképpen nem volt törvénytelen. Sőt teljesen törvényes volt. Másodszor pedig Voronyin nyomozó nem kezeskedhetett semmiért, erre nem volt joga… És hirtelen meglátta Van furcsa és furcsaságában nagyon ismerős pillantását, és ekkor hirtelen minden az eszébe jutott, és ettől elöntötte a forróság. — Van — szólalt meg rekedten —, kérdezni akarok tőled valamit. Elhallgatott. Ostobaság, értelmetlen dolog feltenni a kérdést. De már nem lehetett visszakozni. Van várakozóan nézett fel rá. — Van — szólalt meg, torkát köszörülve —, hol voltál ma éjjel két órakor? Van nem csodálkozott. — Éppen kettőkor jöttek értem — mondta. — A lépcsőt mostam. — És előtte? — Előtte összeszedtem a szemetet, Mei-Lin segített, azután elment lefeküdni, én meg nekiláttam a lépcsőházat felmosni. — Igen — mondta Andrej —, így képzeltem. Jól van, a viszontlátásra, Van. Bocsáss meg, hogy így alakult… Várj, lekísérlek… NEGYEDIK FEJEZET Mielőtt hívatta volna Izját, Andrej újra végiggondolt mindent. Mindenekelőtt megtiltotta magának, hogy előítéletekkel tekintsen Izjára. Azt, hogy Izja cinikus, tudálékos és locsogó, hogy kész a világon mindent kinevetni — és ki is nevet —, hogy ápolatlan, beszéd közben fröcsög a nyála, hogy undorítóan vihog, hogy mint valami selyemfiú, együtt él egy özvegyasszonnyal, és nem tudni, hogyan keresi meg a kenyérrevalót, egyszóval mindezt az adott helyzetben figyelmen kívül kell hagynia. Azt a primitív ötletet is el kell vetnie, hogy Katzman a Vörös Épületről és egyéb misztikus jelenségekről szóló rémhírek közönséges terjesztője. A Vörös Épület létezik. Titokzatos, fantasztikus, érthetetlen, hogy kinek és miért van rá szüksége, de — létezik. (Andrej gondolatban eddig jutva előszedte az elsősegélydobozt, és miután a kis kézitükörben alaposan megvizsgálta, bekente a homlokán éktelenkedő sebet.) Katzman ebből a szempontból mindenekelőtt szemtanú. Mit csinált a Vörös Épületben? Milyen gyakran fordul meg ott? Mit tud róla elmondani? Miféle mappát hozott ki onnan? Vagy valóban a régi polgármesteri hivatalból szerezte? Állj, állj! Katzman nemegyszer elszólta magát, azaz nem elszólta magát, hanem egyszerűen az északra tett kirándulásairól mesélt. De mit keresett ott? Az Antiváros is valahol északon van! Nem, nem, jogosan tartóztattam le Katzmant, bár dühömben tettem. Hiszen mindig így van: egyszerű kíváncsisággal kezdődik, az ember oda is bedugja az orrát, ahova nem kéne, azután már pislogni sincs ideje, és be is szervezték… Miért nem akarta átadni azt a mappát? Nyilván onnan hozta. És a Vörös Épület is onnan való! A főnök itt valamit nyilván nem gondolt végig. Érthető, neki nem álltak tények a rendelkezésére. És nem járt ott. Igen, a rémhírterjesztés szörnyű dolog, de a Vörös Épület minden rémhírnél rettenetesebb. És nem az a legborzalmasabb, hogy örökre eltűnnek benne emberek, hanem az, hogy néha kijönnek onnan! Kijönnek, visszatérnek, és itt élnek köztünk. Mint Katzman is… Andrej érezte, hogy sikerült megragadnia a lényeget, de nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy végiggondolja az egészet. Csak azt tudta, hogy az az Andrej Voronyin, aki belépett a cifra rézkilincses ajtón, egészen más Andrej Voronyin volt, mint az, aki kilépett ugyanazon az ajtón. Odabenn valami összetört benne, valami visszahozhatatlanul elveszett. Össze szorította a fogát: “No nem, elszámították magukat, jó urak! Nem lett volna szabad kiengedniük. Minket nem lehet ilyen egyszerűen megtörni, megvásárolni, megalázni…” Keserűen elnevette magát, fogott egy tiszta papírlapot, és nagybetűkkel felírta rá: VÖRÖ ÉPÜLET — KATZMAN. VÖRÖS ÉPÜLET — ANTIVÁROS. ANTIVÁROS — KATZMAN. Szóval így fest a dolog. Nem, főnök. Nem a rémhírterjesztőkre kell vadásznunk. Azokat kell elkapnunk, akik élve és sértetlenül visszatértek a Vörös Épületből, fel kell kutatnunk, elkapnunk és izolálnunk őket, vagy legalábbis állandó megfigyelés alatt tartanunk… Felírta: “Akik jártak a Vörös Épületben — Antiváros.” Husaková asszony tehát mégiscsak kénytelen lesz elmesélni mindent, amit arról az ő Frantiseké-ről tud. A fuvolást pedig alighanem szabadon kell engedni. Egyébként nem róla van szó… Nem kellene fölhívni a főnököt? Hozzájárulását kérni a kutatás főirányának megváltoztatásához? Még korai lenne. De ha sikerül megtörnöm Katzmant… Felemelte a telefonkagylót. — Ügyeletes? Katzman őrizetest vezesse hozzám a harminchatosba. …Márpedig nemcsak meg kell, meg is lehet törni. A mappa. Most aztán nem tudja kivágni magát… Andrej agyán egy pillanatra átvillant a gondolat, hogy talán nem egészen etikus dolog, ha ő foglalkozik Katzman ügyével, végül is nemegyszer ittak együtt, meg egyébként is… De aztán erőt vett magán. Kinyílt az ajtó, és vigyorogva, zsebre vágott kézzel, hanyagul beballagott a szobába Katzman őrizetes. — Üljön le — vetette oda Andrej szárazon, és állával a támlátlan ülőke felé bökött. — Hálásan köszönöm — válaszolta az őrizetes, még szélesebb vigyorral. — Úgy látom, még mindig nem tért észhez… Minden lepergett a gazemberről, mint kutyáról a víz. Letelepedett, rögtön tépkedni kezdte a szemölcsét, és kíváncsian nézett szét a szobában. Andrejt hirtelen elöntötte a hideg verejték. Az őrizetesnél nem volt semmiféle mappa. — Hol a mappa? — kérdezte, vigyázva, hogy hangja nyugodt maradjon. — Miféle mappa? — érdeklődött pimaszul Katzman. Andrej felkapta a telefonkagylót. — Ügyeletes! Hol van Katzman őrizetes mappája? — Milyen mappa? — kérdezte értetlenül az ügyeletes. — Azonnal megnézem… Katzman… Aha… Katzman őrizetesnél a következő tárgyakat találtuk: két darab zsebkendő, egy üres erszény, kopott… — Mappa nem szerepel a jegyzékben? — Mappa nincs — felelte elfúló hangon az ügyeletes. — Hozza be a jegyzéket! — utasította rekedten Andrej, és letette a kagylót. Bizalmatlanul végigmérte Katzmant. A gyűlölettől dobolt a vér a fülében. — Zsidó trükköcskék… — mondta alig türtőztetve magát. — Hova tetted a mappát, te disznó? Katzman nyomban rávágta: — ”A lány gyengéden megfogta kezét, és többször is meg kérdezte: Hová tetted a mappát?” — Így is jó — szűrte a szót fogai közt Andrej. — Csakhogy ez sem segít rajtad, te mocskos spion. Izja egy pillanatra elképedt. De már egy másodperc múlva ismét szétterült a képén a megszokott, tenyérbe mászó vigyor. — No persze, persze — mondta. — A Joint szervezet elnöke, loszif Katzman áll az ön rendelkezésére. Csak ne verjen, anélkül is elmondok mindent. A géppuskákat Bergyicsevben rejtettük el, a leszállóhelyet tábortüzekkel jelezzük… Belépett a rémült ügyeletes, messze maga elé nyújtva a jegyzéket. — Nem szerepel benne mappa — motyogta, és letette a papírt Andrej elé, majd hátralépett. — Felhívtam a regisztrációt, ott sem… — Jól van, elmehet — vetette oda neki Andrej. Elővett egy kihallgatási jegyzőkönyv-nyomtatványt, és fel sem nézve kérdezte: — Kereszt-, apai és családneve? — Ioszif Mihajlovics Katzman. — Születési éve? — Harminchat. — Nemzetisége? — Igen — mondta Katzman, és vihogott. Andrej felnézett. — Mi az, hogy igen? — Ide figyelj, Andrej — kezdte rá Izja. — Nem értem, mi van ma veled, de jobb, ha tudod: miattam tönkreteszed az egész pályafutásodat. Régi barátságunkra való tekintettel figyelmeztetlek… — A kérdésre válaszoljon — vágott közbe Andrej fojtott hangon. — Nemzetisége? — Zsidó — közölte Izja megvetően. — Állampolgársága? — Szovjet. — Vallása? — Nincs. — Párttagsága? — Pártonkívüli vagyok. — Iskolai végzettsége? — Felsőfokú. Herzen Pedagógiai Főiskola. Leningrád. — Büntetve volt? — Nem. — A Földről távozás éve? — Ezerkilencszázhatvannyolc. — Helyszíne? — Leningrád. — Oka? — Kíváncsiság. — Mióta tartózkodik a városban? — Négy éve. — Jelenlegi foglalkozása? — A kommunális gazdálkodási igazgatóság statisztikusa. — Sorolja fel korábbi foglalkozásait! — Segédmunkás, a város főlevéltárosa, a városi vágóhíd írnoka, szemetes, kovács. Azt hiszem, ez minden. — Családi állapota? — Házasságtörő — felelte Izja kuncogva. Andrej letette a tollat, rágyújtott, és egy darabig nézte az őrizetest a kékes füstfelhőn keresztül. Izja vigyorgott, Izja haja borzasán égnek állt, Izja pimasz volt, de Andrej nagyon jól ismerte ezt az embert, és látta, hogy Izja ideges. Volt oka az idegességre, bár a mappától, valljuk meg, ügyesen sikerült megszabadulnia. A jelek szerint most már fölfogta, hogy ezúttal komolyan a körmére néznek, ezért idegesen hunyorgott, nevető szája sarka remegett. — Nos, gyanúsított — mondta Andrej szándékosan kimérten —, nyomatékosan azt javaslom, viselkedjen tisztességesen a vizsgálat során, ha nem akarja tovább rontani a saját helyzetét. Izja felhagyott a vigyorgással. — Rendben — jelentette ki. — Akkor követelem, hogy ismertessék velem a vádat, és közöljék, mely paragrafus alapján rendelték el a letartóztatásomat. Továbbá ügyvédet követelek. Ettől a perctől kezdve ügyvéd nélkül egy szót sem vagyok hajlandó szólni. Andrej gondolatban elnevette magát. — Önt a büntető törvénykönyv tizenkettedik paragrafusa alapján tartóztattuk le, amely paragrafus azon személyek megelőző rendszabályként foganatosított letartóztatását rendeli el, akiknek további szabadlábon tartózkodása veszélyt jelenthet a társadalomra nézve. Ön ellen ellenséges elemekkel skialakított törvénytelen kapcsolatok fenntartása a vád, továbbá tárgyi bizonyítékoknak a letartóztatás pillanatában történt elrejtése vagy megsemmisítése… valamint a városi önkormányzat azon rendelkezésének megsértése, amely közegészségügyi okokból tiltja a Város határainak elhagyását. Ezt a tilalmat ön rendszeresen megszegte… Ami pedig az ügyvédet illeti, az ügyészség csak a letartóztatás időpontjától számított három nap elteltével biztosíthat önnek védőt. Szintén a büntető törvénykönyv már idézett tizenkettedik paragrafusa értelmében… Tájékoztatom továbbá, hogy tiltakozást, panaszt vagy észrevételt csak azt követően jelenthet be, hogy kielégítő válaszokat adott az előzetes vizsgálat során feltett kérdésekre. Még mindig ugyanaz a tizenkettedik paragrafus. Minden világos? Figyelmesen követte Izja arcának minden rezdülését, és látta, hogy Izjának minden világos. Nyilvánvaló volt, hogy Izja válaszolni fog minden kérdésre, és várja, hogy leteljen a három nap. Ennek a határidőnek az említésekor Izja leplezetlenül visszafojtotta lélegzetét. Nagyszerű… — Most, hogy megkapta a tájékoztatást, folytassuk — mondta Andrej, és ismét kézbe vette a tollat. — Családi állapota? — Nőtlen. — Lakcíme? — Mi? — kérdezte Izja. Láthatóan máshol járt az esze. — Lakcíme? Hol lakik? — Második Bal tizenkilenc, 7. számú lakás. — Mit kíván elmondani az ismertetett vádak lényegével kapcsolatban? — Ahogy óhajtja — mondta Izja. — Ami az ellenséges elemeket illet, hagymázos baromság. Először hallok arról, hogy léteznek valamiféle ellenséges elemek, ezt a nyomozó hatóság provokatív koholmányának tartom. Tárgyi bizonyítékok… Semmiféle tárgyi bizonyíték nem volt, nem is lehetett nálam, mivel semmilyen bűncselekményt nem követtem el. Ezért semmit nem is rejthettem el vagy semmisíthettem meg. Ami pedig az önkormányzati tilalmat illeti, a városi levéltár munkatársa voltam, társadalmi munkásként továbbra is ott dolgozom, jogom van minden archív anyaghoz hozzáférni, következésképp azokhoz is, amelyek a Város határán kívül lelhetők fel. Ennyi. — Mit csinált a Vörös Épületben? — Ez magánügyem. Nincs joga beleavatkozni a magánügyeimbe. Előbb bizonyítsa be, hogy a dolog bűncselekménnyel függ össze. Btk. tizennegyedik paragrafus. — Többször is megfordult a Vörös Épületben? — Igen. — Meg tud nevezni olyan embereket, akikkel ott találkozott? Izja szélesen elvigyorodott. — Igen. Csakhogy ez aligha segíti a nyomozást. — Nevezze meg ezeket az embereket. — Ahogy parancsolja. A legutóbbi időkből: Quisling, Péstain… Andrej fölemelte a kezét. — Kérem elsősorban Városunk polgárait megnevezni. — Erre meg mi szüksége a nyomozásnak? — érdeklődött agresszíven Izja. — Nem vagyok köteles válaszolni önnek. Feleljen a kérdésre! — Hülye kérdésekre nem áll szándékomban felelni. Maga egy kukkot sem ért az egészből. Azt hiszi, ha ott láttam valakit, akkor az illető valóban ott is volt? Szó sincs róla. — Ezt nem értem. Kérem, magyarázza meg. — Magam sem értem — mondta Izja. — Olyasmi ez, mint valami álom. A felbolydult lelkiismeret lázálma. — Úgy. Valami álom. Volt ma a Vörös Épületben? — Hát igen, voltam. — Hol helyezkedett el a Vörös Épület, amikor ma belépett oda? — Ma? Ma ott volt a zsinagóga mellett. — Engem látott ott? Izja ismét teli szájjal vigyorgott. — Magát mindig látom, valahányszor ott járok. — Következésképp ma is? — Következésképp. — Mit csináltam ott? — Disznólkodott — mondta Izja nagyon elégedetten. — Konkrétan? — Közösült, Voronyin úr. Közösült, ráadásul egyszerre több nővel, közben magasztos elvekről prédikált a heréiteknek. Azt magyarázta nekik, hogy nem tulajdon gyönyörűségére műveli mindezt, hanem az egész emberiség javára. Andrej összeszorította a fogát. — És ön mivel foglalatoskodott ott? — kérdezte rövid hallgatás után. — Ezt viszont nem mondom meg. Jogom van hozzá.! — Hazudik — mondta Andrej. — Nem is látott ott engem. Tulajdon szavait idézem: “Ahogy a képedet elnézem, a Vörös Épületben jártál.” Vagyis nem látott ott. Miért hazudik? — Eszemben sincs — válaszolta könnyedén Izja. — Csak maga helyett szégyenkeztem, és arra gondoltam, úgy teszek, mintha nem láttam volna. Most persze más a helyzet. Most köteles vagyok igazat mondani. Andrej hátradőlt a széken, karját összefűzte a támla mögött. — Azt mondja, olyasmi ez, mint valami álom. Akkor mit számít, látott-e engem álmában, vagy nem látott? Miért kellett úgy tennie, mintha nem látott volna? — Nem erről van szó — mondta Izja. — Egyszerűen röstelltem volna elmondani, mit gondolok magáról néha. Fölösleges volt restelkednem. Andrej kétkedve rázta a fejét. — Nos, rendben. És a mappát is a Vörös Épületből hozta ki? Vagyis a tulajdon álmából? Izja arca megmerevedett. — Miféle mappát? — kérdezte idegesen. — Miféle mappáról faggat folyton? Nem volt nálam semmiféle mappa. — Hagyja ezt, Katzman — mondta Andrej, bágyadtan lehunyva szemét. — Azt a mappát láttam én, látta a rendőr, látta az az öreg… Pan Stupalsky. A bíróság előtt így is, úgy is színt kell majd vallania… Ne nehezítse a saját helyzetét! Izja kővé dermedt arccal a falat bámulta. Hallgatott. — Tegyük fel, hogy a mappa nem a Vörös Épületből származik — folytatta Andrej. — Akkor viszont a Városon kívül kapta valakitől? Kitől? Ki adta magának, Katzman? Izja hallgatott. — Mi volt abban a mappában? — Andrej felállt, háta mögé tett kézzel járkált fel és alá. — Adva van egy ember, kezében egy mappával. Ezt az embert letartóztatják. Úton az ügyészségre az illető megszabadul a mappától. Titokban. Miért? A mappában nyilvánvalóan olyan dokumentumok vannak, amelyek kompromittálják ezt az embert… Követi a gondolat menetemet, Katzman? A mappa a Városon kívülről származik. És milyen, a városhatáron kívülről származó dokumentumok kompromittálhatnak egy embert? Milyenek? Feleljen, Katzman! Izja, kíméletlenül tépázva szemölcsét, a mennyezetet bámulta. — Csak ne próbáljon megint ködösíteni, Katzman — figyelmeztette Andrej. — Ne álljon el egy újabb dajkamesével. Átlátok magán. Mi volt a mappában? Nevek? Címek? Utasítások? Izja öklével a térdére csapott. — Ide figyelj, te hülye! — ordította. — Micsoda baromságot hordasz itt össze? Ki beszélte tele ezzel azt az ostoba fejedet? Miféle nevek, miféle címek? Hiszen ismersz már három éve, nagyon jól tudod, hogy a romok közt guberálok, a Város történetét kutatom! Mi a fene esett beléd, hogy egyre valami agyalágyult kémkedést akarsz rám kenni? Kapj észbe, ki tud itt kémkedni?! Minek? Kinek? — Mi volt a mappában? — rikácsolta Andrej teli torokból. — Hagyja abba a mellébeszélést, és feleljen egyenesen: mi volt a mappában? Izját ekkor végképp elhagyta a béketűrés. — Menj a mappáddal együtt az anyádba! — sipította éles fejhangon. — Egy szót sem mondok neked többet! Hülye vagy, idióta, reménytelen barom! Ordított, káromkodott, hadonászott, a nyála fröcsögött. Andrej akkor elővett egy tiszta papírlapot, felírta rá: “I. Katzman őrizetes vallomása a nála látott, de utóbb nyomtalanul eltűnt mappa tárgyában.” Megvárta, míg Izja lehiggad, és jóindulatúan kezdte magyarázni neki: — Nézd, Izja, ezt most nem hivatalosan mondom. Benne vagy a slamasztikában. De én tudom, hogy csak a könnyelműség és az az ostoba kíváncsiságod sodort ebbe a históriába. Ha tudni akarod, már jó fél éve szemmel tartanak. Azt javaslom, ülj ide, és írj le mindent úgy, ahogy volt. Sokat nem ígérhetek, de ami tőlem telik, mindent megteszek majd érted. Ülj le, és új. Egy félóra múlva visszajövök. Igyekezett rá se nézni a kimerültségtől elcsendesedett Izjára, közben képmutatása miatt undorodott saját magától, és azt bizonygatta magának, hogy az adott helyzetben a cél kétségkívül szentesíti az eszközt. Bezárta a fiókját, felállt, és kiment a szobából. A folyosón odaintette magához az ügyeletes helyettesét, az ajtó elé állította, és lement a büfébe. Nyomorultul érezte magát, torka kiszáradt, szájának undorító íze volt. A kihallgatás valahogy félresiklott, nem volt meggyőző. A Vörös Épülettel kapcsolatos kérdéseket teljesen elszúrta, nem kellett volna most ebbe belebonyolódnia. A mappát pedig — az egyetlen valóságos fogódzót — szégyenletes módon elszalasztottá. Ezért a baklövésért a gallérjánál fogva kellene kihajítani az ügyészségről… Fritz persze nem veszítette volna el, Fritz rögtön átlátta volna, hol van a kutya elásva… Az az átkozott szentimentalizmus. De végül is érthető, hiszen együtt ittak, együtt buliztak, meg aztán odaát honfitársak voltak… Pedig micsoda lehetőség — egyszerre el lehetett volna kapni az egész bagázst. A főnök is jól adja: rémhírek, pletykák… Egész kémhálózat működik az orrunk előtt, nekem meg a rémhírterjesztőket kellene hajkurásznom… Andrej odalépett a pulthoz, kért egy kupica vodkát, és mohón felhajtotta. Hova tehette mégis azt a mappát? Eldobta volna egyszerűen az utcán? Valószínűleg… Végül is nem nyelhette le. Küldjék ki valakit, hogy keresse meg? Már késő. Az elmebetegek, a páviánok, a házmesterek… Nem, nem, rosszul van itt megszervezve a munka. Egy olyan fontos információt, mint az Antiváros létezése, miért kell eltitkolni még a nyomozó hatóság munkatársai előtt is? Hiszen erről naponta kellene írni az újságokban, plakátokkal teleragasztani az utcákat, látványos perek kellenének! Ennek a Katzmannak én már réges-rég elkaptam volna a frakkját… Másrészt viszont természetesen észnél kell lenni. Ha már belevágtak egy ilyen grandiózus vállalkozásba, mint a Kísérlet, ha már a legkülönbözőbb osztályokból való és igen eltérő politikai nézetű embereket vontak bele, nyilvánvalóan elkerülhetetlen az osztály tagozódás… az ellentétek… ha úgy tetszik, előrevivő ellentétek… az antagonisztikus küzdelem… Előbb vagy utóbb szükségszerűen meg kell jelenniük a Kísérlet ellenzőinek, olyan embereknek, akik osztályhelyzetükből adódóan nem értenek vele egyet, következésképp azoknak is, akiket ezek a maguk oldalára állítanak — a deklasszált elemeknek, a morálisan ingatagoknak, az erkölcsileg leépülteknek, az olyanoknak, mint Katzman… a mindenféle kozmopolitának… Ez természetes folyamat. Magamtól is rájöhettem volna, hogyan is működik ez az egész. Egy erős kis kéz markolta meg a vállát, és Andrej megfordult. A Városi Újság bűnügyi rovatának riportere, Kenszi Ubukata állt mögötte. — Min töprengsz, nyomozó? — kérdezte. — Valami bonyolult ügyet igyekszel kibogozni? Oszd meg a gondjaidat a közvéleménnyel. A közvélemény kedveli a bonyolult ügyeket. — Szevasz, Kenszi — mondta Andrej fáradtan. — Iszol egy vodkát? — Igen, ha kapok valami fülest. — Csak vodkát kapsz. — Jól van, akkor jöjjön a vodka füles nélkül. Ittak egy-egy kupicával, haraptak mellé valamit. — Most jövök a főnöködtől — magyarázta közben Kenszi. — Nagyon rugalmas ember. Rugalmasan elhajol a kérdések elől. Befejezés előtt áll a magánzárkák mosdókkal történ fölszerelése — de egyetlen szót sem sikerült belőle kihúznom az engem érdeklő üggyel kapcsolatban. — És mi érdekel? — kérdezte Andrej szórakozottan. — Az eltűnések foglalkoztatnak. Az elmúlt tizenöt napban tizenegy ember tűnt el a Városban nyomtalanul. Tudsz erről valamit? Andrej vállat vont. — Annyit tudok, hogy eltűntek, és hogy nem kerültek elő. — Ki foglalkozik az üggyel? — Aligha egy ügyről van szó. Egyébként pedig a főnököt kérdezd meg. Kenszi a fejét csóválta. — A nyomozó urak az utóbbi időben valahogy túl gyakran küldenek hol a főnökhöz, hol Geigerhez… Valahogy túlságosan sok lett a titok ebben a mi kis demokratikus közösségünkben. Nem alakultatok át menet közben véletlenül titkosrendőrséggé? — Üres vodkáspoharába bámulva panaszosán kifakadt. — Minek vannak az embernek barátai a nyomozók között, ha soha semmit nem tudhat meg? — Egy dolog a barátság, és egy másik a szolgálat. Hallgattak. — Egyébként tudod, hogy Vant letartóztatták? — szólalt meg Kenszi. — Én figyelmeztettem, de nem hallgatott rám az a csökönyös szamár. — Semmi baj, már elintéztem az ügyet — mondta Andrej. — Hogyhogy? Andrej nagy élvezettel mesélte el, milyen gyorsan és ügyesen elrendezte Van dolgát. Rendet csinált. Helyreállította az igazságosságot. Jóleső érzés volt beszámolni az egyetlen sikerről, amelyet ez a hosszú és ostoba mód sikertelen nap hozott neki. — Hm… Érdekes — mondta Kenszi, miután végighallgatta. — “Ha idegen országba érkezem, sosem kérdezem, jók-e ott a törvények, vagy rosszak. Csak azt kérdezem, betartják-e őket” — idézte. — Mit akarsz ezzel mondani? — érdeklődött Andrej, összevonva szemöldökét. — Azt akarom mondani, hogy a változatos munkához való jogra vonatkozó törvény értesüléseim szerint nem tartalmaz kivételeket. — Vagyis úgy véled, Vant a mocsárba kellett volna küldeni? — Ha a törvény ezt írja elő, igen. — De hát ez hülyeség! — mondta Andrej ingerülten. — Mi haszna lenne a Kísérletnek egy rossz kombinátigazgatóból egy jó házmester helyett? — A változatos munkához való jogról szóló törvény… — Azt a törvényt arra találták ki — vágott a szavába Andrej —, hogy a Kísérletet szolgálja, nem arra, hogy ártson neki. A törvény nem láthat mindent előre. Nekünk, a törvény végrehajtóinak kell észnél lennünk. — A törvény végrehajtását én kissé másként képzelem el — mondta szárazon Kenszi. — Ezt a kérdést pedig mindenesetre a bíróság dönti el, és nem te. — A bíróság kilökte volna a mocsárba — tiltakozott Andrej. — Pedig felesége van, és kicsi gyereke. — Dura lex, sed lex — mondta Kenszi. — Ezt a mondást a bürokraták találták ki. — Ezt a mondást olyan emberek találták ki — mondta Kenszi komolyan —, akik igyekeztek megőrizni a tarka embersereglet együttélésének egységes szabályait. — Hát éppen erről van szó, hogy tarka — kapott a szón Andrej. — Nincs és nem is lehet mindenki számára érvényes, egységes törvény. A kizsákmányolónak és a kizsákmányoltnak nem lehet ugyanaz a törvénye. Ha Van például azt tagadta volna meg, hogy igazgatóból házmesterré legyen… — Nem a te dolgod értelmezni a törvényt — mondta hidegen Kenszi. — Arra való a bíróság. — De a bíróság nem ismeri, nem is ismerheti úgy Vant, ahogy én! Kenszi fanyar grimaszt vágva megcsóválta a fejét. — No, szép kis törvénytudók ülnek nálunk az ügyészségen! — Jó, jó — motyogott Andrej. — Már csak az hiányzik, hogy cikket kanyaríts a dologról. A kétbalkezes nyomozó futni hagyja a bűnöző házmestert. — Meg is írnám. Csak Vant sajnálom. Téged, te hatökör, egy csöppet sem sajnállak. — De hát én is Vant sajnálom — méltatlankodott Andrej. — Csakhogy te nyomozó vagy — szögezte le Kenszi. — Én viszont nem. Nekem nincs dolgom a törvénnyel. — Az isten szerelmére, hagyj békén — nyögte Andrej. — Nélküled is van elég bajom. Kenszi ránézett, és elnevette magát. — Igen, látom. A homlokodra van írva. Razzia volt? — Nem — mondta Andrej. — Csak elbotlottam. — Az órájára nézett. — Még egy kupicával? — Köszönöm, elég volt — felelte Kenszi, és fölállt. — Nem ihatok ennyit minden nyomozóval. Csak azzal iszom, aki ad valami információt. — Vigyen el az ördög — mondta Andrej. — Nézd, ott jön Csacsua. Menj oda hozzá, és kérdezd meg tőle, hogy áll a Hulló Csillagok ügye. Ó-óriási felfedezésre jutott, épp ma dicsekedett vele… Csak vedd tekintetbe, hogy nagyon szerény, tagadni fogja, de te ne tágíts, ragadj rá, és olyan anyagod lesz, hogy csuda… Kenszi, félretolva a székeket, elindult Csacsua felé, aki bánatosan hajolt egy méretes hússzelet fölé. Andrej pedig kárörvendően nevetve, sietség nélkül indult a kijárathoz. Jó lenne megvárni, hogy üvölt majd Csacsua, gondolta. Kár, hogy nincs rá ideje… Nos, Katzman úr, hogyan is állunk? És nem ajánlom magának, Katzman úr, hogy megint megpróbálja mellébeszéléssel az időt lopni! Én ezt nem tűröm, Katzman úr! A harminchatos szobában minden lehetséges fényforrás be volt kapcsolva. Katzman úr pedig vállával a nyitott széfnek támaszkodva mohón olvasott egy ügyiratot, közben szokás szerint a szemölcsét csipkedte, és nem tudni, miért, vigyorgott. — Hát ez meg mi a fene? — szólalt meg Andrej elképedve. — Kis engedte meg neked? Mit merészelsz, a fenébe is?! Izja ráemelte zavaros pillantását, és még szélesebben elvigyorodott: — Nem hittem volna, hogy ennyi zöldséget összehordtok a Vörös Épületről. Andrej kitépte a kezéből a dossziét, döngve becsapta a páncélszekrény ajtaját, majd vállon ragadva Izját, lelökte őt az ülőkére. — Üljön le, Katzman — szólt, alig türtőztetve magát. Szemét vörös köd borította el a dühtől. — Leírta a vallomását? — Ide figyelj — kezdte Izja. — Ti itt mind egy szálig tiszta hülyék vagytok. Itt ül százötven barom, és egyszerűen képtelenek vagytok fölfogni… De Andrej már nem figyelt rá. Az “I. Katzman őrizetes vallomása…” feliratot visel papírlapra meredt. Nem volt azon semmiféle vallomás, helyette egy tollrajz éktelenkedett rajta: egy férfi nemi szerv életnagyságú képe. — Disznó — mondta Andrej elfúló hangon. — Mocsok állat. Felkapta a telefonkagylót, és reszkető ujjal tárcsázott. — Fritz? Itt Voronyin… — Szabad kezével feltépte a gallérját. — Nagy szükségem van rád. Kérlek, azonnal gyere át hozzám. — Miről van szó? — kérdezte kelletlenül Geiger. — Már éppen hazaindultam. — Nagyon kérlek — emelte meg a hangját Andrej. — Gyere át hozzám! Letette a kagylót, és Izjára pillantott. De képtelen volt a szemébe nézni, ezért átnézett rajta. Izja támlátlan székén fészkelődve vihogott, a kezét dörzsölte, és szakadatlanul beszélt, tenyérbe mászóan önelégült fesztelenséggel magyarázott valamit, valamit a Vörös Épületről, a lelkiismeretről, az ostoba tanúkról — Andrej nem hallotta, nem is figyelt rá. A döntés, amelyre jutott, félelemmel, ugyanakkor pokoli örömmel töltötte el. Egész valója táncot járt az idegességtől, azt várta, a türelmetlenségtől reszketve egyre azt várta, hogy nyíljon az ajtó, és belépjen rajta a komor és fenyegető Fritz. Ó, hogy megváltozik majd akkor ez az undorítóan önelégült arckifejezés, eltorzul a félelemtől, a szégyenletes rettegéstől… Hát még ha Fritz Rumerrel együtt jelenik meg. Elég lesz már Rumer puszta látványa is, szőrös, vadállati pofája, szétvert orra… Andrej hirtelen hideget érzett a gerincében. Elöntötte a verejték. Végül is még van visszaút. Még mindig ki lehet jelenteni: “Minden rendben, Fritz, a dolog elrendeződött, bocs, hogy zavartalak…” Nyílt az ajtó, és belépett a dühös és elégedetlen Fritz Geiger. — Miről van szó? — érdeklődött, és rögtön fölfedezte Izját. — Szevasz — mondta elmosolyodva. — Mit fundáltatok ki késő éjjel? Aludni kéne, mindjárt megvirrad. — Figyelj, Fritz — kurjantott fel örömmel Izja. — Magyarázd már el ennek a hatökörnek! Végül is te itt főnök vagy… — Csönd legyen, gyanúsított — ordította Andrej, és öklével az asztalra csapott. Izja elhallgatott, Fritz pedig egy pillanat alatt megváltozott, már másképpen nézett Izjára. — Ez a disznó gúnyt űz a nyomozásból — préselte ki magából Andrej, közben igyekezett megfékezni az egész testét rázó remegést. — Megátalkodottan tagad ez a féreg. Vedd kezelésbe, Fritz, hogy válaszoljon arra, amit kérdeznek tőle. Fritz áttetsző, világos szeme nagyra nyílt. — És mit kérdeznek tőle? — tudakolta vidám ügybuzgalommal. — Az nem fontos — felelte Andrej. — Adj neki papírt, majd leírja. És azt mondja meg, mi volt a mappában. — Világos — mondta Fritz, és Izja felé fordult. Izja még mindig nem értette. Vagy nem hitte el. Lassan dörzsölgette a kezét, és bizonytalanul mosolygott. — Nos, zsidócskám, indulunk? — szólalt meg gyengéden Fritz. Mogorvaságának, rosszkedvének nyoma sem maradt. — Mozdulj, barátom! Izja még mindig húzta az időt, de Fritz megragadta a gallérját, megfordította, és az ajtó felé lökte. Izja elvesztette az egyensúlyát, megkapaszkodott az ajtófélfában. Arca elsápadt. Megértette. — Fiúk — mondta elcsukló hangon —, fiúk, várjatok… — Ha valami van, a pincében leszünk — búgta bársonyos hangon Fritz Andrejre mosolyogva, és kilökte Izját a folyosóra. Vége. Andrej undorító émelygéssel küszködve körbejárt a szobában, eloltogatta a fölösleges lámpákat. Vége. Lerogyott az asztalhoz, és fejét tenyerébe hajtva mozdulatlanul ült egy ideig. Egész testét elöntötte a verejték, mintha lázroham kerülgetné. Zúgott a füle, és a zúgáson keresztül egyfolytában hallotta Izja némán is szinte fülsiketítő, szomorú, kétségbeesett, elcsukló hangját: “Fiúk, várjatok… Fiúk, várjatok…” És harsogott az ünnepélyes zene, lábak csoszogtak a parkettán, edény csörömpölt, valaki alig kivehetően dünnyögte: “Egy pohár curacaót és ananászt!” Fölemelte a fejét, és értetlenül meredt a nemi szerv rajzára. Aztán fogta a papírt, hosszú csíkokra szaggatta, bedobta a szemétkosárba, és megint kezébe temette arcát. Vége. Várni kell. Türelmesen várni. Akkor majd minden a helyére kerül. Elmúlik a rossz közérzet, megkönnyebbülten föllélegezhet majd. — Igen, Andrej, néha ezt is vállalni kell — szólalt meg az ismerős, nyugodt hang. A támlátlan székről, amelyen néhány perce még Izja ült, most a Mentor nézett szomorú, fáradt arccal Andrejre. Lábát keresztbe vetette, hosszú, fehér ujjait összefonta térdén. Némán bólogatott, szája sarka lefelé görbült. — A Kísérlet miatt? — kérdezte Andrej rekedten. — A Kísérlet miatt is — mondta a Mentor. — De mindenekelőtt saját magad miatt. Kerül utak nincsenek. Ezen is át kellett menned. Hiszen nekünk nem akármilyen emberekre van szükségünk. Nekünk különleges emberek kellenek. — Milyenek? — Ez az, amit mi sem tudunk — mondta a Mentor némi sajnálkozással. — Csak azt tudjuk, milyen emberek nem kellenek nekünk. — Az olyanok, mint Katzman? A Mentor csak szemével jelezte: igen. — És az olyanok, mint Rumer? A Mentor elnevette magát. — A Rumer-félék nem emberek. Ők eleven fegyverek, Andrej. A Rumer-féléket az olyanok érdekében és javára kell felhasználni, mint Van, mint Jura bácsi… érted? — Igen. Én is így gondolom. Más út pedig nincs, igaz? — Igaz. Kerülő utak nincsenek. — És a Vörös Épület? — kérdezte Andrej. — Anélkül sem megy a dolog. Nélküle önmaga számára is észrevétlenül mindenki olyanná lenne, mint Rumer. Még nem jöttél rá, hogy a Vörös Épület nélkülözhetetlen? Ugyanaz vagy, mint ma reggel voltál? — Katzman azt mondta, hogy a Vörös Épület a felbolydult lelkiismeret lázálma. — Nos, Katzman okos ember. Remélem, ezt nem vonod kétségbe. — Természetesen nem — mondta Andrej. — Éppen ezért veszélyes. A Mentor megint csak szemével jelezte, hogy igen. — Istenem — sóhajtott Andrej fájdalmasan —, legalább tudhatnánk pontosan, mi a Kísérlet célja! így olyan könnyű tévedni, minden összezavarodott… Én, Geiger, Kenszi… Néha úgy érzem, tudom, mi a közös bennünk, néha meg mintha zsákutcába jutottam volna, minden olyan értelmetlen… Hiszen Geiger volt fasiszta, és most is… Néha most is elviselhetetlenül ellenszenves — nem mint ember, hanem a típus, a… Vagy Kenszi. Olyan szociáldemokrata-féle, pacifista, tolsztojánus… Nem, nem értem. — A Kísérlet, az Kísérlet — mondta a Mentor. — Nem megértést várnak tőled, hanem valami egészen mást. — De mit?! — Hiszen ha tudnám… — De mindez a többség érdekében történik, ugye? — kérdezte Andrej szinte kétségbeesetten. — Természetesen — mondta a Mentor. — A sötét, megnyomorított, semmiben nem vétkes, tudatlan többség érdekében… — Amelyet föl kell emelni — folytatta Andrej —, felvilágosítani, a föld urává tenni! Igen, igen, ezt értem. Ezért a célért sok mindent vállalni kell… — Elhallgatott, megpróbálta összeszedni gyötrelmesen kavargó gondolatait. — De itt van az az Antiváros is — mondta bizonytalanul. — Hiszen az veszélyes, nem? — Nagyon — felelte a Mentor. — Akkor pedig mindenképp helyesen jártam el, még ha bizonytalan vagyok is Katzman miatt. Nincs jogunk kockáztatni. — Ez vitathatatlan — mondta a Mentor. Mosolygott. Elégedett volt Andrejjel, és Andrej ezt érezte. — Csak az nem hibázik, aki semmit sem csinál. Nem a hibák veszélyesek, hanem a passzivitás, a hamis erényesség, az ósdi parancsolatokhoz való ragaszkodás veszélyes. Hova vezethetnek az ósdi parancsolatok? Csakis egy ósdi világba. — Igaz — mondta lelkesen Andrej. — Ezt pontosan értem. Mindannyiunknak ezen az alapon kell állnunk. Mi az egyén? Társadalmi egység. Nulla, amely mellett nem áll számjegy. Nem az egyénről van szó, hanem a társadalom javáról. És a társadalom javára kötelességünk özönvíz előtti lelkiismeretünket bármivel megterhelni, megsérteni bármilyen írott vagy íratlan törvényt. Ami egyetlen törvényünk: a társadalom java. A Mentor felállt. — Kezdesz felnőtté válni, Andrej — mondta csaknem ünnepélyesen. — Lassan, de felnőtt leszel. Üdvözlésre emelte kezét, és nesztelenül kiment. Andrej egy ideig gondolatok nélkül ült, hátradőlve cigarettázott, és azt figyelte, hogyan kering lassan a kék füst a mennyezet alatt, a csupasz, sárga villanykörte körül. Azon kapta magát, hogy mosolyog. Már nem érezte fáradtnak magát, eltűnt az álmosság, amely már este óta kínozta, cselekedni akart, dolgozni, dühös volt a gondolattól, hogy mégiscsak haza kell mennie és aludnia néhány órát, ha nem akar reggel hasznavehetetlen lenni. Türelmetlen mozdulattal közelebb húzta a telefont, fölvette a kagylót, de eszébe jutott, hogy a pincében nincs telefon. Felállt, bezárta a páncélszekrényt, ellenőrizte, zárva vannak-e az íróasztal fiókjai, és kilépett a folyosóra. Már minden elcsöndesedett, az ügyeletes bóbiskolt az asztala mellett. — Ne aludjon szolgálatban! — vetette oda neki Andrej elhaladva mellette. Az épületben visszhangos csönd uralkodott, mint ilyentájt, a Nap bekapcsolása előtti percekben mindig. Egy álmos takarítónő lustán húzogatott egy nedves felmosórongyot a cementpadlón. A folyosó ablakai tárva-nyitva álltak, a több száz emberi test bűzös kipárolgása kiáramlott a sötétségbe, kiszorította a hűvös reggeli levegő. A síkos fémlépcsőn dübörögve Andrej lement a pincébe, hanyag mozdulattal leintette az őrt, aki fel akart ugrani megjelenésére, és benyitott a keskeny vasajtón. Fritz Geiger zakó nélkül, könyöke fölé feltűrt ujjú ingben állt a rozsdás mosdó előtt, és halkan fütyörészve kölnivel dörzsölte be csontos, szőrös kezét. Más nem volt a szobában. — Á, te vagy az — szólalt meg Fritz. — Remek, éppen hozzád készültem fölmenni… Adj egy cigit, az enyém elfogyott. Andrej odanyújtotta neki a csomagot. Fritz kivett egy szálat, megpuhította, közben magában mulatva figyelte Andrejt. — Mi van? — Andrej nem bírta tovább. — Hogyhogy mi van? — Fritz rágyújtott, kéjesen nyújtózott egyet. — Alaposan melléfogtál. Nem kém, még csak nem is gyanús. — Lehetetlen — nyögte ki Andrej, és az ájulás kerülgette. — És a mappa? Fritz harsányan hahotázott, és újabb adag kölni öntött lapátnyi tenyerébe. — Ez a mi zsidócskánk nagy szoknyapecér — magyarázta kioktató hangon. — A mappában szerelmes levelek voltak. Az egyik babájától jött éppen, összevesztek, hát visszavette a leveleit. Attól az özvegytől meg, akivel él, úgy fél, mint a tűztől, hát magad is megértheted, hülye lett volna, ha az első adandó alkalommal meg nem szabadul attól a mappától. Azt mondja, útközben bedobta egy csatornalefolyóba… És ez bizony nagy kár — folytatta Fritz, és hangja még kioktatóbbá vált. — Azt a bizonyos mappát, Voronyin felügyelő úr, azonnal el kellett volna kobozni — első osztályú kompromittáló anyag lett volna, és akkor elkaphattuk volna a mi zsidócskánkat. — Fritz megmutatta, mijénél fogva kaphatták volna el a zsidócskát. Ujjain, kézfején friss karmolások látszottak. — Egyébként aláírta a jegyzőkönyvet, úgyhogy mégiscsak jutottunk valamire… Andrej kitapogatta a mögötte levő széket, és leült. A lába nem tartotta meg. Megint körülnézett a szobában. — Te meg csináld a következőt — folytatta Fritz, miközben letűrte ingujját, és a gombokkal bajlódott. — Látom, jókora púp van a homlokodon. Menj el az orvoshoz, vetess föl látleletet. Rumernek már bevertem az orrát, és átküldtem a rendelőbe. Biztos, ami biztos. Katzman őrizetes a kihallgatás során rátámadt Voronyin felügyelőre és Rumer felügyelő-helyettesre, és sérüléseket okozott nekik. Így jogos önvédelemből kénytelenek voltak… és így tovább. Világos? — Világos — motyogta Andrej, gépiesen megtapogatva homlokát. Megint körülnézett. — És… hol van? — nyögte ki nagy nehezen. — Rumer, az a hülye gorilla, már megint túlbuzgó volt — mondta megvetően Fritz, a zakóját gombolva. — Eltörte a karját, itt ni… Kórházba kellett küldeni. HARMADIK RÉSZ A SZERKESZTŐ ELSŐ FEJEZET A Városban időtlen idők óta négy napilapot adtak ki, de Andrej elsőnek mindig az ötödik után nyúlt. Ez csak nemrégiben jelent meg, először vagy két héttel az “egyiptomi sötétség” beköszönte előtt. A lapocska terjedelme mindössze két oldal volt, igazából nem is lehetett újságnak nevezni, inkább csak afféle röplap volt, amelyet a Radikális Párt balszárnyából kivált Radikális Újjászületés Pártja, a RAP adott ki. A radikális újjászületés zászlaja alatt címet viselte, agresszív volt és vitriolos, de akik kiadták, mindig rendkívül jól tájékozottak voltak, többnyire pontosan tudták, mi megy végbe a Városban általában és a kormány körül konkrétan. Andrej átfutotta a címeket: “Friedrich Geiger figyelmeztet: sötétségbe borították a Várost, de minket nem altattak el!”; “A radikális újjászületés az egyetlen hatékony eszköz a korrupció ellen”; “Hová tűnt a gabona a városi raktárakból, polgármester?”; “Vállvetve indulunk rohamra! Friedrich Geiger találkozott a parasztpárt vezetőivel”; “Az acélönt munkásainak véleménye: lámpavasra a gabonaspekulánsokkal”; “Csak így tovább, Fritz! Veled vagyunk! RAP-párti háziasszonyok nagygyűlése”; “Már megint páviánok?” Egy karikatúra: a polgármester terebélyes hátsójával egy nagy kupac gabonán — értsd: nyilvánvalóan azon, amelyik eltűnt a városi raktárakból — trónol, fegyvert oszt bűnözőpofájú, kétes alakoknak. Aláírás: “Rajta, fiúk, magyarázzátok el nekik, hova lett a gabona!” Andrej az asztalra dobta a röplapot, és az állat vakarta. Honnan van Fritznek ennyi pénze a bírságokra?! Úristen, mennyire elege van az egészből! Felállt, az ablakhoz lépett és kinézett. A zsíros, nyirkos homályban, amelyet alig világítottak meg az utcai lámpák, szekerek dübörögtek, rekedt káromkodás, fuldokló köhögés, olykor lovak nyerítése hallatszott. Már második napja özönlöttek a sötétbe borult Városba a farmerek. Kopogtak, és belépett a titkárnő egy köteg levonattal. Andrej bosszúsan legyintett: — Ubukatának adja oda. — Ubukata úr a cenzornál van — vettette ellen félénken a titkárnő. Csak nem éjszakázik ott — mondta ingerülten Andrej. — Majd visszajön, akkor adja oda neki. — De a tördelő… — Elég! — szakította félbe gorombán Andrej. — Tűnjön el! A titkárnő visszavonult. Andrej ásított, a tarkójába hasító fájdalomtól elfintorodott, visszament az íróasztalához, és rágyújtott. A feje hasogatott, a szájában undorító ízt érzett. Egyébként is minden undorító volt, sötét és nyomorúságos. Egyiptomi sötétség… Valahonnan messziről lövések hangzottak, olyan volt, mintha száraz ágakat tördelnének. Andrej megint fintorgott, és kézbe vette a Kísérlet című, tizenhat oldalas kormánylapot. A polgármester figyelmezteti a RAP-istákat: a kormány nem alszik, a kormány mindent lát! A Kísérlet, az Kísérlet. Tudományos szemleírónk a napjelenségekről. Sötét utcák, sötét figurák. A városi önkormányzat politikai konzultánsa kommentálja Friedrich Geiger legutóbbi beszédét. Igazságos ítélet. Alois Tendert golyó általi halálra ítélték fegyverviselésért. Valami biztosan elromlott. Semmi vész, majd kijavítják — mondja Theodor V. Peters villanyszerelő-mester. Óvjátok a páviánokat, jó barátaitok! Az állatvédő egyesület legutóbbi ülésének közleménye. A farmerek társadalmunk megbízható támaszai. A polgármester találkozója a parasztpárt vezetőivel. Egy varázsló a szakadék fölötti laboratóriumból. Beszámoló a fény nélküli növénytermesztés legutóbbi eredményeiről. Már megint Hulló Csillagok? Vannak páncélosaink. Interjú a rendőrminiszterrel. A chlorella nem fájdalomcsillapító, hanem panácea. Aaron Webster kacag, Aaron Webster dalol! A híres komikus tizenötödik jótékony célú koncertje. Andrej összemarkolta az egész papírcsomót, gombóccá gyúrta, és a sarokba vágta. Mindez valószerűtlennek tűnt. Csak a sötétség volt valóságos, a sötétség, amely már tizenkét napja borult a Városra. Valódiak voltak a pékek előtt kígyózó sorok, a baljós kerékzörgés az ablakok alatt, a cigaretták sötétben fel-felvillanó vörös parazsa, a fémes csörömpölés falusi batárok ponyvái alatt. Valóságos volt a lövöldözés, bár eddig senki nem tudta megmondani, ki lő és kire… És a legnyomorúságosabb valóság a tompa, másnapos zúgás volt árva fejében, a hatalmas, érdes nyelve, amely mintha nem férne el a szájában, és amelyet a legszívesebben kiköpne. Portói meg házi pálinka… elment az eszünk, és kész. Selmának persze könnyű, otthon hempereg a paplan alatt, kialussza magát, te meg fordulj fel itt… Elég volt ebből a szalmacséplésből. Hogy süllyedne el ez az egész mindenség a pokol fenekére a kísérletezőkkel, a Mentorokkal, a lázadókkal, a polgármesterrel, a farmerekkel, azzal a rohadt gabonájukkal együtt… Szép kis kísérletezők, még arra sem képesek, hogy a nappali világosságról gondoskodjanak. És ma még a börtönbe is el kell menni, csomagot vinni Izjának… Mennyi ideig kell még ülnie? Négy hónap… Nem, hat hónap. Az a piszok Fritz, ha békés célokra lehetne fordítani az energiáit! Ő aztán fáradhatatlan. Mindig talpra esik. Kiebrudalták az ügyészségről — pártot alapított, mindenféle tervet fundált ki, harc a korrupció ellen, éljen az újjászületés, most meg a polgármesterrel akaszkodott össze… Nem is lenne rossz átmenni a polgármesteri hivatalba, elkapni a polgármester úr elegánsan ősz üstökét, beleverni a képét az íróasztalába: “Hol a kenyér, te mocsok? Miért nem süt a Nap?” És jót rúgni a legérzékenyebb pontjába, és megint és megint… Valaki úgy belökte az ajtót, hogy az nekivágódott a falnak. Az apró termetű Kenszi száguldott be, és rögtön látszott rajta, hogy felrobban a dühtől: a szeme lángolt, apró fogait vicsorgatta, szurokfekete üstöké égnek állt. Andrej felnyögött. Már megint belerángat valami csetepatéba, gondolta elkeseredetten. Kenszi ledobott elé az asztalra egy nyaláb levonatot, amelyen vörös ceruzanyomok virítottak mindenfelé. — Én ezt nem nyomtatom ki — jelentette ki Kenszi. — Ez szabotázs! — Mi az már megint? — kérdezte Andrej fásultan. — A cenzorral akaszkodtál össze? — A levonatokat kezdte vizsgálgatni, de nem értett semmit, sőt igazából nem is látta őket, csak a vörös vonalakat és krikszkrakszokat. — A levelezési rovatban egyetlen levél jelenhet meg — kezdte dühöngve Kenszi. — A vezércikk nem jöhet le, túl élesen fogalmaz. A kommentárt a polgármester beszédéről nem közölhetjük, túl kihívó. Az interjú a farmerekkel nem publikálható, kényes kérdés, nem aktuális… Én így nem tudok dolgozni, Andrej, lépned kell. Tenned kell valamit! Tönkreteszik az újságot ezek a disznók! — Várj — mondta Andrej a homlokát ráncolva. — Várj egy kicsit, hadd nézzem, miről van szó… Úgy érezte, hatalmas, rozsdás fúró csavarodik bele a tarkójánál a koponyájába. Becsukta a szemét, és halkan felnyögött. — Nyöszörgéssel itt nem mész semmire — jelentette ki Kenszi, és beleroskadt a látogatóknak fenntartott fotelba, idegesen rágyújtott. — Nyögsz te, nyögök én, holott annak a disznónak kellene nyögnie, nem nekünk… Újra nyílt az ajtó. A kövér, verítékben úszó cenzor rontott be, arcán piros foltokkal, már a küszöbön rákezdte elfúló hangon rikácsolva: — Nem vagyok hajlandó ilyen körülmények között dolgozni! Én, főszerkesztő úr, nem vagyok taknyos kölyök. Én állami hivatalnok vagyok! Nem jókedvemből ülök itt! Nem kötelességem eltűrni az ön beosztottjainak ocsmány szidalmait! És személyes sértéseit… — Magát megfojtani kellene, nem sértegetni — sipította a karosszékből Kenszi, és közben úgy villogtatta a szemét, mint egy kígyó. — Maga szabotőr, nem hivatalnok! A cenzor kővé dermedt, vérbe borult malacszemével hol Andrejre, hol Kenszire bámult. Majd hirtelen nagyon nyugodtan, szinte ünnepélyesen kijelentette: — Főszerkesztő úr! Hivatalosan tiltakozom. Andrej végre emberfeletti erőfeszítéssel összeszedte magát, az asztalra csapott és megszólalt: — Kérem, hallgassanak mindketten. Foglaljon helyet, Paprikaki úr. Paprikaki úr helyet foglalt Kenszivel szemben, egyikükre sem nézve előhúzott a zsebéből egy jókora kockás zsebkendőt, és törölgetni kezdte izzadt nyakát, tarkóját, homlokát. — Nos, nézzük — mondta Andrej, a levonatokat lapozgatva. — Válogatást állítottunk össze tíz olvasói levélből… — Tendenciózus a válogatás — vágott közbe Paprikaki úr. Kenszi pedig nyomban dühbe gurult. Csak tegnap kilencszáz levelet kaptunk kenyérügyben — ordította. — És mind ilyen tartalmú, ha nem sokkal cifrább! — Egy pillanat — emelte fel a hangját Andrej, és megint az asztalra csapott. — Én tettem le a garast. És ha nem tetszik, mindketten kimehetnek a folyosóra, és ott egymás torkának eshetnek… Szóval, Paprikaki úr, a válogatást a hozzánk érkezett levelek alapos elemzése nyomán állítottuk össze. Ubukata úrnak teljesen igaza van: lényegesen élesebben fogalmazó, sokkal kiegyensúlyozatlanabb leveleket kapunk. A legnyugodtabb és legvisszafogottabb hangúakból állítottuk össze a válogatást. Azoknak az embereknek a leveleiből, akik nemcsak éhesek és rémültek, hanem a helyzet bonyolult voltával is tisztában vannak. Azonkívül bevettünk a válogatásba egy olyan levelet is, amely egyenesen támogatja a kormányt, bár ez volt az egyetlen ilyen levél a hétezer között, amelyeket… — Ez ellen a levél ellen semmi kifogásom — vágott a szavába a cenzor. — Még szép — jegyezte meg Kenszi. — Biztosan maga írta. — Nem igaz! — visította a cenzor, hangjától a rozsdás fúró ismét Andrej tarkójába hatolt. — Hát ha nem személyesen, akkor valaki más a maga bandájából — replikázott Kenszi. — Maga a bandita! — kiabált a cenzor, és arcát megint ellepték a vörös foltok. Kitörése olyan értelmetlen volt, hogy egy darabig mindannyian hallgattak. Andrej megint végiglapozta a levonatot. — Mostanáig jól együtt tudtunk működni, Paprikaki úr — mondta békítőén. — Meggyőződésem, hogy most is valamilyen kompromisszumra kell jutnunk. A cenzor a fejét csóválta. — Voronyin úr — mondta mély átéléssel —, mit tehetek én itt? Ubukata úr kiegyensúlyozatlan ember, neki csak az kell, hogy kitöltse valakin a dühét. Hogy kin, az neki mindegy. De ön tudja, hogy én szigorúan a kapott utasításoknak megfelelően járok el. A Városban lázadás készül. A farmerek bármelyik pillanatban készen állnak a mészárlásra. A rendőrségre nem lehet számítani. Mit akar, vérontást? Tűzvészeket? Nekem gyerekeim vannak, és ezt nem akarom. És maga sem akarja. Ezekben a napokban a sajtónak a helyzet enyhítésére kell törekednie, nem a kiélezésére. Ez az utasítás, és én tökéletesen egyet is értek vele. De ha nem így volna, akkor is kötelességem lenne, kötelességem… Túlzott engedékenysége miatt tegnap letartóztatták az Expressz cenzorát mint a felforgató elemek cinkosát… — Tökéletesen megértem az álláspontját, Paprikaki úr — mondta Andrej a lehet legnyájasabban. — Csakhogy ön is láthatja: a válogatás nagyon is mérsékelt. És értse meg: éppen azért, mert nehéz napokat élünk, nem hozsannázhatunk a kormánynak. Éppen azért, mert a deklasszált elemek és a farmerek lázadása fenyeget, mindent meg kell tennünk, hogy a kormány észbe kapjon. A kötelességünket teljesítjük, Paprikakiúr! — A levélválogatást nem engedélyezem — jelentette ki halkan Paprikaki. Kenszi suttogva szitkozódott. — Akkor kénytelenek leszünk az ön hozzájárulása nélkül megjelentetni a lapot — közölte Andrej. — Nagyon jó — mondta szomorúan Paprikaki. — Remek. Egyszerűen elbűvölő. A szerkesztőséget megbírságolják. Engem letartóztatnak. A kinyomott példányokat elkobozzák. És magát is letartóztatják. Andrej előkotorta A radikális újjászületés zászlaja alatt című röplapot, és meglengette a cenzor orra előtt. — És Fritz Geigert miért nem tartóztatják le? — érdeklődött. — Ennek a lapocskának hány cenzorát tartóztatták le? — Nem tudom — felelte Paprikaki csöndes reménytelenséggel. — Mi közöm hozzá? Majd letartóztatják Geigert is, addig ugrál… — Kenszi, mennyi pénz van a kasszában? — kérdezte Andrej. — Futja a bírságra? — Összedobják a munkatársak — jelentette ki ügybuzgón Kenszi, és fölállt. — Kiadom az utasítást, hogy kezdhetik a nyomást. Majd kivágjuk magunkat valahogy… Elindult az ajtó felé, a cenzor pedig bánatosan sóhajtozva, grimaszolva nézett utána. — Nincs maguknak szívük… — motyogta. — És eszük sincs. Tejfölösszájúak. Kenszi megállt a küszöbön. — Andrej, a helyedben én mégiscsak elmennék a polgármesteri hivatalba, és megmozgatnék minden követ — mondta. — Miféle köveket? — legyintett Andrej reménytelenül. Kenszi visszalépett az asztalhoz. — Menj a politikai konzultáns helyetteséhez. Elvégre ő is orosz. Együtt vodkáztatok. — És jól behúztam neki egyet — mondta Andrej reményvesztetten. — Nem tesz semmit, nem sértődékeny. Meg aztán biztosan tudom, hogy megkenhető. — Ki nem az a polgármesteri hivatalban? — sóhajtott Andrej. — Különben sem ezen múlik. Na jó, elmegyek. Talán megtudok valamit… És Paprikakival mi legyen? Most rögtön rohan telefonálni. Rohan, igaz? — Rohanok — bólintott Paprikaki minden lelkesedés nélkül. — Megkötözöm, és bezárom a szekrénybe — mondta Kenszi elégedetten vigyorogva. — Minek megkötözni, meg szekrénybe zárni? — kérdezte Andrej. — Az archívumba zárd be, ott nincs telefon. — Ez erőszak — állapította meg méltóságteljesen Paprikaki. — És ha letartóztatják, az nem lesz erőszak? — Én nem ellenkezem — szögezte le Paprikaki. — Egyszerűen csak… megjegyeztem. — Menj, menj, Andrej — sürgette Kenszi. — Nélküled is elintézek itt mindent, ne izgulj. Andrej nyögve föltápászkodott, a fogashoz ment, és fölvette a kabátját. A barettjét nem találta, a földön sem volt, hát nélküle indult útnak. Az előszobában a cingár titkárnő rémülten meresztette rá szürke szemét. A megtépázott kis veréb. Mi is a neve? — A polgármesteri hivatalba megyek — mondta Andrej. A szerkesztőségben látszólag minden a megszokott rendben folyt: valaki ordított a telefonba, egy másik az asztal szélén trónolva diktált, egy harmadik még nedves fotókat válogatott, néhányan kávéztak, a küldöncök dossziékkal és kéziratlapokkal száguldoztak fel és alá. Mindent elborított a cigarettafüst, a szemét. Az irodalmi rovat vezetője, egy arany-csiptetős, kolosszális hatökör (Andorrából vagy valami hasonló kváziállamocskából) éppen fensőségesen kioktatott egy bánatos szerzőt: “Valahol túllihegte itt a dolgot, valahol elvesztette az arányérzékét, az anyag erősebbnek és labilisabbnak bizonyult magánál…” Belerúgni, mindenkibe belerúgni, gondolta Andrej a nyitott ajtó előtt elhaladva. Hirtelen eszébe jutott, mennyire közel állt mindez a szívéhez, milyen új volt, milyen vonzó nem is olyan rég, mennyire perspektivikusnak, szükségesnek és fontosnak látta ezt az egészet… “Egy pillanatra, főnök” — kiáltott utána a nyomában loholva Danny Lee, a levelezési rovat vezetőhelyettese, de Andrej vissza sem fordulva csak elhessentette magától. “Belerúgni, belerúgni…” A kapun kilépve felhajtotta kabátgallérját. Az utcán még egyre vonultak a szekerek, és mind egy irányba, a Város közepe, a polgármesteri hivatal felé. Andrej mélyen a zsebébe dugva kezét, összegörnyedve szintén arra indult. Vagy két perc múlva észrevette, hogy egy hatalmas szekér halad vele párhuzamosan, amelynek akkora kerekei voltak, mint egy felnőtt ember. A kocsit két tagbaszakadt ló húzta, látszott rajtuk, hogy kimerültek a hosszú úttól. A deszkából készült magas oldalfalaktól nem látszott a szekér rakománya, de a bakon ülő alak látható volt. Pontosabban nem is maga az ember, inkább a méretes viharkabát és a háromszögletű kapucni. Magából a kocsisból csak előremeredő szakálla látszott, és a kerékzörgésen, a paták csattogásán át furcsa, érthetetlen hangokat hallatott: talán a lovait buzdította, talán a fölösleges gázokat eresztette ki falusi egykedvűséggel. Ez is a Városba igyekszik, gondolta Andrej. De miért? Mit akarnak itt ennyien? Kenyeret aligha kapnak, nincs is rá szükségük, nekik van kenyerük. Nekik mindenük van, nem úgy, mint a városiaknak. Fegyverük is van. Vajon tényleg mészárlást akarnak rendezni? Meglehet. De mi hasznuk lenne belőle? A lakásokat akarják végigfosztogatni? Érthetetlen az egész. Eszébe jutott a farmerekkel készült interjú és Kenszi csalódottsága, pedig ő maga volt a szerző — csaknem ötven parasztot kérdezett végig a városháza előtti téren. “Megyünk, ahová a többiek”; “Tudod, meguntam, hogy a mocsárban üldögéljek, gondoltam, fölkerekedek…”; “Nem mondaná meg, jó uram, min marakodik a nép, hova nyomakodik, és miért? Magunk is csak ámulunk…”; “Hát, látom, hogy mindenki a Városba igyekszik. Én sem maradhatok le. Mi vagyok én, tán hülye?”; “A géppisztoly? Hogy is lehetnénk meg nélküle? Mifelénk géppisztoly nélkül lépést sem tehetsz…”; “Kimentem reggel megfejni a teheneket, hát látom, mindenki útra kelt. Ott ment Szjomka Kosztilin, a Francia Jacques meg még az is, a fenébe is, hogy hívják, mindig elfelejtem a nevét, ott lakik a Tetű-domb mögött, szóval ő is megy. Kérdem tőlük: hová mentek, fiúk? Már hetedik napja sötétség van, mondják, nem süt a Nap, be kell menni a Városba…”; “Kérdezzétek meg a főnökséget. Ők mindent tudnak.” “No hiszen! Azt is megígérték, hogy automata traktorokat kapunk. Ülhetünk otthon, vakarhatjuk a hasunkat, majd azok dolgoznak helyettünk. Már harmadik éve ígérik…” Megfoghatatlan, zavaros, érthetetlen válaszok. Baljós az egész. Talán egyszerűen csak ravaszkodnak, talán valamilyen ösztön hajtja őket, de az is lehet, hogy valamilyen titkos, jól álcázott szervezet áll az egész mögött. Végül is mi történik itt: parasztlázadás? Felkelés? Bizonyos szempontból őket is meg lehet érteni: már tizenkét napja tart a sötétség, a termés elpusztul, nem tudni, mi lesz. Ez űzte el őket otthonról. Andrej kikerült egy rövid, csöndben várakozó sort a hentes előtt, aztán a péknél. Főleg asszonyok voltak a sorban, többen fehér karszalagot viseltek. Andrejnek Szent Bertalan éjszakája jutott rögtön eszébe, azután arra gondolt, hogy valójában most nem éjszaka van, hanem nappal, déli egy óra, a boltok mégsem nyitottak ki. A sarki kávéház neonreklámja alatt három rendőr álldogált. Valahogy furcsán festettek — mintha bizonytalanok lennének. Andrej lassított, hallgatta, miről beszélnek. — Mit akarnak tőlünk? Talán álljunk neki verekedni? Hiszen azok legalább kétszer annyian vannak… — Menjünk vissza, és jelentsük, hogy nem lehet átjutni, és kész. — Ő meg erre azt mondja majd: hogyhogy nem lehet? Maguk rendőrök. — Rendőrök vagyunk, na és? Mi rendőrök vagyunk, azok meg csendőrök… Miféle csendőrség, tűnődött Andrej továbbmenve. Nem ismerek semmiféle csendőrséget. Elhaladt még egy sor mellett, és befordult a Fő utcába. Elöl már látszottak a Fő teret megvilágító fényes higanygőzlámpák, a tágas teret teljesen elárasztotta a szürke, folyton hullámzó tömeg, amelyet köd és füst borított. A tér szélén Andrejt feltartóztatták. Termetes fiatalember, valójában inkább nagyra nőtt kamasz állta útját, és halkan megkérdezte: — Uraságod hová igyekszik? Mindkét karján fehér karszalagot viselt, mögötte pedig, a falnál még néhány, igen szedett-vedett külsejű alak álldogált, valamennyiükön fehér karszalag. Andrej a szeme sarkából látta, hogy a viharkabátos öreg akadálytalanul továbbjutott szekerével. — A városházára megyek — mondta Andrej, és kénytelen volt megállni. — Miről van szó? — A városházára? — ismételte meg hangosan az ifjonc, és a válla fölött hátranézett a társaira. Közülük ketten közelebb léptek. — És szíveskedne elárulni, mi keresnivalója van a városházán? — érdeklődött egy zömök, borotválatlan, olajos kezeslábast viselő, energikus arcú fickó. Tekintete gyanakvóan fürkész volt. — Hát maguk kicsodák? — kérdezte Andrej, és megtapogatta a zsebében a réz mozsártörőt, amelyet a zavaros időkre való tekintettel már negyedik napja magával hordott. — Önkéntes rendőrök vagyunk — felelte a zömök. — Mi dolga a városházán? Ki maga? — A Városi Újság főszerkesztője vagyok — mondta dühösen Andrej, és megmarkolta a mozsártörőt. Nagyon nem tetszett neki, hogy a kamasz a bal oldalához került, jobbról pedig egy harmadik önkéntes rendőr, egy igen izmosnak látszó legényke lihegett a fülébe. — A városházára megyek, hogy tiltakozzam a cenzúra ellen. — Aha — mondta határozatlanul a zömök. — Világos. De minek ezért a városházára menni? Tartóztassák le a cenzort, és csinálják az újságot kedvük szerint. Andrej úgy határozott, keményen lép fel. — Maguk csak ne oktassanak ki engem — jelentette ki. — A cenzort már a maguk tanácsa nélkül is bezártuk. És különben is, engedjenek utamra. — A sajtó képviselője… — motyogta a jobb oldalán álló. — Na és? Hadd menjen — egyezett bele nagylelkűen a bal oldali legényke. — Na jó — mondta a zömök. — Hadd menjen. De aztán ne nekünk tegyen szemrehányást… Fegyvere van? — Nincs — felelte Andrej. — Kár — mondta a zömök, és félreállt az útból. — Menjen… Andrej továbbment. A Fő téren sokan voltak. Többnyire a falak mentén tömörültek, csoportokban álldogáltak a kapualjakban, és valamennyien fehér karszalagot viseltek. Néhányan az út közepén őrködtek, megszólították az áthaladó farmereket, mondtak nekik valamit, mire a farmerek továbbhajtottak. Minden üzlet zárva volt, itt nem álltak sorok. A péküzlet előtt egy koros rendőr csíkos botjával hadonászva próbált jobb belátásra bírni egy magányos öregasszonyt: “Egészen biztosan tudom, madame. Ma nem nyitnak ki a boltok. Magamnak is van egy kis fűszerüzletem, tudom, mint beszélek…” A vénasszony sipító hangon közölte vele, hogy itt hal meg, ezen a lépcsőn, de a helyét a sorban nem adja fel… Erővel elnyomva magában az egyre növekvő félelmet és az érzést, hogy ami körülveszi, teljesen irracionális — mintha filmen látná ezt az egészet —, Andrej kilépett a térre. A Fő utca torkolatát teljesen elzárták a szekerek, taligák, batárok, fogatok. Lóveríték és friss széna szaga keveredett, a legkülönbözőbb fajtájú lovak tekergették nyakukat, a mocsár fiai hangosan kiáltoztak egymásnak, cigaretták parazsa villogott. Valahol a közelben tábortűz égett, füstje elborította a környéket. Az egyik kapualjból, útközben gombolkozva, dagadt, bajuszos, cowboykalapos alak bukkant elő, majdnem fellökte Andrejt. Indulat nélkül szentségeit egyet, majd elmerült a szekerek tömkelegében, közben hangosan szólongatott valamiféle Szidort: “Hé, Szidor, ide gyere! Az udvaron lehet! Csak nézz a lábad alá…” Andrej fogcsikorgatva továbbindult. A tér szélén már a járdán álltak a szekerek. Némelyikből kifogták a lovakat, a megbéklyózott állatok bágyadtan szimatolták az aszfaltot. A szekereken aludtak, dohányoztak, ettek, mindenfelől jóízű csámcsogás és cuppogás hallatszott. Andrej felkapaszkodott az egyik ház lépcsőjére, és átnézett a nomádok tábora fölött. Vagy ötszáz lépésnyire volt a polgármesteri hivatal, de áthatolhatatlan labirintus állta útját. Tábortüzek ropogtak füstölögve, a higanygőzlámpák fényében a furgonok és szekerek fölött gomolygó füst a Fő utca felé húzódott, mint valami óriási kéménybe. Egy hangosan zümmög rovar Andrej arcára szállt, és beleeresztette a fullánkját. Andrej odacsapott, és valami jókora, szőrös, reccsenő dögöt érzett a tenyere alatt. Idehurcolták ezeket is a mocsárból, gondolta dühösen. A kapualjból ammóniabűz áradt. Andrej leugrott a járdára, és határozottan belevetette magát a lovakból és szekerekből álló labirintusba, de már az els percben sikerült belelépnie valami puha és bűzös kupacba. A polgármesteri hivatal súlyos, lekerekített épülete bástyaként magasodott a tér fölé. Szinte minden ablaka sötét volt, csak néhol égett a villany, és a külső liftházak fénye derengett halványsárgán. A farmerek tábora körbevette az épületet, de köztük és a ház között üres térség tátongott, amelyet cifra öntöttvas oszlopokon függő lámpák árasztottak el éles fénnyel. A lámpák körül farmerek tolongtak, a legtöbbjüknél fegyver volt, velük szemben pedig, az épület bejáratánál rendőrök sorfala, a rangjelzésekből ítélve zömmel őrmesterek és tisztek. Andrej már átverekedte magát a fegyveres tömegen, amikor valaki a nevén szólította. Megállt és szétnézett. — Hahó, itt vagyok — dörögte az ismerős hang, és Andrej végre megpillantotta Jura bácsit. Jura bácsi imbolyogva közeledett, tenyerét kézfogásra messze maga elé nyújtva — a megszokott vattakabátban, katonasapkában, vállán széles szíjon keresztbe vetve ott lógott az Andrej által jól ismert géppuska. — Adjisten, Andrjuha, te kárhozott városi lélek — harsogta, érdes tenyerével csattanósan Andrej markába csapva. — Már mióta kereslek itt mindenfelé! Az nem lehet, mondok, hogy a mi Andrjuhánk ide ne jönne. Talpraesett legény, gondoltam, valahol itt kell sürgölődnie… Jura bácsi elemében volt. Lekapta válláról a géppuskát, letámasztotta a földre, rákönyökölt, és változatlan lelkesedéssel folytatta: — Járok fel és alá, Andrjuha sehol. A fenébe is, gondolom, ez meg miféle dolog? Az a tejfölszőke barátod, a Fritz, az bezzeg itt van. Jár-kel a farmerek között, beszédeket tart… Te meg sehol! — Várj, Jura bácsi — vágott a szavába Andrej. — Te mit keresel itt? — A jogaimat kiverekedni — nevette el magát az öreg. Szakálla legyezőként terült szét a mellén. — Csakis ezért jöttem ide, de a jelek szerint ebből semmi sem lesz. A nép tetű — köpött egy nagyot. — Maguk sem tudják, mit akarnak. Talán könyörögni jöttek, talán követelni, de az is lehet, se ezt, se azt. Egyszerűen elkapta őket a vágyakozás a városi élet után, elleszünk itt egy darabig, összerondítjuk ezt a ti Városotokat, az tán irány haza. Szemét népség. Itt van például ez az én barátocskám, Stas Kowalsky. — Megfordult, és valakit odaintett magához. — Hé, Stas, az anyád… Gyere ide! A sovány, görnyedt, kókadt bajszú, ritkás hajú Stas odament hozzájuk. Bűzlött a pálinkától. Bizonytalanul állt a lábán, de fejét nagyon katonásan fölvetette, a nyakában lógó, furán rövidre vágott géppisztolyába kapaszkodott, a szemét alig tudta nyitva tartani, de fenyegető pillantásokat vetett jobbra-balra. — Ez itt Stas — mutatta be Jura bácsi. — Hadviselt ember, igaz, Stas? Na, mesélj csak. Harcoltál, igaz? — követelte Jura bácsi, átölelve Stas vállát, vele ingadozva. — Hohó — jelentette ki Stas, és közben minden igyekezetével azon volt, hogy kifejezze, harcolt, de még mennyire, nincs rá szó, hogyan harcolt. — Most részeg — magyarázta Jura bácsi. — Nem bírja elviselni, ha nem süt a Nap… Mit is akartam… Ja, persze. Kérdezd csak meg ettől az ostoba frátertől, mi a fenét keres itt! Van fegyvere. Vannak harcostársai. Mi a csuda kell még neki? — Várj — szólt közbe Andrej. — Mit kerestek itt? — Hiszen ezt magyarázom neked — jelentette ki nyomatékosan Jura bácsi, és elengedte Stast, aki abban a pillanatban széles ívet leírva el is tűnt a közelükből. — Ezt próbálom a szádba rágni: csak egyetlenegyszer jót behúzni a gazembereknek, aztán kész. Hiszen még géppuskájuk sincs! A csizmánkkal széttapossuk, a sapkánkkal elhessentjük őket… — Hirtelen elhallgatott, vállára vetette a géppuskát. — Gyerünk! — Hová? — Iszunk egyet. Leisszuk magunkat, aztán megyünk haza. Minek lopjuk itt a napot? Közben meg tönkremegy a krumplim… Na, gyerünk. — Nem, Jura bácsi — mondta Andrej bocsánatkérően. — Most nem lehet. A polgármesteri hivatalba kell mennem. — A polgármesteri hivatalba? Gyerünk! Stas! Stas, azanyád… — Várj, Jura bácsi! Téged… téged oda nem engednek be. — Engem?! — üvöltötte Jura bácsi szikrázó szemmel. — Na, induljunk csak! Megnézem én, ki nem enged oda be engem. Stas!!! Vállon ragadta Andrejt, és megindult vele a fényesen megvilágított térségen át a rendőrkordon felé. — Értsd meg — suttogta közvetlenül a szorosan mellette lépkedő Andrej fülébe. — Félek, érted? Ezt senkinek nem árulom el, csak neked. Félek! Mi lesz, ha soha többé nem kapcsolják be? Idehoztak minket, aztán magunkra hagytak. No nem, csak adjanak szépen magyarázatot, mondják meg az igazat a mocskok, mert így nem lehet élni… Már aludni sem tudok, érted? Ilyen még a fronton sem történt velem… Azt hiszed, részeg vagyok? A fenét vagyok részeg — félek, a félelem dolgozik bennem… Andrej hátán a hideg futkosott a heves suttogást hallgatva. A sorfaltól vagy ötlépésnyire megállt (az volt az érzése, hogy a tér elcsöndesedett, és mindenki, a rendőrök is, a farmerek is őt nézik). Amikor megszólalt, igyekezett határozottnak mutatkozni: — Figyelj, Jura bácsi! Én most bemegyek, elintézek valamit az újságommal kapcsolatban, várj meg itt. Utána elmegyünk hozzám, és alaposan megtárgyalunk mindent. Jura bácsi határozottan megrázta szakállát. — Azt már nem, veled megyek. Nekem is van elintéznivalóm… — De nem engednek be! És miattad engem sem! — Gyere csak! — biztatta Jura bácsi. — Miért ne engednének be? Békésen, jóindulatúan jövünk… Már közvetlenül a sorfal előtt álltak, és egy testes, elegáns egyenruhát viselő rendőr százados, oldalán kigombolt fegyvertokkal, odalépett hozzájuk, és hűvösen érdeklődött: — Hová igyekeznek az urak? — A Városi Újság főszerkesztője vagyok — mondta Andrej, és közben igyekezett finoman odább tolni Jura bácsit. — A politikai konzultáns úrral kell beszélnem. — Kérem a papírjait — nyújtotta bőrkesztyűs kezét Andrej felé. Andrej átnyújtotta igazolványát a századosnak, közben lopva Jura bácsira sandított. Meglepetésére az öreg nyugodtan állt, időnként teljesen fölöslegesen megigazította a géppuska szíját a vállán. Pillantása, amelyben most nyoma sem volt a részegségnek, a sorfalat fürkészte a nyugtalanság minden jele nélkül. — Mehet — mondta udvariasan a százados, és visszaadta az igazolványt. — Bár meg kell önnek mondanom… — Nem fejezte be a mondatot, és Jura bácsihoz fordult: — És ön? — Velem van — mondta sietve Andrej. — Bizonyos tekintetben a farmerek egy csoportjának a…. a képviselője. — A papírjait! — Miféle papírja lehet egy parasztnak? — mondta keserűen Jura bácsi. — Igazolvány nélkül nem engedhetem be. — Hogyhogy nem? — keseredett neki teljesen Jura bácsi. — Holmi nyüves papír nélkül már nem is vagyok ember? Valaki forrón Andrej nyakába lihegett. Stas Kowalsky ingadozott mögötte harciasán, hogy fedezze a hátát. A megvilágított térségen keresztül még néhányan feléjük szállingóztak, óvatosan, szinte kelletlenül. — Uraim, uraim, ne csoportosuljanak! — szólt rájuk idegesen a százados. — Maga meg menjen már — kiáltott rá dühösen Andrejre. — Uraim, vissza! Tilos csoportosulni! — Szóval ha nincsen valami összecirkalmazott papírom, fel is út, le is út — méltatlankodott Jura bácsi. — Húzz be neki egyet! — buzdította hátulról váratlanul tiszta hangon Stas. A százados megragadta Andrej kabátujját, hirtelen maga felé rántotta, és Andrej máris a sorfal mögött találta magát, amely ismét összezárult, elvágta őt a farmerektől, akik a százados körül kezdtek gyülekezni. Nem várta meg a fejleményeket, elindult a gyengén megvilágított bejárat felé. A háta mögött állt a hangzavar:, — Enni-inni adunk nekik, de ha be akarunk jutni valahova… — Kérem, ne csoportosuljanak! Parancsom van letartóztatni, aki… — Miért nem engeded be a küldötteket, mi? — A Napot! Mikor kapcsoljátok be végre a Napot, ti disznók? — Urak, urak! Mért rajtam kérik számon? A fehér márványlépcsőn dübörgő csizmákkal újabb rendőrök rohantak lefelé Andrejjel szemben. Ők már szuronyos puskákkal voltak fölfegyverezve. Valaki fojtott hangon vezényelt: “Tartályokat előkészíteni!” Andrej a lépcső tetejéről visszanézett. A megvilágított térséget már elárasztották az emberek. A farmerek, ki lassan, ki futva, egyre többen csatlakoztak a feketéllő tömeghez. Andrej energikusan felrántotta a magas, súlyos, rézveretek-kel borított ajtószárnyat, és belépett az előcsarnokba. Itt is félhomály uralkodott, orrfacsaró kaszárnyabűz áradt mindenfelől. A fényűző karosszékekben, díványokon és a padlón mindenfelé köpenyükbe burkolózott rendőrök aludtak. Az előcsarnokot három oldalról körülölelő galérián fura alakok imbolyogtak a homályban. Andrej nem látta, van-e fegyverük. A süppedő futószőnyegen felrohant az emeletre, ahol a sajtóosztály irodái voltak. A széles folyosóra érve hirtelen elbizonytalanodott. Túl nagy volt a csend ebben a hatalmas épületben. Rendszerint rengetegen nyüzsögtek itt, írógépek zörögtek, telefonok csengtek, emberek beszéltek, főnökök ordítoztak, de most mindennek nyoma sem volt. Néhány iroda ajtaja tárva-nyitva állt, bent sötét volt, magán a folyosón is csak minden negyedik lámpa világított. Előérzete nem csapta be: a politikai konzultáns irodája zárva volt, helyettesének irodájában pedig két ismeretlen ült, egyforma szürke, állig begombolt kabátban, szemükre húzott kalapjuk is egyforma volt. — Elnézést — kezdte Andrej dühösen. — Hol találom a politikai konzultáns urat vagy a helyettesét? A kalapos fejek sietség nélkül fordultak felé. — Miért keresi? — kérdezte az alacsonyabb. Ennek az embernek az arca és a hangja hirtelen ismerősnek tűnt. Andrej kényelmetlenül és furcsán érezte magát attól, hogy ezt az embert itt találja. Semmi keresnivalója nem volt itt… Andrej erőt vett magán, és igyekezve tagoltan és határozottan beszélni, elmagyarázta, ki ő, és mit akar. — Jöjjön beljebb — szólt az ismerősnek tűnő alak. — Miért áll az ajtóban? Andrej belépett és körülnézett, de semmit nem látott: egyre ez a simára borotvált arc lebegett a szeme előtt. Hol látta már? Valami kellemetlen figura… és veszélyes is… Kár volt idejönnöm, csak az időt vesztegetem. Az alacsony, kalapos ember is elmélyülten fürkészte Andrej arcát. Csönd volt. A magas ablakokat súlyos függönyök takarták, a kinti lárma alig hallatszott. A kalapos kis ember hirtelen felpattant, és szorosan Andrej elé állt. Apró, pillátlan szürke szeme vibrált, hatalmas, kiugró ádámcsutkája izgatottan járt fel és alá. — Főszerkesztő? — szólalt meg a kis ember, és ebben a pillanatban Andrej végre ráismert, bambán elgyengült, lába reszketett, mert tudatosult benne, hogy őt is felismerték. A durva arc vigyorba rándult, kimutatva a ritkás fogsort, a kis ember leguggolt, és Andrej iszonyú fájdalmat érzett a hasában, mintha leszakadtak volna a belső részei, a szemét elborító zavaros ködön át hirtelen meglátta a viasszal fölkent padlót… Futni… menekülni… Agyában szikrák tűzijátéka villódzott, fölötte imbolygott, lassan forgott a távoli, sötét, repedések borította mennyezet… a rázuhant fojtogató ködből fehéren izzó tőrök ugrottak elő, és bordái közé fúródtak… megöl… ez megöl! A feje hirtelen többszörösére dagadt, és beszorult valami szűk, bűzös résbe, közben egy mennydörgő hang minden sietség nélkül mondogatta: “Nyugi, Dörzsölt, nyugi, nem kell most rögtön…” Andrej felüvöltött, szája megtelt valami meleg, sűr kásával, fuldokolva hányni kezdett. A szobában nem volt senki. A súlyos függönyt félrehúzták, az ablak nyitva állt, nedves, hideg levegő áradt be, valahonnan messziről lárma hallatszott. Andrej nagy nehezen négykézlábra tornázta magát, és a fal mellett kúszni kezdett. Az ajtóhoz. Ki innen… A folyosón újból elkapta a hányinger. Egy darabig kimerültén feküdt, majd megpróbált lábra állni. “Rosszul vagyok, nagyon rosszul” — gondolta. Leült, és az arcát tapogatta: nedves volt, és ragacsos. Hirtelen rádöbbent, hogy csak az egyik szemével lát. Fájtak a bordái, alig kapott levegőt. Fájt az állkapcsa, és kibírhatatlan, elviselhetetlen fájdalom hasogatta a lágyékát. “Az a rohadt Dörzsölt. Megnyomorított.” Andrej elsírta magát. Ült a földön, az üres folyosón, hátával nekidőlt az aranyozott díszítésnek, és sírt. Nem tudott erőt venni magán. Sírva, nagy nehezen felhajtotta a kabátja szárnyát, benyúlt a nadrágszíj alá. Iszonyúan fájt, ahogy megtapogatta magát, de nem ott, hanem kicsit följebb. A hasa fájt. Alsónadrágja nedves volt. Valaki döngő csizmákkal előrohant a folyosó mélyéről, és megállt fölötte. Piros arcú, feldúlt rendőr volt, sapkáját elhagyta valahol, tekintete zavart. Néhány másodpercig habozott, aztán száguldott tovább hanyatt-homlok. A folyosó mélyéről már rohant a nyomában a következő, futás közben tépve le magáról a zubbonyt. Andrej tudatáig csak ekkor ért el, hogy onnan, amerről ezek futottak, zűrzavaros- ordítozás hallatszik. Nagy erőfeszítéssel feltápászkodott, és még mindig hüppögve, a falnak támaszkodva megindult a lárma felé, félve meg-megtapogatta arcát, időnként megállt, összegörnyedve fogta a hasát. Eljutott a lépcsőig, és megkapaszkodott a síkos márványkorlátban. Lent, a hatalmas előcsarnokban sűrű emberkása fortyogott. Felfoghatatlan volt, mi megy ott végbe. A galéria hosszában felállított fényszórók hideg, vakító fénnyel árasztották el a lenti tömkeleget, amelyben szakállak, egyensapkák, rendőrségi vállbojtok aranyozott zsinórjai, feltűzött szuronyok, öklök, kopasz fejtetők sápadt foltjai kavarogtak, az egészből meleg, nyirkos bűz áradt a távoli mennyezet felé. Andrej becsukta a szemét, hogy ne lássa mindezt, és óvatosan, kezét váltogatva a korláton, hol háttal, hol oldalazva megindult lefelé, bár maga sem tudta, miért. Néhányszor megállt, hogy levegőt kapjon, fel-felnyögött, kinyitotta a szemét, lenézett, de a látványtól újra elfogta a rosszullét, megint becsukta a szemét, és folytatta a lefelé araszolást. Már csaknem leért a fordulóig, amikor végleg elhagyta az ereje, összeesett, és az utolsó néhány márványfokon legurult a lépcsőfordulóba. A lármán és az öntudatát elborító ködön át hirtelen meghallotta a rekedt üvöltést: “Oda nézz! Ez a mi Andrjuhánk! Fiúk, ölik a mieinket!” Amikor kinyitotta a szemét, Jura bácsit pillantotta meg maga mellett, az öreg borzas volt, vattakabátja rongyokban lógott, szakálla égnek állt, eszelős pillantású szeme kimeredt. És Andrej látta, amint Jura bácsi kinyújtott karral fölemeli a géppuskát, és folyamatosan üvöltve hosszú sorozatot küld a galéria, a fényszórók, a terem két sor ablaka felé… Arról, ami ezután következett, csak töredékes emlékképei maradtak, többször is elvesztette az eszméletét, ahogy hullámokban rátört a fájdalom és a rosszullét. Először az előtér közepén tért magához. Valószínűleg makacsul kúszott tovább négykézláb a nyitva álló, távoli kapu felé. Közben mozdulatlan testeken kellett átmásznia, keze meg-megcsúszott a hideg tócsákon. Közvetlen közelében valaki monoton hangon nyöszörgött: “Istenem, istenem, istenem…” A szőnyeget üvegcserép, töltényhüvelyek, vakolattörmelék borította. Kintről félelmetes alakok rohantak üvöltve egyenesen feléje, kezükben égő fáklya. Azután már az épületen kívül, az oszlopos feljárón eszmélt föl megint. Lábát szétvetve, tenyerével a hideg kőre támaszkodva ült, a térdén egy závárzat nélküli puska. Füstszag terjengett, lovak nyerítettek vadul, valahol géppuska kelepéit, de ezt Andrej alig érzékelte. Egyre azt ismételgette fennhangon, önmagát győzködve: “Itt agyontaposnak, itt biztosan agyontaposnak…” De nem taposták agyon. Az úttesten, a lépcsőtől távol tért megint magához. Arcát az érdes gránithoz szorította, fölötte egy higanygőzlámpa világított, a puska már nem volt meg, de mintha teste sem lett volna, csak a grániton fekvő arca, előtte pedig, a téren valami barbár tragédia zajlott. Látta, amint a teret övező lámpaoszlopok, a zárt körben felsorakozott szekerek mellett zúgva, dübörögve vonul egy páncélautó, géppuskatornya ide-oda fordulva tüzet okád, fénynyalábok pásztázzák a teret, a páncélautó előtt pedig felvetett fejjel menekül egy ló, maga után vonszolva szakadt istrángját… A szekerek közül hirtelen a páncélautó elé vágott egy ponyvával borított furgon, egy ló rémülten félreugrott, és halálra zúzta magát egy lámpaoszlopon. A páncélos fékezett, megfarolt, és a szabadon hagyott térségre ekkor kirohant egy magas, feketébe öltözött alak, nagy lendülettel eldobott valamit, majd a földre vetette magát. A monstrum alatt tűz lobbant fel, tompa dörrenés hallatszott, és a páncélozott szörnyeteg nehézkesen hátrazökkent. A fekete ruhás felpattant, megkerülte a páncélost, valamit bedugott a kémlelőnyílásán, gyorsan félreugrott, és Andrej ekkor ismerte fel: Fritz Geiger volt az. A páncélost belülről fény árasztotta el, valami robbant, és a kémlelőnyíláson kormos lángnyelv csapott ki. Fritz meggörnyedve, hosszú karját széttárva, oldalazva keringett a kocsi körül. A páncélozott ajtó felpattant, lángoló rongycsomó zuhant az aszfaltra, és átható üvöltéssel hempergett a földön, szikraesőt szórva maga körül… Aztán megint jött az ájulás, mintha leeresztettek volna valamilyen függönyt. Üvöltés, nem emberi sikolyok, lábdobogás. A lángoló páncélautóból égett fém és benzin bűze áradt. Fritz Geiger a fehér karszalagosok tömegéből fejjel kimagasodva parancsokat osztogatott ordítva, hosszú karjával hadonászva mutogatott erre-arra, arcát és borzas szőke haját korom borította. Más fehér karszalagosok a polgármesteri hivatal előtti lámpaoszlopok körül sürgölődtek, néhányan felmásztak az oszlopokra, és hosszú, a szélben lengedező köteleket engedtek le róluk. A lépcsőn lefelé lökdöstek valakit, aki vadul ellenkezett, kézzel-lábbal védekezett, valaki magas, szinte női hangon, fültépően sikoltozott. A lépcsőt hirtelen teljesen ellepte a tömeg, sötét szakállas arcok gomolyogtak mindenfelé, fegyverek csörömpöltek. A sikítás abbamaradt, egy vonagló, rángatózó, sötét test emelkedett fölfelé a lámpaoszlopra. A tömegből lövések dördültek, a rángatózó lábak elernyedtek, kinyúltak, és a sötét test lassan forogni kezdett a levegőben. Andrej legközelebb rettenetes rázkódástól tért magához. Feje ide-oda gördült egy merev, erős szagú batyun. Utazott, vitték valahova. Ismerős hang ismételgette dühödten: “Gyia, te, gyia! Hogy a fenébe… Mozogj már!” És közvetlenül előtte, a fekete égbolt hátterén égett a polgármesteri hivatal. Az ablakokból lángnyelvek csaptak ki, szikraesőt szórtak a feketeségbe, látni lehetett, hogy a lámpaoszlopokon függő, megnyúlt testek könnyedén himbálóznak. MÁSODIK FEJEZET Megmosdatva, átöltöztetve, jobb szemén kötéssel, félig fekve, félig ülve a karosszékben, Andrej komoran figyelte, hogyan kanalaz mohón, egyenesen a lábosból valami gőzölgő ételt Jura bácsi és Stas Kowalsky, akinek szintén kötés volt a fején. A kisírt szemű Selma ott ült mellette, hüppögve kapkodott levegő után, egyre Andrej kezét próbálta megfogni. Haja borzasán meredezett, szemfestéke szétmázolódott, arca felpuffadt a sírástól, piros foltok virítottak rajta. Nagyon furcsán festett kacér, áttetsző kis köntösében, amelynek elejét teljesen átitatta a szappanos lé. — Alaposan el akarta látni a bajodat — magyarázta Stas, anélkül hogy félbeszakította volna az evést. — Szándékosan csinálta, érted, módszeresen megdolgozott, hogy jó ideig emlékezz rá. Ismerem ezt, egyszer a kék huszárok ugyanígy vettek engem is kezelésbe. Csakhogy nekem jobban kijutott, már csizmás lábbal kezdtek rugdalni, amikor, hála a Szűzanyának, kiderült, hogy nem én vagyok az, akit kerestek… — Betörték az orrodat, oda se neki — biztatta Jura bácsi is. — Az orr nem számít, törötten is elmegy… A bordáid meg — legyintett a kanállal hadonászva —, tudod, hányszor törtem el a bordáimat? Az a fontos, hogy a beleid, a májad meg a többi sértetlen… Selma sóhajtozva megint Andrej keze után nyúlt. Andrej ránézett, és azt mondta: — Ne bőgj! Menj, öltözz át, és egyébként is… Selma engedelmesen felállt, átment a másik szobába. Andrej valami keményet érzett a szájában, kivette. — Kiverték a tömést a fogamból — mondta. — Tényleg? — csodálkozott Jura bácsi. Andrej megmutatta. Jura bácsi megnézte, és fejét csóválta. Stas is megcsóválta a fejét, és megint szónokolni kezdett. — Furcsa. Nekem akkor, tudod, három hónapig feküdtem utána, szóval akkor kipotyogott az összes fogam. Az asszony mindennap borogatta a bordáimat. Aztán meghalt, én meg, látod, élek. — Három hónap, az is valami? — mondta Jura bácsi megvetően. — Amikor Jelnya alatt egy lövedék leszakította a fél hátsómat, fél évig hányódtam kórházról kórházra. Az már nem tréfadolog, ha a hátsód leszakad, barátocskám! Mert az összes fontos ér ott fut össze. Én meg csak annyit éreztem, hogy valami hatalmasan elzúg mögöttem, és megüt. A fiúk kérdezik, ez meg mi a fene, hol a feneke? És ha hiszed, ha nem, teljesen letépte rólam a nadrágot, a lábam szárán még csak-csak maradt valami, de följebb semmi! — Lenyalta a kanalat. — Fegyka Cseparjovnak a fejét szakította le. Ugyanaz a lövedék. Stas is lenyalta a kanalát, és egy darabig némán bámultak a lábosba. Stas egy idő után finoman köhintett, és ismét belemerítette kanalát a párolgó ételbe. Jura bácsi követte példáját. Előkerült Selma. Andrej ránézett, majd elfordult. Kirittyentette magát az ostoba némber. Magára aggatta hatalmas fülbevalóit, kivágott blúzt vett föl, kifestette magát, mint valami szajha… Az is, szajha… Andrej rá sem tudott nézni, hogy tűnne el végleg a fenébe… Milyen kínos volt, először az előszobában, aztán a fürdőszobában, amikor Selma, teli torokból bőgve, lerángatta róla a nedves alsónadrágot, és Andrej meglátta a hasán, az oldalán a kék és fekete foltokat, és megint elsírta magát az önsajnálattól és a gyengeségtől… És Selma persze megint részeg, minden istenáldott nap részeg, most is, míg átöltözött, biztosan meghúzta az üveget… — Ez a doktor — mondta Jura bácsi elgondolkodva —, ez a kopasz, aki itt volt, hol láttam már? — Valószínűleg itt, nálunk — mondta Selma elbűvölően mosolyogva. — A szomszéd lépcsőházban lakik. Most mi a foglalkozása, Andrej? — Tetőfedő — közölte Andrej borúsan. Selma ezzel a kopasz orvossal is lefeküdt, tudta az egész ház. A doki nem is igen csinált titkot a dologból. Egyébként a többiek sem. — Hogyhogy tetőfedő? — értetlenkedett Stas, félúton megállt a kanál a kezében. — Hát csak úgy — mondta Andrej. — Befedi a tetőket, meg betakarja a nőket… — Nagy nehezen talpra állt, cigarettát vett elő a komódból. Már megint hiányzott két csomag. — A nők, az még rendben van — motyogta elképedve Stas. — Na de a tető? Nem esik le? Végül is orvos… — Á, ezek itt a Városban folyton kitalálnak valamit — jegyezte meg epésen Jura bácsi. Kanalát, amelyet éppen bele akart meríteni a lábosba, letette inkább. — így volt ez nálunk, Tyimofejevkában is, rögtön a háború után. Egy grúzt küldtek hozzánk kolhozelnöknek, korábban politikai tiszt volt… Megszólalt a telefon. Selma vette föl a kagylót. — Igen… igen — mondta. — Nem, beteg, nem tud odamenni… — Add ide a kagylót! — szólt rá Andrej. — Az újságtól hívnak — suttogta Selma, tenyerével eltakarva a mikrofont. Andrej kinyújtotta a kezét. — Add ide! — ismételte meg, emelt hangon. — És ne akarj helyettem dönteni. Selma átadta a kagylót, és a cigarettacsomag után nyúlt. A keze remegett, és remegett a szája széle is. — Itt Voronyin — mondta Andrej a telefonba. — Andrej? — szólalt meg Kenszi hangja. — Hová tűntél? Már mindenütt kerestelek. Mit csináljunk? A Városban fasiszta hatalomátvétel zajlik. — Már miért volna fasiszta? — képedt el Andrej. — Bejössz a szerkesztőségbe? Vagy tényleg beteg vagy? — Megyek, természetesen megyek. De magyarázd meg… — Van mindenféle listánk, névsorunk — hadarta sietősen Kenszi. — A levelezők, a tudósítók és így tovább… Az archívum… — Értem — felelte Andrej. — De miért gondolod, hogy fasiszta? — Nem gondolom, hanem tudom — vágta rá türelmetlenül Kenszi. Andrej a fogát csikorgatta, felnyögött. — Várj — mondta ingerülten. — Ne kapkodj! — Lázasan gondolkodott. — Rendben van, készíts elő mindent, máris indulok. — Igyekezz! — mondta Kenszi. — Csak légy óvatos az utcán. Andrej letette a kagylót, és a farmerekhez fordult. — Fiúk, mennem kell — mondta. — Elvisztek a szerkesztőségig? — Hát persze, elviszünk — bólintott Jura bácsi. Már felkelt az asztaltól, menet közben sodorva magának egy cigarettát. — Gyerünk, Stas, ne ücsörögjünk itt. Mi itt üldögélünk, azok meg közben átveszik a hatalmat. — Igaz — értett vele egyet bánatosan Stas, és ő is föltápászkodott. — Micsoda bolondokháza kerekedik ebből. Megdöntötték az egész főnökséget, fölkötöttek egy csomó embert, a Nap meg mégsem világít… Hogy a fenébe, hová is tettem a géppuskámat? Végigszimatolta a szobasarkokat, szörnyűséges géppuskáját keresve, Jura bácsi sietség nélkül magára rángatta szakadt vattakabátját, Andrej is föltápászkodott, hogy a kabátjáért induljon, de útját állta a nagyon sápadt és nagyon eltökélt Selma. — Veled megyek — jelentette ki azzal a különösen pimasz hangsúllyal, ahogyan rendszerint a veszekedéseket kezdte. — Eressz! — mondta Andrej, és ép karjával megpróbálta félretolni a lányt. — Nem engedlek — jelentette ki Selma. — Vagy magaddal viszel, vagy te sem mész sehova! — Félre az útból! — ordított rá Andrej önuralmát vesztve. — Épp te hiányzol ott, hülye tyúk! — Nem engedlek el — mondta Selma gyűlölködve. Andrej hatalmas pofont kent le neki. Csönd lett. Selma nem mozdult, sápadt arcán vörös foltok ütköztek ki, ajkát keskeny vonallá harapta össze. Andrej lehiggadt. — Bocsáss meg — préselte ki magából. — Nem engedlek el — ismételte meg Selma egészen halkan. Jura bácsi krákogott, és csak úgy mellesleg megjegyezte: Egyébként ahogy a dolgok most állnak, nem jó egy asszonyt egyedül hagyni eg — lakásban… — Ez igaz — kapott a szón Stas. — Nem lenne most jó neki egyedül, de ha velünk van, senki sem bántja, mi farmerek vagyunk… Andrej még mindig ott állt Selmával szemben, és őt nézte. Igyekezett legalább most és legalább valamit megérteni ebből az asszonyból, és mint soha, most sem értett semmit. Selma kurva, született kurva, isten kegyelméből való kurva, ez az egy világos volt. Ezt Andrej már régen értette. Selma szerette őt, Andrejt, már a legelső napon beleszeretett, ezt is tudta, de tudta azt is, hogy ez egyetlen pillanatig sem gátolta Selmát semmiben. Arra pedig, hogy magára marad a lakásban, Selma fütyülne, nem félt ő soha semmitől. Andrej ezzel is tökéletesen tisztában volt. Külön-külön minden kis részletet értett és tudott, de együtt az egészet… — Jól van — mondta. — Öltözz! — A bordáid nem fájnak? — érdeklődött Jura bácsi, hogy másra terelje a figyelmet. — Nem vészes — dünnyögte Andrej. — Most elviselhető. Kibírom. Igyekezett senkire sem nézni, zsebre vágta a cigarettát, a gyufát, majd megállt a tálalószekrény előtt, amelynek hátsó szögletében, abroszok és szalvéták alatt ott lapult Donald pisztolya. Magához vegye, vagy inkább ne? Megpróbált maga elé képzelni különböz helyzeteket, amelyekben jól jönne a fegyver, és végül úgy döntött, inkább hagyja, ahol van. Vigye el az ördög, valahogy majdcsak boldogulok. Nem akarok én harcba keveredni… — Indulunk? — kérdezte Stas. Már az ajtóban állt, és bekötözött fejét óvatosan bújtatta át a gépfegyver szíján. Selma mellette állt, hosszú kötött kabát-ját vette magára a kivágott ruha fölé, karján köpeny. — Indulás! — vezényelt Jura bácsi. — Vedd le a fülbevalód! — vetette oda Selmának Andrej, és kilépett a lépcsőházba. Megindultak lefelé. Az emeleteken, a lépcsőfordulókban a sötétben összebújva sugdolóztak a lakók, de a fegyvereseket meglátva rémülten elhallgattak és félrehúzódtak. Valaki megszólalt: “Ez Voronyin…”, és rögtön oda is kiáltott neki: — Szerkesztő úr, mi történik a Városban? Andrejnek nem volt érkezése válaszolni, mert a kérdezőre mindenfelől rápisszegtek, valaki pedig baljós suttogással korholta: “Te hülye, nem látod, hogy most hurcolják el?” Selma hisztérikusan vihogott. Kiértek az udvarra, felkapaszkodtak a szekérre, Selma Andrej vállára terítette a kabátot. Jura bácsi hirtelen megszólalt: “Maradjatok csöndben!” Hallgatóztak. — Valahol lőnek — mondta halkan Stas. — Méghozzá hosszú sorozatokat — tette hozzá Jura bácsi. — Nem kímélik a lőszert… Honnan veszik? Tíz darab patronért egy fél liter kisüstit is elkérnek, itt meg csak úgy okádják… Hoo-oó — kiáltott fel hirtelen. — Indulás! A szekér zörögve bekanyarodott a kapu alá. A házmesterlakás lépcsőjén lapáttal és seprűvel a kezében ott állt az aprócska Van. — No nézd csak, Ványa! — kiáltott Jura bácsi, és megállította a lovakat. — Szervusz, Ványa. Hát te mit csinálsz itt? — Összesöpröm a szemetet — felelte Van mosolyogva. — Hagyd a csudába a seprést — mondta Jura bácsi. — Inkább gyere velünk, minisztert csinálunk belőled, selyemben-bársonyban jársz majd, autón furikázol! Van udvariasan nevetett. — Elég már, Jura bácsi — szólt közbe türelmetlenül Andrej. — Induljunk! Nagyon fájt az oldala, kényelmetlen ülés esett a szekéren, és már sajnálta, hogy nem vágott neki gyalog. Észre sem vette, hogy nekidől Selmának. — Na jó, Ványa, ha nem akarod, hát nem — határozott Jura bácsi. — De készülj a miniszterségre! Fésülködj meg, moss nyakat… Na jó, induljunk — és meglegyintette a lovakat a gyeplővel. Csörömpölve kifordultak a Fő utcára. — Nem tudod, kié ez a szekér? — kérdezte hirtelen Stas. — Tudja a fene — felelte Jura bácsi rá sem pillantva. — A ló mintha azé az akadékoskodó alaké lenne… tudod, aki a szakadék mellett lakik, olyan vörös… ragyás képű, kanadai vagy miféle… — Biztosan káromkodik a lova miatt — jegyezte meg Stas. — Az ugyan nem — felelte Jura bácsi. — Megölték. — Megölték? — kérdezett vissza Stas, majd elhallgatott. A Fő utca néptelen volt, súlyos éjszakai köd burkolta be, holott délután ötre járt az idő. Előttük távolabb vöröses volt a köd, és mintha nyugtalanul vibrált volna. Időnként éles fény villant fel, talán fényszórók, talán erős autólámpák, és a ködben tompán visszhangozva, néha még a kocsizörgést, a paták zaját is elnyomva fegyverropogás hallatszott. Valami történt ott elöl. Az utca két oldalán sok helyen világosak voltak az ablakok, ám többnyire csak az emeleti lakásokban. A bezárt boltok és üzletek előtt nem állt sor, de Andrej észrevette, hogy néhány kapualjban emberek lapulnak, óvatosan ki-kinéznek, aztán újra elrejtőznek, a legelszántabbak kiléptek a járdára, és arrafelé bámultak, ahonnan a lövések hallatszottak a ködben. Néhol mozdulatlan, fekete zsákra emlékeztető valamik feküdtek az úton, Andrej először nem is értette, mi lehet az, csak egy idő múlva döbbent rá, hogy döglött páviánokat lát. A téren, a sötét iskolaépület mellett egy magányos ló legelt. A rázkódó, zörgő szekéren ülve mindnyájan hallgattak. Selma csöndben megkereste Andrej kezét, ő pedig megadva magát a fájdalomnak és fáradtságnak, nekidőlt a lány meleg vallanak, és lecsukta a szemét. “Rosszul vagyok — gondolta. — Jaj, nagyon rosszul… Miért kell Kenszinek pánikot keltenie, még hogy fasiszta fordulat… Egyszerűen mindenki megvadult a félelemtől, a haragtól, a reménytelenségtől… A Kísérlet, az Kísérlet.” A szekér váratlanul megrándult, és a kerékzörgést elnyomva olyan iszonyatos és vad üvöltés hangzott fel, hogy Andrej azonnal felriadt, egész testét elöntötte a veríték, felegyenesedett, és vadul körülnézett. Jura bácsi kegyetlenül szitkozódva teljes erőből húzta a gyeplőt, hogy visszafogja a rémült lovat. Tőlük baka pedig, a járdán nem emberi, ugyanakkor mégis teljesen emberi, félelemmel és fájdalommal teli hangon sikítva száguldott egy eleven tűzgomolyag, szikrákat szórva maga körül. Mielőt Andrej magához tért és fölfogta volna, miről van szó, Stas fürgén leugrott a szekérről, és két rövid sorozatot adott le erre az eleven fáklyára. A lángoló gomolyag bukfencet vetett a járdán, még utoljára panaszosán felsírt, majd elnémult. — Megkínozták a szerencsétlent — mondta Stas rekedten, és végre Andrej is megértette, hogy egy pávián, egy égő pávián volt az. Most mozdulatlanul feküdt a járdán, még mindig lassú lánggal égett, és fojtó bűzzel árasztotta el az utcát. Jura bácsi megint elindította a lovat, a szekér továbbgurult, Stas pedig mellette ment, karját a kocsi oldalára téve. Andrej nyakát nyújtogatva nézett előre az egyre világosabban derengő, vöröses ködbe. Igen, ott elöl valami történt, valami teljességgel érthetetlen dolog — üvöltözés, lövések, motorbőgés hallatszott, időnként éles, málnaszín fény villant föl, majd rögtön ki is aludt. — Figyelj csak, Stas — szólalt meg váratlanul Jura bácsi, oda sem nézve. — Fuss előre, testvér, nézd meg, mi történik ott. Én meg majd lassan, óvatosan megyek utánad. — Jó — felelte Stas, és hóna alá csapva géppisztolyát előre futott, a házfalak mellé húzódva. A derengő ködben hamar eltűnt a szemük elől, Jura bácsi pedig egyre lassabb ügetésre fogta, végül meg is állította a lovat. — Helyezkedj el kényelmesebben — suttogta Selma. Andrej vállat vont. — Nem volt semmi olyasmi — suttogott tovább Selma. — A házbizalmi volt az, végigjárt minden lakást, azt kérdezgette, nem rejteget-e valaki fegyvert… — Hallgass — sziszegte Andrej. — Becsületszavamra — súgta Selma. — Csak egy percre jött be, már éppen menni készült… — Nadrág nélkül? — érdeklődött hidegen Andrej, és kétségbeesetten igyekezett megszabadulni az undorító emlékképtől: erőtlenül csimpaszkodva Jura bácsiba és Stasba, tulajdon lakása előszobájában egy világos szemű fickóra bámul, aki zavartan húzza össze magán a fürdőköpenyt, amely alól kilátszik flanel alsónadrágja. És a pasas válla mögül a részeg Selma pislog undorítóan ártatlan képpel. És az ártatlanságot az ijedelem, majd a kétségbeesés váltja fel azon az arcon. — De hát az az ember úgy, fürdőköpenyben járta végig a lakásokat — suttogta Selma. — Fogd be már a szád! — mondta Andrej. — Hallgass el, az ég szerelmére! Nem vagyok a férjed, te nem vagy a feleségem, mi közöm ehhez az egészhez? — De én csak téged szeretlek, kedvesem — súgta Selma kétségbeesetten. — Egyedül csak téged… Jura bácsi hangosan köhögni kezdett. — Jön valaki — mondta. Előttük a ködből hatalmas tömeg körvonalai bontakoztak ki, az árnyék közeledett, majd fényszórók villantak fel. Egy hatalmas dömper jött velük szembe, majd húszlépésnyire a szekértől hörgő motorral megállt. Valaki vezényszavakat kiáltott, néhány ember leugrott a kocsiról, és szétfutott a járdán. Csapódott a kocsiajtó, egy sötét figura elindult a szekér felé. — Idejön — szólalt meg Jura bácsi. — Figyelj, Andrej… te meg se szólalj. Én beszélek. Az ember odaért a szekérhez. Láthatóan úgynevezett milicista volt, rövid kabátjának mindkét ujján fehér karszalaggal. Vállán puska lógott. — Á, farmerek — szólalt meg a milicista. — Adjisten, fiúk! — Adjisten, ha nem tréfálsz — válaszolta Jura bácsi rövid hallgatás után. A milicista tétovázott, határozatlanul körülnézett, majd zavartan kibökte: — Nincs egy kis eladó kenyeretek? — Más nem kéne? — mondta Jura bácsi. — És egy kis hús, egy kevés krumpli…? — Nincs — vetette oda Jura bácsi. A milicista végképp zavarba jött, fintorgott, nagyot sóhajtott, a teherautója felé nézett, majd szinte megkönnyebbülten felordított: “Ott is van egy! Hé, vakok vagytok? Ott fekszik egy égett!” Lúdtalpasan kacsázva elrohant a járda felé. Látták, amint hadonászva utasításokat osztogat, csüggeteg emberei pedig kelletlenül, fogcsikorgatva vonszolnak valami sötét tárgyat, majd föllendítik a dömperre. — Krumpli kéne neki — morogta Jura bácsi. — Meg hús… A dömper megindult, és közvetlenül mellettük húzott el. égett szőr és hús iszonyatos bűze áradt belőle. A billenőszekrény pereméig meg volt rakva, a gyengén megvilágított házfal hátterén kirajzolódtak a torz, görbe sziluettek. Andrej hirtelen libabőrös lett: ebből az iszonyatos halomból kifehérlett egy széttárt ujjú emberi kéz. A csüggeteg rakodók egymásba és a billencs peremébe kapaszkodva a sofőrfülke mögött álltak. Öten-hatan voltak, csupa jól öltözött, kalapos ember. — A dögöket takarítják el — szólalt meg Jura bácsi. — Nagyon helyes. Ki velük a szeméttelepre. Aha, Stas integet. Elöl, a megvilágított ködben látni lehetett Stas magas, esetlen alakját. Amikor a szekér mellé ért, Jura bácsi hirtelen lehajolt hozzá a bakról, merően rábámult, és szinte rémülten kérdezte: — Mi van veled, testvér? Mi történt? Stas válasz nélkül megpróbált felugrani a szekérre, de lecsúszott, hangosan csikorgatta a fogát, mindkét kézzel belekapaszkodott a kocsi oldalába, és valamit motyogott. — Mit mond? — kérdezte súgva Selma. A szekér lassan gördült arrafelé, ahol mind hangosabban bőgtek a motorok, lövések dördültek, Stas pedig a szekér oldalába kapaszkodva mellettük lépkedett, mintha nem lenne ereje ahhoz, hogy felkapaszkodjon, míg végre Jura bácsi lehajolva fel nem húzta maga mellé a bakra. — Mi van veled? — dörrent rá hangosan Jura bácsi. — Át lehet jutni? Beszélj már értelmesen, ne nyögdécselj! — Szűzanyám! — szólalt meg végre érthetően Stas. — De hát miért csinálják? Ki adott erre parancsot? Jura bácsi hangosan csettintve visszafogta a lovat. — Nem, hajts csak, hajts — szólt rá Stas. — Át lehet menni. Csak ne nézzetek oda… Páni — fordult Selmához —, maga egyáltalán ne nézze, forduljon el, nézzen arra, vagy inkább ne nézzen sehova… Andrejnek összeszorult a torka, Selmára pillantott, és látta, hogy a lány szeme hatalmasra tágult. — Indíts már, Jura, indíts…Hajtsd meg ezt a gebét, ne kíméld! Menjünk minél gyorsabban! — ordította Stas. — Rohanjunk, rohanjunk! A ló vágtatni kezdett, kiértek a házak közül, a köd hirtelen eloszlott, kitárult előttük a Pávián körút. Nyilvánvaló volt, hogy innen jön a lárma. A teret félkörben teherautók zárták körül, motorjuk üresen járt. A kocsikon és közöttük fehér karszalagos emberek álltak, a lángoló fák és bokrok között pedig sikoltozva, üvöltve csíkos pizsamás emberek és a félelemtől őrjöngő páviánok rohangáltak. Egymásnak ütköztek, elestek, felkapaszkodtak a még ép fákra, lezuhantak az ágakról, igyekeztek a bokrok közt megbújni, a fehér karszalagosok eközben szakadatlanul lőtték őket puskából és géppisztolyból. Az úton mozdulatlan testek heveitek mindenfelé, némelyik lángolt, füstölt. Az egyik teherautóról hosszú, füstöt okádó lángnyelv csapott ki sziszegve, és egy újabb, kapaszkodó majmok fekete fürtjeivel borított fa borult lángba hatalmas fáklyaként. Valaki elviselhetetlenül magas fejhangon felsikoltott, minden zajt elnyomva: “Én egészséges vagyok! Ez tévedés! Én normális vagyok! Ez tévedés…” Andrej a szekéren rázkódva és zötykölődve, a bordáiba hasító éles fájdalommal, verítékben úszva érzékelte mindezt, szinte belevakult és belesüketült, amint elrohantak mellette, és egy perc múlva maguk mögött hagyták, újra körülvette őket a derengő köd. Ám Jura bácsi, dühödten ordítva és a gyeplővel csépelve még sokáig hajszolta a lovat. “Az ördög tudja, mi ez — hajtogatta magában fásultan, Selmának dőlve. -Az ördög tudja, mi ez… Hiszen ezek őrültek, eszüket vesztették a vértől… őrültek kerítették hatalmukba a Várost, véres kez őrültek, most vége mindennek, ezeket nem lehet megállítani, most majd mi következünk…” A szekér hirtelen megállt. — No nem — szólt Jura bácsi, és hátrafordult. — Ezt nem lehet… — A zsákok közt kotorászva előhúzott egy jókora butéliát, fogával kihúzta a dugót, és hatalmas kortyokat nyelt egyenesen az üvegből. Továbbadta az italt Stasnak, megtörölte a száját. — Szóval kiirtjátok őket… Kísérlet… No, szép… — Elővett egy összehajtogatott újságot, akkurátusán letépte a sarkát, majd dohány után kotorászott. — Keményen csináljátok. Nagyon keményen. Túlságosan is… Stas odanyújtotta az üveget Andrejnek, de ő csak fejét rázta. Selma a palack után nyúlt, kétszer is meghúzta, majd visszaadta Stasnak. Mindannyian hallgattak. Jura bácsi vadul füstölt, mély hangon morgott, mint valami hatalmas kutya, majd hirtelen megfordult, és megragadta a gyeplőt. Már csak egy háztömbnyire voltak az Ülőke utca sarkától, amikor megint fény tört át előttük a ködön, és szörnyű hangzavar hallatszott. A fényszórók megvilágította kereszteződésben hatalmas tömeg hullámzott, tolongott. Teljesen elzárták az utat, lehetetlen volt átjutni. — Valamiféle népgyűlés — szólt hátra Jura bácsi. — Ez már csak így van — bólintott fásultan Stas. — Ha már lövöldöznek, akkor feltétlenül gyűléseznek is… Nem lehet kikerülni? — Várj csak, testvér, miért kerülnénk ki? — mondta Jura bácsi. — Meg kell hallgatni, mit mondanak az embereknek. Hátha mondanak valamit a Napról is. Nézd csak, ezek itt a mieink. A lárma elcsitult, és a tömeg fölött a hangszórókból felhangzott egy dühödten erőlköd hang: — Megismétlem: könyörtelenül! Megtisztítjuk a Várost… a mocsoktól… a szeméttől… minden és mindenfajta ingyenélőtől… Lámpavasra a tolvajokkal! — A-a-a! — zúgott fel a tömeg. — Lámpavasra a korrupt hivatalnokokkal! — A-a-a! — Felkötünk mindenkit, aki kezet emel a népre! — A-a-a! Andrej most meglátta a szónokot. A tömeg közepéből kiemelkedett egy katonai járm páncélozott teteje, amelynek peremébe mindkét kezével belekapaszkodva, a fényszórók kékes fényében a kiáltástól tágra nyílt szájjal ott ingadozott előre-hátra a feketébe öltözött, nyúlánk volt Wehrmacht-altiszt, jelenleg a Radikális Újjászületés Pártjának vezetője, Friedrich Geiger. — És ez még csak a kezdet! Mi megteremtjük a városban az igazán népi, az igazán emberi rendet, a mi rendünket! Semmi közünk holmi Kísérletekhez! Nem vagyunk tengerimalacok! Nem vagyunk kísérleti nyulak! Emberek vagyunk! A mi fegyverünk a józan ész és a lelkiismeret! Senkinek nem engedjük meg, hogy rendelkezzék a sorsunkról! A sorsunkról mi magunk döntünk! A nép sorsát a nép veszi kezébe! Az emberek sorsát az emberek! A nép az én kezembe tette le sorsát! A jogait! A jövőjét! És én esküszöm! Méltó leszek a bizalomra!.. — A-a-a! — Könyörtelen leszek! A nép nevében! Kegyetlen leszek! A nép nevében! Nem tűröm a széthúzást! Elég volt az emberek közti harcból! Nem kellenek kommunisták! Nem kellenek szocialisták! Nem kellenek kapitalisták! Nem kellenek fasiszták! Elég volt az egymás elleni küzdelemből! Egymásért fogunk harcolni! — A-a-a! — Nem kellenek pártok! Nem kellenek nemzetek! Nem kellenek osztályok! Mindenkit, aki a széthúzást hirdeti — felkötni! — A-a-a! — Ha a szegények tovább harcolnak a gazdagok ellen, ha a kommunisták tovább harcolnak a kapitalisták ellen, ha a feketék tovább harcolnak a fehérek ellen, eltaposnak minket! Megsemmisítenek!.. De ha mi vállvetve felsorakozunk! Fegyverrel a kézben! Vagy fejtőkalapáccsal! Vagy kaszával! Akkor nincs erő, amely megtörhetne minket! A mi fegyverünk — az egység! A mi fegyverünk — az igazság! Bármilyen kegyetlen legyen is! Igen, csapdába csaltak minket. De esküszöm, túl nagy a vad ehhez a csapdához! A tömeg már megint üdvrivalgásba kezdett volna, de hirtelen mindenki elnémult. Felragyogott a Nap. Tizenkét nap után először felragyogott, aranykorongként lángolt a megszokott helyen, vakított, égette a szürkére fakult arcokat, elviselhetetlenül csillogott az ablaküvegeken, életre keltett milliónyi színt — a távoli tetők fölött gomolygó fekete füstöt is, a fák megperzselődött lombjának fakóságát és a lehullott vakolat helyén virító téglák vörösét is. A tömeg vadul felüvöltött, és Andrej velük ordított. Valami elképzelhetetlen dolog ment végbe. Kalapok, sapkák repültek a magasba, az emberek összeölelkeztek, sírtak, valaki a levegőbe lőtt, egy másik vad boldogságában téglazáport zúdított a fényszórókra. Fritz Geiger pedig, aki föléjük magasodott, mint az Isten, aki azt mondta, “legyen világosság”, hosszú, fekete karjával a Napra mutatott, és kimeredt szemmel büszkén fölvetette az állat. Majd hangja ismét szétáradt a tömeg fölött: — Látjátok?! Máris megrémültek! Tőletek félnek! Tőlünk! De már késő, uraim! Késő! Megint ránk akarjátok csukni a csapda fedelét? Csakhogy az emberek már kitörtek belőle! Nincs kegyelem az emberiség ellenségeinek! A spekulánsoknak! Az ingyenélőknek! A népvagyon elrablóinak! A Nap megint velünk van! Kiragadtuk az emberiség ellenségeinek fekete mancsából! És többé soha nem adjuk ki a kezünkből! Senkinek! — A-a-a!!! Andrej felocsúdott. Stas eltűnt a szekérről. Jura bácsi szélesre terpesztett lábbal állt a bakon, a géppuskát magasba emelve rázta, és vörös tarkójáról ítélve nyilván ő is tagolatlanul üvöltött. Selma sírt, és öklével Andrej hátát verte. “Ügyes — gondolta Andrej. — De annál rosszabb ránk nézve. Mit ülök itt? Rohannom kellene, én meg itt ülök…” A rátörő fájdalmat legyűrve leugrott a szekérről. Körülötte kavargott, ordított a tömeg. Andrejnek át kellett verekednie magát az emberek közt. Eleinte még megpróbálta óvni magát, a könyökével védekezett, de abban az őrjöngő kavarodásban nem ért az semmit. A fájdalomtól, a rá-rátörő hányingertől verítékben úszva törtetett előre, lábakra taposott, embereket lökött félre, végre sikerült kiverekednie magát az Ülőke közbe. Közben egyre üldözte Geiger hangja: — A gyűlölet! A gyűlölet vezet minket! Elég az álságos szeretetből! Elég az emberiség ellenségeinek Judás-csókjaiból! Én magam adok példát a szent gyűlöletből! Én robbantottam föl a véres kezű zsandárok páncélosát! A szemetek láttára! Én adtam parancsot, hogy akasszák föl a tolvajokat és gengsztereket! A szemetek láttára! Vaskézzel kiseprűzöm a Városból a mocskot és a gazembereket! A szemetek láttára! Én nem kímélem magamat! És megszentelt jogot kaptam arra, hogy ne kíméljek másokat! Andrej elérte a szerkesztőség épületét. A kapu zárva volt. Dühösen belerúgott, az üveg megcsörrent. Teljes erejéből dörömbölni kezdett, közben halkan szitkozódott. Kinyílt a kapu. A küszöbön a Mentor állt. — Gyere be — szólt, és félreállt, hogy utat adjon. Andrej bement. A Mentor bezárta mögötte a kaput, és felé fordult. Arca sápadt, elkínzott volt, szeme alatt sötét karikák,] időnként megnyalta az ajkát. Andrejnek összefacsarodott a szíve: még sosem látta a Mentort ilyen megtörtnek. — Ilyen rossz a helyzet? — kérdezte elcsukló hangon. — No hisz… — mosolyodott el halványan a Mentor. — Nem sok jóra lehet számítani. — És a Nap? Miért kapcsolták ki? — kérdezte Andrej. A Mentor összekulcsolt kanál fel és alá járkált az előcsarnokban. — Nem mi kapcsoltuk ki — mondta szomorúan. — Baleset. Nem szerepelt a tervben. Erre senki sem számított. — Senki sem számított rá — ismételte Andrej keserűen. Levetette kabátját, és a poros díványra dobta. — Ha nem marad Nap nélkül a Város, mindez nem történt volna meg… — A Kísérlet kicsúszott az ellenőrzésünk alól — motyogta a Mentor elfordulva. — Kicsúszott az ellenőrzés alól… — ismételte megint Andrej. — Nem hittem volna, hogy ez megtörténhet. A Mentor bizalmatlan pillantást vetett rá. — Nos… bizonyos szempontból igazad van. így is lehet szemlélni a dolgokat… Csakhogy az ellenőrizetlen Kísérlet is Kísérlet. Valószínűleg némi változtatásra lesz szükség… Újra kell szabályozni… Úgyhogy retrospektíve — retrospektíve! — ezt az egyiptomi sötétséget a Kísérlet elidegeníthetetlen, beprogramozott részének kell majd tekinteni. — Retrospektíve… — mondta utána megint Andrej. Vak düh kerítette hatalmába. — És mit parancsol, mi most mit tegyünk? Mentsük az irhánkat? — Igen. Mentsétek. És mentsetek másokat. — Kit? — Mindenkit, akit lehet. Mindent, amit lehet. Mert az elképzelhetetlen, hogy senkit és semmit ne lehessen megmenteni. — Mi mentjük a bőrünket, Fritz Geiger pedig folytatja a Kísérletet? — A Kísérlet, az Kísérlet marad — vetette ellen a Mentor. — Hát persze — mondta Andrej. — A páviánoktól Fritz Geigerig. — Igen. Fritz Geigerig és Fritz Geiger révén és tekintet nélkül Fritz Geigerre. Végül is egy Fritz Geiger miatt nem lövi főbe magát az ember. A Kísérletnek folytatódnia kell. Hiszen az élet minden Fritz Geigertől függetlenül megy tovább. Ha csalódtál is a Kísérletben, gondolj az életért való küzdelemre… — Az életért való küzdelemre — mondta Andrej keserű nevetéssel. — Miféle élet lesz ez?! — Az tőletek függ majd. — És maguktól? — Tőlünk nagyon kevés függ. Ti sokan vagytok, minden a ti döntésetektől függ, nem a miénktől. — Korábban máshogy beszélt — mondta Andrej. — Korábban te is más voltál — vetette ellen a Mentor. — És máshogy is beszéltél. — Attól félek, bohócot csináltam magamból — mondta lassan Andrej. — Attól félek, hogy egyszerűen ostoba voltam. — Nem csak ettől félsz te — jegyezte meg némi álnoksággal hangjában a Mentor. Andrejnek görcsbe rándult a gyomra, mint amikor álmában zuhan az ember. Gorombán válaszolt. — Igen, félek. Mindentől félek. Egy megfélemlített állat vagyok. Rúgtak már magának csizmás lábbal a lágyékába? — Hirtelen új gondolat ötlött az eszébe. — De hiszen maguk is félnek, igaz? — Természetesen. Hiszen mondom neked, hogy a Kísérlet kicsúszott az ellenőrzés alól… — Ugyan, hagyja már! A Kísérlet meg a Kísérlet. Nem a Kísérletről van itt szó. Előbb a páviánokat, aztán minket és végül magukat, ugye? A Mentor nem válaszolt. És ez volt a legfélelmetesebb: hogy a Mentor erre egyetlen szót sem szólt. Andrej egyre várt, de a Mentor szó nélkül járkált az előtérben, értelmetlenül rakta ide-oda a székeket, kabátujjával letörölte a port az asztalokról, és rá sem nézett Andrejre. Dörömböltek a kapun, előbb ököllel verték, majd rugdalták. Andrej elhúzta a reteszt, kinyitotta a kaput: Selma állt előtte. — Otthagytál — jelentette ki dühösen. — Alig tudtam idáig elvergődni. Andrej zavartan körülnézett. A Mentor eltűnt. — Ne haragudj — nyögte ki. — Más gondom volt. Nehezére esett beszélni. Igyekezett elnyomni magában a félelmet, amelyet a magárahagyottság, a védtelenség érzete keltett benne. Döngve becsapta a kaput, és sietősen rátolta a reteszt. HARMADIK FEJEZET A szerkesztőség kihalt volt. A munkatársak nyilván szétfutottak, amikor megkezdődött a lövöldözés a városházánál. Andrej végigjárta a szobákat, közömbösen nézte a szétdobált papírokat, a felborult székeket, a szendvics- és kávémaradéktól koszos tányérokat, csészéket. Valamelyik távoli szobából vidám zene harsogott, különös aláfestéssel szolgálva a látványhoz. Selma szorosan a nyomában maradt, belekapaszkodva zakója ujjába. Egyfolytában beszélt, zsémbelt, de Andrej nem figyelt rá. “Minek másztam ide? — gondolta. — Mind meglógtak, egytől egyig mind, jól is tették, maradtam volna én is otthon, ágyba bújva ápolgathatnám fájós oldalamat, alhatnék, és köpnék az egészre…” Belépett a Városi krónika rovat helyiségébe, és meglátta Izját. Először fel sem fogta, hogy akit lát, az Izja. A távolabbi sarokban egy íróasztalon kinyitva feküdt a lap egy lefűzött korábbi évfolyama, két széttett kezére támaszkodva mélyen fölé i hajolt egy hanyagul, összevissza megnyírt fejű idegen, rajta «gyanús, gombok nélküli szürke köpenyféle. És csak egy pillanattal később, amikor a fura figura hirtelen ismerős módon el-vigyorodott, és ismerős mozdulattal kezdte csipkedni a szemölcsöt a nyakán, akkor fogta föl Andrej, hogy Izja áll előtte. Egy ideig még mozdulatlanul állt az ajtóban, és nézte. Izja, nem hallotta meg, hogy bejött. Izja nem látott és nem hallott — i először is olvasott, másodszor pedig a feje fölött lógó hangszóróból győzelmi induló harsogott. Aztán Selma nagyot sikoltott: “De hiszen ez Izja!”, és Andrejt félrelökve berontott a szobába. Izja felkapta a fejét, még szélesebben elvigyorodott, és kitárta karját. — Aha! — ordított fel boldogan. — Előkerültetek! Mialatt összeölelkezett Selmával, cuppanós csókokat nyomott az arcára és szájára, mialatt Selma összefüggéstelenül és lelkesen hadart valamit, Izja elcsúfított fejét simogatta, Andrej is közelebb lépett, igyekezve úrrá lenni kínzóan feszélyező érzésein. Az elkövetett bűn és árulás tudatának égő fájdalma, amely csaknem eszét vette azon a reggelen a pincében, az elmúlt év során enyhült, csaknem feledésbe is merült, de most újult erővel támadt fel, és Andrej közelebb lépve néhány másodpercig habozott, mielőtt megkockáztatta volna, hogy kezet nyújtson. Természetesnek találta volna, ha Izja ügyet sem vet erre a kinyújtott kézre, vagy megvető, megsemmisítő szavakkal utasítja el a kézfogást — Andrej valószínűleg pontosan így reagált volna. De Izja Selma öleléséből kibontakozva örömmel ragadta meg Andrej kezét, megszorította, és érdeklődve kérdezte: — Hát téged hol dekoráltak ki ilyen szépen? — Megvertek — felelte Andrej röviden. Izja meglepte. Nagyon sok mindent szeretett volna mondani neki, de csak annyit kérdezett: — Te meg hogy kerülsz ide? Válasz helyett Izja néhányat lapozott az újságkötegben, majd túlzóan gesztikulálva, pátosszal teli hangon olvasni kezdte: — ”…Semmilyen józan érvvel nem magyarázható az a düh, amellyel a kormánysajtó a Radikális Újjászületés Pártját támadja. De ha arra gondolunk, hogy éppen a RAP-isták — ez a maroknyi emberből álló fiatal szervezet — lépnek fel kompromisszumot nem ismerve a korrupció minden esete…” — Hagyd ezt — mondta Andrej fintorogva, de Izja csak még följebb emelte a hangját: — ”…a törvénytelenség, a hivatalok ostobasága és tehetetlensége ellen, ha arra gondolunk, hogy éppen a RAP-isták karolták föl Batton özvegyének ügyét, ha felidézzük, hogy ők figyelmeztették elsőként a kormányt a mocsáriak megadóztatásának kilátástalan voltára…” Hát ez remek! Micsoda ragyogó toll! Te magad hordtad össze, vagy beosztott idiótáid? — Jól van, jól van — mondta Andrej ingerülten, és megpróbálta kivenni Izja kezéből az újságköteget. — Nem, nem, várj csak — kiáltotta Izja maga felé húzva a lefűzött lapokat. — Van itt még egy gyöngyszem! Hol is? Meg van. “Városunk sok becsületes emberrel büszkélkedhet, mint minden település, amelyet munkásemberek laknak. Ám ha a politikai csoportosulásokról beszélünk, talán Friedrich Geiger az egyetlen, aki most méltán pályázhatna arra a magasztos címre…” — Elég! — ordította Andrej, de Izja a lelkendező Selma háta mögé menekült a paksamétával, és fröcsögve, sipogva onnan folytatta a felolvasást: Nem a szavakról, hanem a tettekről kell beszélnünk. Friedrich Geiger visszautasította az informatikai miniszteri posztot; Friedrich Geiger nemmel szavazott arra a törvényre, mely komoly kedvezményeket biztosított volna a vezető ügyészségi alkalmazottaknak; Friedrich Geiger volt az egyetlen kiemelkedő személyiség, aki tiltakozott a reguláris hadsereg létrehozása ellen, amelyben pedig magas posztot kínáltak neki.” — Izja az asztal alá vágta az újságköteget, és dörzsölni kezdte a kezét, mintha piszkos lenne. -Te mindig is kolosszális hatökör voltál a politikához! De az utóbbi hónapokban katasztrofálisan hülye lettél. Mondd, látsz te a szemedtől? — Látok — mondta lassan Andrej. Csak most vette észre, hogy Izja furcsán mozgatja a bal kezét, három ujját nem is tudja behajlítani. — A fenébe is, kapcsold már ki — ordította a szobába berontva Kenszi. — Á, itt vagy, Andrej! Remek! Szervusz, Selma. — Átügetett a szobán, és kitépte a konnektorból a hangszóró dugóját. — Miért csinálod? — méltatlankodott Izja. — Hallani akarom vezéreink beszédét. Hadd szóljon a harci induló! Kenszi csak dühösen meresztette rá a szemét. — Gyere, Andrej, elmondom, mit csináltunk eddig — mondta. — Át kell gondolnunk, hogyan folytassuk. Kezét és arcát korom borította. Nekiiramodott, és Andrej követte. Csak most érezte meg, hogy mindenütt égett papír szaga terjeng. Izja és Selma zárta a menetet. — Általános amnesztia — magyarázta sipítozva, fröcsögve Izja. — A nagy vezér feltárta a börtönök kapuit. Kell neki a hely az új rabok számára… Kiengedték az összes köztörvényest, én meg, mint ismeretes, köztörvényes vagyok. Még az életfogytig elítélteket is kieresztették… — Nagyon lefogytál — mondta szánakozva Selma. — Lóg rajtad a ruha, olyan vedlett vagy. — Az utolsó három nap már enni sem kaptunk, mosakodni sem lehetett… — Biztos nagyon éhes vagy. — Már nem, teliettem itt magam… Andrej dolgozószobájában pokoli hőség volt. Az ablakokon vadul tűzött be a nap, a kandallóból áradt a forróság. Előtte Andrej titkárnője guggolt, akár Kenszi, ő is csupa korom volt, a piszkavassal igazgatta a lángoló papírokat. A szobában mindent elborított a fekete pernye. Andrejt meglátva a titkárnő fölugrott, ijedten és behízelgően rámosolygott. “Nem hittem volna, hogy ő is itt marad” — gondolta Andrej. Leült az íróasztalához, és bűntudatosan, erőt véve magán bólintott, és visszamosolygott a lányra. — …A különtudósítók listáit, a szerkesztőbizottsági tagok névsorát és lakcímét — sorolta ügybuzgón Kenszi. — Az összes politikai cikk eredeti kéziratát, a heti lapszemlék eredeti példányait… — Dupen cikkeit is el kell égetni — vágott közbe Andrej. — Ő volt a legharciasabban RAP-ellenes nálunk… — Már elégettem — legyintett türelmetlenül Kenszi. — Dupent is és biztos, ami biztos, Filimonov cikkeit is… — Mit kapkodtok itt? — kérdezte vidáman Izja. — Hisz a tenyerükön fognak hordani benneteket! — Az majd még elválik — mondta Andrej borúsan. — Mi az, hogy még elválik? Akarsz fogadni? — Áll már le, Izja — szólt közbe Kenszi. — Az isten szerelmére, legalább tíz percre fogd be a szád! Megsemmisítettem a polgármesteri hivatallal folytatott teljes levelezést, de levelezésünket Geigerrel egyelőre meghagytam… — A szerkesztőbizottsági ülések jegyzőkönyvei — kapott észbe Andrej. — Legalább a múlt haviakat… Sietve kirángatta az íróasztal legalsó fiókját, elővett egy mappát, átadta Kenszinek, aki belelapozott. — I-i-igen — mondta fejcsóválva. — Erről megfeledkeztem. Itt van Dupen hozzászólása is. — A kandallóhoz lépett, és a tűzbe dobta a mappát. — Piszkálja, ne hagyja kialudni! — utasította ingerülten a titkárnőt, aki tátott szájjal hallgatta főnökeit. Az ajtóban megjelent a levelezési rovat vezetője. Izzadt volt, és nagyon izgatott. Állával leszorítva iratkötegek halmazát cipelte. — Itt van — lihegte, és leszórta az egészet a kandalló mellé. __ Ez valamilyen szociológiai felmérés anyaga, nem volt időm átnézni. De nevek, címek vannak benne… Főnök, mi történt magával? — Jó napot, Danny — mondta Andrej. — Köszönöm, hogy itt maradt. — A szeme nem sérült meg? — kérdezte Danny, a verejtéket törölve homlokáról. — Nem, semmi baja — nyugtatta meg Izja. — De ti nem azt semmisítitek meg, amit kell - jelentette ki. — Benneteket a kutya sem fog bántani: a tiétek csak egy liberális ellenzéki lapocska. Mindössze annyi történik majd, hogy eztán nem ellenzéki és nem liberális lesz… — Izja, utoljára figyelmeztetlek — szólt közbe Kenszi. -Hagyd abba a locsogást, különben kihajítalak innen. — Nem locsogok — mondta dühödten Izja. — Engedd, hogy befejezzem! A leveleket, a leveleket égessétek el! Biztosan írtak nektek értelmes emberek is! Kenszi rámeredt. — A fenébe! — nyögte, és kirohant a szobából. Danny a nyomába eredt, még mindig az arcát és nyakát törölgetve. — Nem értetek ti semmit — szónokolt Izja. — Egytől egyig kretének vagytok. Veszély pedig csak az okos embereket fenyegeti. — Abban, hogy kretének vagyunk, igazad van — mondta Andrej. — Aha! Kezd megjönni az eszed — kiáltotta Izja, megnyomorított kezével hadonászva. — Elég baj. Ez veszélyes! És éppen ez a tragédia lényege. Most majd nagyon sok ember okosabb lesz, de nem eléggé. Idejük sem lesz arra, hogy megértsék: most éppen hogy hülyének kell tettetniük magukat… Andrej Selmára pillantott: Selma lelkesen bámulta Izját. A titkárnő is ámulva meredt Izjára. Ő meg, szétvetett lábán még a börtönbeli bakanccsal, borostásan, mosdatlanul, rendetlenül, nadrágjából kicsúszott inggel, a sliccéről hiányzó gombbal, ott állt teljes pompájában, ugyanúgy, mint mindig, csöppet sem változva, hirdette az igét, kinyilatkoztatott. Andrej kimászott az íróasztal mögül, odament a kandallóhoz, leguggolt a titkárnő mellé, kivette kezéből a piszkavasat, és szétkotorta az alig pislákoló papírkupacot. — Ezért pedig — folytatta az oktatást Izja — egyáltalán nem azokat a papírokat kell elégetni, amelyeken a mi vezérünket szidják. Szidni is többféleképpen lehet. Megsemmisíteni az okos emberek által teleírt papírokat kell! Kenszi rontott be a szobába: — Segíthetne valamelyiketek… Lányok, mit tátjátok itt fölöslegesen a szátokat, gyertek inkább velem! A titkárnő azonnal felpattant, és menet közben igazgatva félrecsúszott szoknyáját, kirohant. Selma mintha arra várt volna, hogy marasztalják, aztán a hamutartóba dobva cigarettáját, szintén kiment. — Benneteket viszont nem bántanak — folytatta a prédikációt Izja, aki se nem látott, se nem hallott. — Sőt köszönetet mondanak nektek, lesz papír, hogy növelhessétek a példányszámot, megemelik a béralapot, új státusokat kaptok… És csak később, ha netán makrancoskodni támadna kedvetek, csak akkor kapják el a frakkotokat, és akkor biztosan eszükbe jut majd minden: ez a ti Dupenetek meg Filimonovotok, az összes liberális ellenzéki nyafogásotok… De miért is makrancoskodnátok? Eszetekbe se jut, ellenkezőleg… — Izja — szólalt meg Andrej a tűzbe bámulva. — Miért nem mondtad meg nekem akkor, hogy mi van abban a mappában? — Mi? Miféle mappa?… A, az a bizonyos… Izja hirtelen lecsillapodott, odalépett a kandallóhoz, és lekuporodott Andrej mellé. Egy darabig némán bámulták a lángokat. Andrej szólalt meg. — Persze hülye voltam akkor. Ostoba bunkó. De sosem pletykáltam, nem fecsegtem ki semmit. Ezt tudnod kellett akkor is. — Először is nem ostoba bunkó, annál sokkal rosszabb voltál — mondta Izja. — Meghülyítettek téged. Hiszen ember módja beszélni sem lehetett veled. Tudom, magam is ilyen voltam sokáig— Azután meg, hogy jön ide a pletyka? Magad is beláthatod, jobb, ha az ilyesmiről nem is tudnak az emberek. Hiszen ha híre megy… — Minek? — kérdezte Andrej értetlenül. — A szerelmes levélkéidnek? — Miféle szerelmes levélkék? Néhány másodpercig értetlenül bámultak egymásra. Aztán Izja szélesen elvigyorodott. — Uram isten, hát persze… Hogyan is hihettem, hogy mindent elmond neked? Miért is mondta volna el? Hiszen ő a mi sasunk, vezérünk! Aki az információt birtokolja, az a világot birtokolja — ezt jól megtanulta tőlem! — Egy szót sem értek — motyogta Andrej csaknem kétségbeesetten. Attól félt, most rögtön egy újabb mocskos részletet tud meg erről az anélkül is mocskos ügyről. — Miről beszélsz? És kiről? Geigerről? — Igen, Geigerről — bólintott Izja. — A mi nagy Fritzünkről… Szóval szerelmes levélkék voltak a mappámban? Esetleg kompromittáló fényképek? A féltékeny özvegy és a nőcsábász Katzman… Igen, egy ilyen jegyzőkönyvet is aláírattak velem… Izja nyögve fölállt, és kezét dörzsölve, vihogva járkálni kezdett a szobában. — Igen — mondta Andrej. — Nekem ezt mesélte. A féltékeny özvegy. Szóval hazugság volt? — Hát persze. Te mit gondoltál? — Elhittem — közölte kurtán Andrej. Összeszorította a fogát, és dühödten kezdett kotorászni a piszkavassal a tűzben. — És valójában mi volt benne? — kérdezte. Izja hallgatott. Kezét tördelve, üveges szemmel nézett And-rejre, arcán megkövült mosollyal. — Érdekesen alakul a helyzet — mondta bizonytalanul. — Lehet, hogy egyszerűen elfelejtette? Vagyis nem elfelejtette… — Hirtelen megint Andrej mellé kuporodott a kandalló elé. — Ide figyelj, nem mondtam neked semmit, érted? Ha kérdeznek, csak annyit felelj: nem mondott semmit, megtagadta a választ. Csak azt árulta el, hogy a dolog a Kísérlet egyik nagy titkával kapcsolatos, és hogy veszélyes ismerni ezt a titkot. És megmutatott néhány lepecsételt borítékot, és elmagyarázta, hogy ezeket a borítékokat átadja megbízható embereknek, akik akkor bontják fel azokat, ha őt, Katzmant letartóztatják, vagy, mondjuk, váratlanul meghal. Érted? A megbízható embereket nem nevezte meg. Ezt mondd, ha kérdeznek. — Rendben — mondta Andrej lassan, a tűzbe bámulva. — Ez jó lesz — folytatta Izja, és ő is a lángokat nézte. — Bárha verni fognak… Tudod, micsoda disznó az a Rumer. — Megborzongott. — De az is lehet, hogy senki nem kérdez semmit. Nem tudom. Ezt alaposan át kell gondolni. Most még nem igazodom el. Elhallgatott. Andrej egyre a vörösen izzó parazsat piszkálta a kandallóban. Izja újabb papírkötegeket kezdett a tűzbe hajigálni. — A borítókat ne dobd rá — mondta Andrej. — Látod, rosszul égnek… És nem félsz attól, hogy megtalálják azt a mappát? — Miért félnék? — vágta rá Izja. — Ettől Geiger féljen… Egyébként most már aligha találják meg, ha akkor rögtön nem került elő. Egy csatornalefolyóba dobtam bele, aztán izgultam, beleesett-e vagy mellé… És téged miért tángáltak el? Mindig jóban voltál Fritzcel. — Ennek semmi köze Fritzhez — mondta Andrej kelletlenül. — Egyszerűen nem volt szerencsém. Nagy zajjal becsörtettek a nők és Kenszi. Egy kifeszített kabáton egész halom levelet cipeltek. A nyomukban, még mindig izzadságát törölgetve, ott loholt Danny. — Azt hiszem, ezzel készen is vagyunk — mondta. — Vagy közben eszetekbe jutott még valami? — Menjetek csak odébb — sürgette őket Kenszi. A kabátot a kandalló mellé tették, és elkezdték a tűzbe szórni a leveleket. Rögtön fölcsaptak a lángok. Izja egészséges kezével belekotort a tarka papírhalomba, kihúzott egy levelet, és előre vigyorogva, mohón olvasni kezdte. — Ki mondta, hogy a kéziratok nem égnek el? — szólalt meg Danny. Leült és rágyújtott. — Szerintem remekül égnek. Hű, de meleg van itt. Ne nyissak ablakot? A titkárnő hirtelen felsikoltott, felpattant és kirohant, azt hajtogatva: “Elfelejtettem, teljesen elfelejtettem…” — Mi is a neve? — kérdezte gyorsan Andrej Kenszitől. — Amália — morogta Kenszi. — Már százszor mondtam neked… Figyelj, az előbb fölhívtam Dupent… — És? Visszatért a titkárnő egy halom jegyzetfüzettel. — Ezek itt a maga utasításai, főnök — lihegte. — Teljesen megfeledkeztem róluk. Ugye égessük el ezeket is? — Természetesen — mondta Andrej. — Köszönöm, hogy gondolt rájuk. Tűzbe velük, Amália, a tűzbe velük… Na és mi van Dupennel? — Meg akartam nyugtatni — mondta Kenszi —, hogy minden rendben, minden nyomot megsemmisítettünk. Ő meg szörnyen csodálkozott: miféle nyomok? Talán írt valami olyasmit? Éppen elkészült egy részletes tudósítással a városháza hősi ostromáról, most pedig egy publicisztikán dolgozik: “Friedrich Geiger és a nép.” — Tetű — mondta Andrej fásultan. — Egyébként mindannyian tetűk vagyunk… — Csak a saját nevedben beszélj — méltatlankodott Kenszi. — Elnézést — felelte Andrej bágyadtan. — Nem mindenki tetű. Csak a többség. Izja vihogni kezdett. — Tessék, ez egy okos ember — jelentette ki, a levelet lobogtatva. — “Teljesen nyilvánvaló — idézte —, hogy a Fritz Geigerhez hasonló alakok csak valami nagy bajra várnak, az egyensúly — bár rövid ideig tartó, de érzékelhető — megbomlására, hogy fölkorbácsolják a szenvedélyeket, és a zavaros hullámokat meglovagolva a felszínre törjenek…” Ki írta ezt? — Megnézte a borítékon a feladó nevét. — Gyorsan tűzbe vele! — Gombóccá gyúrta a levelet, és a lángokba dobta. — Ide figyelj, Andrej — szólalt meg Kenszi. — Ideje lenne a jövőre is gondolni. — Nincs azon mit gondolkodni — morogta Andrej, a piszkavassal csapkodva. — Majd megleszünk valahogy, átvészeljük… — Én nem a mi jövőnkről beszélek! — csattant föl Kenszi. — Én az újság jövőjéről, a Kísérlet jövőjéről beszélek! Andrej csodálkozva nézett rá. Kenszi ugyanolyan volt, mint mindig. Mintha mi sem történt volna. Mintha az elmúlt nyomasztó hónapok alatt egyáltalán semmi sem történt volna. Még tettre készebbnek látszott, mint máskor. Készen állt a küzdelemre — a törvényesség és az eszmények nevében. Olyan volt, mint egy felhúzott íj. Lehet, hogy vele tényleg nem történt semmi? — Beszéltél a Mentoroddal? — kérdezte Andrej. — Beszéltem — felelte kihívóan Kenszi. — Na és? — kérdezte Andrej, leküzdve a megszokott kényelmetlen érzést, amely mindig elfogta, ha a Mentorokról volt szó. — Ez nem tartozik másra, és semmi jelentősége. Mi közük ehhez a Mentoroknak? Geigernek is van Mentora. A Város minden banditájának van Mentora. Ez senkit nem gátol meg abban, hogy a saját fejével gondolkozzék. Andrej kivett egy szál cigarettát a dobozból, megpuhította, és az izzó piszkavasról meggyújtotta. — Elegem van az egészből — mondta halkan. — Miből van eleged? — Mindenből… Szerintem menekülnünk kell innen, Kenszi. Vigye az ördög az egészet. — Hogyhogy menekülni? Hogy gondolod? — Eltűnni, amíg nem késő, eliszkolni a mocsarakba, Jura bácsihoz, minél távolabb ettől a kuplerájtól. A Kísérlet kisiklott az ellenőrzés alól, és ezt te meg én nem tudjuk helyrehozni, tehát semmi értelme itt nyűglődni. A mocsarak közt legalább lesz fegyverünk, lesz erőnk… — Én nem megyek a mocsarakba — jelentette ki hirtelen Selma. — Téged nem is hívott senki — válaszolta Andrej felé sem fordulva. — Andrej, ez dezertálás — mondta Kenszi. — Szerinted dezertálás, szerintem meg ésszerű manőver. Egyébként pedig tégy, ahogy akarsz. Megkérdezted, mit gondolok a jövőről, és azt válaszolom neked: semmi keresnivalóm itt. A szerkesztőséget így is, úgy is szétkergetik, minket meg kihajtanak a döglött páviánokat eltakarítani. Fegyveres őrség kíséretében. Ezt is csak a legjobb esetben… — Még egy értelmes ember — jelentette be Izja lelkesen. — Ezt hallgassátok: “Lapjuk régi előfizetője vagyok, és általában egyet is értek álláspontjukkal. De miért kelnek mindig F. Geiger védelmére? Talán nem eléggé tájékozottak? Én pontosan tudom, hogy Geiger kezében van a Város összes, valamennyire is fontos személyiségének a dossziéja. Emberei már megszállták a teljes városházi apparátust. Valószínűleg az önök szerkesztőségében is ott vannak. Biztosíthatom önöket, a RAP-isták sokkal többen vannak, mint maguk hiszik. Tudomásom van róla, hogy fegyverük is van…” — Izja a levél aljára nézett: — Ki írta ezt? “Kérem, nevem ne tegyék közzé…” A tűzbe vele, a tűzbe! — Azt hihetne az ember, mindenkit ismersz a Városban, akinek esze van — mondta Andrej. — Nincsenek olyan sokan — vetette ellen Izja, és megint belekotort a levélhalomba. — Arról már nem is beszélve, hogy az értelmes emberek ritkán írnak a szerkesztőségeknek. Csönd lett. Danny elnyomta cigarettáját, odatelepedett a kandalló elé, és nagy adagokban kezdte a tűzre vetni a leveleket. — Kotorja meg, főnök — mondta. — Több életet bele! Adja csak ide azt a piszkavasat! — Szerintem egyszerűen gyávaság elmenekülni a Városból — közölte kihívóan Selma. — Most minden becsületes emberre szükség van — kapott a szaván Kenszi. — Ha mi elmegyünk, ki marad itt? Talán a Dupeneknek adjuk át az újságot? — Te itt maradsz — mondta Andrej fáradtan. — Selmát fölveheted az újsághoz… vagy Izját… — Te jól ismered Geigert — szakította félbe Kenszi. — Felhasználhatnád a befolyásodat… — Nincs nekem semmiféle befolyásom — mondta Andrej. — De ha volna is, nem akarok élni vele. Nem vagyok rá képes, és ki nem állhatom az ilyesmit. Megint elhallgattak valamennyien, csak a tűz duruzsolása hallatszott. — Legalább jönnének már — morogta Danny, és a kandallóba lökte az utolsó leveleket is. — Innék valamit, teljesen elgyengültem, itt meg semmi innivaló… — Nem jönnek olyan gyorsan — vágott közbe rögtön Izja. — Előbb telefonálnak. — Tűzre dobta a levelet, amelyet olvasott, és járkálni kezdett. — Maga, Danny, ezt nem tudhatja, nem is értheti. Ez rítus. Szertartás, amelyet három országban dolgoztak ki a legapróbb részletekig, kipróbálták, ellenőrizték… Lányok, nincs valami falnivaló? — kérdezte hirtelen. — Rögtön, rögtön — csipogta a cingár Amália, és kirohant. — Egyébként hol a cenzor? — jutott hirtelen Andrej eszébe. — Nagyon szeretett volna itt maradni — mondta Danny —, de Ubukata úr kiebrudalta. Szörnyen ordítozott az a szegény cenzor. Azt kiabálta: “Hová menjek? Maguk meggyilkolnak engem!” Be kellett zárni a kaput, nehogy visszajöjjön. Először ott vergődött a kapu előtt, aztán kétségbeesetten elment… Ide figyeljetek, én kinyitom az ablakot. Nem bírom ezt a hőséget. Visszajött a titkárnő, és rúzsozatlan ajkát szégyenlős mosolyra húzva Izja kezébe nyomott egy műanyag zacskót, amelyben valamilyen sütemény volt. Izja mohón azonnal falni kezdett. — Fáj az oldalad? — kérdezte halkan Selma, Andrej füléhez hajolva. — Nem — vetette oda kurtán Andrej, majd Selmát félretolva az asztalhoz ment. És ebben a másodpercben megszólalt a telefon. Mindenki a fehér készülék felé fordult. A telefon kitartóan csöngött. — Na, Andrej! — mondta türelmetlenül Kenszi. Andrej fölvette a kagylót. — Tessék. — A Városi Újság szerkesztősége? — Igen — mondta Andrej. — Voronyin urat kérem. — Én vagyok az. A kagylóban szuszogás hallatszott, majd megszakadt a vonal. Andrej hevesen dobogó szívvel, óvatosan helyére tette a kagylót. — Ők voltak — mondta. Izja valamit motyogott, hevesen bólogatva közben. Andrej leült. Mindnyájan rámeredtek — a feszülten mosolygó Danny, a borzas, összevont szemöldökű Kenszi, a szánalmasan rémült Amália és a sápadt Selma. Még Izja is őt bámulta, közben egyre evett, maszatos kezét ruhájába törölve. — Mi van, miért bámultok? — kérdezte Andrej idegesen. — Tűnjetek el innen! Senki nem mozdult. — Mit izgulsz? — szólalt meg Izja, szemügyre véve az utolsó falat süteményt. — Minden rendben lesz, szép lesz és jó lesz, ahogy Jura bácsi mondaná… Csak hirtelen mozdulatokat nem szabad tenni. Mintha kobrával lenne dolgod. Az utcáról motorbőgés, fékcsikorgás, éles vezényszavak hallatszottak fel: “Kaise, Velicsenko, hozzám! Mirovics itt marad a kapunál!” Ököllel verni kezdték a kaput. — Megyek, kinyitom — mondta Danny, Kenszi pedig odaugrott a kandallóhoz, és vadul kotorni kezdte a még füstölgő hamut. Az egész szobát elborította a szállongó pernye. — Csak semmi hirtelen mozdulat! — kiáltotta Izja Danny után. A kapu lenn megremegett, panaszosán megcsörrentek az üvegtáblák. Andrej föltápászkodott, kiállt a szoba közepére, háta mögött összekulcsolt kezét teljes erőből szorította. Újra hatalmába kerítette a fájdalom, lába elgyengült. Lent abbamaradt a dörömbölés és a lárma, elégedetlen hangok szűrődtek föl, majd csizmás lábak dübörögtek végig az üres helyiségeken. “Mintha egy zászlóaljnyian lennének” — villant át Andrej agyán. Az asztaláig hátrált és nekitámaszkodott. Megalázóan remegett a térde. “Nem tűröm el, hogy verjenek — gondolta kétségbeesetten. — Inkább öljenek meg. Nem hoztam el a pisztolyt… Kár, hogy otthagytam… Vagy talán jobb így?” A vele éppen szemben lévő ajtón lendületesen bemasírozott egy alacsony, testes férfi, jó minőségű kabátja mindkét ujján fehér karszalag, jókora sapkáján jelvény virított. Lábán pompásan kifényesített csizma, derekán igen rondán festett a hanyagul összehúzott széles öv, amelyet baloldalt lehúzott a súlyos, vadonatúj, sárga pisztolytáska. Nyomában még néhányan beözönlöttek, de őket Andrej nem is látta. Megbabonázottan meredt a puffadt, sápadt arc elmosódott vonásaira, az apró, véreres szemekbe. “Kötőhártya-gyulladása lehet — suhant át tudata peremén. — És olyan fényesre van borotválva, mintha frissen lakkozták volna…” A sapkás ember gyors pillantással felmérte a szobát, és egyenesen Andrejhez fordult. — Voronyin úr? — kérdezte magas, átható hangon. — Én vagyok — préselte ki magából Andrej, két kézzel kapaszkodva az íróasztal peremébe. — A Városi Újság főszerkesztője? — Igen. A sapkás ember hanyagul tisztelgésre emelte két ujját. — Voronyin úr, van szerencsém átadni önnek Friedrich Geiger elnök személyes küldeményét — jelentette be teátrálisan. Megpróbálta egyetlen elegáns mozdulattal elővarázsolni belső zsebéből a személyes küldeményt, de az valamibe beleakadhatott, ezért elég hosszasan kellett kotorásznia kabátja rejtekében. Andrej megkövültén és értetlenül figyelte — az egész valahogyan nem illett a helyzethez. Nem erre számított. Végre előkerült a küldemény, a sapkás ember elégedetlen és sértett képpel átnyújtotta Andrejnek, aki átvette a lepecsételt, zörgő borítékot. Közönséges hosszúkás, kék postai boríték volt, rajta szárnyas szív stilizált ábrázolásával. Rajta ismerős, nagy betűs kézírással a címzés: “A Városi Újság főszerkesztőjének, Andrej Voronyinnak személyesen. Bizalmas. P. Geiger elnök”. Andrej feltépte a borítékot, és kivette belőle a közönséges postai levélpapírra írt üzenetet: Kedves Andrej! Mindenekelőtt engedd meg, hogy köszönetemet fejezzem ki azért a segítségért és támogatásért, amelyet újságod részéről szakadatlanul éreztem az elmúlt, sorsdöntő hónapok folyamán. Most, mint láthatod, gyökeresen megváltozott a helyzet. Meggyőződésem, hogy az új terminológia és némely elkerülhetetlen szélsőséges intézkedések nem zavarják meg tisztánlátásodat: a szavak és az eszközök változnak, de a cél a régi marad. Tartsd szilárdan kézben az újságot: kinevezlek örökös és teljhatalmú főszerkesztővé és kiadóvá. Válassz kedvedre való munkatársakat, bővítsd a létszámot, követelj nagyobb nyomdai kapacitást — teljesen szabad kezet biztosítok neked. Jelen levél átadóját, Raimond Zwirik helyettes adjutort információs kormányzatom politikai képviselőjének neveztük ki újságodhoz. Mint majd magad is meggyőződhetsz róla, nem fényes elme, de érti a dolgát, és különösen az első napokban segítségedre lesz majd, hogy eligazodj az általános politikai irányvonalban. Bármilyen konfliktus esetén fordulj természetesen közvetlenül hozzám. Sok sikert kívánok. Megmutatjuk ezeknek a nyálas liberálisoknak, hogyan kell dolgozni.      Üdvözöl barátod, Fritz Andrej kétszer is elolvasta a személyes és bizalmas üzenetet, majd kezét leengedve körülnézett. Megint mindenki őt nézte: sápadt, eltökélt, feszült arcok. Csak Izja képe ragyogott, mint a frissen fényesített szamovár. A helyettes adjutor (akármit jelentsen is ez a kifejezés, az ördögbe is, valahonnan ismerős, talán a történelemből, esetleg A három testőrből), Raimond Zwirik szintén Andrejt nézte — szigorúan, ám a pártfogó biztatásával. És az ajtóban egyik lábukról a másikra álló, karabélyos, fehér karszalagos fura figurák is Andrejt figyelték. — Szóval így… — szólalt meg Andrej, és összehajtva visszadugta a levelet a borítékba. Nem tudta, mihez kezdjen. A helyettes adjutor megtette helyette az első lépést. — Ezek itt a munkatársai, Voronyin úr? — kérdezte könnyed mozdulattal körbemutatva. — Igen — felelte Andrej. — Hm… — meredt kétkedve Izjára Raimond Zwirik úr, ám ekkor Kenszi hirtelen nekiszögezte a kérdést: — Maga tulajdonképpen kicsoda? Raimond Zwirik úr ránézett, majd csodálkozó képpel Andrej felé fordult. Andrej krákogott. — Uraim — szólalt meg —, engedjék meg, hogy bemutassam Zwirik helyettes koadjutor urat… — Adjutor — javította ki méltatlankodva Zwirik. — Hogy? Ó, persze, adjutor. Nem koadjutor, hanem egyszerűen adjutor… (Selma hirtelen felvihogott, de tenyerével gyorsan eltakarta száját.) Helyettes adjutor, az újságunkhoz kinevezett politikai képviselő. Mostantól. — Minek a képviselője? — kérdezte megátalkodottan Kenszi. Andrej a boríték után nyúlt, de Zwirik a korábbinál is sértettebb hangon kijelentette: — Az információs kormányzat politikai képviselője! — Igazolja magát! — követelte éles hangon Kenszi. — Mi?! — Zwirik úr véreres szemei zavartan pislogtak. Igazolványok, megbízólevél — van magánál valami azon az ostoba pisztolyán kívül? — Hát ez meg ki a fene? — visította áthatóan Zwirik úr, ismét Andrejhez fordulva. — Ki ez az ember?! — Ez Kenszi Ubukata úr — magyarázta sietve Andrej. — Főszerkesztő-helyettes… Kenszi, nincs szükség semmiféle okmányra. Fritztől hozott nekem levelet… — Miféle Fritztől? — kérdezte megvetően Kenszi. — Hogy jön ide bármiféle Fritz? — Könyörgök, csak semmi hirtelen mozdulat — szólt közbe Izja. Zwirik tekintete ide-oda járt Izja és Kenszi között. Arca már nem ragyogott, lassan elöntötte a vér. — Úgy látom, Voronyin úr — szólalt meg végre —, hogy az ön munkatársai nem fogták föl, mi történt ma. Vagy éppen ellenkezőleg — emelte föl a hangját. — Fölfogták, csak furcsán, torzul értelmezik! Látom, hogy itt papírokat égettek, megátalkodottságot látok az arcokon, de nyomát sem látom, hogy készek lennének munkához látni. Abban az órában, amikor az egész Város, amikor egész népünk… — És ezek kik? — vágott a szavába Kenszi, a karabélyos atyafiakra mutatva. — Talán új munkatársaink? — Képzelje, igen! Volt főszerkesztő-helyettes úr! Ők az új munkatársak. És nem ígérhetem meg, hogy… — Azt majd még meglátjuk — mondta idegen, reszelős hangon Kenszi, és Zwirik felé lépett. — Milyen jogon… — Kenszi! — szólt rá tehetetlenül Andrej. — Milyen jogon rontja itt a levegőt? — folytatta Kenszi, Andrejre ügyet sem vetve. — Ki maga? Hogy merészel így viselkedni? Miért nem igazolja magát? Maguk egyszerűen fegyveres banditák, akik rablás céljából betörtek ide! — Pofa be, te büdös f…ú! — üvöltött fel vadul Zwirik, és a pisztolytáskához kapott. Andrej már mozdult, hogy közéjük vesse magát, de hirtelen félrelökték, és Selma termett Zwirik előtt. — Hogy merészelsz így beszélni egy nő jelenlétében, te disznó?! — üvöltötte. -Te vagy büdös f…ú! Briganti! Andrej teljesen elvesztette a fejét. Körülötte egyszerre ordított Zwirik, Kenszi és Selma. Szeme sarkából észrevette, hogy az ajtóban álldogáló alakok bizonytalanul előbbre léptek, és készenlétbe helyezték fegyverüket. Mellettük hirtelen felbukkant Danny Lee, lábánál fogva a súlyos, vasülőkéjű nyomdai zsámolyt, de a legijesztőbb és legvalószínűtlenebb látványt Amália nyújtotta, aki ragadozó módjára összegörnyedve, szinte halotti maszkra emlékeztető arcában ijesztő mód villogtatva nagy, fehér fogait, Zwirik felé lopakodott, golfütőként a jobb válla fölé emelve a még füstölgő piszka vasat. “Emlékszem a pofádra, te rohadék! — bömbölte dühtől tajtékozva Kenszi. — Elloptad az iskolákra szánt pénzt, te gazember, most meg koadjutorságig vitted?!” “Szarrá verlek mindannyiotokat! Szart fogtok zabáim! Az emberiség ellenségei vagytok…” “Kuss, te mocskos pofájú! Hallgass, amíg egyben vagy!” “Csak semmi hirtelen mozdulat! Könyörgök!” Andrej, mint akit megbabonáztak, képtelen volt megmozdulni, egyre a füstölgő piszkavasat figyelte. Erezte, tudta, hogy valami iszonyatos és jóvátehetetlen történik, de ez már megállíthatatlan. — A lámpavasra veletek! — ordította vörös fejjel a helyettes adjutor, vadul hadonászva hatalmas automata pisztolyával. A zűrzavar és lárma közepette sikerült előhúznia fegyverét, most összevissza hadonászott vele, közben szakadatlanul üvöltözött, ám ekkor Kenszi hirtelen odaugrott hozzá, megragadta kabátja hajtókáját, Zwirik két kézzel próbálta eltaszítani magától, ebben a pillanatban lövés dördült, majd még egy és egy harmadik. A piszkavas mozdulatlanul megmeredt a levegőben, mindenki elhallgatott. Zwirik a szoba közepén állt, arca elszürkült. Egyik kezével a piszkavastól felsebzett vállát fogta, a másikat reszketve még mindig előrenyújtotta. A pisztoly a földre esett. Az ajtóban álló figurák leesett állal, leengedett fegyverrel bámultak. — Nem akartam… — szólalt meg remegő hangon Zwirik. Danny kezéből nagy zajjal a padlóra zuhant a zsámoly, és Andrej csak ekkor fogta föl, hová néz mindenki. Kenszit nézték, aki valahogy furcsán, nagyon lassan hátratántorodott, mindkét tenyerét mellére szorítva. — Nem akartam… — ismételgette sírósan Zwirik. — Isten látja lelkemet, nem akartam! Kenszi lába megroggyant, teste puhán, csaknem hangtalanul dőlt bele a kandalló melletti hamu- és pernyehalomba. Kenszi fájdalmas, tagolatlan nyögéssel, nehézkesen a hasához húzta térdét. Selma üvöltve esett neki mind a tíz körmével Zwirik kövér, fénylő, piszkosfehér arcának, a többiek Kenszihez rohantak, körülvették, fölé hajoltak, aztán Izja fölegyenesedett, Andrej felé fordította természetellenesen eltorzult arcát, és azt motyogta: — Meghalt… Megölte… Megszólalt a telefon. Andrej azt sem tudva, mit csinál, öntudatlanul odanyúlt, és fölvette a kagylót. — Andrej? Andrej! — Ottó Fritscha volt az. — Jól vagy, semmi bajod? Hála istennek, úgy izgultam miattad! De most már minden rendben. Fritz most már, bármi lesz is, gondoskodik rólunk… Magyarázott még valamit holmi kolbászról meg vajról, de Andrej már nem figyelt rá. Selma a földön guggolva mindkét karjával átfogta a fejét, és csillapíthatatlanul zokogott. Raimond Zwirik helyettes adjutor pedig a mély karmolásokból szivárgó vért szétmázolva szürke arcán, mint valami elromlott szerkezet, egyre azt ismételgette: — Én nem akartam. Az istenre esküszöm, nem akartam… MÁSODIK KÖNYV NEGYEDIK RÉSZ TANÁCSOS ÚR ELSŐ FEJEZET A víz langyos volt, és undorító ízű. A zuhanyrózsát túl magasra rakták, kézzel el sem lehetett érni, és a bágyadt vízsugarak mindent eláztattak, csak azt nem, amit kellett. A lefolyó, mint mindig, eldugult, csaknem bokáig ért a locspocs. De többnyire az volt a legdühítőbb, hogy várakozni kellett. Andrej fülelt: az öltözőben még mindig duruzsoltak és locsogtak. Mintha a nevét hallotta volna említeni. Andrej meggörbítette a hátát, hogy a gerincét érje a vízsugár, de megcsúszott, nekiesett a rücskös betonfalnak, és hangosan káromkodott. Az ördög vinné el az egész bagázst, lehetett volna annyi eszük, hogy külön zuhanyozóról gondoskodjanak a kormányzati tisztviselők számára. A fülke ajtajába szemmagasságban valaki belekarcolta: “Nézz jobbra!” Andrej gépiesen jobbra nézett, ott azt a feliratot olvashatta: “Nézz hátra!” Andrej maga is firkáit efféléket iskolás korában. Elzárta a vizet. Az öltözőben csönd volt. Óvatosan kinyitotta az ajtót, kinézett. Hála istennek, elmentek… A mocskos kövezeten óvatosan és finnyáskodva indult a ruhája felé. Szeme sarkából mozgást érzékelt, odanézett, és a sarokban egy szőrös ülepet pillantott meg. Megszokott kép volt ez: valaki a padra állva egy résen át a női öltözőbe próbál belesni. A fickó szinte szoborrá dermedt nagy igyekezetében. Andrej fogott egy törülközőt, és szárítkozni kezdett. A törülköző olcsó, kincstári holmi volt, karbolszagot árasztott, és nem szívta fel, inkább csak szétmázolta a vizet a bőrén. A pucér még mindig leskelődött. Természetellenes pózban állt, megnyúlt, mint az akasztott ember — a lyukat nyilván egy termetes kamasz fúrta a falba, magasan volt. Végül valószínűleg nem volt már néznivaló, a pucér hangosat sóhajtott, majd leszállt a padról. Észrevette Andrejt. — Felöltözött — közölte. — Szép nő. Andrej nem felelt. Belebújt a nadrágjába, felvette a cipőjét. — Már megint felszakadt a hólyag a kezemen — folytatta a tudósítást a pucér, tenyerét tanulmányozva. Kibontott egy törülközőt, gyanakodva megvizsgálta mindkét oldalát. — Csak azt nem értem — folytatta a fejét törölgetve —, miért nem hoznak ide egy kotrógépet. Mindannyiunkat helyettesíthetnének egyetlen kotrógéppel. Mi meg itt lapáttal kínlódunk… Andrej vállat vont, és morgott valamit, amit maga sem értett. — Hogyan? — kérdezte a pucér, kiszabadítva fülét a törülköző alól. — Azt mondtam, hogy csak két kotrógép van a Városban — mondta Andrej dühösen. Jobb cipőjének elszakadt a fűzője, így nem tudott elmenekülni a beszélgetés folytatása elől. — Éppen ezt mondom: küldjék ide az egyiket! — vágta rá a pucér, miközben energikusan dörzsölte szőrös mellét. — Ehelyett lapátokkal kínlódunk. Csakhogy a lapátoláshoz érteni kell, de kérdem én: honnan értenénk hozzá mi ott a Városi Tervhivatalban? — A kotrógépekre máshol van szükség — morogta Andrej. Sehogy sem boldogult azzal az átkozott fűzővel. — Ugyan hol? — csapott le rá nyomban a pucér tervhivatali dolgozó. — Hajói tudom, ez itt a mi Nagy Építkezésünk. Akkor meg hol vannak a kotrógépek? A Még Nagyobb Építkezésen? Nem hallottam ilyenről… “Mi a fenének kötözködik ez velem? — gondolta Andrej. -Egyébként meg mi a fenének vitatkozom vele én? Rá kellene hagyni, és kész. Bólogatni, hadd mondja a magáét, akkor talán nyugtom lenne… Nem, akkor sem, akkor meg a meztelen nőkről kezdene elmélkedni, arról, milyen jót tesz neki, ha meglesheti őket. Locsogó fráter.” — Tulajdonképpen mit siránkozik? — mordult rá fölegyenesedve. — Csak napi egyórányi munkát kérnek magától, és úgy nyafog, mintha karóba húznák! Ó jaj, felszakadt a hólyag a kezén! Munkahelyi baleset… A pucér tervhivatali ember elképedve hallgatta, még a szája is tátva maradt. Cingár, szőrös figura, térde köszvényes, kis pocakja furcsán félreáll… — Hiszen saját magának dolgozik! — folytatta Andrej, dühödten csomózva nyakkendőjét. — Nem másnak, a saját javára kérik a munkáját! De nem, ők már megint elégedetlenek, már megint nem tetszik, ami van. A Fordulat előtt aligha nem szart pucolt, most meg a Tervhivatalban szolgál, mégis nyafog… Belebújt a zakójába, és nekilátott, hogy összehajtsa a munkaruháját. A tervhivatali ember ekkor végre magához tért. — Már megbocsásson uraságod! — kiáltotta sértetten. — Én egyáltalán nem így értettem! Csak az ésszerűségre, a hatékonyságra gondoltam… Ez azért mégiscsak furcsa! Éppenséggel, ha tudni akarja, részt vettem a városháza bevételében! És pont azt magyarázom magának, hogy ha ez itt a Nagy Építkezés, akkor mindenből a legjobbat ide kell irányítani… És ne méltóztassék ordítozni velem! — Á, mit vitatkozom itt magával — legyintett Andrej, hóna alá csapta az újságpapírba göngyölt munkaruhát, és kilépett az öltözőből. Selma egy távolabbi padon ülve már várta. Elgondolkodva szívta cigarettáját, lábát a szokott módon keresztbe vetve a munkagödröt nézte, a zuhanyozás után friss és üde volt. Andrejt kellemetlen érzés fogta el a gondolatra, hogy az a szőrös alak valószínűleg éppen Selmát leste meg nyálát csorgatva. Odalépett hozzá, és tenyerét az asszony hűvös nyakára tette. — Menjünk? Selma fölnézett rá, elmosolyodott, és arcát Andrej kezéhez szorította. — Hadd szívjam végig — mondta. — Jó — egyezett bele Andrej, leült mellé, és ő is rágyújtott. A munkagödörben emberek százai nyüzsögtek, lapátolták a földet, a napfény meg-megcsillant a szerszámok élén. Földdel megrakott teherautók hosszú sora araszolt fölfelé a katlan túloldalán, betontömbök halmai közt már gyülekezett a következő váltás. A szél felkavarta a vöröses port, szertehordta a betonoszlopokra szerelt hangszórókból áradó indulók foszlányait, lengette a hatalmas furnértáblákat, rajtuk a kifakult jelmondatokkal: “Geiger azt mondta: kell, a Város felelt: megcsináljuk!” “A Nagy Építkezés — csapás a gazemberekre!” “Kísérlet a kísérletezőkön!” — Ottó megígérte, hogy ma meglesz a szőnyeg — mondta Selma. — Az jó — örvendezett Andrej. — A legnagyobbat válaszd ki. A nappaliba tesszük. — Én a dolgozószobádba szeretném inkább, a falra. Emlékszel, még tavaly elterveztem, amikor beköltöztünk. — A dolgozószobába? — tűnődött Andrej. Maga elé képzelte, milyen lesz a falon a szőnyeg, rajta a fegyverek. Nagyon jól fest majd. — Helyes, legyen a dolgozószoba — mondta. — Csak ne felejtsd el Rumért felhívni. Küldjön egy embert — figyelmeztette Selma. — Hívd fel te. Nekem nem lesz rá időm. Egyébként hagyd, majd telefonálok neki. Hova küldje az embert? Hozzánk? — Nem, inkább egyenesen a bázisra. Hazajössz ebédelni? — Valószínűleg. Egyébként Izja már régóta nyaggat, el akar jönni. — Hát ez remek. Hívd meg ma estére. Már ezer éve nem jöttünk össze. Vant is meg kell hívni, Mei-Linnel együtt… — Aha — mondta Andrej. Van valahogy eszébe sem jutott. — És Izján kívül a mieink közül kit akarsz még meghívni? — kérdezte óvatosan. — Esetleg az ezredest… — mondta bizonytalanul Selma. — Remek fickó. És ha már ma estére meghívunk valakit a mieink közül, hát elsősorban Dolfusékat. Mi már kétszer voltunk náluk, kényelmetlen a dolog. — Ha a felesége nélkül jönne… — Azt nem lehet. — Tudod mit? — mondta Andrej. — Egyelőre ne hívd fel őket, majd este meglátjuk. — Nyilvánvaló volt, hogy Van és Dolfusék sehogy nem illenek össze. — És ha meghívnánk Csacsuát? — Zseniális! — mondta Selma. — A nyakába varrjuk Dolfus feleségét. így mindenkinek jó lesz. — Eldobta a csikket. — Mehetünk? A munkagödörből nagy porfelhőt kavarva megindult a zuhanyozók felé a Nagy Építők soros, az öntőüzemből jött csapata. — Menjünk — mondta Andrej. A nemrég ültetett hársfák gyér sorai közti, szemetes, homokkal felszórt utacskán kimentek a megállóhoz, ahol már ott állt két, zsúfolásig megtelt, ütött-kopott autóbusz. Andrej az órájára nézett: még hét perc volt az indulásig. Az elöl álló buszból haragtól vörös képű asszonyok letaszigáltak egy részeget. A sértett rekedten üvöltözött, a nők hisztérikusan ordítoztak. — Menjünk a csürhével vagy inkább gyalog? — kérdezte Andrej. — Ráérsz? — Igen. Gyere, végigmegyünk a Szakadék mellett. Ott hűvösebb is van. Selma belekarolt, elkanyarodtak balra, és egy öreg, beállványozott ötemeletes ház árnyékában, a macskaköves utcán elindultak a Szakadék felé. A környék elhagyatott, elhanyagolt volt. Lakatlan, düledező viskók, a kövezetét a repedésekben felverte a gyom. A Fordulat előtt és közvetlenül utána nemhogy éjszaka, még nappal sem volt biztonságos ez a környék — kártyabarlangok, lebujok, tolvajtanyák között megtelepedtek a zugpálinkamérők, orgazdák, hivatásos kincskeresők, prostituáltak, stricik és egyéb söpredék népség. Azután nekiláttak a rendcsinálásnak: egyeseket elkaptak és kitelepítettek a mocsári falvakba — ezek napszámosok lettek a farmereknél —, másokat, a “kis halakat” egyszerűen szétkergették, néhány embert a nagy zűrzavarban egyszerűen a falhoz állítottak, és minden itt talált értéket lefoglaltak a Város javára. Elnéptelenedett a környék. Eleinte még rendszeresen járőröztek errefelé, később megszüntették, nem volt rá szükség többé. A közelmúltban pedig kihirdették, hogy lebontják ezt a nyomortanyát, és helyén, végig a Szakadék mentén a városhatárig, parkot létesítenek, pihenő- és szórakoztatóövezetet. Selma és Andrej megkerülte az utolsó düledező viskót is, és a Szakadék mentén folytatta útját a térdig érő, nedves fűben. Itt hűvös volt, a mélyből hideg, nyirkos levegő áradt hullámokban. Selma tüsszentett, Andrej átölelte a vállát. A gránit mellvéd idáig még nem épült ki, és Andrej ösztönösen igyekezett a Szakadék szélétől öt-hat lépéssel beljebb húzódni. Itt mindenki furcsán érezte magát. Ráadásul mindenkinek ugyanaz az érzése támadt: mintha innen szemlélve két egyenlő részre tagolódna a világ. Nyugat felől beláthatatlan zöldeskék üresség — nem olyan, mint a tenger, nem is olyan, mint az ég, egyszerűen a zöldeskék színű üresség. A zöldeskék abszolút Semmi. Keleten a beláthatatlan magasságba meredő függőleges sárga felület, ennek keskeny kiszögellésén helyezkedik el a Város. A Sárga Fal. A sárga abszolút Valami. Nyugat felől a végtelen Semmi, kelet felől a végtelen Valami. És a két végtelenség megértésére nem volt semmi esély. Csak megszokni lehetett. Aki nem tudott hozzászokni, vagy nem akart, igyekezett elkerülni a Szakadék környékét, ezért ritkán lehetett itt embert látni. Mostanában már csak szerelmespárok jártak erre, azok is főleg éjszaka, amikor a mélységből gyönge, zöldes fény áradt, mintha ott lenn évszázadok óta rothadna valami. A fény tisztán láthatóvá tette a Szakadék egyenetlen peremét, mindenütt meghökkentően magas és buja volt a fű… — Mit gondolsz, ha megépítjük majd a kormányozható léghajókat — szólalt meg hirtelen Selma —, merre indulunk el: fölfelé vagy le, ebbe a mélységbe? — Miféle léghajókat? — kérdezte Andrej szórakozottan. — Hogyhogy miféléket? — értetlenkedett Selma. — Á, a léghajókat! — kapott észbe Andrej. — Lefelé. Természetesen lefelé, a Szakadékba. A városlakók többsége körében, akik ledolgozták napi egy órájukat a Nagy Építkezésen, széles körben elfogadott nézet volt, hogy tulajdonképpen hatalmas gyár épül itt, amelyben kormányozható léghajók készülnek majd. Geigernek az volt az álláspontja, hogy egyelőre minden eszközzel támogatni kell ezt a vélekedést, anélkül azonban, hogy konkrétan megerősítenék. — És miért lefelé? — kérdezte Selma. — Tudod… próbálkoztunk léggömbök fölbocsátásával, emberek nélkül persze. De valami érthetetlen dolog történik velük ott fenn — megmagyarázhatatlan okból fölrobbannak. Még egy sem jutott egy kilométernél magasabbra. — És lenn mi lehet, mit gondolsz? Andrej vállat vont. — Fogalmam sincs. — Ó, te tudós tanácsos úr! Selma fölvett a fűből egy ócska deszkadarabot, benne rozsdás, görbe szöggel, és lehajította a szakadékba. — Remélem, valakit kupán talál ott lenn. — Ne rendetlenkedj — mondta Andrej harag nélkül. — Csakhogy én ilyen vagyok — vágta rá Selma. — Elfelejtetted? Andrej lenézett rá. — Nem, nem felejtettem el — mondta. — Ledöntselek a fűbe? — Akarod? — Akarom — felelte Selma. Andrej körülnézett. Az egyik közeli romos épület tetején két sapkás alak üldögélt, fújta a füstöt, és lógatta a lábát. A ház mellett, egy szemétkupacon billegve, durván összeeszkábált háromláb álldogált, rajta ócska láncon öntöttvas faltörő lógott. — Figyelnek — mondta Andrej. — Kár. Megkaptad volna a magadét, tanácsosné asszony. — Rajta, kapd le a lábáról, mit húzod az időt?! — biztatták átható hangon a tetőről. — Te mamlasz! Andrej úgy tett, mintha semmit sem hallana. — Egyenesen hazamész? — kérdezte. Selma az órájára nézett. Be kell ugranom a fodrászhoz — mondta. Andrejt hirtelen felkavaró, még sosem tapasztalt érzés fogta el. Váratlanul nagyon élesen tudatosult benne, hogy ő — tanácsos, az elnök személyi kancelláriájának felelős munkatársa, köztiszteletben álló ember, hogy felesége van, gyönyörű asszony, otthona van, gazdag, szép otthona, és hogy a felesége most fodrászhoz megy, mert estére vendégeket hívtak, nem közönséges ivászatra, hanem elegáns fogadásra, és a vendégek sem akárkik, hanem szolid, jelentős, fontos emberek, a legfontosabbak a Városban. Váratlanul átérezte tulajdon érett voltát, fontosságát, felelősségét vagy mit. Felnőtt, megállapodott, önálló, családos ember volt. Érett férfi, aki szilárdan áll a lábán. Csak a gyerekek hiányoztak — minden más a birtokában volt már, mint az igazi felnőtteknek… — Jó napot kívánok, tanácsos úr — szólalt meg egy tiszteletteljes hang. Andrej most vette észre, hogy kiértek az elhagyott negyedből. Bal felé ott húzódott a gránit mellvéd, lábuk alatt mintás betonburkolat váltotta föl a füvet, jobbra előttük ott fehérlett az Üvegház hatalmas tömege, és az út mellett feszesen kihúzva magát, két ujját egyensapkája ellenzőjéhez emelve a külső őrség kék egyenruháját viselő, takaros néger rendőr állt. Andrej szórakozottan biccentett neki, és mentegetőzve Selmához fordult: — Bocsáss meg, elgondolkodtam. Mit mondtál? — Ne felejtsd el Rumért felhívni. Szükségem van egy emberre, nemcsak a szőnyeg miatt. Bort kell hozni, italokat… Az ezredes a whiskyt szereti, Dolfus a sört… Talán egy egész ládával veszek… — Jó. Emeljék csak föl a kvótát az elosztóban — mondta Andrej. — Csinálj estére burgundi sültet. Átküldjem Amáliát? Az Üvegházhoz vezető elágazásnál váltak el. Selma továbbment, és Andrej elégedetten nézett utána, majd a nyugati bejáróhoz ballagott. Az épületet övező, betonlapokkal borított térség kihalt volt, csak az őrség kék egyenruhái látszottak itt-ott. A teret körülvevő, dús lombú fák alatt, mint mindig, most is ott nyüzsögtek a szájtáti újoncok — mohó pillantásokkal méregették a hatalom székhelyét —, a nyugdíjasok pedig botjukkal mutogatva magyaráztak nekik. A bejárat előtt már ott állt Dolfus kocsija, a motorháztető, mint mindig, nyitva, előmeredt belőle a sofőr csillogó krómbőrbe burkolt hátsó fele. És ott bűzölgött egy mocskos, szemlátomást egyenesen a mocsarak közül érkezett teherautó, a plató oldaldeszkái fölött egy döglött tehén kékesvörös lábai látszottak. A dögöt legyek döngték körül. A teherautó gazdája, egy farmer a bejárati őrséggel hadakozott. A vita a jelek szerint jó ideje tarthatott: már az ügyeletes parancsnok is ott volt, meg három rendőr, és még kettő közeledett sietség nélkül ballagva a térről a kapuhoz fölvezető lépcsőkön. A farmer valahogy ismerősnek tűnt Andrejnek: sovány és nyurga volt, mint a piszkafa, bajusza hosszan lelógott. Izzadság-, benzin- és alkoholszagot árasztott. Andrej felmutatta a belépőjét, és belépett az előcsarnokba, de közben még meghallotta, hogy a farmer azt követeli, engedjék személyesen Geiger elnökhöz, az őrök pedig azt próbálták megértetni vele, hogy ez itt a személyzeti bejárat, kerülje meg az épületet, és próbáljon szerencsét az ügyfélszolgálati irodán. A vita egyre hangosabb lett. Andrej fölliftezett a negyedik emeletre, és belépett az ajtón, amelyen fekete-arany felirat hirdette: Az elnök személyes tudományos és technikai kancelláriája. Amint belépett, az ajtónál ülő küldöncök fölpattantak, és egyforma mozdulattal rejtették hátuk mögé füstölg cigarettájukat. A széles, fehér folyosón más nem volt, de az ajtók mögül — ugyanúgy, mint valamikor régen a szerkesztőségben — telefoncsöngés, diktálás, írógépek kattogása hallatszott. A kancelláriában teljes gőzzel folyt a munka. Andrej benyitott az A. Voronyin tanácsos feliratú ajtón, és belépett irodája előterébe. Érkezésekor itt is fölálltak: Kehada, a geodéziai részleg kövér, mindig verejtékez vezetője; Vareikis, a személyzeti osztály apatikus, bánatos kinézetű, világos szemű főnöke; egy idegesen izgő-mozgó, öregedő asszonyság a pénzügyi részlegről meg egy ismeretlen, sportos külsejű fiatalember — alighanem bemutatásra váró újonc. Az ablaknál álló gépasztala mellől fürgén felpattant mosolygó személyi titkárnője, Amália. — Jó napot, jó napot, uraim — köszönt hangosan Andrej, legszívélyesebb mosolyát felvillantva. — Elnézésüket kérem. Olyan zsúfoltak azok az átkozott buszok, hogy kénytelen voltam gyalog jönni az építkezéstől idáig… Sorra parolázott mindenkivel: megszorongatta Kehada nyirkos tenyerét, Vareikis erőtlen mancsát, a pénzügyi asszonyság száraz, csontos kezét (Ez meg minek tolakodott ide? Mit akar tőlem?) és a mogorva ifjonc vasmarkát. — Engedjük előre a hölgyet… — mondta. — Asszonyom, kérem. — (Ez a pénzügyi asszonyságnak szólt.) — Van valami sürgős dolog? — (Ezt Amáliától kérdezte halkan.) — Köszönöm. — (Átvette afelé nyújtott borítékot, és kitárta dolgozószobája ajtaját.) — Fáradjon be, hölgyem. Menet közben bontogatva a borítékot asztalához ment, és a papírba nézve a karosszék felé intett az asszonynak, majd ő is leült, maga elé téve a táviratot. — Hallgatom önt. Az asszonyság rázendített, Andrej pedig halvány mosollyal, figyelmesen hallgatta, közben ceruzájával a levélen dobolt. Már az első szavak után minden világos volt. — Bocsásson meg — vágott közbe mintegy másfél perc után. — Értem önt. Tulajdonképpen nem szoktunk protekció alapján alkalmazni embereket. Ám az ön esete kétségkívül rendhagyó. Ha a lányát valóban annyira érdekli a kozmográfia, hogy már az iskolában önállóan foglalkozott vele… Kérem, hívja fel a személyzeti osztályvezetőmet. Beszélek vele. — Felállt. — A fiatalok ilyen ambícióit nyilvánvalóan üdvözölni és minden eszközzel támogatni kell. — Az ajtóhoz kísérte az asszonyt. — Ez teljesen megfelel az új idők szellemének… Ne hálálkodjon nekem, asszonyom, csak a kötelességemet teljesítem. Minden jót… Visszament az asztalhoz, és újraolvasta a levelet: “Az elnök 14.00 órára dolgozószobájában várja Voronyin tanácsost.” Ennyi. Milyen ügyben? Miért? Mit vigyen magával? Furcsa… Lehet, hogy Fritzet egyszerűen elkapta a nosztalgia, és locsogni szeretne egy kicsit. Tizennégy óra nulla nulla. Ez az ebédszünet ideje. Tehát az elnökkel ebédelünk… Kiszólt a belső vonalon: — Amália, küldje be Kehadát. Nyílt az ajtó, és belépett Kehada, maga után vonszolva a sportos ifjoncot. — Tanácsos úr — kezdte már a küszöbön —, szeretném bemutatni önnek ezt a fiatalembert… Douglas Katcher. Újonc, alig egy hónapja érkezett, és unalmas neki az egy helyben ülés. — Azt mindannyian unjuk — nevette el magát Andrej. — Nagyon örülök, Katcher. Hová valósi? Melyik évből? — Dallas, Texas állam — szólalt meg váratlanul mély basszus hangon az ifjonc, zavartan mosolyogva. — Hatvanháromból. — Van valamilyen végzettsége? — Csak az átlagos college. Azután sokat mászkáltam geológusokkal. Olajat kerestünk. — Remek — mondta Andrej a ceruzájával játszva. — Éppen ez az, amire szükségünk van. Talán nem tudja, Katcher, de meg szoktuk kérdezni: miért? Menekült? Vagy kalandot keresett? Vagy a Kísérlet keltette fel az érdeklődését? Douglas Katcher összevonta szemöldökét, kezét ökölbe szorította, és az ablakra meredt. — Úgy is mondhatnánk, hogy menekültem — motyogta. — Agyonlőtték az elnöküket — magyarázta Kehada, zsebkendővel törölgetve arcát. — Ráadásul éppen az ő városában… — Szóval ezért — bólogatott megértőén Andrej. — És maga valahogyan gyanúba keveredett? Az ifjonc fejét rázta, Kehada pedig tovább magyarázott: — Nem, nem erről van szó. Ez hosszú história. Nagy réményéket fűztek ehhez az elnökhöz, afféle bálványképük volt… egyszóval lélektan. — Átkozott ország — fakadt ki a fiú. — Rajtuk már semmi sem segít. — Értem — bólogatott megértőén Andrej. — De bizonyára tudja, hogy a Kísérletet már nem ismerjük el? A fiú megvonta széles vállát. — Nekem mindegy. Tetszik itt. Csak nem vagyok képes egy helyben ülni. Unatkozom a Városban. Mister Kehada azt javasolta, jelentkezzem egy expedícióba. — Kezdetnek Szón csoportjához akarom küldeni — mondta Kehada. — Erős legény, tapasztalata is van, és ön is tudja, milyen nehéz embert találni a dzsungelben' munkákra. — Rendben — mondta Andrej. — Nagyon örülök, Katcher. Maga tetszik nekem. Remélem, nem kell csalódnom magában. Katcher esetlenül bólintott, majd felállt. Példáját Kehada is követte. — Még valami — folytatta Andrej, fölemelve ujját. — Figyelmeztetni szeretném, Katcher: a Városnak és az Üvegháznak az az érdeke, hogy maga továbbtanuljon. Nem közönséges végrehajtókra van szükségünk, azoknak bőviben vagyunk. Felkészült káderekből viszont hiány van. Meggyőződésem, hogy magából remek olajmérnök lehet. Milyen az indexe, Kehada? — Nyolcvanhetes — vigyorgott Kehada. — Na ugye? Teljes joggal megbízhatom magában… — Majd igyekszem — morogta Douglas Katcher, és Kehadára nézett. — Mi végeztünk — mondta Kehada. — Én is — felelte Andrej. — Minden jót… És küldjék be Vareikist. Mint mindig, Vareikis most is valahogy mintha részletekben nyomult volna be a szobába, folyamatosan körülpislogva. Szorosan becsukta maga mögött az ajtót, majd hangtalanul az asztalhoz osont és leült. A bánat még nyilvánvalóbban kiült az arcára, szája sarka legörbült. — Mielőtt elfelejteném — mondta Andrej. — Itt járt ez az asszony a pénzügyi részlegről… — Tudom — mondta halkan Vareikis. — A lánya. — Igen. Nincs kifogásom az ügy ellen. — Kehadához — nem is annyira kérdezte, mint inkább ki nyilvánította Vareikis. — Nem, inkább a műszaki tervezésre. — Jó — mondta Vareikis, és zakója belső zsebéből előhúzta a noteszét. — A nulla tizenhetes utasítás — mondta szinte súgva. — Igen? — Elvégeztük a soros szűrővizsgákat — mondta még mindig alig hallhatóan Vareikis. — Nyolc munkatársnál regisztráltunk az előírt hetvenötnél alacsonyabb intelligenciahányadost. — Hogyhogy hetvenöt? A szabályzat hatvanhetet ír elő. — Az elnök személyes káderügyi kancelláriájának útmutatása szerint — Vareikis ajka alig mozdult — az elnök személyes tudományos és technikai kancelláriáján a munkatársak intelligenciaindexének határértéke hetvenöt… — Szóval így — vakarta meg a tarkóját Andrej. — Hm… Végül is logikus. — Azonkívül — folytatta Vareikis — a nyolc közül öten még a hatvanhetet sem érik el. Itt a névsor. Andrej átvette, megnézte. Félig-meddig ismerős nevek, két férfi és hat nő… — Már megbocsásson — mondta homlokát ráncolva. — Amália Torn… De hisz ez az én Amáliám! Miféle trükk ez? — Ötvennyolc — mondta Vareikis. — És legutóbb? — Legutóbb én még nem voltam itt. — De hát Amália titkárnő! — tiltakozott Andrej. — Az én titkárnőm, a személyi titkárnőm! Vareikis csüggedten hallgatott. Andrej még egyszer végignézte a listát. Rasidov… Aha, az a geodéta… Valaki dicsérte. Vagy szidta?.. Tatyjana Posztnyik. Operátor. Á, az a fürtös hajú, kedves kis cserfes, volt valami ügye Kehadával… bár nem, az egy másik volt… — Rendben — mondta. — Majd átnézem, és visszatérünk rá. Egyébként jó lenne, ha támpontokat kérne az illetékesektől az olyan beosztásokra vonatkozóan, mint a titkárn vagy az operátor, a kisegítő személyzet… Velük szemben mégsem támaszthatunk ugyanolyan követelményeket, mint a tudományos munkatársakkal szemben. Végül is kézbesítőket is foglalkoztatunk… — Rendben — mondta Vareikis. — Van még valami? — Igen. A nulla nulla hármas utasítás. Andrej a homlokát ráncolta. — Nem emlékszem. — A Kísérlet propagandája. — Aha. És? — Rendszeres jelzések érkeznek a következő személyekre vonatkozóan. Vareikis egy másik papírlapot tett Andrej elé az asztalra. A listán mindössze három név szerepelt. Mindhárman férfiak. Mindhárman részlegvezetők. A legfontosabb részlegeké. A kozmográfiai, a társadalom-lélektani és a geodéziai részlegé. Suliivan, Butz és Kehada. Andrej ujjaival dobolt a listán. Szép kis slamasztika, gondolta. Már megint a képünkre másznak. Egyébként, nyugalom. Ne feszítsük a húrt. Ezt a bunkót úgysem lehet semmivel meggyőzni, és még sokáig, nagyon sokáig kell vele együtt dolgoznom… Kellemetlen — szólalt meg. — Nagyon kellemetlen. Gondolom, ellenőrizték az információt? Nincs tévedés? — Több irányból és többszörösen ellenőrzött információ — felelte színtelen hangon Vareikis. — Suliivan azt állítja, hogy a Város továbbra is a Kísérlet tárgya. Szavai szerint az Üvegház, még ha szándéka ellenére is, továbbra is a Kísérlet irányvonalát valósítja meg. Azt bizonygatja, hogy a Fordulat nem más, mint a Kísérlet egyik szakasza… Bölcs szavak, gondolta Andrej. Izja ugyanezt mondja, és ez nagyon nem tetszik Fritznek. Erre csak Izjának van joga, Sullivannek, szegénynek nincs. — Kehada — folytatta Vareikis. — Beosztottai jelenlétében a Kísérlet feltételezett irányítóinak tudományos-technikai vívmányaiért lelkesedett. Lebecsüli az elnök és az elnöki tanács tevékenységének értékét. Kétszer is úgy minősítette ezt a tevékenységet, mint egerek csetepatéját egy üres cipősdobozban… Andrej csukott szemmel hallgatta, vigyázott, hogy arcizma se ránduljon. — Végezetül Butz. Ellenségesen nyilatkozik az elnök személyéről. Italos állapotban kijelentette a fennálló politikai rendszerről, hogy az a középszer uralma a kretének fölött. Andrej nem állta meg, krákogott. A fene esne a nyelvükbe, gondolta dühösen, és eltolta maga elől a listát. Főnök létükre gyűjtik a parazsat a saját fejükre… — És maga mindezt tudja — mondta Vareikisnek. — Magának minderről tudomása van… Ezt nem kellett volna mondania. Ostobaság. Vareikis pislogás nélkül, szomorúan bámult az arcába. — Remekül dolgozik, Vareikis — mondta Andrej. — Olyan biztonságban vagyok maga mellett, mintha bástya védene…Feltételezem, hogy ezt az információt — koppintott a listára — már továbbította a szokásos csatornán. — Ma fogom továbbítani — mondta Vareikis. — Kötelességem előzetesen tájékoztatni önt. — Remek — mondta élénken Andrej. — Továbbítsa. — Összetűzte a két listát, és betette “Az elnök elé terjesztendő” feliratú, kék mappába. — Meglátjuk, hogyan dönt ez ügyben a mi Rumerünk… — Miután nem első ízben érkezett hozzánk ilyen jellegű értesülés — mondta Vareikis —, feltételezésem szerint Rumer úr javasolni fogja ezen emberek eltávolítását a vezet posztokról. Andrej Vareikisre nézett, de igyekezett pillantását valahová a háta mögé irányítani. — Tegnap egy új film vetítésén voltam — mondta. — Pucérak és bossok a címe. Elfogadtuk, úgyhogy rövidesen a mozikba kerül. Azt javaslom, feltétlenül nézze meg. Arról szól… Hosszasan és részletesen taglalta annak a szörnyűséges ocsmányságnak a cselekményét, amely valóban nagyon tetszett Fritznek, és nemcsak neki. Vareikis szó nélkül hallgatta, a legváratlanabb pillanatokban bólogatott, mint aki hirtelen észbe kap. A szokott levertségen és bánaton kívül más nem tükröződött az arcán. Látni való volt, hogy már régen elvesztette a fonalat, és egy szót sem ért az egészből. A csúcsponton, amikor Vareikisnek rá kellett döbbennie, hogy kénytelen lesz végighallgatni az egészet, Andrej váratlanul félbeszakította előadását, ásított, és azt mondta jóindulatúan: — És így tovább, ebben a hangnemben. Feltétlenül nézze meg… Egyébként mi a véleménye a fiatal Katcherről? Vareikis láthatóan felriadt gondolataiból. — Katcher? Egyelőre az a benyomásom, hogy minden rendben vele. — Nekem is — mondta Andrej. A telefonkagyló után nyúlt. — Van még valami elintéznivalója velem, Vareikis? Vareikis fölállt. — Nincs — mondta. — Távozhatok? Andrej kegyesen bólintott, és beleszólt a kagylóba: — Amália, vár még valaki? — Ellisauer, tanácsos úr. — Ki a csuda az az Ellisauer? — kérdezte Andrej, közben azt nézte, hogyan óvakodik ki az ajtón részletekben Vareikis. — A szállítási osztály vezetőhelyettese. Az Akvamarin-téma ügyében. — Várjon. Hozza be a postát. Amália egy percen belül megjelent. Andrej közben nyújtózkodott, az izmait dörzsölgette. Egész teste kellemesen sajgott az egyórai kemény lapátolás után, és ő, mint mindig, szórakozottan arra gondolt, lényegében milyen jó edzés ez annak, aki többnyire ülő életmódot folytat. Amália becsukta maga mögött az ajtót, és magas cipősarkával kopogva a parkettán az asztalhoz ment, megállt Andrej mellett, és elé tette a levelezést tartalmazó dossziét. Andrej megszokott mozdulattal átölelte keskeny, kemény, hűvös selyembe burkolt csípőjét, megveregette hátsóját, a másik kezével kinyitotta az irattartót. — No, nézzük, mi van itt — mondta jókedvűen. Amália szinte olvadozott az érintésétől, levegőt is alig vett. Különös lány, és hűséges, mint egy kutya. Meg érti a dolgát. Andrej fölnézett rá. A lány arca, mint a gyöngédség pillanataiban mindig, sápadt és rémült volt, amikor pillantásuk találkozott, bizonytalanul Andrej nyakára tette keskeny, forró tenyerét. Ujjai reszkettek. — Mi baj, kicsikém? — kérdezte Andrej gyengéden. — Van ebben a szemétdombban valami fontos? Vagy zárjuk be inkább az ajtót, és változtassunk testhelyzetet? Kettejük közös nyelvén ez jelentette a szeretkezést a szőnyegen vagy a fotelban. Andrej nem tudta volna elmondani Amáliáról, milyen az ágyban — ágyban még sosem voltak együtt. — Itt van a költségvetési előirányzat terve… — lehelte alig hallhatóan Amália. — Meg különféle beadványok… És személyes levelek, azokat nem bontottam föl… — Nagyon jól tetted — mondta Andrej. — És ha egy szép nő írt nekem? Elengedte a lányt, és Amália felsóhajtott. — Ülj le — szólt rá Andrej. — Ne menj ki, gyorsan végzek. Fogta az első, keze ügyébe eső levelet, felvágta a borítékot, átfutotta a levelet, elfintorodott. Jevszejenko operátor közölte közvetlen főnökéről, Kehadáról, hog “megjegyzéseket enged meg magának a vezetés és személyesen a tanácsos úr rovására”. Andrej jól ismerte ezt a Jevszejenkót. Különös, ritka balszerencsés ember, bármibe fog, az balul üt ki. Andrejt korábban azzal képesztette el, hogy elismerően beszélt a negyvenkettes leningrádi napokról. “Akkor jó volt — mondta szinte nosztalgiával a hangjában. — Éltem, semmi gondom nem volt, ha meg kellett valami, hát szóltam a katonáknak, ők megszerezték…” Kapitányi rangig küzdötte föl magát, és az egész háború folyamán egyetlenegy embert ölt meg — a saját Politikai tisztjét. Bekerítésből törtek ki, és Jevszejenko észrevette, hogy a németek elfogták a politikai tisztet, és éppen a zsebét kutatják át. Közéjük lőtt a bokorból, ahol lapult, megölte a foglyot, és elmenekült. Büszke volt erre a tettére: megkínozták volna a szerencsétlent. Most mit csináljon ezzel a hülyével? Ez már a hatodik följelentés, amit ír. És végül is nem Rumernek, nem Vareikisnek ír, hanem nekem. Elképesztő lélektani manőver. Ha Vareikisnek vagy Rumernek jelenti, Kehadát felelősségre vonják. De én nem bántom, mindent tudok róla, de nem bántom, mert nagyra értékelem, és megbocsátok neki, ezt mindenki tudja. Az eredmény tehát az, hogy Jevszejenko végül is teljesítette állampolgári kötelességét, de nem ártott a másik embernek… Mégis micsoda szörnyeteg, bocsássa meg az Úr… Andrej összegyűrte a levelet, és a szemétkosárba dobta. Fogta a következőt. A borítékon ismerősnek tűnt neki a jellegzetes kézírás. Feladó nem volt föltüntetve. A borítékban egyetlen lap volt, a szöveget gépelték — másolat volt, nem eredeti példány —, a feladó csak a nevét írta alá kézzel. Andrej elolvasta, és nem értett semmit, elolvasta még egyszer, elöntötte a hideg verejték, az órájára nézett. Felkapta a fehér telefon kagylóját, tárcsázott. — Rumer tanácsost, azonnal! — ordította eltorzult hangon. — Rumer tanácsos nem ér rá. — Itt Voronyin tanácsos! Azt mondtam, azonnal! — Elnézést, tanácsos úr. Rumer tanácsos az elnöknél van. Andrej lecsapta a kagylót, és félrelökve a rémült Amáliát, az ajtóhoz rohant. Már megmarkolta a kilincset, amikor rádöbbent, hogy késő, már nem tehet semmit. Persze ha ez igaz. Ha nem valami őrült játék… Lassan odament az ablakhoz, megkapaszkodott a széles, bársonnyal borított párkányban, és kinézett. A tér üres volt, mint mindig. Fel-feltűntek a kék egyenruhák, a fák árnyékában szájukat tátották a bámészkodók, egy sántikáló öregasszony gyerekkocsit tolt. A téren áthúzott egy autó. Andrej az ablakpárkányba kapaszkodva várt. Amália mögé állt, megérintette a vállát. — Mi történt? — kérdezte súgva. — Menj innen! — szólt rá Andrej, hátra sem fordulva. — Ülj vissza a fotelba! Amália eltűnt. Andrej megint az órájára nézett. Már egy perccel elmúlt a megadott időpont. Hát persze, gondolta. Ez nem lehet igaz. Ez csak valami hülye vicc. Vagy zsarolás… Ebben a pillanatban a fák közül előtűnt és lassan elindult a téren keresztül egy ember. Ebből a magasságból és ilyen távolról egészen aprónak látszott, és Andrej nem ismert rá. Emlékei szerint az illető magas és sovány, ez meg itt súlyos volt, és mintha felpüffedt volna, és csak a legutolsó pillanatban jutott el Andrej tudatáig, hogy mitől. Szemét lecsukta, és hátralépett az ablaktól. A téren rövid és visszhangos dörrenés hangzott fel. Az ablakkeretek megremegtek, valahol lenn pedig fülsértő üveg-csörömpölés hallatszott. Amália rémülten felsikoltott, a téren hisztériás hangzavar tört ki… Egyik karjával a hozzá vagy talán inkább az ablakhoz rohanó Amáliát visszatartva Andrej erőt vett magán, kinyitotta a szemét, és kinézett. Ott, ahol az az ember állt, most sárgás füstoszlop gomolygott, a füsttől semmit sem lehetett látni. Mindenfelől kék egyenruhák rohantak elő, távolabb, a fák alatt egyre nőtt a tömeg. Minden elvégeztetett. Andrej — nem érezve tulajdon lábát — visszament az asztalhoz, leült, és fölvette a levelet. Ezen korcs világ valamennyi hatalmasának! Gyűlölöm a hazugságot, de ez a ti igazságotok még a hazugságnál is rosszabb. Kényelmes disznóóllá változtattátok a Várost, lakóit pedig jóllakott disznókká. Én nem akarok jóllakott disznó lenni, de disznópásztor sem, harmadik lehetőség pedig ebben a ti csámcsogó világotokban nem adatik. Igazságotok tudatában önelégültek és tehetségtelenek vagytok, pedig valamikor többen közületek igaz emberek voltak. Akadnak köztetek volt barátaim is, elsősorban hozzájuk fordulok. A szó nem hat rátok, hát megerősítem saját halálommal. Talán elszégyellitek magatokat, talán félni fogtok, de az is lehet, hogy csak kényelmetlenül érzitek majd magatokat az ólatokban. Ez minden, amiben még reménykedhetem. Az Úr legyen irgalmas hozzátok. Ezek nem az én szavaim, de készséggel aláírom őket — Danny Lee Géppel írt szöveg harmadik vagy negyedik példánya volt a levél, alatta kézírással ez állt: Kedves Voronyin, isten veled! Ma tizenhárom óra nulla nulla perckor fölrobbantom magam az Üvegház előtti téren. Ha a levelem nem késik el, végignézheted, de ne avatkozzatok bele — csak fölösleges áldozatok lennének. Volt barátod és volt újságod levelezési rovatának vezetője, Danny. Andrej fölnézett, és meglátta Amáliát. — Emlékszel Dannyre? — kérdezte. — Danny Lee, a levelezési rovatból… Amália szótlanul bólintott, majd hirtelen rémület ült ki az arcára. — Ez lehetetlen! — nyögte rekedten. — Nem igaz… — Fölrobbantotta magát — mondta Andrej, nehezen formálva a szavakat. — Valószínűleg dinamitot kötött magára. A zakója alá. — Miért? — kérdezte Amália. Ráharapott az ajkára, szeméből könnyek buggyantak ki, végigfolytak sápadt kis arcán, megültek az állán. — Nem értem… — mondta Andrej tehetetlenül. — Semmit sem értek… — Gondolattalanul meredt a levélre. — Hiszen nemrég találkoztunk… Igaz, vitatkoztunk, veszekedtünk… — Megint Amáliára nézett. — Talán eljött hozzám a fogadóórára? És lehet, hogy én nem fogadtam? Amália arcát tenyerével eltakarva megrázta a fejét. Andrejt hirtelen elöntötte a düh. Valójában nem is düh volt ez, inkább olyasféle vak ingerültség, amilyet ma a zuhanyozás után élt át az öltözőben. Hát mi a fene van itt?! Mi kell ezeknek még?! Mi hiányzik ennek a csőcseléknek? A hülye! Mit bizonyított ezzel az egésszel? Nem akar disznó lenni, disznópásztor sem akar lenni… Unatkozik! Hát egyen meg a fene az unalmaddal együtt! — Ne bőgj! — ordított rá Amáliára. — Törüld le a taknyod, és hordd el magad! Ellökte maga elől a papírokat, felállt, és visszament az ablakhoz. A téren hatalmas tömeg feketéllett. A tömeg közepén kék egyenruhák vettek körül egy üres, szürke területet, ahol fehér köpenyes emberek sürgölődtek. Egy mentőautó vijjogó szirénával próbált utat törni magának… …Végül is mit bizonyítottál be? Hogy nem akarsz velünk élni? De miért kellett ezt bebizonyítani, és kinek? Hogy gyűlölsz minket? Ostobaság. Mi mindent megteszünk, amit kell. Nem a mi bűnünk, hogy ezek disznók. Disznók voltak már előttünk is, és utánunk is azok maradnak. Mi csak etethetjük és ruházhatjuk őket, megszabadíthatjuk a testi kínoktól, lelki kínjaik pedig születésüktől fogva nem voltak, nem is lehetnek. Talán keveset tettünk értük? Nézd meg, milyen lett a Város! Tisztaság, rend, a korábbi kuplerájnak nyoma sincs, zabálnivaló, amennyi beléjük fér, rongyok, amennyi csak tetszik, hamarosan lesz szórakozásuk is, csak egy kis időt adj — és mi más kell még nekik? És te, te mit csináltál? A mentősök most kaparják össze a beleidet az aszfaltról — hát ez maradt utánad… Nekünk meg dolgoznunk kell, és megint csak dolgoznunk, mozgatnunk ezt az egész gépezetet, mert amit eddig elértünk, az még csak a kezdet, mindezt meg is kell őrizni, barátom, és megőrizve gyarapítani… Mert a Földön talán nincs az emberek feje fölött sem isten, sem ördög, de itt van… Bűzös demokrata vagy, szent életű forradalmár… De egyre maga előtt látta Dannyt, olyannak, amilyen legutóbbi találkozásukkor volt, egy vagy két hónappal korábban csonttá soványodva, elkínzottan, mintha beteg lenne, és mintha valami titkolt rettegés ülne szomorú, kialvatlan szemében, hallotta Danny szavait, amelyeket viharos és értelmetlen vitájuk végén mondott, már fölállva az asztal mellől, és néhány gyűrött bankót dobva az ezüstös fényű tálkára: “Uram isten, mivel dicsekszel itt előttem? A teli hasat emeled oltárra? Mi értelme? Degeszre tömni az embereket! Talán ez a feladat? Abban a nyomorult Dániában ezt már sok éve megoldották. Tegyük fel, nincs jogom, ahogy te fogalmaztál, mindenki nevében tépni a szám. De ha mindenki nem is, te meg én pontosan tudjuk, hogy az embereknek nem erre van szükségük, hogy egy valóban új világot így nem lehet felépíteni! Igazam van?!” “Hát hogy, a rohadt életbe, hogy lehet felépíteni?! Hogy?!” — ordította Andrej, de Danny csak legyintett, és nem volt hajlandó folytatni a vitát. Megszólalt a fehér telefon. Andrej kelletlenül visszament az asztalhoz, fölvette a kagylót. — Andrej? Itt Geiger. — Szervusz, Fritz. — Ismerted? — Igen. — És mi a véleményed róla? — Hisztériás — szűrte a szót Andrej a fogai közt. — Szemét alak. Geiger hallgatott egy darabig. — Kaptál tőle levelet? — Igen. — Furcsa ember — mondta Geiger. — Na, jól van. Kettőkor várlak. Andrej letette a kagylót, de a telefon újra megszólalt. Selma hívta. Izgatott volt, A robbanás híre már eljutott a Fehér Udvarig, de útközben természetesen a felismerhetetlenségig eltorzult, és kitört a pánik. — Senkinek semmi baja — nyugtatgatta Andrej. — Nem sérültem meg, Geiger sem, az Üvegház sem… Felhívtad Rumért? — Mi köze ehhez Rumernek? — értetlenkedett Selma. — Ész nélkül rohantam ki a fodrásztól. Berontott Dolfusné holtsápadtan, még a vakolat is lehullott róla, és sikítozott, hogy merényletet követtek el Geiger ellen, a fél ház romba dőlt… — Jó, jó — mondta Andrej türelmetlenül. — Erre most nincs időm. — El tudod mondani, mi történt? — Az az őrült… — Andrej észbe kapott. — Valami hülye robbanóanyagot vitt át a téren, és valószínűleg elejtette. — Biztos, hogy nem merénylet? — faggatta makacsul Selma. — Honnan tudnám? Ez Rumer dolga, én semmit sem tudok. Selma belesóhajtott a kagylóba. — Alighanem megint hazudsz, tanácsos úr — mondta, és bontotta a vonalat. Andrej az asztalt megkerülve visszament az ablakhoz. A tömeg csaknem teljesen szétoszlott. Már sehol nem voltak az egészségügyiek, a mentőautó is eltűnt. Néhány rendőr fecskendőkkel mosta a betonban keletkezett, nem túl mély kráter környékét. És az öregasszony már visszafelé sántikálva tolta maga előtt a babakocsit. Elvégeztetett. Andrej az ajtóhoz ment, kinézett az előszobába. Amália a helyén ült — szigorú, tökéletesen megközelíthetetlen arccal, ajka összepréselve —, ujjai a megszokott ördögi sebességgel táncoltak a billentyűkön, arcán nyoma sincs a sírásnak, semmiféle érzelemnek. Andrej gyengéden nézte. Derék lány, gondolta. Egy frászt neked, mondta gondolatban kárörvendve Vareikisnek. Inkább téged rúglak ki innen a fenébe… Valaki hirtelen eltakarta előle Amáliát. Andrej fölnézett. A szállítmányozási osztály hihetetlenül magas vezetője, Ellisauer nézett le rá esdekelve. — A, Ellisauer… — mondta Andrej. — Bocsásson meg, ma nem tudom fogadni. Kérem, jöjjön vissza holnap reggel. Ellisauer szó nélkül meghajolt és kiment. Amália ceruzával és notesszel a kezében már készen állt. — Tanácsos úr? — Jöjjön be egy percre — mondta Andrej. Visszament az asztalához, de abban a pillanatban megszólalt a telefon. — Voronyin? — szólalt meg egy agyoncigarettázott orrhang. — Itt Rumer. Mi újság? — Minden rendben — felelte Andrej, és intett Amáliának, hogy várjon. — A feleséged jól van? — Jól, üdvözöl téged. Apropó, küldj át hozzá ma két embert a szolgáltatórészlegtől, segítségre van szüksége a ház körül… — Kettőt? Rendben. Hová? — Hívják fel, majd ő megmondja. Az lenne a legjobb, ha most mindjárt telefonálnának. — Jó — mondta Rumer. — Elintézem. Nem biztos, hogy most rögtön, de elintézem… Tudod, ezzel a baromsággal kell most foglalkoznom. Ismered a hivatalos változatot? — Honnan ismerném? — vágta rá dühösen Andrej. — Nos, a helyzet a következő. Baleset történt. Robbanó anyag szállítása közben. A részletek kivizsgálása folyamatban van. — Értem. — Egy szállítómunkás vitte a robbanóanyagot… Valahova vitte… Részeg volt. — Jól van, értem, értem — szólt közbe Andrej. — Jól van. Ügyes vagy. — Aha — mondta Rumer. — Szóval megbotlott vagy… Nos, a részletek kivizsgálása folyamatban van. A vétkeseket megbüntetik. Az információs anyagot most sokszorosítják, majd megkapod. Még valami. Ugye te is kaptál levelet? Ki olvasta a tieid közül? — Senki. — És a titkárnőd? — Megmondtam: senki. A nekem címzett leveleket mindig én bontom föl. — Helyes — mondta Rumer elismerően. — Nagyon jó, hogy így intézed. Ha tudnád, egyeseknél mekkora kupleráj van a levelek körül… Aki arra jár, elolvassa. Szóval nálad senki sem olvasta. Ez jó. Helyezd biztonságba a levelet, dupla nullás titoknak számít. Mindjárt átmegy hozzád az egyik léhűtőm, add át neki, jó? — Minek? — kérdezte Andrej. Rumer kertelni kezdett. — Hogyan is mondjam… — nyögdécselte. — Még szükség lehet rá… Ugye te ismerted? — Kit? — Hát ezt… — Rumer vihogott — ezt a szállítómunkást a robbanóanyaggal… — Ismertem. — Jól van, ezt nem tárgyaljuk ki telefonon, de az emberem majd föltesz neked néhány kérdést, válaszolj neki. — Erre nincs időm — mondta Andrej dühösen. — Fritz magához rendelt. — Öt perc az egész — siránkozott Rumer. — Nem kerül semmibe, igazán… Két kérdésre csak jut időd válaszolni… — Jó, jó — mondta türelmetlenül Andrej. — Van még valami? — Már átküldtem hozzád, mindjárt ott is lesz. Zwirik a neve, vezető adjutor… — Rendben, túltárgyaltuk. — Összesen két kérdés. Nem tart föl… — Van még valami? — kérdezte megint Andrej. — Nincs. Még a többi tanácsost is föl kell hívnom. — Ne felejts el embereket küldeni Selmának. — Nem felejtem el. Fölírtam. Viszlát. Andrej letette a kagylót, és Amáliához fordult: — Vésd az eszedbe: nem láttál és nem hallottál semmit. Amália rémülten nézett rá, és némán az ablakra mutatott. — Igen, arról beszélek — mondta Andrej. — Neveket nem tudsz, és egyáltalán fogalmad sincs arról, mi történt… Nyílt az ajtó, és egy zavaróan ismerős, sápadt, vizenyős szemű figura dugta be a fejét. — Várjon — szólt rá Andrej. — Majd hívom. A fej eltűnt. — Megértettél? — kérdezte Andrej. — Odakinn valami dörrent, de te semmit nem tudsz. A hivatalos magyarázat az, hogy egy részeg munkás robbanóanyagot vitt valahova a raktárból, a felelősöket keresik… Hol láttam ezt a pofát? — töprengett. — A neve is ismerős… Zwirik… Zwirik… — Miért tette? — kérdezte halkan Amália, és a szeme megint gyanúsan csillogott. Andrej elfintorodott. — Most ne beszéljünk erről. Majd máskor. Menj, küldd be azt a léhűtőt. MÁSODIK FEJEZET Amikor asztalhoz ültek, Geiger odaszólt Izjának: — Láss neki, zsidócskám, láss csak neki. — Nem a te zsidód vagyok — vágott vissza Izja, salátát szedve a tányérjára. — Már százszor megmondtam neked, hogy én a saját tulajdon zsidóm vagyok. Az ott a te zsidód — bökött a villájával Andrej felé. — Paradicsomlé nincs? — méltatlankodott Andrej, végignézve az asztalon. — Parker, paradicsomlevet a tanácsos úrnak! — szólt Geiger. Az ebédlő ajtajában megjelent egy termetes, piros arcú dalia — az elnök személyi adjutánsa —, sarkantyúját lágyan pengetve az asztalhoz lépett, és könnyed meghajtással letett Andrej elé egy bepárásodott kancsót, benne a paradicsomlével. — Köszönöm, Parker — mondta Andrej. — Hagyja csak, majd töltök magamnak. Geiger bólintott, és Parker eltűnt. — Idomítás — csámcsogta Izja teli szájjal. — Remek fickó — mondta Andrej. — Mandzsurónál vodkát is adnak az ebédhez — közölte Izja. — Te barom — nézett rá szemrehányóan Geiger. — Mi bajod? — csodálkozott Izja. — Ha Mandzsuro munkaidőben vodkát vedel, meg kell büntetnem. — Mindenkit nem lőhetsz agyon — vélte Izja. — A halálbüntetést eltöröltük — intette le Geiger. — Egyéb ként nem emlékszem pontosan. Csacsuát kell megkérdezni… — És mi történt Csacsua elődjével? — érdeklődött ártatlanul Izja. — Az véletlen baleset volt, lövöldözés — mondta Geiger. — Egyébként remek munkaerő volt — jegyezte meg Andrej. — Csacsua érti a dolgát, de mint főnök!.. Az fantasztikus ember volt. — Hát igen, fát vágtunk, és hullott a forgács… — mondta Geiger elgondolkodva. — Minden jó, ha jó a vége — jegyezte meg Andrej. — Még semminek nincs vége! — vitatkozott Izja. — Honnan veszitek, hogy már minden véget ért? — A lövöldözésnek legalábbis vége — dünnyögte Andrej. — Az igazi lövöldözés még el sem kezdődött — jelentette ki Izja. — Mondd csak, Fritz, ellened követtek már el merényletet? Geiger összevonta a szemöldökét. — Micsoda idióta ötlet! Természetesen nem. — Majd fognak — ígérte Izja. — Köszönöm — mondta hidegen Geiger. — Lesznek merényletek — folytatta Izja. — Ugrásszerűen megnő a kábítószer-fogyasztás. Fellázadnak a jóllakottak. A hippik már megjelentek, rájuk nem érdemes szót vesztegetni. Lesznek tiltakozást demonstráló öngyilkosságok, önmagukat felgyújtók, felrobbantok… Egyébként már vannak is. Geiger és Andrej összenézett. — Tessék — mondta Andrej bosszúsan. — Már tudja. — Az érdekel, honnan — felelte Geiger, összehúzott szemmel figyelve Izját. — Mit tudok? — kérdezte gyorsan Izja. Még a villát is letette. — Várjatok csak… Á! Szóval tiltakozó öngyilkosság volt? Azon törtem a fejem, micsoda elmebajos szöveg. Holmi részeg dinamittal sétafikál… Szóval erről van szó! Én meg, őszintén szólva, azt hittem, merényletkísérlet… Értem… És ki volt az? — Egy bizonyos Danny Lee — mondta Geiger egy kis szünet után. — Andrej ismerte. — Lee — ismételte elgondolkodva Izja, közben szórakozottan szétkente zakóján a ráfröccsent majonézt. — Danny Lee… Várj csak, nem olyan sovány? Újságíró? — Te is ismerted — mondta Andrej. — Emlékszel, nálam, a szerkesztőségben… — Igen, igen! — kiáltott fel Izja. — Úgy van. Emlékszem. — Csak az isten szerelmére, tartsd a szád! — figyelmeztette Geiger. Izja megszokott merev mosolyával kezdte tépkedni szemölcsét. — Szóval ő volt az… — motyogta. — Világos… Robbanóanyagot kötözött magára, és kiment a térre… Valószínűleg levelet írt az összes újságnak, a csodabogár… Szóval így… És most milyen intézkedéseket szándékozol hozni? — fordult Geigerhez. — Már intézkedtem — jelentette ki Geiger. — Persze, persze — intette le türelmetlenül Izja. — Mindent titkosítottál, kiadattad a hivatalos hazugságot, Rumért szabadjára engedted — de én nem erről beszélek. Egyáltalán: mit gondolsz erről az ügyről? Vagy azt hiszed, véletlen volt? — N-nem. Nem hiszem, hogy véletlen volt — mondta lassan Geiger. — Hála istennek! — kiáltotta Izja. — És te mit gondolsz? — kérdezte tőle Andrej. — Hát te? — Én úgy gondolom, minden normális társadalomban lenniük kell mániákusoknak. Danny az volt, ez teljesen nyilvánvaló. Volt egy kis beütése, filozófiai alapon. És persze nem ő volt az egyetlen ilyen a Városban… — És mit mondott? — kérdezte Izja mohón. — Azt magyarázta, hogy unatkozik. Hogy mi nem találtuk meg a valódi célt. Arról beszélt, hogy az élet színvonalának emeléséért végzett egész munkánk ostobaság, és nem old meg semmit. Rengeteget beszélt, de semmi értelmeset nem tudott javasolni. Megszállott volt. Hisztérikus. — És végül is mit akart? — kérdezte Geiger. Andrej legyintett. — A szokásos népbarát zagyvaság. — Nem értem — mondta Geiger. — Úgy gondolta, hogy a felvilágosult emberek kötelessége fölemelni a népet a maguk szellemi színvonalára. Azt persze maga sem tudta, hogy lehet ehhez hozzáfogni. — És miért ölte meg magát? — kérdezte kétkedve Geiger. — Mondom, hogy megszállott volt. — Neked mi a véleményed? — kérdezte Geiger Izját. Izja egy pillanatig tűnődött. — Ha megszállottnak nevezzük azt az embert, aki egy megoldhatatlan problémával viaskodik, akkor valóban mániákus volt. Te pedig — bökött ujjával Geiger felé — nem értheted meg őt. Te azok közé tartozol, akik csak a megoldható problémákkal foglalkoznak. — Danny szilárdan hitte, hogy az ő problémája megoldható — mondta Andrej. Izja csak legyintett. — Ti ketten semmit sem értetek — jelentette ki. — Technokratának, az elit képviselőjének tekintitek magatokat. Az, hogy demokrata, számotokra szitokszó. Mélységesen megvetitek a nagy tömeget, és fenemód büszkék vagytok erre a megvetésre. Valójában pedig tökéletesen, százszázalékosan ennek a tömegnek a rabszolgái vagytok. Bármit tesztek is, azt a tömeg miatt teszitek. Bármin töritek is a fejeteket, az elsősorban éppenséggel a tömegnek kell. Életetekkel a tömeget szolgáljátok. Ha a tömeg eltűnne, elvesztenétek az életetek értelmét. Szánalmas, nyomorúságos kiszolgálók vagytok. Éppen ezért belőletek sosem lesz megszállott. Hiszen mindazt, amire a nagy tömegnek szüksége van, viszonylag könny előteremteni — Tehát összes feladatotok nyilvánvalóan a megoldhatóak közé tartozik. Hát ezért nem fogjátok soha megérteni azokat az embereket, akik tiltakozásképp megölik magukat… — Miért ne értenénk meg? — vetette ellen méltatlankodva Andrej. — És mit kell itt egyáltalán megérteni? Természetesen azt tesszük, amit a túlnyomó többség akar. És ennek a többségnek megadunk, legalábbis igyekszünk megadni mindent, épp csak a toronyórát nem kapja meg aranylánccal, de arra nem is tart igényt. De mindig akad egy elenyész kisebbség, amelyiknek éppenséggel toronyóra kellene aranylánccal. Ez már afféle rögeszme náluk. Add meg nekik a toronyórát! Egyszerűen azért, mert éppen az az egy dolog hiányzik. Hát így bukkannak föl a társadalom megszállottjai. Vagy valóban úgy gondolod, hogy ezt a csőcseléket föl lehet emelni az elit színvonalára? — A történet nem rólam szól — mondta Izja széles vigyorral. — Én nem tekintem magamat a többség rabjának, vagy ahogyan mondani szokás, a nép szolgálójának. Én soha nem érte dolgoztam, ezt nem is tartom kötelességemnek… Jó, jó — mondta Geiger. — Mindenki tudja, hogy magányos farkas vagy. De térjünk vissza az öngyilkosságokhoz. Tehát úgy véled, mindenképp lesznek öngyilkosságok, bármi lyen politikát folytatunk is? — Éppen azért lesznek, mert nagyon is meghatározott politikát folytattok! — mondta Izja. — És minél huzamosabban csináljátok, annál több lesz, mert megfosztjátok az embereket a mindennapi betevő falat megszerzésének gondjától, és nem adtok helyette semmit. Az emberek megcsömörlenek, és unatkozni fognak. Ezért lesznek öngyilkosságok, kábítószerezés, szexuális forradalom, értelmetlen lázadások semmiségek miatt… — Mit beszélsz?! — szólt közbe Andrej elképedve. — Végig gondoltad, mit hordasz itt össze, te aljas Kísérlet-párti? “Nincs sava-borsa az életnek!” Hát hogy képzeled? Szerinted mesterséges hiányokat kellene teremtenünk? Belegondoltál, mi lenne ebből, amit kiagyaltál?! — Ezt nem én agyaltam ki — mondta Izja, miközben nyomorékká tett kezével átnyúlt az asztal másik oldalára a mártásos-csészéért. — Ezt te agyaltad ki. De az, hogy cserébe semmit nem tudtok adni, tény. Ezek a ti nagy építkezéseitek hülyeségek. A Kísérlet a kísérletezőkkel agyrém, fütyül rá mindenki… És kár nekem támadnotok, nem ellenetek beszélek. Egyszerűen csak ez a helyzet. Ez minden népbarát sorsa — akár a technokrata jótevő tógáját ölti magára, akár minden igyekezetével holmi ideálokat akar belesulykolni a népbe, amely ideálok nélkül véleménye szerint a nép létezni sem tud… Ez ugyanannak az éremnek két oldala — fej vagy írás. A következmény vagy az éhezők lázadása, vagy a jóllakottaké — válasszatok tetszésetek szerint. Ti a jóllakottak lázadását választottátok — lelketek rajta. De miért estek nekem? — Ne kend a mártást az abroszba — szólt rá dühösen Geiger. — Pardon… — Izja zavartan törölgette a foltot szalvétájával. — A dolog számtanilag is tiszta ügy — folytatta. — Tegyük fel, hogy az elégedetlenek mindössze egy százalékot tesznek ki. Ha a Városban egymillió ember él, tízezren elégedetlenek. De legyen csak egytized százalék, már az is ezer ember. És azt se feledjétek, hogy teljesen elégedett ember nincs, csak az elégedetlenség lehet teljes. Hiszen mindenkinek hiányzik valami. Mindennel elégedett, de például nincs autója. Miért nincs? A Földön hozzászokott a kocsihoz, itt meg nincs neki, és ami a legfontosabb, kilátása sincs rá… El tudjátok képzelni, hány ilyen ember élhet a Városban? Izja befejezte a szónoklatot, és mohón nekilátott a mártással bőségesen megöntözött makaróninak. — Jó a koszt nálatok — jelentette ki. — Az én keresetem mellett csak az Üvegházban tudom teletömni magam… Andrej töltött magának, rágyújtott, és elnézte, ahogyan Izja fal, csámcsog, összefröcsköli a ruháját. Bármiről beszél, mindig az apokalipszis kerekedik ki abból, amit mond… “Az Isten haragjának hét pohara… gonosz és ártalmas fekély…” A cső-cselék, az csőcselék. Hát persze hogy lázadozni fog, de végül is erre tartjuk Rumért. Bár igaz, a jóllakottak lázadása valami új dolog, paradoxonféle. A Földön ilyesmi aligha esett meg. Legalábbis az én időmig. A klasszikusoknál sem igen lehet ilyenről olvasni… A lázadás pedig lázadás… a Kísérlet, az Kísérlet, a foci, az foci… Pfuu! Geigerre nézett. Fritz karosszékében hátradőlve szórakozottan, mégis elmélyülten a fogát piszkálta, és Andrejre hirtelen rátört egy egyszerű, de egyszerűségében hátborzongató gondolat: hiszen ez az ember csupán közönséges Wehrmacht-altiszt, műveletlen, durva katona, életében tíz jó könyvet el nem olvasott — és neki kell döntenie! Egyébként nekem is döntenem kell, tette hozzá gondolatban. — A mi helyzetünkben — fordult Izjához — egy tisztességes embernek egyszerűen nincs más választása. Az emberek éheztek, elgyötörtek voltak, féltek, fizikai szenvedésnek voltak kitéve a gyerekek, az öregek, az asszonyok… Kötelességünk volt normális körülményeket teremteni a számukra. — Jó jó, értek én mindent — mondta Izja. — A szánalom, a könyörületesség stb. stb. vezérelt benneteket. De én nem erről beszélek. Az éhségtől síró nőket és gyerekeket könny megszánni, erre mindenki képes. De megsajnáltok-e egy egészséges, jól táplált férfit, akinek ekkora — mutatta — a nemi szerve? Vagy aki belerokkan az unalomba? Danny Lee a jelek szerint képes volt erre, de ti? Vagy korbácsot az ilyennek? Elhallgatott, mert belépett a pirospozsgás Parker és két csinos, fehér kötényes felszolgálólány. Eltakarították az asztalról a szennyes edényt, felszolgálták a kávét és a tejszínhabot. Izja rögtön neki is esett, és összekente vele magát. — Tudjátok, mi jár a fejemben? — kérdezte elgondolkodva. — Alighogy megoldja valamilyen gondját a társadalom, máris egy másik, ugyanolyan horderejű előtt találja magát… nem, még nagyobb előtt… Ebből egyébként érdekes dolog következik — élénkült föl. — A társadalomnak végül olyan bonyolult problémákkal kell szembenéznie, amelyek megoldása meghaladja az ember erejét. És akkor az úgynevezett haladásnak befellegzett. — Hülyeség — vágta rá Andrej. — Az emberiség sosem állít maga elé olyan feladatot, amelyet nem képes megoldani. — Én nem is olyan feladatokról beszélek, amelyeket az emberiség állít maga elé — jelentette ki Izja. — Én olyan problémákról beszélek, amelyekkel szembetalálja magát. Amelyek csak úgy maguktól keletkeznek. Az éhezés problémáját nem az emberiség találta ki. Egyszerűen csak éhezett… — Na, ebből elég — szólalt meg Geiger. — Fejezzük be a locsogást. Még azt hihetne valaki, nincs más dolgunk. — Mi dolgunk lenne? — csodálkozott Izja. — Nekem például most van az ebédszünetem… — Ahogy gondolod — mondta Geiger. — Az expedíciódról akartam beszélni. Persze el is halaszthatjuk. Izja kezében a kávéscsészével mozdulatlanná dermedt. — Miért halasztanánk el? — kérdezte szigorúan. — Hányszor halasztottuk már el? — Miféle expedíció? — kérdezte Andrej. — Az archívumokért menne? — A nagy expedíció északra — nyilatkoztatta ki Izja, de Geiger fehér mancsát fölemelve belefojtotta a szót. — Ez még csak előzetes megbeszélés — mondta. — De már döntöttem az expedícióról, a pénzt elkülönítettük. A szállítóeszközök három-négy hónap múlva készen állnak. Most már csak meg kell határozni az általános célokat és a programot. — Tehát komplex expedíció lesz? — kérdezte Andrej. — Igen. Izja is megkapja az áhított archívumokat, és te is megkapod a Nap megfigyelésének adatait, meg amire még szükséged van. — Hála istennek — mondta Andrej. — Végre-valahára. — De ezenkívül még legalább egy célja lesz a vállalkozásnak — mondta Geiger. — A felderítés nagy területen. Az expedíciónak nagyon messzire előre kell nyomulnia északra. A lehető legmesszebbre. Ameddig az üzemanyag és az ivóvíz engedi. Ezért nagyon körültekintően kell megválogatni a csoport tagjait, a legelkötelezettebbek közül. Kizárólag önkéntesekből és csak a legjobb önkéntesekből. Senkinek még csak elképzelése sincs arról, mi is lehet ott északon. Könnyen meglehet, hogy nemcsak régi papírokat kell keresgélni, távcsövekbe nézni, hanem lőni is, ostromot visszaverni, kitörni és így tovább. Ezért a csoportban katonák is lesznek. Hogy kik és hányan, még pontosítjuk majd… — Lehetőleg minél kevesebben legyenek — mondta Andrej fintorogva. — Ismerem én azokat a te katonáidat, lehetetlen lesz mellettük dolgozni. — Undorral eltolta maga elől a kávés csészét. — Egyébként sem értem, minek kellenek oda katonák. Miféle lövöldözés lehet? Hiszen arrafelé csak sivatag van, meg romok — ki lövöldözne? — Ott, barátocskám, bármi megeshet — jelentette ki Izja vidoran. — Mit jelent az, hogy bármi? Talán hemzsegnek arrafelé az ördögök, ezért szerinted tanácsos lenne papokat is küldeni az expedícióval? — Megengednétek, hogy befejezzem, amit elkezdtem? — kérdezte Geiger. — Folytasd — mondta Andrej rosszkedvűen. Ennek mindig így kell történnie, gondolta. Ha teljesül is az ember vágya, hát olyan tehertétellel, hogy jobb lenne, ha nem is teljesülne. De nem addig van az. Nem engedem át ezt az expedíciót a tiszturaknak. Kehada lesz a vezető. A tudományos rész és az egész csoport főnöke. Ellenkező esetben mehettek a fenébe, nem lesz semmiféle kozmográfia, az őrmestereitek meg dirigáljanak csak Izjának egymagának… Ez tudományos expedíció, tehát egy tudósnak kell irányítania… Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy Kehada megbízhatatlan, és ez annyira megzavarta, hogy egy darabig nem is hallotta, Geiger mit beszél. — Hogyan, mit mondtál? — kérdezte magához térve. — Azt kérdeztem tőled: a Várostól milyen távolságra lehet a világ vége? — Pontosabban: a kezdete — vetette közbe Izja. Andrej dühösen vállat vont. — Elolvasod te egyáltalán a jelentéseinket? — kérdezte Geigert. — Igen — válaszolta Geiger. — Azokban az áll, hogy észak felé haladva a Nap a horizont felé közelít. Nyilvánvaló, hogy valahol északon eléri, és el is tűnik alatta. Azt kérdezem tőled: milyen távol lehet ez a hely? Meg tudod mondani? — Mégsem olvasod a jelentéseimet — mondta Andrej. — Ha olvasnád őket, megértetted volna, éppen azért szeretnék kiküldeni egy expedíciót, hogy földerítse, hol kezdődik a világ. — Ezt megértettem — felelte Geiger türelmesen. — Azt kérdezem, körülbelül milyen messze lehet. Legalább hozzávetőlegesen meg tudod határozni a távolságot? Mennyi lehet: ezer kilométer? Százezer? Millió? Ki kell tűznünk az expedíció célját, érted? Ha egymillió kilométernyire van, a cél nem cél. De ha… — Értem, értem — vágott közbe Andrej. — így kellett volna kezdened… Szóval… Az a baj, hogy nem ismerjük sem a bolygó görbületét, sem a Naptól való távolságát. Ha lennének a Város teljes hosszán felvett mérési adataink — nem a jelenlegi Városra gondolok, hanem a teljes területére, a kezdetektől a végéig —, meghatározhatnánk ezeket az értékeket. Ehhez nagy ívet kell leírni, érted? Legalább néhány száz kilométernyit. Most meg összesen ha ötven kilométernyi távolságról vannak adataink. Ezért nem beszélhetünk pontosságról. — Mennyi a szükséges maximális távolság, és mennyi a minimális? — kérdezte Geiger. — A maximum a végtelen — felelte Andrej. — Már persze ha ez a világ sík. A minimum pedig ezer kilométer. — Ingyenélők vagytok — jelentette ki megvetően Geiger. — Mennyi pénzt öltem belétek, és semmi haszna… — Hagyd ezt a szöveget — vágott közbe Andrej. — Már két éve rágom a füled ezért az expedícióért. Ha tudni akarod, miféle világban élsz, adj pénzt, szállítóeszközöket, embereket… Másképp nem jutunk semmire. Csak egy ötszáz kilométer sugarú ívet akarunk átvizsgálni. Megmérjük a gravitációt, a fényviszonyokat, a felszín változásait… — Elég — intette le Geiger. — Ezt most hagyjuk. Ezek részletkérdések. Csak véssétek az eszetekbe, hogy az expedíció egyik célja az, hogy eljusson a világ kezdetéig. Világos? — Világos — felelte Andrej. — Bár hogy minek ez neked, azt nem értem. — Tudni akarom, mi van ott — jelentette ki Geiger. — Márpedig ott lennie kell valaminek. Valaminek, amitől sok minden függhet. — Például? — Például az Antiváros. Andrej felhorkant. — Antiváros… Még most is hiszel benne? Geiger felállt az asztaltól, kezét a háta mögött összekulcsolva fel és alá járkált az ebédlőben. — Hiszek vagy nem hiszek… — mondta. — Tudnom kell pontosan, létezik-e vagy sem. — Számomra már nagyon régen világos — mondta Andrej —, hogy ez csak a régi vezetés koholmánya. — Akárcsak a Vörös Épület — kuncogott Izja. — A Vörös Épületnek ehhez semmi köze — ráncolta össze dühösen a szemöldökét Andrej. — Geiger maga hangoztatta többször, hogy a régi vezetés katonai diktatúrát készített elő, és ehhez volt szüksége a külső fenyegetés rémképére. Hát ez az Antiváros. Geiger megállt vele szemben. — Tulajdonképpen miért tiltakozol ellene, hogy elmenjünk az út legvégéig? Téged egyáltalán nem érdekel, mi lehet ott? Na, szép kis tanácsosokkal áldott meg az isten! — De hát nincs ott semmi! — kiáltotta Andrej, bár némiképp elbizonytalanodva. — Örök fagy, örök éjszaka, jeges pusztaság… A Hold túlsó oldala, érted?! — Nekem más értesüléseim vannak — mondta Geiger. — Az Antiváros létezik. Nincs ott semmiféle jeges pusztaság, de ha volna is, át lehet rajta jutni. Egy város van ott, ugyanolyan, mint a miénk, de hogy mi történik benne, nem tudhatjuk, és hogy mit akarnak az ottaniak, azt sem tudhatjuk. Azt beszélik például, hogy azoknál ott minden fordítva működik. Amikor nekünk jól mennek a dolgaink, nekik rosszul… — Elhallgatott, és megint járkálni kezdett. — Uram isten, micsoda agyrém — nyögte Andrej. Izjára nézett és elhűlt: Katzman karját a szék támlája mögött összefonva, ragyogó képpel, diadalmasan bámult Andrejre, a nyakkendője félrecsúszott a füle alá. — Értem — szólalt meg Andrej. — Megtudhatom, milyen forrásból származnak ezek az információid? — kérdezte Izjától. — Mindig csak ugyanabból, lelkem — felelte Izja. — A történelem hatalmas tudomány. Sok egyéb mellett van ennek a mi Városunknak egy nagy előnye: valamilyen oknál fogva épségben megmaradnak a levéltárak. Nincsenek háborúk, hadjáratok, és amit a toll leírt, azt a fejsze sem vágja már ki… — Te meg a levéltáraid — legyintett meg vetően Andrej. — Csak ne hadonássz! Fritz a megmondhatója — ki talált szenet? Háromszázezer tonna szenet egy föld alatti tárolóban? Talán a te geológusaid? Ne-em, Katzman találta meg. Egyéb ként anélkül, hogy kilépett volna a dolgozószobájából… — Fogjuk rövidre a szót — vágta el a vitát Geiger, visszaülve székébe. — Tudomány ide, levéltárak oda, a következő kérdésekre akarok választ kapni. Először: Mi van a hátországunkban? Lehet-e ott élni? Akad-e ott valami számunkra hasznos dolog? Másodszor: Kik élnek ott? Végig, ettől a ponttól számítva — koppintott körmével az asztalra — egészen a világ végéig vagy elejéig, vagy ameddig eljuttok… Miféle emberek? Emberek-e egyáltalán? Miért vannak ott? Hogy kerültek oda? Miből élnek? És harmadszor: minden, amit az Antivárosról sikerül kiderítenetek. Ez a politikai cél, amelyet elétek tűzök. És ez az expedíció valódi célja, Andrej, ezt jól vésd az agyadba. Az expedíciót te vezeted, kiderítesz mindent, amit mondtam, és az eredményről nekem teszel jelentést itt, ebben a szobában. — Miii? — kérdezte Andrej. — Jelentést teszel. Itt. Személyesen. — Engem akarsz odaküldeni? — Természetesen! Miért, te hogy gondoltad? — Már megbocsáss… — Andrej zavarban volt. — Mégis miért? Nekem eszem ágában sem volt elmenni… Fülig ülök a munkában, kire hagyhatnám? És különben sem akarok én sehova menni… — Hogy értsem azt, hogy nem akarsz? Miért ölted eddig a fejemet? Kit küldjék, ha nem téged? — Uram isten, hát akit akarsz — nyögte Andrej. — Vezetőnek nevezd ki Kehadát… tapasztalt felderítő… Vagy például Butzot… Geiger figyelmes pillantásának súlya alatt elhallgatott. — Inkább ne beszéljünk se Kehadáról, se Butzról — mondta halkan Geiger. Andrej nem tudta, mit válaszoljon, kínos csöndben ültek egy darabig. Geiger töltött magának a közben kihűlt kávéból. — Ebben a Városban betű szerint mindössze két-három emberben bízom meg, nem többen — szólalt meg még mindig halkan. — Közülük egyedül te vagy alkalmas az expedíció vezetésére. Mert biztos vagyok benne, ha megkérlek, hogy járd végig az utat, te végigjárod. Nem fordulsz vissza félúton, és másnak sem engeded meg, hogy félúton visszaforduljon. És ha majd a végén összeállítod a jelentésedet, én hihetek annak a jelentésnek. Izja jelentésének is hihetnék például, de Izja hivatalnokként egy garast sem ér, politikusként pedig végképp hasznavehetetlen. Érted, amit mondok? Ezért döntened kell. Vagy te vezeted, vagy egyáltalán nem lesz semmiféle expedíció. Megint hallgatásba merültek. Izja szólalt meg feszengve: — Talán menjek ki, ti hivatalnokok? — Maradj — parancsolta Geiger, felé sem fordulva. — Ott a sütemény, tömd magad… Andrejnek lázasan járt az agya. Itt hagyni mindent. Selmát. A házát. A kényelmesen berendezett, nyugodt életét… Miért szakadt ez a nyakamba? Amáliát. Menetelni valahova. Hőség. Mocsok. Undorító étel… Talán megöregedtem? Néhány éve még lelkesen fogadtam volna egy ilyen ajánlatot. Most meg nem akarok menni. Egyáltalán nem akarok… És ráadásnak Izja — nap mint nap, korlátlan mennyiségben. Katonák. Csür-he. És nyilván gyalog kell megtenni mind az ezer kilométert, gyalog, méghozzá hátizsákkal, nem is üressel, hogy a fene esne bele, hátizsákkal… És fegyverrel. Szűzanyám, lehet, hogy lőni is kell majd!.. Mit vétettem, hogy golyózáporba küldenek? Kellett nekem fontoskodnom… Jura bácsit feltétlenül magammal kell vinnem — egy mákszemnyit sem bízom ezekben a katonákban… Hőség, feltört lábak, bűz… És ott a világ szélén — ott meg biztosan elviselhetetlen hideg van… Még szerencse, hogy a Nap végig a hátunk mögött lesz… És Kehadát is viszem, Kehada nélkül nem megyek, és kész — fütyülök rá, hogy te nem bízol benne, én viszont Kehada mellett nyugodt lehetek a tudományos rész felől… És mennyi id asszony nélkül — ebbe bele kell bolondulni, elszoktam én már ettől. De benyújtom neked ezért a számlát. Először is felemeled a kancelláriai létszámkeretemet — a társadalom-lélektani részlegét, a geodéziaira is ráfér… Másodszor pedig kirúgom a fenébe Vareikist. És egyáltalán, nyomát sem akarom látni a tudomány körül ezeknek a mindenféle ideológiai korlátozásoknak. A többi részlegnél — ahogy tetszik, azokhoz nekem semmi közöm… A fenébe, hiszen ott nincs víz! Hiszen éppen azért húzódik állandóan dél felé a Város, mert északon kiapadnak a források. Hogy képzeled, hurcoljuk magunkkal a vizet? Ezer kilométerre?.. — És hogy képzelted, majd a hátamon cipelem a vizet? — kérdezte méltatlankodva. Geiger csodálkozva felvonta szemöldökét. — Miféle vizet? Andrej észbe kapott. — Hagyjuk, mindegy — mondta. — De a katonákat magam válogatom össze, ha már annyira ragaszkodsz hozzájuk. Különben mindenféle barmot sózol a nyakamba… És ragaszkodom az egyszemélyi vezetéshez — emelte föl figyelmeztetően az ujját. — És én leszek a parancsnok. — Persze hogy te — mondta megnyugtatóan Geiger. Mosolyogva hátradőlt székében. — Egyébként a teljes állományt te választod ki. Én egyetlen embert sózok a nyakadba, Izját. Mindenki más a te embered lesz. Gondoskodj jó mechanikusokról, válassz magadnak orvost… — Apropó, lesznek szállító járműveim? — Lesznek — mondta Geiger. — Nem is akármilyenek. Korábban nem voltak ilyen járműveink. Semmit nem kell magatoknak cipelnetek, legfeljebb a fegyvert… De ne foglalkozz ezekkel a részletkérdésekkel. Majd mindent alaposan megvitatunk, ha kiválasztottad az alegységek vezetőit… Valamire azonban fel kell hívnom a figyelmeteket: a titoktartásra. Ezt meg kell ígérnetek nekem, fiúk! Egy ekkora vállalkozást persze nem lehet teljesen titokban tartani, tehát valamilyen dezinformációt közölnünk kell, például hogy olajért mentek. A kétszáznegyvenedik kilométerhez. De az expedíció politikai céljáról csak ti tudhattok. Megígéritek? — Meg — felelte Andrej gondterhelten. — Izja, ez főleg rád vonatkozik. Hallod? — Ühüm — morogta Izja teli szájjal. — Végül is mire jó ez a titkolózás? — kérdezte Andrej. — Mire készülünk, hogy ennyire rejtegetnünk kell? — Nem érted? — kérdezte Geiger fintorogva. — Nem — mondta Andrej. — Semmi olyasmit nem látok ebben az egész dologban, ami… a rendszert fenyegethetné. — Nem is a rendszert, te hülye — robbant ki Geiger. — Téged! Téged fenyeget veszély! Hát nem fogod fel, hogy ők ugyan úgy félnek tőlünk, mint mi tőlük? — Kik azok az ők? Csak nem a te híres Antivárosod lakói? — Természetesen ők! Ha nekünk végre eszünkbe jutott, hogy felderítőket küldjünk hozzájuk, miért ne feltételezhetnénk, hogy ők ezt már régen megtették?! Hogy tele a Város a kémeikkel? Csak ne vigyorogj, ne vigyorogj, te hatökör! Ez nem vicc! Ha belesétálsz egy csapdába, mindannyitokat lemészárolnak, mint a birkákat… — Jó, jó — mondta Andrej. — Meggyőztél. Hallgatok. Geiger egy darabig kétkedve nézte, majd megszólalt: — Rendben. A célt tehát fölfogtátok. A titoktartás fontosságát is. Vagyis lényegében mindent. Még ma aláírom a parancsot a kinevezésedről a művelet parancsnokává. Mi is legyen a neve… — ”Köd és homály” — javasolta Izja ártatlanul méregetve szemét. — Mi? Ne-em… Túl hosszú. Mondjuk legyen… Cikcakk. Cikcakk hadművelet. Nem is hangzik rosszul, igaz? — Geiger előhúzott a zsebéből egy kis noteszt, és följegyzett valamit. -Andrej, te nekiláthatsz az előkészítésnek. Egyelőre csak a tudományos részre gondolok. Válaszd ki az embereket, tisztázd a feladataidat… rendeld meg a berendezéseket, a felszerelést… Zöld utat biztosítok a megrendeléseidnek. Ki a helyettesed? — A kancellárián? Butz. Geiger fintorgott. — Na mindegy — mondta. — Legyen Butz. Az egész kancelláriát add át neki, te pedig teljes gőzzel állj rá a Cikcakk hadműveletre… És figyelmeztesd azt a te Butzodat, hogy kevesebbet jártassá a száját — mordult fel hirtelen. — Ja igen — mondta Andrej. — Beszélni akarok veled… — A fenébe — vágott a szavába Geiger. — Nem akarok most erről beszélni. Különben is tudom, mit akarsz mondani. De fejétől bűzlik a hal, tanácsos úr, és te a kancellárián összegyűjtöttél magad köré egy rakás… a fenébe… — Jakobinust — súgott neki Izja. — Hallgass, zsidó! — ordította Geiger. — Be nem áll a szád, hogy az ördög vigye el a fajtádat… Teljesen kizökkentettetek… Miről is beszéltem? — Hogy nem akarsz most erről beszélni — mondta Izja. Geiger fenyegetően meredt rá, és Andrej szándékos nyugalmat erőltetve magára közbeszólt: — Nagyon kérlek, Fritz, kíméld meg a munkatársaimat mindenféle ostoba ideológiai fontoskodástól. Magam választottam ki az embereimet, megbízom bennük, és ha valóban azt akarod, hogy legyen a Városnak tudománya, hagyd őket békén. — Jó, jó — morogta Geiger. — Ma ne beszéljünk erről… — De beszéljünk — mondta Andrej szelíden, teljesen elérzékenyülve saját magától. — Ismersz, tudod, hogy megbízható kádered vagyok. Kérlek, értsd meg: ezek az emberek képtelenek nem morogni. Ilyen a természetük. Amelyik nem morgolódik, az nem is ér egy petákot sem. Hadd morogjanak! Az ideológiai rendre ott a kancellárián valamennyire én magam odafigyelek. Nyugodt lehetsz. És mondd meg, kérlek, a mi kedves Rumerünknek, hogy hordja el tőlünk azt a páviánpofáját… — Mellőzhetnénk az ultimátumokat? — érdeklődött méltóságteljesen Geiger. — Mellőzhetjük — mondta Andrej már egészen szelíden. — Mellőzhetünk mindent. Az ultimátumokat is, a tudományt is, az expedíciót is… Geiger kitágult orrlyukain hangosan szívta be a levegőt, és vadul meredt Andrejre. — Ma nem akarok erről beszélni — mondta. És Andrej megértette, hogy mára ennyi elég volt. Már csak azért is, mert az ilyesmiről jobb négyszemközt szót váltani. — Ha nem akarsz, hát nem kell — jelentette ki békítőleg. — Csak szóba jött. Tudod, Vareikis ma az őrületbe kergetett… Figyelj, van egy kérdésem. Mekkora a rakomány teljes súlya, amit magammal vihetek? Legalább tájékoztató jelleggel mondj egy számot. Geiger még néhány mély lélegzetet vett, majd Izjára sandított, és megint hátradőlt a széken. — Számíts vagy öt-hat tonnára, esetleg többre is — mondta. — Vedd fel a kapcsolatot Mandzsuróval… Csak tartsd az eszedben, hogy bár ő az állam negyedik legfontosabb embere, az expedíció igazi céljáról nem tud semmit. O felel a szállításért. Tőle megtudsz minden részletet. Andrej bólintott. — Rendben. Tudod, kit akarok magammal vinni a katonák közül? Az ezredest. Geiger meghökkent. — Az ezredest? Ezt jól kitaláltad! És velem ki marad itt? Ő tartja a vállán az egész vezérkart… — Nagyszerű — vágta rá Andrej. — Az ezredes tehát ezzel egyidejűleg távoli terepfelderítést hajt végre. Személyesen vizsgálja meg, úgymond, a lehetséges helyszínt. Különben nagyon jó a kapcsolatom vele. Erről jut eszembe, fiúk, ma buli lesz nálam. Burgundi pecsenye… Mi a véleményetek? Geiger nyomban gondterhelt arcot öltött. — Hm… Ma? Nem tudom, nem ígérhetem biztosra… Egy szerűen nem tudom. Lehet, hogy benézek egy pillanatra. Andrej sóhajtott. — Na jó. Csak arra kérlek, ha nem jössz, ne küldd el magad helyett Rumért, mint legutóbb. Tudod, nem az elnököt hívtam meg, hanem Fritz Geigert. Nincs szükségem hivatalos képviselőre. — Meglátjuk, meglátjuk — dörmögte Geiger. — Még egy csésze kávé? Itt az ideje. Parker! A pirospozsgás Parker abban a pillanatban megjelent az ajtóban, nyílegyenes választékú fejét meghajtva végighallgatta a friss kávéra vonatkozó utasítást, majd tapintatosan bejelentette: — Az elnök urat Rumer tanácsos várja a telefonnál. — Farkast emlegettünk… — dünnyögte Geiger feltápászkodva. — Bocsássatok meg, rögtön jövök. Kiment, és abban a pillanatban megjelentek a fehér kötényes felszolgálólányok. Gyorsan és zajtalanul szervírozták a második adag kávét, és Parkerral együtt eltűntek. — Na és te eljössz? — kérdezte Andrej Izját. — Szívesen — felelte Izja, és lármásán hörpölte a kávét. — Ki lesz ott? — Az ezredes, Dolfusék, talán Csacsua is… Miért, kit akarsz még látni? — Hát, őszintén szólva, Dolfusnét nem nagyon. — Ne törődj vele, majd ráuszítjuk Csacsuát. Izja bólogatott, majd hirtelen azt mondta: — Már jó régen nem jöttünk össze, igaz? — Igaz, de tudod, sok a dolgom… — Hazudsz, hazudsz, miféle dolgod van neked… Ülsz otthon, és a gyűjteményedet fényesítgeted… Vigyázz, meg ne lődd magad valahogy. Igaz is, szereztem neked egy pisztolyt. Valódi Smith and Wesson, egyenest a prériről… — Ez igaz? — Csak ócska, tejesen megette a rozsda… — Eszedbe ne jusson megtisztítani! — kiáltotta felugorva Andrej. — Úgy hozd el, ahogy van, mert még tönkreteszed nekem, amilyen kétbalkezes vagy! És az különben sem pisztoly, hanem revolver. Hol találtad? — Ahol volt, ott találtam — mondta Izja. — Várj csak, majd az expedíció alatt mennyit találunk! Csak győzd majd hazahozni! Andrej letette a kávéscsészét. Ez a szempont eszébe sem jutott az expedícióval kapcsolatban, és most óriási lelkesedés töltötte el, amint elképzelte a coltok, browningok, mauserek, a Nagantok, parabellumok, sauerek, walterek egyedülálló gyűjteményét, vagy még régebbi korokból a Lefaucheux- és Lepage-párbajpisztolyokat… a hatalmas, felhúzós kakasúa-kat… a remekmívű távol-keleti házi készítésű fegyvereket… ezeket a leírhatatlan kincseket, amelyekről még álmodozni sem mert, amikor újra meg újra átböngészte a milliomos Brunner magángyűjteményének — amely valamilyen csodával határos módon a Városba került — a katalógusát. Fegyvertokok, ládák, fegyverraktárak… Egy kis szerencsével talán még egy cseh zbrojovkát is találhatnak… vagy egy Astra-900-ast… és talán, igen, miért is ne, egy mauser nulla nyolcast, az ám a ritkaság… — Tankelhárító aknákat nem gyűjtesz? — kérdezte Izja. — Vagy teszem azt, hajóágyúkat? — Nem — felelte Andrej fülig érő vigyorral. — Csak kézi lőfegyvereket… — Most éppen kézi gránátvetőket kínál valaki — közölte Izja. — Nem is kér értük sokat, kétszázért ideadja. — A gránátvetőkkel, haver, fordulj inkább Rumerhez — mondta Andrej. — Köszönöm. Rumernél már jártam egyszer — felelte Izja hűvös mosollyal. A fenébe is, gondolta Andrej feszengve, de szerencsére ekkor visszatért Geiger. Elégedett képet vágott. — Rajta, töltsétek egy csészével az elnöknek — mondta. — Miről társalogtatok? — Az irodalomról és a művészetről — közölte Izja. — Az irodalomról? — Geiger belekortyolt a kávéba. — Nocsak. És mit mondanak az irodalomról a tanácsosaim? — Már megint csak locsog — mondta Andrej. — A gyűjteményemről beszéltünk, nem az irodalomról. — Mi történt veled, hogy hirtelen érdekelni kezdett az irodalom? — kérdezte Izja, kíváncsian nézve Geigert. — Mindig olyan gyakorlatias szemléletű elnök voltál… — Éppen azért érdekel, mert gyakorlatias vagyok — felelte Geiger. — Vegyük csak sorra — mondta, és az ujjain kezdte számolni a felsoroltakat. — A Városban két irodalmi folyóirat jelenik meg, a négy napilap irodalmi mellékletei, legalább tucatnyi kalandos és szórakoztató sorozat… azt hiszem, ennyi. És évente vagy másfél tucat könyv. És közben sehol semmi legalább valamennyire is elfogadható írás. Beszéltem hozzáértő emberekkel. Sem a Fordulat előtt, sem azt követően egyetlen valamirevaló irodalmi alkotás sem jelent meg. Csupa zúzáéiba való szemét. Mi lehet az oka? Andrej és Izja összenézett. Szó, ami szó, Geiger mindig tudott meglepetéssel szolgálni. — Még mindig nem értelek — fordult Izja Geigerhez. — Tulajdonképpen miért foglalkozol ezzel? Szerzőt keresel, hogy megbízd az életrajzod megírásával? — Hagyd most a hülyéskedést — intette le türelmesen Geiger. — A Városban egymillió ember él. Közülük ezernél többen tekintik magukat irodalmárnak. És mind tehetségtelen. Vagyis hát… én magam persze nem olvasok… — Tehetségtelenek, tehetségtelenek — bólogatott Izja. — Helyesen tájékoztattak. Egyetlen Tolsztoj vagy Dosztojevszkij sem akad köztük. — Tényleg, miért? — kérdezte Andrej. — Nincsenek kiemelkedő íróink — folytatta Geiger. — Sem festőink. Sem zeneszerzőink. Sem azok a, hogyan is… szobrászaink. — Építészek sincsenek, sem filmesek — folytatta a sort Andrej. — Egyetlen alkotó sincs — mondta Geiger. — Egymillió ember között. Kezdetben csak csodálkoztam ezen, azután, bevallom, nyugtalanítani kezdett. — Miért? — csapott le rá rögtön Izja. — Nehéz megmagyarázni — ismerte be határozatlanul Geiger. — Én magam nem tudom, mire kell mindez, de azt hallottam, hogy minden normális társadalomban megvan. És ha nálunk hiányzik, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben… Én legalábbis így gondolom. Na jó, a Fordulat előtt nehéz volt az élet a Városban, kész kupleráj volt, ezért, tegyük fel, kisebb gondjuk is nagyobb volt az embereknek, mint a művészetek. De most elrendeződik az élet… — Nem, ennek semmi köze a dologhoz — vágott közbe elgondolkodva Andrej. — Amennyire én tudom, a világ legjobb mesterei éppenséggel a legnagyobb kupleráj kellős közepén alkottak. Nincs itt semmi törvényszerűség. Nagy művész lehetett egy koldus, egy elmebeteg, egy alkoholista, de lehetett jómódú vagy éppenséggel gazdag ember is, mint például Turgenyev… Nem tudom. — Mindenesetre, ha arra készülsz — fordult Izja Geigerhez —, hogy például alaposan megemeled irodalmáraid életszínvonalát… — Igen. Például arra. — Geiger megint belekortyolt a kávéjába, megnyalta ajkát, és szemét összehúzva figyelte Izját. — Azzal semmire sem jutsz — jelentette ki Izja elégedetten. — Ne is reménykedj. — Várjatok — szólt közbe Andrej. — Lehet, hogy alkotó tehetségek nem is jutnak el a Városba? Nem vállalják, hogy ide jöjjenek? — Vagy, mondjuk, nem is hívják őket — vágta rá Izja. — Ugyan már — intette le őket Geiger. — A Város lakosságának fele fiatal. A Földön még senkik nem voltak. Hogy lehetett volna megállapítani, vannak-e alkotói képességeik? — Azt éppenséggel meg lehet állapítani — mondta Izja. — Jó, legyen úgy — hagyta rá Geiger. — A Városban több tízezer olyan ember él, aki már itt született, itt nőtt föl. Velük mi a helyzet? Vagy a tehetség csakis örökölhető? — Ez egyébként tényleg furcsa — tűnődött Andrej. — Hiszen remek mérnökeink vannak. Kiváló tudósaink. Ha nem is zsenik, de világszínvonalúak. Itt van például Butz… Tehetséges emberekben igazán nincs hiány — feltalálók, szervezők, kézművesek… egyáltalán mindenféle alkalmazott tudomány művelői… — Erről van szó — bólintott Geiger. — És éppen ezt nem értem. — Figyelj csak, Fritz — fordult hozzá Izja. — Minek csinálsz magadnak fölösleges gondot? Tegyük fel, egyszer csak felbukkannak tehetséges írók, és zseniális műveikben elkezdenek téged csepülni — téged, ezt a te egész rendszeredet, a tanácsosaidat… Mindenféle szörnyűséges kellemetlenséged lesz miattuk. Először csak győzködni fogod, aztán fenyegetni kezded, és végül kénytelen leszel lecsukni őket… — Már miért kellene feltétlenül csepülniük? — méltatlankodott Geiger. — És ha éppen ellenkezőleg, dicsőítenek? — Nem — mondta Izja. — Nem fognak dicsőíteni. Éppen Andrej próbálta ma elmagyarázni neked, milyenek a tudósok. Hát a nagy írók is ilyenek, ők is mindig morgolódnak. Ez a normális állapotuk, mert ők a társadalom fájó lelkiismerete, amelyről maga a társadalom talán nem is tud. És mivel adott esetben te vagy a társadalom jelképe, elsősorban téged fognak sárral dobálni… — vihogott Izja. — Képzelem, hogy elbánnának a te Rumereddel! Geiger vállat vont. — Ha Rumernek vannak hibái, egy igazi írónak persze ábrázolnia kell őket. Hiszen azért író, hogy gyógyítsa a keléseket… — Mióta a világ világ, semmiféle kelést nem gyógyítottak meg az írók — vitatkozott Izja. — A fájó lelkiismeret egyszerűen fáj, és kész. — Végül is nem erről van szó — szakította félbe Geiger. — Válaszolj egyenesen: szerinted normális ez a jelenlegi helyzet, vagy nem? — Attól függ, mit tekintünk normának. Normálisnak tekinthető a helyzet a Földön? — Mellébeszélsz! — vágott közbe Andrej homlokát ráncolva- Azt kérdezték tőled: létezhet-e egy társadalom alkotó térségek nélkül? Jól értettelek, Fritz? — Én még pontosabban teszem föl a kérdést — mondta Geiger. — Normális dolog-e, hogy egymillió ember — mindegy, hogy itt vagy a Földön — évtizedek alatt sem tud egyetlen alkotó tehetséget felmutatni? Izja hallgatott, szórakozottan csipkedte szemölcsét. Andrej szólalt meg: — Ha, mondjuk, az ókori Görögországot vesszük alapul, egyáltalán nem normális. — Akkor miről van szó? — kérdezte Geiger. — A Kísérlet, az Kísérlet — mondta Izja. — De ha például a mongolokkal hasonlítjuk össze a helyzetet, nálunk minden a legnagyobb rendben van. — Mit akarsz ezzel mondani? — nézett rá gyanakodva Geiger. — Semmi különöset — csodálkozott Izja. — Csak ők is egymillióan vannak, vagy talán többen. De ott vannak például a koreaiak… vagy bármelyik arab ország… — Tedd még hozzás a cigányokat — jegyezte meg elégedetlenül Geiger. — Tényleg, emberek, vannak a Városban cigányok? — kérdezte felélénkülve Andrej. — Az ördög vigyen el benneteket — mondta dühösen Geiger. — Egyszerűen lehetetlen veletek komolyan beszélni… Még folytatta volna, de az ajtóban megjelent a pirospozsgás Parker, és Geiger az órájára nézett. — Nos, ennyi — mondta fölállva. Felsóhajtott, begombolta zubbonyát. — Lejárt az idő. Ki-ki a helyére, tanácsosok! HARMADIK FEJEZET Ottó Fritscha nem túlzott: a szőnyeg valóban pazar volt. Fekete és mélyvörös, finom árnyalatokban pompázott, teljesen beborította a dolgozószoba ablakkal szemközti, bal oldali falát, az egész helyiség hangulatát megváltoztatta. Pokolian szép, elegáns és figyelemre méltó volt. Andrej teljesen fellelkesülve cuppanós csókot nyomott Selma arcára. Az asszony visszament a konyhába, hogy szemmel tartsa a személyzetet, Andrej pedig fel és alá járkált a dolgozószobában, minden lehetséges nézőpontból szemügyre vette a szőnyeget, hol szemből, hol oldalról vizsgálva, majd kinyitotta a szentek szentjét, a szekrényt, elővett belőle egy jókora mausert, egy tízlövetű szörnyeteget, amely a Mauserwerke speciális műhelyéből került ki, és amely a polgárháború porlepte rohamsisakos komisszárjainak, no meg a japán császári hadsereg kutyaprém galléros köpenyben járó tisztjeinek fegyvereként szerzett hírnevet. A tiszta, feketén fénylő mauser úgy festett, mintha használatra készen állna, de sajnos az elsütőbillentyűt lereszelték róla. Andrej két kézzel fogva mintegy felmérte a súlyát, majd legömbölyített, rovátkolt agyánál fogva szemmagasságba emelte, és megcélozta vele az ablakon túl álló almafa törzsét, azzal a mozdulattal, ahogyan Geiger szokott célozni a lőgyakorla-tokon. Visszafordult a szőnyeg felé, és egy darabig nézte, helyet keresett rajta a mausernek. Hamar megtalálta. Lerúgta cipőjét, zokniban föllépett a heverőre, és a kinézett helyre tette a fegyvert. Egyik kezével odaszorította a szőnyeghez, közben hátrahajolva minél távolabbról próbálta szemügyre venni a látványt. Gyönyörűen mutatott. Leugrott a heverőről, zokniban, lábujjhegyen kinyargalt az előszobába, előszedte a faliszekrényből a szerszámosládát, és visszatért vele a szőnyeghez. Felrakta a mausert, egy optikai célzóberendezéssel ellátott Lugert (a Fordulat utolsó napján a Dörzsölt ezzel lőtt agyon két rendőrt), és éppen egy 1906-os browninggal — aprócska, csaknem szögletes darabbal — küszködött, amikor egy ismerős hang szólalt meg a háta mögött: — Egy kicsit jobbra, Andrej, jobbra. És egy centivel lejjebb. — Így? — kérdezte Andrej, meg sem fordulva. — Így. Andrej fölrakta a browningot, leugrott a heverőről, és az asztalhoz hátrált, keze munkájában gyönyörködve. — Nagyon szép — dicsérte meg a Mentor. — Szép, de még kevés — felelte Andrej sóhajtva. A Mentor zajtalanul odament a szekrényhez, leguggolt, kotorászott egy keveset, majd előhúzott egy katonai Nagantot. — És ez? — kérdezte. — Hiányzik a nyeléről a faborítás — mondta Andrej bánatosan. — Folyton arra készülök, hogy rendelek hozzá, de mindig elfelejtem… — Felhúzta a cipőjét, az ablakpárkányra telepedett, és rágyújtott. — Felülre majd a párbajfegyvereket rakom. A tizenkilencedik század első feléből. Gyönyörű példányok akadnak köztük, vésett ezüstnyéllel, elképeszt formájúak, az ilyen apróktól a legnagyobbakig, hosszú csövűekig… — Lepage-ok — mondta a Mentor. — Nem, a Lepage-ok kicsik… Alul meg, közvetlenül a heverő fölött tizenhetedik-tizennyolcadik századi fegyverek lesznek… Elhallgatott, maga elé képzelte, milyen gyönyörű lesz majd a gyűjtemény. A Mentor még mindig a szekrény előtt guggolt, és kotorászott benne. A kertben, valahol a közelben egy fűnyíró zümmögött, madarak csiripeltek, füttyögtek. — Jó ötlet volt ideakasztani a szőnyeget, igaz? — kérdezte Andrej. — Nagyon jó — felelte a Mentor föltápászkodva. Zsebkendőt húzott elő, megtörölte a kezét. — De az állólámpát én abba a sarokba tenném, a telefon mellé. A telefont pedig fehérre kellene cserélni. — Nekem nem jár fehér készülék — sóhajtotta Andrej. — Nem baj — legyintett a Mentor. — Amint visszatérsz az expedícióból, megkapod. — Tehát jól tettem, hogy vállaltam? — Kételyeid voltak? — Igen. — Andrej elnyomta a csikket a hamutartóban. — Először is, nem akaródzott menni. Egyszerűen nem. Jó itthon, az életem elrendeződött, sok a munkám. Másodszor pedig, bevallom őszintén, félek. — Nono — csóválta fejét a Mentor. — Komolyan mondom. Maga, maga például meg tudja nekem mondani, mivel találom ott szembe magam? Na ugye? A teljes ismeretlenség… Izja szörnyű legendáinak tucatjai és a teljes ismeretlenség… No és ráadásul a tábori élet összes gyönyörűsége! Ismerem én az ilyen expedíciókat! Részt vettem régészetül is, mindenféle máson is… Ekkor, ahogyan Andrej várta is, a Mentor érdeklődve megkérdezte tőle: — És mi volt ezekben az expedíciókban… hogyan is mondjam… a legrémesebb, a legkellemetlenebb? Andrej nagyon szerette ezt a kérdést. A választ már nagyon régen kigondolta, föl is jegyezte egy noteszba, és utóbb gyakran fölhasználta a különböző leányzókkal folytatott beszélgetésekben. — A legrémesebb? — ismételte meg, hogy húzza az időt. — Képzelje el a következ helyzetet: sátor, éjszaka, körös-körül néptelen pusztaság, farkasok vonyítanak, zuhog a jégeső, tombol a vihar… — Szünetet tartott, és a Mentorra nézett, aki előrehajolva figyelte őt. — Jégeső, érti? Galambtojásnyi jégdarabok… És ki kell menni pisilni. A feszült várakozást előbb zavart mosoly váltotta föl a Mentor arcán, majd harsány hahotában tört ki. — Mulatságos — mondta. — Te találtad ki? — Én — mondta büszkén Andrej. — Ügyes, nagyon mulatságos… — A Mentor fejét csóválva megint elnevette magát. Majd leült a karosszékbe, és a kertet kezdte bámulni. — Szép az élet itt nálatok, a Fehér Udvarba — mondta. Andrej is megfordult, és kinézett a kertbe. Napfényben fürdő gyepszőnyeg, a virágok fölött lepkék csapongtak, mozdulatlanul álltak az almafák, és vagy kétszáz méternyire, az orgonabokrok mögül kivillantak a szomszédos udvarház fehér tálai, piros teteje… Hosszú, fehér ingében sietség nélkül, nyugodtan ballag Van a zümmögő fűnyíró után, nadrágjába kapaszkodva mellette tipeg kisebbik fia… Igen, Van elnyerte a nyugalmat — mondta a Mentor. — Valószínűleg ő a legboldogabb ember a Városban. Alighanem így van — bólintott Andrej. — Legalábbis más ismerőseimről nem merném ugyanezt elmondani. Pedig milyen széles ismeretségi köröd van most — jegyezte meg a Mentor. — Van nem illik közéjük. Én egyszerűen úgy fogalmaznék, hogy ő egy másik embercsoporthoz tartozik. Nem a tiédhez. — Igen, igen — húzta a szót elgondolkodva Andrej. — Pedig valamikor együtt cipeltük a szemetet, egy asztalnál ültünk, egy pohárból ittunk… A Mentor vállat vont. — Mindenki azt kapja, amire rászolgált. — Amire törekszik — mormolta Andrej. — Így is lehet mondani. Ha úgy vesszük, ez egy és ugyanaz. Van végül is mindig arra törekedett, hogy legalul lehessen. A Kelet, az Kelet. Ezt mi nem érthetjük meg. így hát útjaitok elváltak. Az a legfurcsább — tűnődött Andrej —, hogy én most is ugyanolyan jól érzem magam vele. Mindig van miről beszélnünk, van mire emlékeznünk… Ha együtt vagyunk, sosem érzem kellemetlenül magam. — És ő? Andrej elgondolkodott. — Nem tudom. Ő valószínűleg inkább kínosan érzi magát, mint jól. Néha az az érzésem, hogy teljes erőből igyekszik távol tartani magát tőlem. A Mentor akkorát nyújtózkodott, hogy a csontjai is ropogtak bele. — Ez nem számít — mondta. — Amikor együtt ültök egy üveg vodka mellett, és emlékeztek, Van pihen, ezt te is tudod. Amikor meg az ezredessel ültök le egy üveg skót whisky mellé, egyikőtök sem tud kikapcsolódni, igaz? — Szép kis kikapcsolódás — dünnyögte Andrej. — Nem erről van szó… Az ezredesre egyszerűen szükségem van. Neki pedig rám. — És amikor Geigerrel ebédelsz? Amikor Dolfusszal sörözöl? Amikor Csacsua vicceket mesél neked telefonon? — Igaz — ismerte be Andrej. — így van. Igen. — Talán egyedül Izjával maradt a régi a kapcsolatod, de az is… — Így is az — Még az is… — Nem, nem, erről szó sem lehet! — jelentette ki a Mentor határozottan. — Képzeld csak el a helyzetet: ott ül az ezredes, hadseregetek vezérkari főnökének helyettese, idős angol arisztokrata, hírneves család sarja. Ott ül Dolfus, az építésügyi tanácsos, egykori híres bécsi építész. És a felesége, a bárónő, porosz junkerek leszármazottja. És szemben velük — Van. A házmester. — Hát igen — ismerte be Andrej. Megvakarta a tarkóját, és elnevette magát. — Taktikailag nem túl szerencsés helyzet… — Hagyd most a taktikát, vigye el az ördög. Azt próbáld el képzelni, Van hogyan erezné magát. Neki milyen érzés lenne? — Értem, értem… — mondta Andrej. — Hülyeség ez az egész! Majd holnap áthívom, leülünk kettesben, Mei-Lin meg Selma majd kotyvaszt nekünk valamit, a kisfiúnak meg odaajándékozom azt a revolvert, amelyiknek hiányzik a kakasa… — Poharazgattok, meséltek ezt-azt az életről — kapott a szón a Mentor. — Neki is van mit mondania, te meg jó elbeszélő vagy… Nagyszerű lesz. Egy kicsit még irigy is vagyok. — Hát jöjjön el — mondta Andrej, és nevetett. A Mentor is elnevette magát. — Gondolatban veletek leszek — mondta. Az előszobában megszólalt a csengő. Andrej az órájára nézett: pontosan nyolc óra volt. — Ez biztosan az ezredes — mondta, és felugrott. — Megyek, beengedem. — Menj — mondta a Mentor. — És arra kérlek, ezután sose felejtsd el, hogy a Városban százezrével akadnak Vanok, de tanácsos csak tizenkettő van… Valóban az ezredes csöngetett. Mindig pontosan a kitűzött időben érkezett, következésképp mindig elsőként. Andrej kezet fogott vele, és beinvitálta a dolgozószobába. Az ezredes civilben volt. A világosszürke öltöny úgy állt rajta, mintha rá-öntötték volna, ritkás ősz haja gondosan fésülve, cipője ragyogott, és fény lett simára borotvált arca is. Nem túl magas, szikár alakja katonás tartású, mégis valahogyan laza volt, hiányzott belőle az a merevség, amely annyira jellemző a német tisztekre, akikkel tele volt a hadsereg. A dolgozószobába lépve az ezredes megállt a szőnyeggel szemben, csontos, fehér kezét háta mögött összefűzve szótlanul nézte a fekete-vörös gyönyörűséget egészében és a rá felaggatott fegyvereket külön-külön. Azután csak annyit mondott: Ó! — és elismerően pillantott Andrejre. — Foglaljon helyet, ezredes — mondta Andrej. — Cigarettát? Whiskyt? — Köszönöm — felelte az ezredes, kényelmesen elhelyezkedve. — Egy korty frissítő nem ártana. — Zsebéből pipát vett elő. — Pokoli nap volt ez a mai. Mi történt ott maguknál a téren? Utasítást kaptam, hogy riadóztassam a laktanyákat. — Valami hatökör dinamitot vételezett a raktárban — mondta Andrej a bárszekrényben matatva —, és nem talált jobb helyet arra, hogy megbotoljon vele, mint pont az én ablakom alatt. — Tehát szó sem volt semmiféle merényletről? — Az ég szerelmére, ezredes — méltatlankodott Andrej, miközben kitöltötte a whiskyt —, végül is nem Palesztinában vagyunk. Az ezredes elnevette magát, és átvette a poharat Andrejtől. — Igaza van. Palesztinában senkit sem lepne meg egy ilyen incidens. Egyébként Jemenben sem… — Szóval riadóztatták magukat? — kérdezte Andrej, és poharával a kezében letelepedett az ezredessel szemben. — Képzelje el — bólintott az ezredes, kortyolt egyet az italából, majd a mellette álló telefonasztalkára tette poharát, és nekilátott, hogy megtömje a pipáját. Ezüstös pihével borított keze öreges volt, de nem remegett. — És milyennek bizonyult a hadsereg harci készültsége? — érdeklődött Andrej, és ő is kortyolt egyet italából. Az ezredes megint elnevette magát, és Andrejt elöntötte az irigység: nagyon szerette volna, ha ugyanígy tudna nevetni. — Ez hadititok — jelentette ki az ezredes. — De magának elárulom- Iszonyatos volt! Ilyet még Jemenben sem láttam. Ugyan már, Jemen! Ilyet még akkor sem láttam, amikor azokat a fekete seggűeket idomítottam Ugandában! Kiderült, hogy a katonák fele bent sincs a laktanyában. A létszám másik felének a fele fegyver nélkül jelent meg a riadóztatáskor. Akik fegyverestül sorakoztak föl, azoknak nem volt töltényük, mivel a lőszerraktár parancsnoka, zsebében a raktárkulcsokkal, éppen akkor dolgozta le a napi egy óráját a Nagy Építkezésen… — Remélem, tréfál — mondta Andrej. Az ezredes rágyújtott a pipájára, tenyerével szétlegyezte a füstöt, és fakó, öreges szemével Andrejre pillantott. Szeme körül ráncok sűrű hálója, úgy tűnt, mintha nevetne. — Egy kicsit talán túloztam — mondta. — De ítélje meg maga, tanácsos. Hadseregünket minden meghatározott cél nélkül hozták létre, csak azért, mert egy bizonyos, mindkettőnk számára ismert személyiség el sem tud képzelni egy államszervezetet hadsereg nélkül. Nyilvánvaló, hogy létező ellenség nélkül egyetlen hadsereg sem képes normálisan funkcionálni. Legyen bár az az ellenség potenciális… És egész hadseregünket a vezérkari főnöktől a legutolsó kuktáig áthatja az a meggyőződés, hogy ez az egész riem más, mint játszadozás, afféle katonásdi. — És ha feltételezzük, hogy mégiscsak létezik az a potenciális ellenség? Az ezredes mézillatú füstfellegbe burkolózott. — Akkor nevezzék meg nekünk, politikus urak! Andrej megint kortyolt egyet, gondolkodott egy pillanatig, majd megkérdezte: — És mondja, ezredes, vannak a vezérkarnak valamiféle operatív tervei egy külső támadás esetére? — Nos… semmiképp sem nevezném ezeket operatív tervnek. Gondoljon csak, mondjuk, a maguk orosz vezérkarára ott a Földön. Rendelkezik-e vajon operatív tervvel arra az esetre, ha, teszem azt, Mars-lakók támadását kell kivédeni? — Miért ne? — mondta Andrej. — Nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy rendelkeznek valami ilyesfélével… — ”Valami ilyesfélével” mi is rendelkezünk — bólintott az ezredes. — Támadással sem fölülről, sem alulról nem számolunk. Dél felől sem tartunk komoly fenyegetéstől… kivéve persze az ottani településeken dolgozó köztörvényes elítéltek lázadását, de arra felkészültünk. Marad az északi irány. Tudjuk, hogy a Fordulat idején és azt követően a korábbi rendszer elég sok híve menekült északra. Feltételezzük, hogy — elvben — megszervezhetnek és végrehajthatnak valamilyen diverziót, esetleg akár restaurációs kísérletet is… — Pöfékelve kinyújtózott székében. — De ehhez mi köze a hadseregnek? Nyilván való, hogy ezen veszélyek elhárítására tökéletesen elegendő Rumer tanácsos úr speciális rendőrsége, taktikai szempontból pedig a legközönségesebb kordonrendszer. Andrej rövid szünet után megkérdezte: — Ezt úgy kell értenem, ezredes, hogy a vezérkar nincs fölkészülve egy északról jöv komoly támadás elhárítására? — A Mars-lakók inváziójára gondol? — kérdezte elgondolkodva az ezredes. — Nem, arra nincs fölkészülve. Értem, mire gondol. Csakhogy nincs földerítésünk. Egy ilyen támadás lehetőségével soha senki nem foglalkozott komolyan. Egyszerűen semmiféle adattal nem rendelkezünk ez ügyben. Még arról sincs fogalmunk, hogy az Üvegháztól ötven kilométerre mi történik. Nincs térképünk az északi körzetekről… — Elnevette magát, kimutatva hosszú, sárga fogait. — A városi levéltáros, Katzman úr a vezérkar rendelkezésére bocsátott valami térképfélét ezekről a területekről… Ha jól értettem, ő maga állította össze. A páncélszekrényemben őrzöm ezt a rendkívüli dokumentumot. Azt a határozott benyomást kelti a szemlélőben, hogy Katzman úr étkezés közben készítette, és többször is ráejtette a szendvicsét, és ráborította a kávéját… — Csakhogy az én kancelláriám is adott önöknek, ezredes, térképeket, és szerintem nem is rosszakat — vetette közbe szemrehányóan Andrej. — Ez kétségtelen, kétségtelen, tanácsos. Ám azok a Város lakott részeinek és a déli negyedeknek a térképei. Szolgálati szabályzatának megfelelően a hadseregnek rendzavarások esetén kell harckészültségben állnia, rendzavarások pedig éppenséggel az említett körzetekben fordulhatnak elő. Tehát az önök által elvégzett munka teljességgel nélkülözhetetlen, és hála önöknek, a rendzavarásokra fel is készültünk. De ami a küls támadást illeti… — az ezredes fejét csóválta. — Ha emlékezetem nem csal — mondta Andrej jelentőségteljesen —, kancelláriám sosem kapott a vezérkartól semmiféle megrendelést az északi körzet feltérképezésére. Az ezredes egy darabig merően nézte, a pipája is kialudt közben. — Meg kell mondanom — szólalt meg lassan —, hogy ezzel az igényünkkel egyenesen az elnökhöz fordultunk. A kapott válaszok, mi tagadás, teljességgel határozatlanok voltak… — Ismét hallgatott néhány másodpercig. — Úgy gondolja, tanácsos, hogy célszerűbb lenne inkább önhöz folyamodnunk? Andrej bólintott. — Ma az elnöknél ebédeltem — mondta. — Hosszan tárgyaltunk erről. Az északi körzetek feltérképezése lényegében eldöntött kérdés. Csakhogy nélkülözhetetlen a katonai szakér tők erőteljes részvétele. Egy tapasztalt operatív irányítóra van szükség… bizonyára érti. — Értem — mondta az ezredes. — Egyébként hol szerezte ezt a mausert, tanácsos? Ha nem tévedek, utoljára Batumiban láttam ilyet, talán tizennyolcban… Andrej belefogott a történetbe, hol és hogyan tett szert a fegyverre, de az előszobában megint megszólalt a csengő. Andrej elnézést kért, és kiment ajtót nyitni. Azt remélte, hogy Katzman érkezik, de várakozása ellenére Ottó Fritscha állt az ajtóban, akit Andrej meg sem hívott. Teljesen kiment a fejéből. Ottó Fritscháról valahogy mindig megfeledkezett, pedig mint az Üvegház gazdasági részlegének vezetője, Ottó a legnagyobb mértékben hasznos, sőt pótolhatatlan volt. Selma bezzeg sosem feledkezett meg erről a körülményről. Most is ott állt, és átvette Ottótól a takaros, a legfinomabb batisztszalvétával gondosan letakart kosarat és egy csokor virágot. Kegyesen csókra nyújtotta a kezét. Ottó összecsapta sarkát, fülig elvörösödött, és szemlátomást boldog volt. — Á, barátocskám, hát itt vagy! — üdvözölte Andrej. Ottó ugyanolyan volt, mint régen. Andrejnek hirtelen az jutott eszébe, hogy valamennyi régi ismerőse közül Ottó változott a legkevesebbet. Pontosabban fogalmazva, egyáltalán nem változott. Ugyanaz a csirkenyak, ugyanazok az elálló fülek, szeplős fizimiskáján ugyanaz az állandó bizonytalanság. És a csattogó cipősarkak. A különleges rendőrség kék egyenruháját viselte, zubbonyán a Kiemelkedő Szolgálatért Érdemrend szögletes jelvénye. — Hálás köszönetem a szőnyegért — mondta neki Andrej, és vállát átölelve bevezette a dolgozószobába. — Gyere, megmutatom, hogy fest itt nálam… Mind a tíz ujjad megnyalod, és sárga leszel az irigységtől… Csakhogy a szobába belépve Ottó sem az ujját nem nyalta meg, sem irigykedni nem volt érkezése: meglátta az ezredest. Ottó Fritscha, a Volkssturm tizedese az istenítéshez hasonló érzéseket táplált Saint James ezredes iránt. Jelenlétében képtelen volt megszólalni, arcán letörölhetetlen mosoly terült szét, és kész volt folyamatosan csattogtatni a bokáját, egyre fokozódó hangerővel. Hátat fordítva a nevezetes szőnyegnek, merev vigyázzba vágta magát, derekát kihúzta, tenyerét a nadrágvarrásra szorította, könyökét széttárta, és olyan heves mozdulattal biccentett, hogy az egész szobában hallani lehetett csigolyája reccsenését. Az ezredes fáradt mosollyal fölállt, és kezet nyújtott neki. A másik kezében poharát fogta. — Örülök, hogy látom — mondta. — Üdvözlöm, hmnun… — Ottó Fritscha tizedes, ezredes úr! — jelentette lelkesen Ottó, kétrét görnyedt, és óvatosan megérintette az ezredes ujjait. — Tisztelettel jelentkezem… — Ottó, Ottó! — intette le szemrehányóan Andrej. — Itt nem használjuk a rangokat. Ottó zavartan nevetgélt, előkapta zsebkendőjét, hogy megtörölje homlokát, ám rögtön zavartan vissza is akarta tömködni helyére a zsebkendőt, de nem talált bele a zsebébe. — Emlékszem, egyszer el-Alameinnél a fiaim elém vezettek egy német őrmestert — kezdte jóindulatúan az ezredes, de ekkor megint csöngettek. Andrej mentegetőzve kiment ajtót nyitni, és kettesben hagyta a szerencsétlen Ottót a brit oroszlánnal. Izja érkezett. Mialatt két cuppanós csókot nyomott Selma arcára, az asszony követelésére leporolta cipőjét, öltözékét alávetette a ruhakefe gyors mozdulatainak, egyszerre bezúdult Csacsua és a Dolfus házaspár. Csacsua karon fogva vezette az asszonyt, már menet közben elárasztotta vicceivel, Dolfus pedig sápadt mosollyal topogott mögöttük. A jogi kancellária temperamentumos vezetőjének árnyékában különösen szürkének, színtelennek, jelentéktelennek látszott. Két karján egy-egy meleg kabát lógott, arra az esetre, ha éjszaka hűvösre fordulna az idő. Asztalhoz, asztalhoz — vezényelt csengő hangon Selma, tapsolva. De kedvesem — tiltakozott basszus hangon Dolfusné —, még rendbe kell hoznom magam! — Ugyan miért? — álmélkodott Csacsua a szemét forgatva. — Ilyen szépség, és még rendbe akarja hozni magát! A büntető törvénykönyv kétszáztizennyolcadik szakasza tiltja… Kitört az általános hangzavar. Andrej nem győzött mosolyogni. Bal fülébe Izja locsogott és fecsegett valamit az aznapi riadó alatt a laktanyákban tapasztalt elképesztő kuplerájról, a jobb fülébe teljesen váratlanul Dolfus kezdett valamit dünnyögni az árnyékszékekről és a csatornarendszer gerincvezetékéről, amelyet a működésképtelenség fenyeget… Azután mindenki bevonult az ebédlőbe. Andrej vendégeit terelgetve, asztalhoz ültetve szórta folyamatosan az élceket és bókokat, közben szeme sarkából látta, hogy nyílik a dolgozószoba ajtaja, és pipáját zsebébe dugva, mosolyogva kilép onnan az ezredes. Egyedül. Andrej egy pillanatra megrémült, de rövidesen megjelent Fritscha tizedes is — nyilván egyszerűen betartotta a szolgálati szabályzat szerint előírt öt méter távolságot feljebbvalója mögött. Felhangzott a recsegő bokacsattogtatás. — Igyunk, mulassunk! — üvöltötte torokhangon Csacsua. Zörögni kezdtek a kések és villák. Andrej nem kis munkával rávette Ottót, hogy üljön Selma és Dolfusné közé, majd maga is letelepedett a helyére, és végignézett az asztalon. Minden rendben volt. — És képzelje el, drágám, ekkora lyuk volt a szőnyegen. És ez a maga részlegének a műve, Fritscha úr, maga rossz fiú! — Azt beszélik, hogy maga az egység szeme láttára agyonlőtt valakit, ezredes… — És jegyezze meg, amit mondok: a csatornarendszer, éppenséggel a csatornarendszer fogja tönkretenni ezt a mi Városunkat… — Ilyen gyönyörű asszony, és ilyen aprócska pohárból iszik?! — De Ottó, kedvesem, hagyd azt a csontot… Itt van egy szép szelet! — Nem, Katzman, ez hadititok. Untig elég volt nekem az a kellemetlenség, amit Palesztinában okoztak nekem a zsidók… — Vodkát, tanácsos? — Köszönöm, tanácsos. És az asztal alatt bokák csattogtak. Andrej gyors egymásutánban fölhörpintett két pohár vodkát indításnak, jó étvággyal nekilátott az előételnek, és közben a többiekkel együtt végighallgatta Csacsua végeérhetetlen és illetlen pohárköszöntőjét. És amikor végül kiderült, hogy az igazságügyi tanácsos nem azért üríti ezt az icipici poharat nagy-nagy érzéssel, hogy a jelenlevőket a felsorolt nemi eltévelyedések gyakorlására buzdítsa, hanem csupán “leggonoszabb és legkíméletlenebb ellenségeimre, akikkel egész életemben harcban állok, és akiktől egész életemben mindig vereséget szenvedek, vagyis a gyönyörű asszonyokra”, Andrej a többiekkel együtt megkönnyebbülten fölnevetett, és fölhajtotta a harmadik vodkát is. Dolfusné magánkívül volt, arcát szalvétája mögé rejtette. Nagyon gyorsan emelkedett a hangulat. “Igen, ó, igen!” — hangzott az asztal távolabbi vége felől az ismerős hang. Csacsua — Dolfusné káprázatos dekoltázsa fölé hajolva mozgékony orrával — szakadatlanul, másodpercnyi szünet nélkül beszélt. Dolfusné elgyengülve kacarászott, játékosan elhúzódott tőle, széles hátával nekidőlt Ottónak, aki már kétszer is leejtette a villáját. Az Andrej mellett ülő Dolfus végre megfeledkezett a csatornarendszerről, az alkalomhoz nem illően kitört rajta a szolgálati lelkesedés, és folyamatosan államtitkokról fecsegett. “Autonómia — dörmögte fenyegetően. — A kulcs az ato… autonómiához az alga!.. A Nagy Építkezés?… Ne röhögtessen. A francba, miféle léghajók? Az alga!” “Tanácsos, tanácsos — próbálta Andrej észre téríteni —, az isten szerelmére! Erről nem kell mindenkinek tudnia! Mondja el inkább, hogy áll a laboratóriumi épülettömb ügye…” A személyzet a használt tányérokat, evőeszközöket tisztára cserélte. Eltakarították az előétel maradványait, feltálalták a burgundi sültet. — Emelem ezt az icipici poharat… — Igen, ó, igen! — Maga rossz fiú! Hogy lehet magát nem szeretni? — Izja, hagyd békén az ezredest! Ezredes, odaüljek maga mel é? — Tizennégy köbméter alga, az semmi… Autonómia! — Whiskyt, tanácsos? — Köszönöm, tanácsos. A hangulat tetőfokán egyszer csak megjelent a pirospozsgás Parker. “Az elnök úr elnézést kér — jelentette. — Sürgős tanácskozáson kell részt vennie. Forró üdvözletét küldi Voronyin asszonynak és Vöronyin úrnak, továbbá valamennyi kedves vendégüknek…” Parkerba beletöltöttek egy pohár vodkát, s ehhez a lehengerlő Csacsuára volt szükség. Elhangzott egy pohárköszöntő az elnökre és valamennyi vállalkozásának sikerére. Valamelyest alábbhagyott a hangzavar, már felszolgálták a kávét, a fagylaltot és a likőröket. Ottó Fritscha könnyeivel küszködve panaszolta szerelmi kudarcait. Dolfusné kedves Königsbergjéről mesélt Csacsuának, aki bólogatva szenvedélyesen kijelentette: “Hát persze! Emlékszem… Csernyakovszkij tábornok… Öt napig lövette ágyúkkal…” Parker eltűnt, odakinn már besötétedett. Dolfus mohón hörpölte a kávét, és Andrejre zúdította fantazmagóriáit az északi kerületek felújításáról. Az ezredes Izjának mesélt: “…tíz napot kapott huligánkodásért, és tíz év kényszermunkát hadi- és államtitok kifecsegéséért.” Izja fröcsögve vihogott: “De hisz ennek szakálla van, Saint James! Nálunk ezt a históriát még Hruscsov idején mesélték…” “Már megint politika!” — kiáltotta sértődötten Selma. Befurakodott Izja és az ezredes közé, és az idős hadfi atyáskodva megsimogatta a térdét. Andrej hirtelen elszomorodott. Elnézést kért, bár senki sem figyelt rá, és zsibbadt lábán botladozva átment a dolgozószobájába. Leült az ablakpárkányra, rágyújtott, és kibámult a kertbe. Odakinn koromsötét volt, az orgonabokrok fekete lombjai közt odalátszottak a szomszédos udvarház világos ablakai. Az éjszaka meleg volt, a fűben szentjánosbogarak villództak. “És mi lesz ezután? — gondolta Andrej. — Na jó, elmegyek ezzel az expedícióval, földerítem a terepet… szerzek egy rakomány fegyvert, rendbe hozom, fölaggatom… és azután?” Az ebédlőben nagy volt a ricsaj. “És ezt ismeri, ezredes? — üvöltötte Izja. — A szövetséges hadvezetés húszezret ajánl föl Csapajev fejéért…” “Csapajev? — kérdezte az ezredes. — Á, az a maguk lovasparancsnoka. De őt, úgy tudom, agyonlőtték, nem?” Selma hirtelen rázendített magas hangon: “Ahogy jött a reggel, ébreszti az anyja Katyát… Ébredj, ébredj, lányom, a hajó már vár rád…” De hangját elnyomta Csacsua bársonyos basszusa: “Virágot hoztam neked… ó, milyen gyönyörű virágokat!.. De nem fogadtad el tőlem a csokromat… Miért nem vetted át?…” Andrej becsukta a szemét, és hirtelen fájó vágyakozással Jura bácsira gondolt. Van sem ül ott az asztalnál, és Jura bácsi sem… Tulajdonképpen mi a fenének kell nekem ez a Dolfus? Árnyak vették körül. A díványon ott ült Donald, rajta vedlett cowboykalapja. Lábát keresztbe vetve, erősen összefont ujjaival átfogta hegyes térdét. Ha elmégy, ne búsulj, ha érkezel, ne örülj… Kenszi ócska rendőregyenruhájában az asztalra könyökölt, állat öklére támasztotta. Andrejre függesztett pillantásában nem volt szemrehányás, de melegség sem. Jura bácsi pedig hátba vágva Vant, kijelentette: “Sebaj, Ványa, ne búsulj, minisztert csinálunk belőled, autón furikázol majd…” És kínzó vágyakozással töltve el, orrába csapott az ismerős mahorka-, egészséges izzadság- és pálinkaszag. Andrej erőt véve magán visszafojtotta lélegzetét, megdörzsölte zsibbadt arcát, és kinézett az ablakon. A kertben ott állt az Épület. Szilárdan és magától értetődően állt a fák között, mintha régóta, mindig is ott lett volna, mintha az idők végezetéig ott is maradna — vörös téglából, három emeletével —, és mint akkor, a földszinti ablakokat spaletták fedték, a tetőt bádog borította, a bejárathoz négy k lépcsőfok vezetett, az egyetlen kémény mellett furcsa, kereszt alakú antenna meredezett. Ám most minden ablak sötét volt, a földszinten néhány spaletta hiányzott, az üvegek mocskosak, repedtek voltak, a rajtuk végigfolyt víztől csíkosak, némelyik helyén megvetemedett furnérlemez éktelenkedett, néhány ablakon pedig keresztbe felragasztott papírcsíkok látszottak. És nem hallatszott többé az ünnepélyesen komor zene, az Épületből láthatatlan ködként súlyos, süket csönd áradt. Andrej másodpercnyi habozás nélkül keresztülvetette lábát az ablakpárkányon, kiugrott a kertbe, a lágy, dús fűbe. A szentjánosbogarakat szétzavarva, egyre mélyebbre merülve a halotti csöndbe, az Épülethez ment, szemét le nem véve a tölgyfa ajtó ismerős cirádás rézkilincséről, amely most nem csillogott, zöldes lepedék borította. Fölment a lépcsőn, és körülnézett. Az ebédlő fényesen kivilágított ablakai mögött emberi árnyékok ugrándoztak vígan, hajladoztak furán, halk tánczene szűrődött ki, és nem tudni, miért, megint kések, villák zörgése hallatszott. Andrej legyintett az egészre, megfordult, és megfogta a nyirkos, cifra rézkilincset. Az előtérben most félhomály, áporodott nyirkosság volt, a sarokban az ágas-bogas fogas üresen meredezett, akár egy halott, kiszáradt fa. A márvány lépcsőn most nem volt szőnyeg, hiányoztak a fémrudak is, csak a megzöldült rögzítőgyűrűk maradtak meg, a lépcsőt megsárgult csikkek és valami azonosíthatatlan hulladék borította. Andrej saját léptein és lélegzetén kívül semmit sem hallva, nehézkesen és lassan fölkapaszkodott a fölső lépcsőpihenőre. A már hosszú ideje kialudt kandallóból rég kihűlt hamu és ammónia szaga áradt, valami alig hallhatóan mocorgott, zörgött, tipegett ott. A hatalmas teremben is hideg volt, Andrej a lába körül huzatot érzett, a láthatatlan mennyezetről megfeketedett, poros rongyok lógtak le, a márványfalakon sötétlő gyanús, mocskos foltok közt nyirkos csíkok fénylettek, hámlottak az arany és bíbor díszek, a gőgös és szerény mellszobrok — márványból, gipszből, bronzból, aranyból — vakon és bánatosan néztek rá talapzatukról a poros pókhálók szövevényén át. Lába alatt a parketta nyikorgóit, minden lépésnél megsüppedt, a mocskos padlón élesen kirajzolódtak a holdfény négyszögei, előtte pedig beláthatatlanul messzire valamilyen galériaféle nyújtózott, amelyen Andrej korábban nem járt. Léptei nyomán hirtelen egész patkányhorda bukkant elő, sivítva, kopogó karmokkal rohantak végig a galérián, és felszívódtak a sötétben. Hová tűnt mindenki? — tűnődött Andrej szórakozottan a galérián bolyongva. — Mi történt velük? — gondolta, miközben a nyikorgó vaslépcsőn leereszkedett a dohos mélységbe. - Hogy történhetett ez meg? — kérdezte önmagától szobáról szobára járva, lába alatt csikorgott a lehullott vakolat, az üvegcserép, cuppogtak a vastag penésszel benőtt szemétkupacok… a rothadás édeskés szaga terjengett mindenütt, valahol víz csöpögött szabályosan, cseppre csepp, az elmocskolódott falakon pedig vaskos kereteikben óriási festmények feketélltek, nem lehetett látni, mit ábrázolnak… Itt most már mindig így lesz, gondolta Andrej. Valami olyat követtem el, mi mindannyian valami olyat követtünk el, hogy ezután itt mindig így lesz. Az Épület többé már nem változtatja helyét, itt marad örökre, rothadni fog és rogyadozni, összeomlik, mint bármelyik közönséges, düledező ház, végül hatalmas vasgolyókkal szétverik, a maradékot felgyújtják, az égett téglát pedig szemétre vetik… Hiszen hangot sem hallani! Semmi nesz, csak a patkányok motoznak elszántan a sarkokban… Megpillantott egy hatalmas, zsalus ajtajú szekrényt, és hirtelen eszébe jutott, hogy ugyanilyen áll nála is a kisszobában — hat négyzetméter az egész, az egyetlen ablak a világítóudvarra néz, mellette a konyha. A szekrény tömve van régi újságokkal, összetekert plakátokkal (apja a háború előtt gyűjtötte őket) és mindenféle ócska papírlommal… és amikor egy jókora patkánynak összeroncsolta a pofáját az egérfogó, az állatnak sikerült valahogyan bevennie magát a szekrény mögé, sokáig motozott és neszezett ott, Andrej pedig, aki minden éjjel attól félt, hogy a patkány a fejére ugrik, szerzett egy távcsövet, és messziről, az ablakpárkányról leste, mi történik a papírkupacok között. És meglátta — vagy csak képzelte, hogy látja? — a meredező füleket, a szürke fejet és a pofa helyén egy szörnyű hólyagot, amely csillogott, mintha lakkozva lenne. Olyan félelmetes volt a látvány, hogy kirohant a szobájából, és egy ideig az előszobában ült a ládán, gyenge volt, és a hányinger kerülgette. Egyedül volt a lakásban, senki előtt nem kellett szégyenkeznie, mégis röstellte, hogy fél, végül fölállt, és bement a nagyszobába, és föltette a gramofonra a Rio-Ri-tat… Néhány nap múlva ugyanolyan édeskés, undorító bűz terjengett a szobájában, mint itt… Az egyik, kútra emlékeztetőén mély, bolthajtásos helyiségben furcsán és váratlanul fölfénylett egy hatalmas orgona olomsípjainak sora, a már régen halott, kihűlt és néma hangszer olyan volt, mint a zene elhagyott temetője. Az orgonista széke mellett, a földön, szakadt szőnyegbe burkolózva egy Összegömbölyödött ember feküdt, feje mellett üres vodkás-üveg. Andrej megértette, hogy valóban mindennek vége, és sietve elindult a kijárat felé. Amint kilépett a kertjébe, Izját pillantotta meg. Katzman szokatlanul részeg, valahogy különösen lompos és borzas volt. Bizonytalan lábakon állt, egyik kezével az almafa törzsébe kapaszkodott, és az Épületet nézte. A homályban csillogott a foga, arcára fagyott a mosoly. — Kész — mondta neki Andrej. — Bevégeztetett. — A felbolydult lelkiismeret lázálma — dünnyögte Izja alig hallhatóan. — Csak a patkányok rohangálnak benne — mondta Andrej. — Rothadás. — A felbolydult lelkiismeret lázálma…. — ismételte meg Izja, és vihogott. ÖTÖDIK RÉSZ A SZAKADATLAN MEGSZAKAD ELSŐ FEJEZET Gyomra ellenállását leküzdve Andrej lenyelte az utolsó kanál híg kását, undorral eltolta maga elől a csajkát, és a bögre után nyúlt. A tea még forró volt. Tenyerébe szorítva a bögrét, Andrej apró kortyokban kezdte szürcsölni az italt, közben a benzinlámpa sziszeg lángjába meredt. A szokatlanul erős és állott tea vesszőnyaláb szagát árasztotta, és volt valami mellékíze is — vagy attól a poshadt víztől, amelyet még a nyolcszázhuszadik kilométernél szereztek, vagy pedig Kehada kevert bele valamit a hasmenés elleni kotyvalékaiból az egész parancsnokság adagjába. De az is meglehet, hogy egyszerűen nem mosták el rendesen a bögrét — ma valahogy különösen zsíros és ragadós volt. Az ablak alatt a katonák csörömpöltek csajkáikkal. A viccmester Tevoszjan megeresztett valami élcet Morei rovására, a katonák felnyerítettek, ám ekkor Vogel szakaszvezet elüvöltötte magát: “őrségbe készül, maga vadbarom, vagy a macájához, a paplan alá? Miért van mezítláb? Hol a cipője, maga őstulok?” A megszólított megátalkodott hangon közölte, hogy a cipő véresre törte a lábát, helyenként még a csontja is kilátszik. “Pofa be, disznó! Azonnal fölveszi a cipőjét, és indul az őrségbe! Mozgás!” Andrej kéjesen megmozgatta az asztal alatt csupasz lábujjait. A hűvös parkettán lassan rendbe jött a lába. De jó lenne egy nagy tál hideg víz, hogy kiáztassa benne… Belenézett a bögrébe. A tea fele még megvolt, és Andrej gondolatban a pokolba kívánva mindent és mindenkit, a maga számára is váratlanul három hatalmas, jóleső kortyban kiitta az egészet. A gyomra rögtön korogni kezdett. Andrej egy darabig gyanakodva leste, mi történik a belsejében, majd letette a bögrét, kézfejével letörölte homlokáról az izzadságot, és a dokumentumokat rejtő vasládára pillantott. Elő kellene venni az előző napi jelentéseket. Nincs kedve. Ráér. Jó lenne feküdni, kinyújtózni, betakarózni a zubbonyával és aludni, mondjuk, vagy tíz órát… Az ablak alatt hirtelen és kegyetlenül felbőgött egy lánctalpas vontatótraktor motorja. Az ablakokban csörömpöltek az üvegmaradványok, a lámpa mellé lezuhant a mennyezetről egy darab vakolat. Az üres bögre enyhén rázkódva az asztal széle felé csúszott. Andrej fintorogva fölállt, mezítláb az ablakhoz csoszogott, és kinézett. Arcába csapott az utcai hőség, a kipufogógáz, a túlhevült olaj maró, undorító bűze. A fényszóró fénykörében látszott, amint a borostás emberek a porfelhőben az úttestre telepedve lomhán kanalazzák vacsorájukat a csajkákból és kondérokból. Mindannyian mezítláb voltak, és szinte mindegyik félmeztelen. Izzadt, fehér testük csillogott, arcuk sötétre égett, és a kezük is fekete volt, mintha valamennyien kesztyűt viselnének. Andrej azon kapta magát, hogy egyiküket sem ismeri meg. Ismeretlen, csupasz majmok hordája… A fénykörbe belépett Vogel szakaszvezető, kezében jókora alumínium teáskannával, és a majmok nyomban fölélénkültek, köré gyűltek, és izgatottan nyújtogatták bögréjüket. Szabad kezével félrelökve a bögréket, Vogel ordítani kezdett, de a motordübörgéstől alig lehetett haliam a hangját. Andrej visszament az asztalhoz, indulatosan föltépte a láda tetejét, elővette a naplót és az előző napi jelentéseket. A mennyezetről megint az asztalra zuhant egy darab vakolat. Andrej fölnézett. A szoba négy, sőt talán öt méter magas volt. A stukkós mennyezet helyenként hullott, kilátszott a nádszövet, amely furcsamód az otthoni lekváros sütemény édes emlékét idézte föl, ilyet tálaltak a rengeteg finomra főzött és vékony, átlátszó falú üvegpohárban gőzölgő teához. Citrommal. Vagy egyszerűen csak fogott az ember egy üres poharat, és annyi hideg, tiszta vizet ivott a konyhában, amennyit csak akart… Andrej megrázta a fejét, megint fölállt, és a szobán átvágva odament a hatalmas könyvszekrényhez. Az ajtók üveglapja hiányzott, könyvek sem voltak — csak az üres és poros polcok voltak a helyükön. Andrej már tudta ezt, mégis újra végignézte mindet, végigtapogatta a sötét sarkokat. A szoba tulajdonképpen elég jó állapotban volt. Két, egészen elfogadható karosszék álldogált benne, meg egy szakadt ülésű harmadik, ez valamikor pompás darab lehetett, préselt bőr borította. Az ablakkal szemközti falnál néhány szék sorakozott, középen, alacsony asztalkán kristályváza, valami feketére aszalódott maradvánnyal az alján. A tapéta levált a falakról, néhol teljesen lehullott, a parketta kiszáradt, itt-ott fel-púposodott, de az egész mégis jó állapotban volt — látszott, hogy nem is olyan régen, legfeljebb tíz éve még laktak itt. Andrej az ötszázadik kilométer óta most látott először ilyen épen megmaradt házat. A sok-sok kilométeren át húzódó, porig égett, feketére szenesedéit városnegyedek után, a tövises bozót benőtte puszta romok (közöttük ostobán meredeztek az égnek réges-rég beomlott födémeikkel az öregségtől rogyadozó, sokemeletes, kihalt dobozházak) hosszú kilométerei után, a tető nélkül ásítozó, korhadt gerendavázakkal teli egykori házhelyek végtelen kilométerei után, ahol az útról végig be lehetett látni a terepet a keleten húzódó Sárga Faltól a Szakadék nyugaton ásító pereméig — mindezek után itt újra csaknem ép háztömböket találtak, macskakővel borított utat, és még az is meglehet, hogy emberek is vannak valahol; az ezredes mindenesetre kiadta a parancsot, hogy kettőzzék meg az őrséget. Jó lenne tudni, hogy van az ezredes. Az utóbbi időben mintha megroggyant volna az öreg. Egyébként az utóbbi időben mindannyian megroggyantak. Nagyon is kapóra jön, hogy ép-Pen most, tizenkét nap után először nem a puszta ég alatt, hanem fedett helyen éjszakázhatnak. Ha sikerülne itt vizet találni, hosszabb pihenőt is tarthatnának. Csakhogy itt se igen bukkanhatnak vízre. Izja legalábbis azt mondja, ne nagyon számítsanak rá. Ebben az egész csürhében csak Izjának, no meg az ezredesnek látni hasznát… Valaki kopogott, a motorbőgéstől alig lehetett hallani. Andrej gyorsan a helyére ment, magára kapta a zubbonyát, kinyitotta a naplót, és elbődült: — Szabad! Dagan volt az, szikár és öreg, akár gazdája, az ezredes, simára borotvált, tiszta, minden gombja begombolva. — Megengedi, uram, hogy kivigyem az edényt? — kiáltotta. Andrej bólintott. Istenem, gondolta, micsoda erőfeszítés kell ahhoz, hogy valaki így rendben tartsa magát ebben a tébolydában… És még csak nem is tiszt, nem is tizedes, csupán egy tisztiszolga. Lakáj. — Hogy van az ezredes? — kérdezte. — Parancsol, uram? — Dagan a szennyes edénnyel kezében megállt, Andrej felé fordítva hosszú, csontos arcát. Hogy érzi magát az ezredes? — üvöltötte Andrej, ám ebben a pillanatban elhallgatott az ablak alatt a motor. Az ezredes a teáját issza — ordította Dagan a beállt csöndben, majd hangját zavartan lehalkítva hozzátette: — Elnézést, uram. Az ezredes kielégítően érzi magát. Megvacsorázott, és most a teáját issza. Andrej szórakozottan bólintott, és a naplót lapozgatta. — Van valamilyen utasítása számomra, uram? — érdeklődött Dagan. — Nincs, köszönöm — mondta Andrej. Mikor Dagan kiment, Andrej végre nekilátott az előző napi jelentések feldolgozásának. Tegnap nem jegyzett föl semmit. Olyan hasmenése volt, hogy alig tudta végigülni az esti jelentéstételt, azután fél éjszaka kínlódott — csupasz hátsóval guggolt az út közepén a tábor mögött, feszülten lesve és hallgatva az éjszakai homályt, egyik kezében pisztollyal, a másikban zseblámpával. “Nyolcvankettedik nap” — írta egy tiszta oldal tetejére, és két vastag vonallal aláhúzta. Elővette Kehada jelentését. “A megtett távolság 28 km — jegyezte föl a naplóba. -A Nap magassága 63°51′ 13”. 2 (997. km). Átlagos hőmérséklet: árnyékban +23 °C, napon +31 °C. Szélerősség 2,5 m/s, páratartalom 0,42. Gravitáció 0,998. A 979., a 981. és a 986. km-nél próbafúrást végeztünk. Víz nincs. Az elfogyasztott üzemanyag…” Elővette Ellisauer olajos ujjnyomokkal teli jelentését, és csak nagy nehezen böngészte ki a macskakaparást. “Az elfogyasztott üzemanyag mennyisége 1,32 egység. A készlet a 82. nap végén 3200 kg. A gépjárművek állapota: 1. sz. — kielégítő, 2. sz. — elhasználódtak a csapszegek, és a hengerekkel is baj van…” Hogy végül is mi történt a hengerekkel, Andrej nem tudta kibogarászni, pedig már egészen közel tartotta a papírt a lámpához. “A személyi állomány állapota: fizikai állapot — csaknem mindenkinek feltört a lába, nem szűnik az általános hasmenés, Permjak és Palotti vállán terjed a kiütés. Rendkívüli esemény nem volt. Két ízben bukkantak fel a közelben cápafogú farkasok, lövésekkel elriasztottuk őket. A felhasznált lőszer: 12 patron. A felhasznált vízmennyiség: 40 1. A megmaradt készlet a 82. nap végén: 1100 kg. A felhasznált élelmiszer mennyisége: 20 egység. A megmaradt készlet a 82. nap végén: 730 egység…” Az ablak alatt áthatóan felvisított Morei, vastag, agyonbagózott hangok dörmögtek. Andrej fölnézett, hallgatózott. Tudja az ördög, gondolta. Talán nem is baj, hogy hozzájuk csapódott ez a lány. Olyan, amilyen, mégiscsak valamiféle szórakozást jelent a fiúknak… Bár az utóbbi időben verekedni kezdtek miatta. Megint kopogtak. — Szabad — mondta Andrej elégedetlenül. A hatalmas termetű, vörös pofájú Vogel szakaszvezető lépett be, hóna alatt terjedelmes izzadságfoltok sötétlettek a zubbonyán. Vogel szakaszvezető engedélyt kér, hogy jelentést tehessen a tanácsos úrnak! — ordította tenyerét csípőjéhez szorítva, könyökét széttárva. — Hallgatom, szakaszvezető — mondta Andrej. Vogel az ablakra sandított. — Engedélyt kérek bizalmasan beszélni — mondta, halkabbra fogva hangját. Ez valami új dolog, állapította meg magában Andrej kellemetlen érzéssel. — Jöjjön beljebb, üljön le — mondta. A szakaszvezető lábujjhegyen közeledett az asztalhoz, leült a karosszék legszélére, és közel hajolt Andrejhez. — Az emberek nem akarnak továbbmenni — jelentette ki halkan. Andrej hátradőlt a széken. Szóval így. Tehát idáig jutottunk… Ez aztán remek… Gratulálok, tanácsos úr… — Hogy érti azt, hogy nem akarnak? — kérdezte. — Ki kér dezte őket? Elcsigázottak, tanácsos úr — mondta Vogel rábeszélően. — Fogytán a füstölnivaló, megkínozta őket a hasmenés. De a fő ok az, hogy félnek. Rettegnek, tanácsos úr. Andrej szótlanul nézett rá. Valamit tenni kellett. Most rögtön. Haladéktalanul. De fogalma sem volt róla, mit. — Már tizenegy napja megyünk a néptelen vidéken, tanácsos úr — folytatta Vogel suttogva. — Tanácsos úr bizonyára emlékszik rá: figyelmeztettek minket, hogy tizenhárom napig kóborolunk majd a néptelen pusztaságban, és utána — vége mindennek. Már csak két nap maradt, tanácsos úr… Andrej megnyalta az ajkát. — Szakaszvezető — mondta —, ez szégyen. Tapasztalt katonaember létére hisz a vénasszonyok babonáiban? Ezt nem hittem volna! Vogel görbén elmosolyodott. — Szó sincs róla, tanácsos úr. Engem ilyesmivel nem lehet megrémíteni. Ha csak németek vagy legalább japánok lenné nek a kezem alatt — bökött bütykös ujjával az ablak felé —, nem lenne itt ilyen pusmogás. De ez csőcselék. Digók meg valamiféle örmények… — Ebből elég, szakaszvezető! — emelte föl a hangját Andrej. — Szégyen, gyalázat! Nem ismeri a szabályzatot?! Miért nem előírásosan jelent? Miféle lazaság ez, szakaszvezető? Vigyázz! Vogel nehézkesen föltápászkodott, és vigyázzba vágta magát. — Üljön le! — mondta Andrej rövid szünet után. Vogel ugyanolyan nehézkesen leült, és egy darabig szótlanul nézték egymást. — Miért hozzám fordult és nem az ezredeshez? — Elnézését kérem, tanácsos úr. Már megkerestem az ezredes urat. Tegnap. — Na és? Vogel zavartan félrekapta pillantását. — Az ezredes úr nem kegyeskedett tudomásul venni bejelentésemet, tanácsos úr. Andrej elnevette magát. Hát erről van szó! Az ördögbe is, miféle szakaszvezető maga, ha nem képes rendet tartani az emberei közt? Szegénykéim, félnek! Mint a gyerekek… Pedig magától kellene félniük, szakaszvezető — ordította. — Magától! És nem a tizenharmadik naptól! — Hiszen ha németek lennének… — kezdte rá megint makacsul Vogel. — Ez meg mi? — érdeklődött vészjósló nyájassággal Andrej. — Nekem, az expedíció vezetőjének kell elmagyaráznom magának, mint valami dedósnak, mit kell tennie, ha lázadoznak az alárendeltjei? Szégyellje magát, Vogel! Ha nincs tisztában a dolgával, olvassa el a szabályzatot. Ha jól tudom, azt minden helyzetre előre gondolva állították össze. Vogel megint elmosolyodott, alsó állkapcsát mozgatva. — A jelek szerint az ilyen helyzetekre nem gondoltak a szabályzat összeállítói. — Jobb véleményem volt magáról, Vogel — jelentette ki élesen Andrej. — Sokkal jobb. Vésse az eszébe: itt senkit nem érdekel, akarnak-e továbbmenni az emberei vagy nem. Mindannyian szívesebben ülnénk otthon ahelyett, hogy itt fortyogjunk ebben a pokolban. Mindenki szomjas, mindenki elcsigázott. Mégis mindenki teljesíti a kötelességét, Vogel. Világos? — Parancsára, tanácsos úr — morogta Vogel. — Távozhatok? — Lelépni! A szakaszvezető kivonult, könyörtelenül recsegtetve csizmájával a kiszáradt parkettát. Andrej ledobta zubbonyát, és megint az ablakhoz ment. A nyüzsgés mintha elcsitult volna. A fénykörben ott ingadozott a képtelenül magas Ellisauer, valamilyen papír, talán térkép fölé hajolt, amelyet a zömök, testes Kehada tartott elé. A sötétből előbukkanva elment mellettük és eltűnt a házban egy mezítlábas, félmeztelen, borzas katona, a szíjánál fogva lóbálva géppisztolyát. Ott, ahonnan jött, most felharsant egy hang a sötétben: — Hé, Nagyorrú! Tevoszjan! — Mit akarsz? — jött a felelet a láthatatlan kocsiplatóról, ahol vörös bogarakként villogtak a cigarettaparazsak. — Fordítsd erre a fényszórót! Az orromig se látok… — Minek az neked? Sötétben nem megy? — Összerondítottak itt mindent… azt se tudom, hova lépjek… — Az őrszem nem mehet el a helyéről — szólt közbe egy új hang a platóról. — Intézd el ott, ahol vagy! Világíts már ide, az anyádat! Nehezedre esik tán fölemelni a hátsódat? Az égimeszelő Ellisauer kiegyenesedett, két lépéssel a lánctalpas mellett termett, és az utca felé fordította a fényszórót. Andrej megpillantotta az őrszemet: leeresztett nadrágját tartva, félig guggolva bizonytalanul topogott a mellett a jókora vasszobor mellett, amelyet holmi csodabogarak a következő útkereszteződésnél éppen a járda közepén találtak jónak fölállítani. A szobor köpcös, valami tógafélét viselő, simára borotvált figurát ábrázolt, akinek kellemetlen, varangyos békára emlékeztető fizimiskája volt. Bal kezével az égre mutatott, széttárt ujjú jobbját a föld felé terjesztette ki. Ezen a kézen most egy géppisztoly lógott. — Rendben, kösz! — kurjantotta örömmel az őrszem, és leguggolt. — Elolthatjátok! — Csak rajta, gyerünk, végezd a dolgod! — biztatták a platóról. — Majd mi fedezünk, ha kell! — Oltsátok már el, fiúk! — nyűgösködött az őrszem. — Ne oltsa el, mérnök úr — tanácsolták a platóról. — Csak viccel. Meg a szabályzat is tiltja… Ellisauer végül mégis kikapcsolta a fényszórót. Hallani lehetett, hogy a platón viháncolnak, hahotáznak. Ketten valami indulót kezdtek fütyülni. Mindig ez van, gondolta Andrej. Sőt, mintha ma még vígabban lennének, mint máskor. Sem tegnap, sem tegnapelőtt nem hallottam, hogy így tréfálkoznának. Talán az igazi lakóházak teszik? Igen, meglehet. Egyre csak romok meg pusztulás, itt meg mégiscsak vannak házak. Végre nyugodtan kialhatják magukat, nem kell a farkasoktól tartani… Csakhogy Vogel nem esik ok nélkül pánikba. Ne-em, ő aztán nem… Andrej hirtelen elképzelte, hogy másnap reggel parancsot ad az indulásra, ezek meg csoportba verődve megragadják a géppisztolyukat, és kijelentik: “Nem megyünk!” Lehet, hogy azért ilyen jókedvűek most, mert összebeszéltek, és eldöntötték, hogy másnap hazaindulnak (“…na és mit tud velünk csinálni az a nyápic alak, az a penészvirág hivatalnok?”), nekik meg nincs vesztenivalójuk, utánuk az özönvíz… És Kehada, az a disznó, egy követ fúj velük. Már napok óta egyre azt duruzsolja, hogy semmi értelme továbbmenni… az esti jelentéstételnél úgy mered rám, mint egy anyagyilkosra… merő gyönyörűség lesz neki, ha üres kézzel térek vissza Geigerhez… Andrej hideglelősen felvonta vállát. Én tehetek róla, puhány, elfuserált demokrata, népbarát vagyok, kiengedtem a gyeplőt a kezemből… Falhoz kellett volna akkor állítanom azt a vörös Hnoupeket, azt a brigantit, rögtön torkon ragadnom ezt az egész bandát — most úgy táncolnának mind, ahogy én fütyülök! Micsoda alkalom volt! Csoportos erőszak, ráadásul bestiális, ráadásul az áldozat egy bennszülött lány, ráadásul egy kiskorú bennszülött lány… És milyen tenyérbe mászóan röhögött az a Hnoupek — pimaszul, elégedetten, undorítóan —, és hogy ordítottam velük, és hogy elzöldültek mindannyian, amikor előkaptam a pisztolyomat… Jaj, ezredes, ezredes! Maga liberális széplélek, nem katonatiszt! “Már miért kellene rögtön agyonlőni, tanácsos? Elvégre más eszközei is vannak a fegyelmezésnek!” Ne-em, ezredes, az ilyen Hnoupek-féléket más eszközökkel, mint látható, nem lehet gatyába rázni… Ettől kezdve állt minden a feje tetejére. Az az ostoba lány meg ráakaszkodott a menetoszlopra, én pedig szégyenszemre szemet hunytam a dolog fölött (talán az elképedéstől?), aztán megkezdődtek a verekedések, a marakodások miatta… És megint ugyanaz: a legelső verekedésnél a falhoz kellett volna állítanom valakit, a lányt meg azonnal kipenderíteni a táborból… Csakhogy hová lehet kipenderíteni? Épp akkor értük el a leégett házsorokat, víz sehol, és megjelentek a farkasok… Odalenn váratlanul felvonyított, üvöltve káromkodott valaki, zuhanás, valami dübörögve gurult le a lépcsőn, és a kapuból egy csupasz majom repült ki háttal a fénykörbe, hatalmas porfelhőt verve a hátsójára huppant, s még arra sem volt ideje, hogy föltápászkodjon, amikor ugyanonnan egy másik csupasz majom vetette rá magát tigrisként, összeakaszkodtak, és hörögve, káromkodva, köpködve csépelték egymást teljes erejükből, ide-oda görögve a macskaköveken. Andrej egyik kezével az ablakpárkányba kapaszkodott, a másikkal a derékszíjához kapot — megfeledkezve arról, hogy pisztolytáskája a széken hever, de ebben a pillanatban, mint vihar űzte fekete felhő, a sötétből elősüvített Vogel szakaszvezető, a rendbontók fölé hajolt, az egyiket a hajánál, a másikat a szakállánál fogva megragadta, felrántotta őket a földről, fejüket összecsapta, hogy csak úgy reccsent, majd egyiket jobbra, a másikat baka lökte, mint két kutyakölyköt. — Bravó, szakaszvezető! — szólalt meg az ezredes gyönge, de határozott hangja. — Éjszakára kikötni a csirkefogókat az ágyhoz, holnap pedig egész napra soron kívül az előőrsbe velük. — Értettem, ezredes úr — felelte lihegve a szakaszvezető. Jobbra nézett, ahol nehézkesen próbált föltápászkodni az úttestről az egyik csupasz majom, és bizonytalanul hozzátette: _ Bátorkodom jelenteni, ezredes úr, hogy az egyik nem a mi emberünk. Rulier az, a térképész. Andrej megrázta a fejét, nagyot nyelt, és elcsukló hangon ordította: — Rulier térképész három napra az előőrsbe, teljes menetfelszereléssel! A következ verekedésnél pedig mindkét résztvevőt a helyszínen agyonlőni! — A torkában fájdalmasan megszakadt valami. — Minden gazembert a helyszínen agyonlőni, aki verekedni merészel! — sipította. Az asztalnál ülve tért magához. Alighanem késő, gondolta tompán meredve reszket ujjaira. Késő. Korábban kellett volna… De megtanítalak benneteket kesztyűbe dudálni! Azt fogjátok csinálni, amit parancsolnak nektek! Minden másodikat agyonlövetem… magam lövöm agyon… de a többiek úgy táncolnak majd, ahogy én fütyülök… Elég volt! Elég! És Hnoupek kapja az első golyót. A legelsőt. A háta mögé nyúlt, előkotorta a derékszíját a pisztolytáskával, kivette a fegyvert. A cs csupa kosz volt. Hátrahúzta a závárzatot: nehezen mozgott, félúton el is akadt és beragadt. A fenébe is, mindent megesz a mocsok, a kosz… Odakint csönd volt, csak az őrszemek léptei kopogtak távolabb a macskaköveken, és a földszinten fújta ki valaki hangosan az orrát. Andrej az ajtóhoz ment, és kinézett a folyosóra. — Dagan! — szólt ki halkan. A sarokban megmozdult valami. Andrej összerezzent, odanézett: a Néma volt az. Megszokott pózában ült, bonyolult módon összebogozva lábait. A félhomályban nedvesen csillogott a szeme. — Dagan! — ismételte meg Andrej hangosabban. Megyek, uram! — jött a válasz a ház mélyéből. Léptek hangzottak. — Miért ülsz itt? — szólt rá Andrej a Némára. — Menj be a szobába. A Néma széles arcát felé fordítva, mozdulatlanul nézett rá. Andrej visszament az asztalhoz, és amikor Dagan bekopogott, majd belépett, kiadta neki az utasítást: — Hozza rendbe, kérem, a pisztolyomat. — Igen, uram — felelte tisztelettudóan Dagan, fogta a pisztolyt, majd az ajtóban félreállva utat adott a szobába lépő Izjának. — A, itt ég a lámpa — mondta Izja, egyenesen az asztalhoz csörtetve. — Figyelj, Andrej, nincs még egy ilyen lámpánk? Elegem van a zseblámpából, már fáj a szemem… Az utóbbi napokban Izja alaposan lefogyott. Ruhája cafatokban lógott rajta. És bűzlött, mint egy öreg kecskebak. Egyébként bűzlött itt mindenki. Az ezredest kivéve. l Andrej elnézte, amint Izja ügyet se vetve semmire, felkap; egy széket, rátelepedik, és maga elé húzza a lámpát. Gönceiből elővett egy halom gyűrött, ócska papírt, és szétteregette maga előtt. Közben szokása szerint izgett-mozgott ültében, járt a szeme, mintha egyszerre akarná elolvasni az összes irományt, és a szemölcsét birizgálta. Ez most némi nehézségbe ütközött ugyan, mivel arcát, nyakát, sőt úgy festett, még a fülét is elborítja a sűrű, göndör szőr. — Igazán megborotválkozhatnál — szólt rá Andrej. — Mi a fenének? — érdeklődött szórakozottan Izja. — A teljes parancsnoki állomány borotválkozik — mondta Andrej dühösen. — Csak te festesz úgy, mint egy madárijesztő. Izja fölemelte a fejét, nézte egy darabig Andrejt, a szőrtengerből kivillantva sárga, rég nem mosott fogait. — Igen? — kérdezte. — Tudod, én nem vagyok tekintélyes ember. Nézd meg a kabátomat. Andrej megnézte. — Egyébként meg is varrhatnád. Ha nem tudod, add oda Dagannak. — Dagannak szerintem nélkülem is van épp elég dolga… Apropó, kit akarsz te agyonlövetni? — Akit kell — felelte Andrej komoran. — Aha — motyogta Izja, és a papírjaiba mélyedt. Andrej az órájára nézett. Már csak tíz perce maradt. Sóhajtva előkotorta az asztal alól a cipőjét, kihúzta belőle a kővé keményedett zoknit, lopva megszagolta, majd szemügyre vette feltört jobb lábát. A seb már kezdett begyógyulni, de még fájdalmas volt. Már előre fintorogva, óvatosan felhúzta a megmerevedett zoknit, és megmozgatta lábfejét. Fájdalmas grimasz-szál nyúlt a cipő után. Felhúzta, fölcsatolta derékszíját az üres pisztolytáskával, megigazította és begombolta zubbonyát. — Itt van — tolt elé az asztalon keresztül egy halom teleírt papírlapot Izja. — Mi ez? — kérdezte minden érdeklődés nélkül Andrej. — Papír. — Aha — Andrej felmarkolta és zsebre vágta a lapokat. — Köszönöm. Izja már megint olvasott. Gyorsan, mint egy gép. Andrejnek eszébe jutott, mennyire tiltakozott Izja részvétele ellen az expedícióban — hiszen úgy fest, mint egy ostoba madárijesztő, ráadásul az a jellegzetes zsidó fizimiskája, a pimasz vihogása és nyilvánvaló alkalmatlansága a fizikai megterhelések elviselésére. Napnál világosabb volt, hogy Izja rengeteg gondot okoz majd, és a hadjáratra emlékeztető tábori körülmények közt aligha lehetett bármi haszonra számítani a városi levéltáros tevékenységéből. Ám minden egészen máshogy alakult. Pontosabban szólva úgy is alakult. Izja volt az első, akinek a cipő föltörte a lábát. Egyszerre mindkettőt. Izja elviselhetetlen volt az esti jelentéstételnél ostoba, nem helyénvaló vicceivel, kéretlen közvetlenségével. Már a harmadik napon sikerült belezuhannia egy pincébe, úgy kellett kihúzni. Az ötödik napon elveszett, több órára föltartotta a menetet. Amikor a háromszáznegyvenedik kilométernél fegyveres összetűzésbe bonyolódtak, Izja úgy viselkedett, mint egy futóbolond, csak csodával határos módon maradt életben. A katonák kigúnyol^ ták, Kehada állandó perpatvarban állt vele. Ellisauerről kiderült, hogy meggyőződéses zsidófaló, Izjával kapcsolatban külön beszélni kellett a fejével… Igen… így volt. És mégis nagyon gyorsan úgy alakult, hogy — talán az egy ezredest leszámítva — Izja lett az expedíció legnépszerűbb alakja. Bizonyos szempontból még az ezredest is lepipálta. Először is vizet talált. A geológusok folyamatos, fáradságos munkával kutattak források után, fúrták a sziklákat, dőlt róluk a veríték, gyötrelmes felderítőutakat tettek, míg a többiek pihentek. Izja eközben ült az egyik kocsi platóján a maga fabrikálta, képtelen napernyő alatt, és a régi iratokat böngészte, amelyekből már több ládára való összegyűlt. És négyszer is megmondta előre, hol érdemes föld alatti ciszternát keresni. Igaz, az egyik teljesen kiszáradt, a másikban poshadt volt már a víz, de az expedíció kétszer is iható vízhez jutott Izjának és csakis Izjának köszönhetően. Másodszor pedig talált egy gázolajraktárt, és Ellisauer antiszemitizmusa ettől kezdve teljesen absztrakt jelleget öltött. “Gyűlölöm a zsidókat — magyarázta vezet motorszerelőjének. — A zsidónál rosszabb nincs a világon. De a szemitákkal semmi bajom! Itt van például Katzman…” Ezenkívül Izja látott el mindenkit papírral. A gyomorbántalmak első rohama után elfogyott a teljes papírkészlet, és azon a tájon, ahol nemhogy lapulevelet, de még egy fűcsomót sem lehetett sehol találni, Izjának mint a kincset érő papír egyetlen birtokosának és őrzőjének népszerűsége minden képzeletet fölülmúlt. Két hét sem telt el, és Andrej, nem minden féltékenység nélkül, kénytelen volt megállapítani, hogy Izját szeretik. Mindenki. Még a katonák is, ami már szinte hihetetlen volt. Pihenők idején körülötte tolongtak, és szájtátva hallgatták a fecsegését. Önként és szívesen hurcolták egyik helyről a másikra Izja dokumentumokkal teli vasládáit. Mint az iskolás gyerekek a szeretett tanárnak, neki panaszkodtak, és előtte dicsekedtek. Vogelt gyűlölték, az ezredestől rettegtek, a tudományos részleg tagjaival verekedtek, Izjával pedi — nevettek. Már nem rajta, hanem vele. “Tudja, Katzman — mondta egyszer az ezredes —, sosem értettem, mire kellenek a hadseregben a komisszárok. Mellettem nem is volt soha, de magát alighanem elfogadnám…” Izja végzett az első köteg papírral, és ruhája alól előhúzta a következő adagot. — Van valami érdekes? — kérdezte Andrej. Nem azért, mintha valóban érdekelte volna, csak valahogyan ki akarta fejezni azt a gyöngédséget, amely hirtelen elöntötte ez iránt az esetlen, lehetetlen, kellemetlen külsejű ember iránt. Izja nem válaszolt, csak a fejét rázta. Nyílt az ajtó, és belépett Saint James ezredes. — Megengedi, tanácsos? — kérdezte. — Fáradjon be, ezredes — felelte Andrej, és fölállt. — Jó estét. Izja fölpattant, és odatolt egy karosszéket az ezredesnek. — Nagyon kedves, komisszár — bólintott az ezredes, és lassan, szinte két részletben leült. Megjelenése, mint mindig, kifogástalan, friss volt, kölni és jó dohány illata lengte körül. Csak az arca és a szeme lett beesettebb az utóbbi időben. És nem megszokott lovaglópálcájával járt, hanem hosszú, fekete bottal, amelyre, ha állnia kellett, észrevehetően rátámaszkodott. — Ez a fölháborító verekedés az ablak alatt… — kezdte az ezredes. — Elnézését kell kérnem, tanácsos, a katonám viselkedése miatt. — Reméljük, ez volt az utolsó verekedés — mondta komoran Andrej. — Nem vagyok hajlandó továbbra is eltűrni. Az ezredes szórakozottan bólintott. — A katonák mindig verekszenek — jegyezte meg hanyagul. — A brit hadseregben lényegében még ösztönzik is erre őket. A harci szellem, az egészséges agresszivitás és így tovább… De önnek természetesen igaza van. Ilyen nehéz tábori körülmények között ez megengedhetetlen. — Hátradőlt a karosszékben, elővette pipáját, és nekilátott, hogy megtömje. — Csak hogy még mindig nem látható a potenciális ellenség, tanácsos! — tette hozzá ironikusan. — Már előre látom, milyen komoly bonyodalmakat okoz ez szegény vezérkaromnak. No meg persze a politikus uraknak is, ha már nyíltan beszélünk… — Éppen ellenkezőleg — kiáltott fel Izja. — Mindannyiunk számára most kezdődik csak a tánc! Miután valóságos ellenség nem létezik, ki kell találni. És mint a világméretű tapasztalat mutatja, a kitalált ellenségnél nincs félelmetesebb. Biztosíthatom, hogy hihetetlenül rémes szörnyeteg lesz. A hadsereg létszámát meg kell majd kettőzni. — Szóval így? — Az ezredes hangjában még mindig irónia bujkált. — És megtudhatom, ki lesz az, aki kitalálja? Tán csak nem maga, kedves komisszárom? — Ön lesz az — jelentette ki Izja ünnepélyesen. — Mindenek előtt ön. Először is, a vezérkaron belül létre kell hoznia a politikai propagandaosztályt… — kezdte ujjain számolni. Kopogtak, és mielőtt Andrej válaszolhatott volna, belépett Kehada és Ellisauer. Kehada komor volt, Ellisauer bizonytalanul mosolygott valahonnan a mennyezet alól. — Kérem, uraim, foglaljanak helyet — mondta nekik hidegen Andrej. Kopogott az asztalon, és rászólt Izjára: — Kezdünk, Katzman. Izja szó közben elharapta mondókáját, arcát figyelmesen Andrej felé fordította, karját összefűzte a szék támlája mögött. Az ezredes kihúzta magát ültében, tenyerét a bot fogantyúján nyugtatva. — Magáé a szó, Kehada — mondta Andrej. A tudományos részleg vezetője közvetlenül mellette ült, vaskos, súlyemelőre valló combjait szétvetve, Ellisauer pedig, mint mindig, mögé húzódva próbált minél kisebbre összegörnyedni, hogy ne magasodjon túlságosan a többiek fölé. — Geológiai szempontból semmi újság — kezdte komoran Kehada. — Továbbra is csak agyagot és homokot találunk. Víznek semmi nyoma. Az itteni vízvezeték rég nem működik, teljesen kiszáradt. Lehet, hogy éppen ezért mentek el innen az emberek, nem tudom… Itt vannak a napra, a szélre meg a többire vonatkozó adatok. — Zubbonya zsebéből előhúzott egy papírlapot, és Andrej elé lökte. — Részemről egyelőre ennyi — Andrejnek nagyon nem tetszett ez az “egyelőre”, de csak bólintott, és Ellisauerre nézett. — Szállítási részleg? Ellisauer kihúzta magát, és Kehada feje fölött rákezdte: — A mai napon harmincnyolc kilométert tettünk meg. A kettes számú traktor motorja nagyjavításra szorul. Nagyon sajnálom, tanácsos úr, de… — Úgy — mondta Andrej. — És mit jelent a nagyjavítás? — Két-három nap — felelte Ellisauer. — A részegységek egy részét ki kell cserélni, a többit pedig rendbe hozni. Talán négy napba is beletelik, vagy ötbe. — Vagy tízbe — vágott közbe Andrej. — Adja le a jelentését. — Vagy tízbe — hagyta rá Ellisauer, még mindig bizonytalanul mosolyogva. Föl sem állva, Kehada válla fölött nyújtotta át jelentését. — Tréfál? — kérdezte Andrej, és igyekezett megőrizni nyugalmát. — Hogy érti, tanácsos úr? — Ellisauer megrémült. Vagy csak úgy tett, mintha megrémülne. — Három nap vagy tíz nap, szakértő úr? — Mélységesen sajnálom, tanácsos úr… — motyogta Ellisauer. — Nem merek pontos határidőt mondani… Nem a garázsban vagyunk, meg aztán Permjak… Valami kiütése van, egész nap hányt… ő a vezető motorszerelőm, tanácsos úr… — És maga? — Én megteszek mindent, amit csak tudok… Csak hát a jelenlegi körülmények között… úgy értem, a tábori körülmények… Egy ideig még motyogott valamit a szerelőkről, a daruról, amelyet nem hoztak magukkal, pedig ő figyelmeztetett rá… a fúrógépről, amelyik nincs, és szerezni sem lehet, majd megint a szerelőkről és valamit a dugattyúkról meg csapszegekről… Egyre halkabban és érthetetlenebbül beszélt, majd végleg elhallgatott. Andrej végig a szemébe nézett, és teljesen világos volt számára, hogy ez a gyáva, agyafúrt égimeszelő hazudik, miközben maga is tudja, hogy ezzel mindenki tisztában van, és bár megpróbál valahogyan kikecmeregni ebből a helyzetből, nem tud, mégis a végsőkig szilárdan kitart hazugsága mellett. Andrej végül elfordította róla pillantását, lenézett a jelentésre, a lehetetlen macskakaparásra, de semmit sem látott, semmit sem értett belőle. Összebeszéltek a gazemberek, gondolta reményvesztetten. Ezek is összebeszéltek. Most mit csináljak velük? A pisztolyom sincs itt, a fenébe… Jól el kéne verni Ellisauert, vagy úgy ráijeszteni, hogy összecsinálja magát… Nem — Kehada, Kehada a főkolompos köztük. Rám akar kenni mindent… Ezt az egész elfuserált, rohadt vállalkozást; egyedül az én nyakamba akarja varrni… az aljas, kövér disznó… Ordítani szeretett volna, ököllel az asztalra vágni… A hallgatás elviselhetetlenné vált. Izja hirtelen idegesen fészkelődni kezdett a széken, és megszólalt: — Lényegében miről van szó? Végül is igazán nem kell sietnünk. Tartsunk pihenőt… Lehetnek ezekben az épületekben iratok… Igaz, víz nincs, de előreküldhetünk vízéit egy csapatot… Ekkor Kehada a szavába vágott… — Hülyeség — jelentette ki élesen. — Elég a mellébeszélésből, urak. Tegyük fel a pontot az i-re. Az expedíció kudarcot vallott. Vizet nem találtunk, és olajat sem. A geológiai felderítés szervezetlensége miatt nem is találhattunk. Összevissza kódorgunk, mint a hülyék, az emberek kimerültek, a járművek tönkrementek. Fegyelemnek nyoma sincs — kóbor némbereket etetünk, holmi rémhírterjesztőket hurcolunk magunkkal… A perspektíva réges-rég szertefoszlott, az emberek fütyülnek mindenre. Nem akarnak továbbmenni, nem látják értelmét, és én nem tudok mit mondani nekik. A kozmográfiai adatok egyszerűen hasznavehetetlenek: sarki fagyra készültünk föl, és perzselő sivatagban találtuk magunkat. Az expedíció személyi állományát rosszul állították össze, találomra. Az egészségügyi ellátás végképp csapnivaló. És mindezek következtében, ahogyan az várható is ilyen helyzetben: harci szellemnek nyoma sincs, a fegyelem romokban, az emberek ma még alattomban nem engedelmeskednek, holnap pedig itt a lázadás. Ennyi. Kehada elhallgatott, elővette cigarettatárcáját, és rágyújtott. — Tulajdonképpen mit javasol, Kehada úr? — kérdezte Andrej fojtott hangon. A gyűlöletes pofa, a vastag bajusz elmosódott vonalak pókhálójában szinte szétfolyt a szeme előtt. Nagyon szeretett volna belevágni ebbe a pofába. A lámpával. Egyenesen a bajuszra… — Szerintem nyilvánvaló a megoldás — jelentette ki megvetően Kehada. — Vissza kell fordulni. Haladéktalanul. Amíg egyben vagyunk. Nyugalom, csitította magát Andrej. Most csak nyugalom. Minél kevesebbet beszélni. Semmilyen körülmények közt sem szabad vitába szállni vele. Nyugodtan, szó nélkül meghallgatni. Ó, de jó lenne behúzni neki egyet!.. — Igaz is — szólalt meg Ellisauer —, végül is meddig lehet még menni? Az embereim azt kérdezik: hogy van ez, mérnök úr? Megállapodtunk, hogy addig megyünk, amíg a nap el nem éri a horizontot. És épp ellenkezőleg történik: egyre magasabban van. Aztán megbeszéltük, hogy addig megyünk, amíg el nem éri a zenitet… És megint csak ugyanaz — nem emelkedik, a zenitre nem jut föl, összevissza ugrál, hol le, hol meg föl… Csak nem vitatkozni, csitította magát gondolatban Andrej. Fecsegjenek csak. Nem is baj, ha kiderül, mit hordanak még össze… Az ezredes nem hagy cserben. Minden a katonáktól függ. Katonák… Csak nem beszélték tele ezek a gazemberek Vogel fejét is?… — Na és maga? — kérdezte Izja Ellisauertől. — Maga mit mond? — Én? Hogyhogy én? — Az emberei kérdezgetik, ez világos… De mit válaszol nekik? Ellisauer a vállát vonogatta, gyér szemöldökét fölvonta. — Hát ez aztán furcsa — motyogta közben. — Mit felelhetnék, kérdezem én. Magam is szeretném tudni a választ, hát mit felelhetnék nekik? Honnan tudjam? — Tehát nem mond nekik semmit? — Hát mit mondhatok? Mit?! Azt felelem, hogy a főnökség nyilván jobban tudja…. — Remek válasz! — mondta Izja kimeredt szemmel. — Ilyen válaszokkal egy egész hadsereget tönkre lehet tenni, nemhogy néhány szerencsétlen sofőrt… Én, fiúk, úgymond, akár ebben a pillanatban kész lennék visszafordulni, de az a vadállat parancsnok nem engedi… Legalább maga tisztában van azzal, miért vagyunk úton? Hiszen maga önként jött, senki nem kényszerítette! — Ide figyeljen, Katzman — próbálta félbeszakítani Kehada. — Beszéljünk a lényegről! Izja rá se hederített. — Tisztában volt vele, hogy nem lesz könnyű, Ellisauer? Tudta, hogy nem kirándulni megyünk? Tudta. Tudta, hogy a Városnak szüksége van erre az expedícióra? Tudta — maga tanult ember, mérnök… Tudta, hogy az a parancs, addig kell menni, amíg az üzemanyag és a víz kitart? Nagyon pontosan tudta, Ellisauer! — De hát nincs is ellenvetésem! — kezdett végre sietve mentegetőzni a holtra rémült Ellisauer. — Csak azt próbálom megértetni magukkal, hogy az én magyarázataim… vagyis hogy nem tudom, mit kell nekik válaszolnom, mert hiszen tőlem kérdezik… — Hagyja abba a köntörfalazást, Ellisauer! — vágott közbe határozottan Izja. — A helyzet napnál világosabb: fél továbbmenni, erkölcsi szabotázst folytat, morálisan lezüllesztette a tulajdon alárendeltjeit, és most ideszalad panaszkodni… Magának pedig még gyalogolnia sem kell. Egész idő alatt autókázott… Adj neki, Izja, adj neki, galambom, gondolta Andrej elérzékenyülten. Húzz be neki, húzz be az ocsmány fráternek! Hiszen máris becsinált, mindjárt kikéredzkedik… — Azt pedig végképp nem értem — folytatta határozottan Izja —, mitől tört ki ez az egész pánik. Rászedett minket a geológia? Na és? A fenébe a geológiával, megleszünk nélküle is. A kozmográfiára meg végképp semmi szükségünk… Talán nem világos, hogy a legfőbb feladatunk a felderítés, az adat gyűjtés? A magam részéről állíthatom, hogy az expedíció már eddig is nagyon sokat tett, és még többet tehet. Tönkrement a traktor? Nem baj. Javítsák meg itt, két nap alatt vagy tíz nap alatt, nem tudom; itt hagyjuk a legfáradtabbakat, a legbetegebbeket, mi meg a másik traktorral szép lassan továbbmegyünk. Ahol vizet találunk, megállunk, és bevárjuk a többieket. Egyszerű az egész, nincs benne semmi különleges… — Hát persze, minden nagyon egyszerű — mondta epésen Kehada. — És egy golyót nem szeretne a hátába, Katzman? Vagy a homlokába? Túlságosan is beletemetkezik az ócska papírjaiba, nem látja, mi van maga körül… A katonák nem mennek tovább. Tudom, hallottam, amikor megbeszélték. Háta mögött hirtelen fölállt Ellisauer, motyogva elnézést kért, és hasát fogva kirohant a szobából. A patkány, gondolta kárörvendően Andrej. A gyáva disznó… Kehada mintha észre sem vett volna semmit. — A geológusaim között egyetlen megbízható ember van — folytatta. — A katonákban és a sofőrökben egyáltalán nem lehet megbízni. Elrettentésül persze agyonlövethet közülük egyet-kettőt, az talán segít. Nem tudom. Kétlem. És arról sem vagyok meggyőződve, hogy erkölcsileg joga lenne így tenni. Nem akarnak továbbmenni, mert rászedettnek érzik magukat. Mert semmit nem kaptak ettől a vállalkozástól, és most már reményük sincs arra, hogy valaha is kapnak valamit Az a gyönyörű legenda, amelyet oly ügyesen kifundált Katzman úr a Kristálypalotáról, már nem hat rájuk. Másfajta legendák kerekedtek felül, Katzman… — Ez meg mi az ördög? — kérdezte Izja, és csuklott a méltatlankodástól. — Én nem fundáltam ki semmit! Kehada erre szinte jóindulatúan csak legyintett. — Jól van, jól van, ennek már semmi jelentősége. Már világos, hogy nem lesz semmiféle palota, úgyhogy beszélni is kár róla… Hiszen nagyon jól tudják, uraim, hogy az emberek háromnegyede a zsákmány és csakis a zsákmány reményében vállalkozott erre az útra. És mit kaptak helyette? Véres hasmenést és éjszakai szórakozás gyanánt egy tetves lotyót… De még csak nem is erről van szó. Az még semmi, hogy kiábrándultak, nagyobb baj, hogy holtra rémültek. Mondjunk köszönetet érte Katzman úrnak. Mondjunk köszönetet Pak úrnak, akit oly szívélyesen fogadtunk be az expedícióba, etetjük-itatjuk. E két úr igyekezetének hála, az emberek rengeteget megtudtak arról, mi vár rájuk, ha folytatjuk az utat. Az emberek félnek a tizenharmadik naptól. Félnek a beszélő farkasoktól… Nem volt elég a cápafogú farkas, még beszélőt is ígértek nekik! Az emberek félnek a vasfejűektől… És mindazok után, amit eddig láttak — a kivágott nyelvű némákat, az elhagyatott koncentrációs táborokat, az elvadult kreténeket, akik forrásokhoz imádkoznak, és a jól felfegyverzett kreténeket, akik okkal, ok nélkül ránk lőnek lesből… És mindazok után, amit ma, itt, ezekben a házakban láttak — a csontokat az elbarikádozott lakásokban… Elbűvölő és csábító kép bontakozik ki! És ha a katonák tegnap még a világon mindennél jobban rettegtek Vogel szakaszvezetőtől, ma már köpnek Vogelre — vannak nála sokkal ijesztőbb dolgok is… Kehada végre elhallgatott, és a levegőt kifújva letörölte kövér arcáról a verejtéket. Ekkor — szemöldökét ironikusan fölhúzva — megszólalt az ezredes: — Az a benyomásom támadt, hogy magának is alaposan inába szállt a bátorsága, Kehada úr. Vagy tévednék? Kehada vörösre gyulladt szemével rásandított. — Miattam ne nyugtalankodjék, ezredes — morogta. — Ha félek valamitől, az legfeljebb egy golyó a lapockáim közé. Csak úgy, mellesleg. Azoktól az emberektől, akikkel egyébként együtt érzek. — Szóval így állunk? — szólalt meg az ezredes. — Nos hát nem áll szándékomban megítélni ezen expedíció fontosságát, és nem veszem magamnak a bátorságot, hogy előírjam az expedíció vezetőjének, hogyan kell eljárnia. Az én dolgom, hogy végrehajtsam a parancsot. Ugyanakkor szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ezeket a lázadásra és parancsmegtagadásra vonatkozó eszmefuttatásokat puszta fecsegésnél nem tartom többre. A katonáimat bízza csak rám, Kehada úr! Ha gondolja, rám bízhatja azokat a geológusait is, akikben nem bízik meg. Szívesen foglalkozom velük… Kénytelen vagyok felhívni a figyelmét, tanácsos — fordult még mindig ugyanazzal a gyilkos udvariassággal Andrejhez —, hogy túl sok szó esik itt ma a katonákról, és valamilyen oknál fogva éppenséggel azok részéről, akiknek hivatalosan semmi közük hozzájuk… — Azok beszélnek itt a katonákról — szakította félbe durván Kehada —, akik a nap huszonnégy órájában együtt dolgoznak, esznek és alszanak velük… A beállt csendben hallani lehetett, hogy megreccsen a bőr karosszék: az ezredes nagyon egyenes derékkal ült benne. Egy ideig hallgatott. Halkan nyílt az ajtó, és Ellisauer bűntudatos mosollyal, görnyedten a helyére óvakodott. Na, sürgette gondolatban Andrej, szemét az ezredesre meresztve. Na, ne kíméld, üsd ki! Húzz be neki! A pofájába, bele a pofájába!.. Az ezredes végre megszólalt. — Továbbá arra is föl kell hívnom figyelmét, tanácsos, hogy a parancsnoki állomány egy része ma nyilvánvaló megértésről, sőt lágyszívű együttérzésről tett tanúbizonyságot a katonaság alacsonyabb beosztású tagjai közt tapasztalható, egyéb ként teljesen érthető, közönséges, ám korántsem kívánatos hangulat iránt. Mint rangidős tisztnek, kötelességem kijelenteni: abban az esetben, ha az említett megértés és együttérzés valamilyen gyakorlati formában nyilvánul meg, úgy lépek föl az együtt érzőkkel és megértőkkel szemben, ahogyan az ilyenekkel szemben tábori körülmények közt föl kell lépni. A jövőre nézve pedig, tanácsos úr, biztosíthatom arról, hogy a katonaság a továbbiakban is kész teljesíteni minden parancsát. Andrej visszafojtotta lélegzetét, és elégtétellel nézett Keha-dára. Kehada görbe mosollyal új cigarettára gyújtott az előző csikkjéről. Ellisauer végképp láthatatlanná vált. — És hogyan járnak el az együtt érzőkkel és megértőkkel tábori körülmények között? — kérdezte mélységes érdeklődéssel Izja, aki szintén nagyon elégedett volt a helyzettel. — Fölkötik őket — közölte szárazon az ezredes. Megint csönd lett. Hát így, gondolta Andrej. Remélem, minden világos, Kehada úr. Vagy talán vannak kérdései? Nem, nincsenek, hogyan is lennének?! A hadsereg! A katonák, ők döntenek el mindent… És mégsem értem az egészet, gondolta. Mitől ilyen magabiztos? Vagy lehet, hogy az egész csak álarc, ezredes? Hiszen én is magabiztosnak látszom. Legalábbis annak kell mutatkoznom… Muszáj. Gyanakvó pillantást vetett az ezredesre. Saint James változatlanul nagyon feszes tartásban ült, foga közt szorongatva kialudt pipáját. És nagyon sápadt volt. Talán csak a haragtól… Az ördögbe is, az ördögbe, gondolta Andrej csaknem pánikban. Hosszú pihenőt kell tartani! Azonnal! És Katzman találjon nekem vizet. Sok vizet. Az ezredesnek. Egyedül az ezredesnek. És ma éjszakától kezdve az ezredes dupla vízadagot kap! Ellisauer eltorzult arccal előbukkant Kehada kövér válla mögül, és panaszosán nyöszörögte: — Elnézést… Ki kell mennem… Megint… — Üljön le! — szólt rá Andrej. — Mindjárt befejezzük. — Hátradőlt székében, és belekapaszkodott a karfába. — Utasítás a holnapi napra. Pihenőt rendelek el. Ellisauer. Minden erőt mozgósítani a traktor javítására! Három napot kap, szíveskedjen ezalatt megoldani. Kehada. Holnap egész nap foglalkozzon a betegekkel. Holnapután álljon készen, velem jön felderítőútra. Katzman, maga is velünk jön… Vizet — kopogott az asztalon a nyomaték kedvéért —, vizet akarok, Katzman. Ezredes úr! Utasítom, hogy holnap pihenjen. Holnapután átveszi a parancsnokságot a tábor fölött. Végeztünk, uraim. Elmehetnek. MÁSODIK FEJEZET A zseblámpával világítva lába alá, Andrej sietve igyekezett a következő, hajói számolta, a negyedik emeletre. Az ördögbe is… nem érek oda… Megállt, teste megfeszült az erős ingertől. Gyomrában hangos korgással megmozdult valami, ettől egy kicsit megkönnyebbült. A disznók, mindent telerondítottak, már lépni sem lehet… Fölért az emeletre, és berontott az első lakásba. Az ajtó nyikorogva tárult föl, Andrej gyanakodva szaglászott. Úgy tűnik, sehol semmi… Körbevilágított a zseblámpával. A kiszáradt parkettán, rögtön az ajtó mögött csontváz fehérlett, rajta merevre száradt rongyfoszlányok, a koponya vicsorgott, még látszottak rajta a hajcsomók. Világos: benéztek ide, és megrémültek… Andrej, furcsán szedve lábát, szinte végigfutott az előszobán. Nappali… A fenébe, ez meg valami hálószobaféle… Hol lehet a vécé? Na végre… Megnyugodva lépett ki, bár a hascsikarás nem múlt el teljesen, egész testét hideg, ragadós izzadság borította. A sötét előszobában begombolkozott, és elővette a zseblámpát. Vál-lával egy polírozott, hihetetlenül magas szekrénynek dőlve ott állt a Néma, hatalmas fehér mancsait széles övébe dugva. — Őrködsz? — kérdezte szórakozott jóindulattal Andrej. -Helyes, őrködj csak, különben a sarok mögül fejbe vágnak valami súlyos tárggyal, és akkor mit csinálsz? Néha azon kapta magát, hogy úgy beszél ezzel a különös emberrel, mint valami jókora kutyával, ilyenkor kínos érzés fogta el. Barátságosan megveregette a Néma csupasz és hűvös vállát, és most már sietség nélkül körbejárta a lakást, jobbrabalra villantva zseblámpája fényét. Mögötte, nem közeledve, de le sem maradva visszhangzottak a Néma puha léptei. Ez a lakás még a lentinél is elegánsabb volt. Rengeteg szoba, tele súlyos antik bútorral, hatalmas csillárok, óriási, meg-feketedett festmények múzeumba illő keretekben. De csaknem minden bútordarab sérült volt: hiányzott a fotelok karfája, a szekrényajtók, a székek lábak és támla nélkül hányódtak a padlón. Talán csak nem fűtöttek a bútorokkal? — gondolta Andrej. — Ilyen hőségben? Különös… Őszintén szólva az egész ház valahogy furcsa volt — teljesen érthető a katonák félelme. Némelyik lakás tárva-nyitva tátongott, ezek teljesen üresek voltak, a puszta falakon kívül semmi sem maradt bennük. A többi lakás belülről volt bezárva, némelyik ajtaját még el is barikádozták bútorokkal, és ha sikerült az ajtót betörve bejutni, kiderült, hogy emberi csontok hevernek a padlón. A szomszédos házakban ugyanezt tapasztalták, és valószínű volt, hogy a környéken mindenütt így van. Mindez érthetetlen volt, és még Izja Katzman sem talált mind ez idáig racionális magyarázatot arra, miért menekültek el e házak egyes lakói, magukkal hurcolva mindenüket, még a könyveket is, mások pedig miért barikádozták el magukat otthonukban, hogy éhen és szomján pusztuljanak benne. És talán a hidegtől is — némelyik lakásban szánalmas kis vas fűtőalkalmatosságokat találtak, másutt a nyomok arra utaltak, hogy egyszerűen a padlón vagy — alighanem a tetőről leszaggatott — rozsdás vaslemezeken gyújtottak tüzet. — Te érted, hogy mi történt itt? — kérdezte Andrej a Némát. A férfi lassan megrázta a fejét. — Jártál már itt korábban is? A Néma bólintott. — Akkor laktak itt? “Nem” — jelezte a Néma. — Értem… — mormogta Andrej, és megpróbálta kitalálni, mit ábrázolhat az egyik megfeketedett kép. Mintha portré lenne. Talán egy asszonyé… — Veszélyes hely ez? — kérdezte. A Néma rémülten meredt rá. — Érted a kérdést? “Igen.” — Tudsz rá felelni? “Nem.” — Ez is valami — mondta Andrej elgondolkodva. — Vagyis lehet, hogy semmi baj. Jól van, menjünk vissza. Lementek az első emeletre. A Néma elvackolt zugában, Andrej pedig bement a szobájába. Pak, a koreai már várta — Izjával tárgyalt valamiről. Andrejt meglátva elhallgatott, és tisztelettudóan fölállt. — Foglaljon helyet, Pak úr — mondta Andrej, és maga is letelepedett. Pak lassan, óvatosan ült le, kezét térdére tette. Sárgás arca nyugodt volt, álmos tekintet szeme nedvesen csillogott püffedt szemhéjai közt. Andrejnek mindig is tetszett — valamilyen megfoghatatlan módon Kanekóra emlékeztette, de az is lehet, hogy egyszerűen azért, mert Pak mindig tiszta és takaros volt jóindulatú, mindenkivel barátságos, de minden bizalmaskodás nélkül, szűkszavú, de udvarias és nyájas — mindig kissé magának való, mindig bizonyos távolságot tartva… De lehet, hogy azért, mert éppenséggel Pak vetett véget annak az ostoba összetűzésnek a háromszáznegyvenedik kilométernél — a tűzharc kellős közepén feltartott kézzel, üres tenyerét mutatva előlépett a romok közül, és sietség nélkül megindult a fegyveresek felé… — Nem ébresztettük föl, Pak úr? — kérdezte Andrej. — Nem, tanácsos úr, még nem feküdtem le. — A gyomra kínozza? — Nem jobban, mint a többieket. — Valószínűleg nem is kevésbé… -jegyezte meg Andrej. — És a lába hogy van? — Jobban bírja, mint a többieké. — Az jó — bólintott Andrej. — És milyen a közérzete? Nem fáradt el? — Velem minden rendben, köszönöm az érdeklődését, tanácsos úr. — Az jó — ismételte meg Andrej. — Nos, a következő dolog miatt fárasztottam, Pak úr. Holnapra pihenőt rendeltem el. De már holnapután kisebb felderítőútra akarok menni egy csoporttal. Vagy ötven-hetven kilométert mennénk előre. Vizet kell találnunk, Pak úr. Valószínűleg könnyű felszereléssel, de gyorsan haladunk majd. — Értem, tanácsos úr — mondta Pak. — Engedélyét kérem, hogy csatlakozhassak önökhöz. — Köszönöm. Erre szerettem volna kérni. Tehát holnapután indulunk, reggel hatkor. Hideg élelmet és vizet kap a szakaszvezetőtől. Rendben? Nos, nézzük. Mit gondol, találhatunk itt vizet? — Azt hiszem, igen — mondta Pak. — Hallottam egyet-mást erről a vidékről. Valahol lennie kell errefelé egy forrásnak. A hagyomány szerint valamikor nagyon bővizű volt. Mostanára alighanem csökkent a mennyisége, de nekünk talán elég lesz. Meg kell nézni. — Nem lehet, hogy teljesen kiszáradt? Pak megcsóválta a fejét. — Lehet, de kevéssé valószínű. Sosem hallottam olyan forrásokról, amelyek teljesen kiszáradtak. A feltörő víz mennyisége csökkenhet, sőt lényegesen kevesebb is lehet, de a források nem száradnak ki teljesen. — A dokumentumokban egyelőre semmi használhatóra nem bukkantam — mondta Izja. — A Város vezetéken kapta a vizet, de ez a vezeték most olyan száraz, mint… mint nem is tudom, micsoda. Pak hallgatott. — És még mit hallott erről a környékről? — kérdezte Andrej. — Különféle, többé-kevésbé borzalmas dolgokat — mondta Pak. — Ezek egy része nyilvánvaló kitaláció. Ami a többit illeti… — megvonta vállát. — Például? — kérdezte Andrej barátságosan. — Tulajdonképpen korábban már mindent elmondtam önnek, tanácsos úr. A híresztelések szerint például valahol itt a közelben van az úgynevezett Vasfejűek Városa. De arra, kik is azok a vasfejűek, nem sikerült rájönnöm… Azután a Véres Vízesés, bár az a jelek szerint még messze van. Alighanem olyan folyóról lehet szó, amelyik a hegyek közt kimos a talajból valamilyen vörös ásványi anyagot. Mindenesetre arrafelé bőven lesz víz… Legendák mesélnek beszélő állatokról — ez már a hihető dolgok határát súrolja. Arról pedig, ami túl van ezen a határon, beszélni sem érdemes… Mellesleg a Kísérlet, az Kísérlet. — Biztosan nagyon elege van már abból, hogy folyton faggatom — mondta Andrej mosolyogva. — Képzelem, mennyire unja huszadszor is elmondani ugyanazt. De bocsásson meg nekem, Pak úr. Hiszen mindannyiunk közt ön a legtájékozottabb. Pak megint vállat vont. — Tájékozottságom sajnos nem sokat ér — közölte szárazon. — A híresztelések többsége nem igazolódik be. Ellenkezőleg — nagyon sok olyasmivel találkozunk, aminek hírét sem hallottam… Ami pedig a faggatózást illeti, nem gondolja, tanácsos úr, hogy a csoport beosztott tagjai túlságosan is tájékozottak, ha a mendemondákról van szó? Én csak akkor felelek a kérdésekre, ha a parancsnoki állomány valamelyik tagja érdeklődik. Helytelennek tartom, tanácsos úr, hogy a katonák és az expedíció többi beosztott munkatársa is tudomást szerez mindezekről a híresztelésekről. Rombolja a moráljukat. — Tökéletesen egyetértek önnel — mondta Andrej, le nem véve szemét Pakról. — Mindenesetre nem bánnám, ha több szóbeszéd járná a tejjel-mézzel folyó patakokról, kolbászból font kerítésről. — I-igen — mondta Pak. — Éppen ezért, ha a katonák faggatnak, igyekszem elterelni a szót a kellemetlen témákról, és főként a Kristálypalotáról szóló legendát idézem föl. Igaz, az utóbbi időben már hallani sem akarnak róla. Mindenki fél, és haza akar menni. — Maga is? — kérdezte Andrej együtt érzőn. — Nekem nincs otthonom — mondta Pak nyugodtan. Arca áthatolhatatlan volt, szeme nagyon álmos. — Értem… — Andrej ujjaival dobolt az asztalon. — Nos, Pak úr, még egyszer köszönöm. Kérem, pihenjen. Jó éjszakát. Tekintetével elkísérte a kifakult kék vászonba burkolt hátat, megvárta, míg becsukódik az ajtó, majd megszólalt: — Mégis jó lenne tudni, miért akaszkodott ránk. — Hogyhogy miért? — értetlenkedett Izja. — Ők maguk nem voltak képesek felderítőutat szervezni, hát megkért, hogy velünk jöhessen… — De miért van szükségük a felderítésre? — Hja, barátocskám, nincs mindenkinek ugyanúgy ínyére Geiger uralkodása, mint neked! Korábban nem kívántak a Polgármester úr alattvalói lenni — ezen ugye nem csodálkozol? Most pedig nem kívánnak az elnök úr alattvalói lenni. A maguk módján akarnak élni, érted? — Értem — mondta Andrej. — De szerintem senki nem kívánja meggátolni őket abban, hogy a maguk módján éljenek. — Szerinted — mondta Izja. — Csakhogy nem te vagy az elnök. Andrej belekotort a vasládába, előhúzott egy laposüveget, amelyben alkohol volt, és lecsavarta a kupakját. — Talán azt hiszed — folytatta Izja —, Geiger eltűri, hogy egy jól felfegyverzett, erős telep fennmaradjon a közelében? Kétszáz harcedzett, sok vihart látott férfi, mindössze háromszáz kilométerre az Üvegháztól… Hát persze hogy a szuszt is kiszorítaná belőlük. Tehát tovább kell menniük északra. Csak hogy hová? Andrej egy kevés alkoholt töltött a tenyerébe, és teljes erőből összedörzsölte két kezét. — Hogy beleette magát a mocsok — morogta elkeseredetten. — El se tudod képzelni… — Igen, igen, a mocsok — ismételte Izja szórakozottan. — Nehezen viseled… Mondd, miért nyaggatod folyton Pakot? Miért böki a csőrödet? Régóta ismerem, szinte a legelső naptól kezdve. A legbecsületesebb, legkulturáltabb ember Miért mászol rá? Csak a te szinte zsigeri értelmiséggyűlöleteddel magyarázhatóak ezek a jezsuitához méltó kihallgatások. Ha már mindenáron tudni akarod, ki terjeszti a rémhíreket, fordulj a besúgóidhoz. Paknak ehhez semmi köze. — Nincsenek besúgóim — közölte hidegen Andrej. Mindketten elhallgattak. Aztán a maga számára is váratlanul Andrej megszólalt: — Beszéljünk őszintén? — Na? — mondta Izja mohón. — Hát ide figyelj. Az utóbbi időben az az érzésem, hogy valaki nagyon szeretne véget vetni ennek a mi expedíciónknak. Szó szerint véget vetni. Nem egyszerűen csak azt, hogy megforduljunk és hazamenjünk, hanem végezni velünk. Megsemmisíteni minket. Hogy nyomunk se maradjon, érted? — Ugyan már — mondta Izja, közben sercegő körömmel matatott a szakállában, szemölcsét keresve. — Igen, igen! És egyre azon töprengek, kinek lehet ez érdeke. És arra lyukadok ki, hogy ennek a te Pakodnak. Várj! Hadd mondjam végig! Ha hírmondó sem marad belőlünk, Geiger nem tud meg semmit — sem a telepükről, sem másról… Még egy ilyen expedíció megszervezésére a közeljövőben aligha vállalkozik. És akkor nekik nem kell északra menniük, elhagyniuk a megszokott helyet… Hát erre jutottam, érted? — Szerintem neked teljesen elment az eszed — jelentette ki Izja. — Mitől van ilyen érzésed? Ha csak a visszafordulásról van szó, ahhoz nem kell semmilyen megérzés. Mindenki haza akar menni… De honnan veszed, hogy meg akarnak minket semmisíteni? — Nem tudom — felelte Andrej. — Mondom, hogy csak egy érzés… — Hallgatott egy darabig. — Mindenesetre jó ötlet volt, hogy holnapután magunkkal vigyük Pakot. Semmi keresnivalója nélkülem a táborban… — De hogy jön ő ehhez az egészhez?! — ripakodott rá Izja. — Használd már azt az ostoba fejedet! És ha sikerül kinyírnia minket, mi van? Nyolcszáz kilométert gyalogol majd vissza felé? A víztelen pusztaságban? — Honnan tudjam? — vicsorgott Andrej. — Lehet, hogy tud traktort vezetni. — Moreira nem gyanakszol? — kérdezte epésen Izja. — Na igen… Morei… — mondta elgondolkodva Andrej. — Ő is érdekes figura… Meg itt van ez a Néma… Kifele? Honnan jött? Miért van folyton a nyomomban, mint egy kutya? Még a vécére is elkísér… Egyébként tudod, hogy már járt itt? — Óriási felfedezés — legyintett Izja megvetően. — Erre én már régen rájöttem. A nyelv nélküliek északról jöttek… — Lehet, hogy itt vágták ki a nyelvüket? — kérdezte Andrej halkan. Izja ránézett. — Tudod mit, igyunk inkább egy kortyot. — Nincs mivel felhígítani. — Akkor legalább idehozzam neked Moreit? — Menj a fenébe… — Andrej fölállt, fintorogva megmozgatta feltört lábát a cipőben. — Jól van, megyek, körülnézek, mi a helyzet. — Megtapogatta üres fegyvertokját. — Van pisztolyod? — Valahol van. Minek neked? — Jól van, megyek így — legyintett Andrej. Menet közben előhúzta a zseblámpát, és kilépett az előszobába. A Néma azonnal fölemelkedett a sarokból. Jobbról, a lakás mélyéből, egy félig nyitott ajtó mögül halk hangok hallatszottak. Andrej megállt. — …Kairóban, Dagan, Kairóban volt! — bizonygatta meggyőzően az ezredes. — Úgy látom, mindent elfelejt. A huszonegyes yorkshire-i lövészezrednél történt, amelynek az öreg Bili, Stratford ötödik baronetje volt a parancsnoka. — Elnézését kérem, ezredes úr — vetette ellen tiszteletteljesen Dagan —, esetleg az ezredes úr naplójához folyamodhatnánk… — Nem kell, nem kell ide semmiféle napló, Dagan! Foglalkozzon csak azzal a pisztollyal. Megígérte, hogy még fölolvas nekem altatóul… Andrej kilépett a lépcsőházi előtérbe, és beleszaladt, mint valami villanypóznába, Ellisauerbe, aki görnyedten, hátát a vaskorlátnak vetve cigarettázott. — Az utolsó lefekvés előtt? — érdeklődött Andrej. — Pontosan, tanácsos úr. Mindjárt megyek, lefekszem. — Feküdjön csak, feküdjön — mondta neki Andrej távolodva. — Tudja, aki többet alszik, kevesebb bűnt követ el. Ellisauer tisztelettudóan kuncogott a háta mögött. Te piszok égimeszelő, gondolta Andrej, csak azt próbáld meg, hogy nem végzel három nap alatt a javítással, téged foglak be a pótkocsik elé… A közkatonák és az alacsonyabb beosztásúak a földszinten voltak elszállásolva (bár piszkítani följártak a felső szintekre).; Itt nem hallatszott beszélgetés — a jelek szerint már mindany-nyian vagy csaknem mindannyian aludtak. A huzat reményében tárva-nyitva álló lakásajtókon sokhangú hortyogás, álmos cuppogás, mormogás, rekedt, dohányzás okozta köhögés hallatszott ki az előtérbe. Andrej először a balra nyíló lakásba nézett be. Itt helyezkedtek el a katonák. Egy ablaktalan, aprócska szobából fény szűrődött ki. Vogel szakaszvezető ült itt egy szál alsónadrágban, tarkójára tolt tányérsapkában, és szorgalmasan körmölt valamilyen jelentést. A katonáknál rend volt: a szobácska ajtaja tárva állt, így teremtett lélek sem mehetett ki vagy be észrevétlenül. A közeledő léptek zajára a szakaszvezető fölkapta fejét, arcát a fénytől védve meresztette szemét a sötétbe. — Én vagyok az, Vogel — szólt halkan Andrej, és belépett. A szakaszvezető gyorsan odatolt neki egy széket. Andrej leült, körülnézett. Igen, a hadseregnél rend van. Itt sorakozott mind a három tartály a másnapi vízadagokkal, itt voltak a reggelire kiosztandó konzerv és kétszersült ládái, a cigarettaadag. A szakaszvezet ragyogóan tiszta pisztolya az asztalon hevert. A szobácska levegője nehéz férfiszagot, a tábori életforma bűzét árasztotta. Andrej a szék hátára tette karját. — Mi lesz holnap reggelire, szakaszvezető? — kérdezte. — Mint mindig, tanácsos úr — felelte Vogel csodálkozva. — Találjon ki valamit, hogy más legyen, mint mindig — mondta Andrej. — Például tejberizst, cukorral… Van még gyümölcskonzervünk? — Adhatunk rizst aszalt szilvával — javasolta a szakaszvezető. — Hát akkor legyen aszalt szilvával… Reggel osszon ki dupla vízadagot. És mindenkinek fél tábla csokoládét… Maradt még csokoládénk? — Még van egy kevés — mondta Vogel kelletlenül. — Akkor adjon belőle… Cigarettával hogy állunk, ez az utolsó láda? — Igen. — Nincs mit tenni. Holnap még adja ki a szokásos adagot, holnaputántól pedig csökkentse a mennyiséget… És még valami: a mai naptól kezdve az ezredes folyamatosan dupla víz adagot kap. — Bátorkodom jelenteni… — Tudom — vágott a szavába Andrej. — Közölje vele, hogy az én utasításom. — Értettem… Ahogy a tanácsos úr parancsolja… Anastasis! Hova megy? Andrej megfordult. A folyosón bizonytalanul ingadozva, fél kézzel a falnak támaszkodva egy szinte még mindig alvó katona állt, rajta is csak alsónadrág volt, és cipő. — Elnézést, szakaszvezető úr… — motyogta. Látszott rajta, hogy azt se tudja, hol van. Majd észbe kapott, előírásos pózba vágta magát: — Engedélyt kérek, szakaszvezető úr, hogy kimehessek a mellékhelyiségbe! — Kell papír? A katona megrázta a fejét. — Nem… Van… — és felmutatta az öklében szorongatott papírgombócot, amely nyilván Izja készleteiből származott. — Mehetek? — Menj… Elnézését kérem, tanácsos úr. Egész éjjel futkosnak. De az is megesik, hogy csak úgy… maguk alá piszkítanak… Korábban használtak a tabletták, de most már semmi sem segít… Ellenőrizni kívánja az őrséget, tanácsos úr? — Nem — felelte Andrej, és fölállt. — Kívánja, hogy elkísérjem? — Nem. Maradjon csak. Andrej újra kilépett az előtérbe. Itt ugyanolyan forróság volt, de nem lehetett annyira érezni a bűzt. A Néma zajtalanul előbukkant a semmiből. Hallatszott, amint egy emelettel fölöttük Anastasis közkatona megcsúszik a lépcsőn. Úgyse jut el a vécéig, kipakolja egyszerűen a padlóra, gondolta Andrej együttérzéssel, egyben undorodva. — No, mi legyen? — fordult halkan a Némához. — Megnézzük, hogy rendezkedtek be a civilek? Átvágott az előcsarnokon, és belépett a szemközti lakásba. Ugyanaz a nehéz szag töltött be itt is mindent, de nyoma sem volt a katonáknál tapasztalt rendnek. A takaréklángra állított lámpa homályos fénye megvilágította a vitorlavászon tokba burkolt műszereket, amelyek rendetlen kupacba dobálva, a fegyverekkel összekeveredve hevertek a padlón. Mellettük egy koszos hátizsák, tartalma kiszórva, a sarokban laposüvegek és bögrék hányódtak. Lámpával a kezében Andrej benyitott az első szobába, és rögtön bele is botlott egy cipőbe. A sofőrök aludtak itt, pucéran, izzadtan terültek el a gyűrött tábori ágyakon. Még lepedőt sem terítettek maguk alá… Bár a lepedők alighanem mocskosabbak voltak már az ágyaknál is. Az egyik sofőr hirtelen fölült, szemét ki sem nyitva vadul vakarta a vállát, és alig érthetően motyogta: “Vadászni megyünk, nem a fürdőbe… Vadászni, érted? A víz sárga… a hó alatt sárga, érted?” Visszadőlt a helyére, és aludt tovább. Andrej megállapította, hogy mind a négyen a helyükön vannak, és átment a következ szobába. Itt az értelmiségiek telepedtek meg. Ők maguk alá terítették a szürke lepedőt, de ugyanolyan nyugtalanul aludtak, betegesen hortyogtak, nyögdécseltek, fogukat csikorgatták. Az egyik szobában a két térképész, mellettük a másikban a két geológus. Az ő szobájukban valamilyen ismeretlen, édeskés szag csapta meg Andrej orrát, erről eszébe jutott a szóbeszéd, hogy a geológusok állítólag hasist szívnak. Tegnapelőtt Vogel szakaszvezet kábítószeres cigarettát kobozott el Tevoszjan közlegénytől, istentelenül lehordta, és megfenyegette, hogy kizavarja az előőrsbe. És bár az ezredes inkább humorosán fogta föl az esetet, Andrejnek nagyon nem tetszett ez az ügy. A hatalmas lakás többi szobája üres volt, csak Morei aludt a konyhában, még a fejét is beburkolva valami ócska göncbe — nyilván agyongyötörték az este. Az undorító rongy alól kilátszott sovány, karmolásokkal, kék foltokkal borított meztelen lába. Már csak ő hiányzott nekünk, gondolta Andrej. Hogy az ördög vinné el ezt az átkozott szukát. Mocskos kurva… Honnan jött? Kifele? Kivehetetlenül motyog valami érthetetlen nyelven… Érthetetlen nyelv a Városban? Izja, amikor meghallotta, majd' eszét vesztette… Morei… Izja nevezte el így… Jó név. Jellemző. Morei — morcos. Andrej visszament a sofőrök szobájába, feje fölé emelte a lámpát, és a Némának intve Permjakra mutatott. A Néma nesztelenül átsurrant az alvók között, Permjak fölé hajolt, megfogta két fülét, fölhúzta. Permjak fölült, egyik kezével a padlóra támaszkodott, a másikkal letörölte álmában kicsurrant nyálát. Pillantását elkapva, Andrej fejével az előszoba felé intett, és Permjak könnyedén, hangtalanul azonnal lábra állt. Átmentek a lakás egy távoli, üres szobájába. A Néma szorosan becsukta az ajtót, hátát nekivetette. Andrej körülnézett, hova lehetne leülni, de a szobában semmi nem volt. Letelepedett a padlóra, Permjak pedig vele szemben leguggolt. A lámpa fényben ragyás arca koszosnak látszott, borzas haja a homlokába hullott, a tincsek közül kilátszott az ormótlan tetovált, fölirat: “Hruscsov rabja”. — Kérsz inni? — kérdezte Andrej halkan. Permjak bólintott. Arcát elöntötte az ismerős pimasz mosoly. Andrej előhúzta farzsebéből a lapos flaskát, amelynek alján még lötyögött egy kevés víz, és odanyújtotta neki. Elnézte, ahogy Permjak apró, takarékos kortyokban fölhajtja a vizet, közben zajosan, az orrán keresztül veszi a levegőt, borostás ' ádámcsutkája föl-le mozog. Egész testét elborította a verejték. — Meleg… — mondta rekedten Permjak, visszaadva a kiürült flaskát. — De jó is lenne egy kis hideg víz… a csapból… — Mi baj van a motorral? — kérdezte Andrej, visszadugva zsebébe a kiürült üveget. Permjak tenyerével letörölte arcáról az izzadságot. — A motor szar — mondta. — Ez készült másodikként, kicsúsztak a határidőből… Kész csoda, hogy egyáltalán eddig tartotta magát. — Meg lehet javítani? — Igen. Két-három napig elszöszmötölünk vele, és jó lesz. De nem tart ki sokáig. Még vagy kétszáz kilométert tudunk vele megtenni, és akkor megint lerohad. Szar a motor. — Értem — mondta Andrej. — Hogy látod: nem sündörög a katonák körül Pak, a koreai? Permjak ingerülten legyintett a kérdésre. Közel hajolt Andrejhez, és közvetlenül a fülébe suttogta: — Ma az ebédidőben a katonák megállapodtak, hogy nem mennek tovább. — Ezt már tudom — felelte Andrej fogcsikorgatva. — Azt mondd meg, ki a főkolompos köztük! — Sehogy nem tudok rájönni, főnök — suttogta Permjak. -A legtöbbet Tevoszjannak jár a szája, de ő amúgy is szószátyár fráter, már nem is figyel rá senki… De hogy ki az igazi főkolompos, nem tudom. — Hnoupek? — Tudja a fene. Lehet, hogy ő. Van tekintélye. Úgy veszem ki, a sofőrök is benne vannak, vagyis hogy ők sem akarnak továbbmenni. Ellisauer úr meg egy fabatkát sem ér: csak vihog, mint a fakutya, mindenkinek igyekszik a kedvében járni, alig hanem fél. Én meg mit tehetek? Csak azt duruzsolhatom nekik, hogy a katonákban nem lehet megbízni, hogy gyűlölik a sofőröket. Mi gyalogolunk, azt mondják, azok meg furikáznak a járműveiken. Mi csak a katonai fejadagot kapjuk, úgy mond, ők meg ugyanazt, mint a tudós urak… Miért is szeretnének minket? Korábban hatott az ilyen szöveg, de most már semmit sem ér. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy holnapután lesz a tizenharmadik nap… — És a tudósok? — szakította félbe Andrej. — Az ördög ismeri ki magát rajtuk. Mocskos szájjal szitkozódnak, de hogy kivel tartanak, nem lehet tudni. Minden áldott nap összeugranak a katonákkal Morei miatt… És tudja, mit beszél Kehada úr? Hogy az ezredes, úgymond, már nem húzza sokáig. — Kinek mondta? — Azt hiszem, mindenkinek. Magam hallottam, amikor azt magyarázta a geológusainak, hogy folyton legyen a kezük ügyében a fegyverük — ne érje készületlenül őket a dolog. Nincs egy cigarettája, Andrej Mihajlovics? — Nincs — mondta Andrej. — És a szakaszvezető? — A szakaszvezető megközelíthetetlen. Bárhogyan próbálkozik is vele az ember, kisiklik a kezéből, mint az angolna. Olyan, mint egy darab kő. Ő lesz az első, akit megölnek. Gyűlölik. — Értem — mondta Andrej. — És mégis mi a helyzet a koreaival? Agitálja a katonákat vagy nem? — Nem láttam ilyesmit. Mindig félrehúzódik. Ha kívánja, persze szemmel tarthatom, de szerintem fölösleges. — Nézzük, hogyan tovább — mondta Andrej. — Holnaptól hosszú pihenő kezdődik. Munka sem lesz. Csak a vontató javítása. A katonák egész nap heverhetnek meg locsoghatnak. A te dolgod az, Permjak, hogy kiderítsd, ki a hangadó köztük. Ez az első számú feladatod. Találj ki valamit, végül is te tudod, mit lehet csinálni… — Felállt, mire Permjak is fölpattant. - Hallom, hánytál ma. — Igen, volt valami bajom… De már jobban vagyok. — Szükséged van valamire? — Nem, inkább ne. Csak cigarettám lenne… — Rendben. Ha megjavítjátok a motort, kaptok prémiumot. Menj. Permjak a félrehúzódó Néma mellett kisurrant az ajtón. Andrej az ablakhoz lépett, és a párkányra könyökölve várta, hogy elteljen az előírásos öt perc. Odakinn a hordozható fényszóró fényében megcsillantak a szemközti ház ablakaiban az üvegmaradványok, odébb súlyos fekete tömegként rajzolódtak ki az utánfutók és a második vontató. Jobbról hallani lehetett, amint a sötétben láthatatlan őrszem járkál oda-vissza keresztben az úton, valami bánatos dalt fütyülve halkan. Semmi baj, gondolta Andrej. Kikecmergünk ebből a helyzetből. Csak a fölbujtót sikerüljön elkapni… Megint elképzelte, hogyan sorakoztatja föl az ő utasítására a szakaszvezető a fegyvertelen katonákat, ő maga, Andrej, az expedíció parancsnoka pedig hogyan megy végig lassan, pisztollyal a kezében a sor előtt, hogyan néz bele a megkövült, borostás arcokba, hogyan áll meg Hnoupek ocsmány, vörös pofájával szemben, hogyan lő bele a hasába egyszer és még egyszer — Bíróság és ítélet nélkül. És ez lesz a sorsa minden gazembernek és gyáva disznónak, aki merészel… Úgy látszik, Pak úr valóban ártatlan, gondolta. Már ez is valami. Na jó. Holnap még semmi nem történik. Még vagy három napig semmi sem történik, három nap alatt pedig sok mindent ki lehet találni… Például rá lehet bukkanni egy jó forrásra, valahol elöl, úgy száz kilométernyire innen. A vízhez alighanem úgy rohannának, mint a szomjas lovak… Micsoda hőség van itt. Még csak ma érkeztünk ide, de máris eláraszt mindent a szarszag… Az id egyébként is mindig a vezetőknek dolgozik, a lázadók ellenében. így volt ez mindig és mindenütt. Ma összebeszéltek, hogy nem mennek tovább. Reggel elszántan kezdik a napot, erre mi bejelentjük a hosszú pihenőt. Nem kell sehova menni, fiúk, fölösleges a nagy elszántság… Ráadásul ott lesz a kása és az aszalt szilva, a második bögre tea, a csokoládé… Hát így állunk, Hnoupek úr! Téged pedig elkaplak még, csak várj… A fenébe is, szomjas vagyok. Szomjas vagyok… Jobb, ha megfeledkezel az ivásról, tanácsos úr, ideje aludni. Nyakunkon a holnap. Hogy a fene egyen meg, Fritz, az expedícióddal együtt. — Menjünk — szólt oda a Némának. Izja még mindig ott ült az asztalnál, és papírjait böngészte. Mostanában új gusztustalan szokást vett föl — a szakállát rágta: marokra fogva szájába vette, és szopogatta. Andrej odament tábori ágyához, és nekilátott az ágyazásnak. A lepedő már ragadt a kosztól. Izja egész testével felé fordulva hirtelen rákezdte: — Figyelj! Az itteniek a Legszeretettebb és Legegyszerűbb uralma alatt éltek. Nagy kezdőbetűkkel, jegyezd meg. Jól éltek, semmiben nem szenvedtek hiányt. És egyszer csak meg változott a klíma, erős lehűlés következett be. Azután történt még valami, és valamennyien elpusztultak. Találtam itt egy naplót. A gazdája elbarikádozta magát a lakásában, és éhen halt. Pontosabban nem éhen halt, hanem fölkötötte magát, de az éhezés miatt — eszét vesztette… A dolog azzal kezdődött, hogy az utcán föltűnt valamilyen káprázat… — Mi tűnt föl? — kérdezte Andrej, félbehagyva cipője kifűzését. — Valamilyen káprázat. Valami jelenség, és aki belekerült, lomtalanul eltűnt. Némelyik még felordított, másoknak erre sem jutott idejük — egyszerűen feloldódtak a levegőben, és kész. — Micsoda agyrém — motyogta Andrej. — És? — Mindenki, aki kilépett a házából, elpusztult ebben a valamiben, eltűnt. Aki ijedtében, vagy mert fölfogta, hogy cefetül állnak a dolgok, otthon maradt, eleinte megúszta. Kezdetben telefonon tartották a kapcsolatot, aztán ők is szép sorban meghaltak. Nem volt mit enni, odakinn fagyott, tüzelőt nem tartalékoltak, a fűtés meg nem működött… — És hová tűnt az a káprázat? — Erről semmit nem ír. Mondom, hogy végül teljesen begolyózott. Hallgasd meg, hogy szól az utolsó bejegyzése: “Nem bírom tovább. Minek is? Itt az idő. Ma reggel a Szeretett és Egyszerű végigment az utcán, és benézett az ablakomon. Az a mosoly! Itt az idő.” És itt a vége. Gondolj bele: a negyedik emeleten lakott. A csillárra kötötte a hurkot szegény feje… A kötél egyébként még most is ott lóg. — Úgy látszik, tényleg elment az esze — mondta Andrej, és bebújt az ágyba. — Biztosan az éhezéstől. És mondd, mi a helyzet a vízzel, találtál valamit? — Egyelőre semmit. Azt hiszem, holnap el kellene mennünk a vízvezeték végéig. Mi van, már aludni készülsz? — Igen. És te is jobban tennéd — felelte Andrej. — Csavard le a lámpát, és tűnj el. — Szeretnék még olvasni egy darabig — mondta panaszosán Izja. — Olyan jó lámpád van. — A tiéd hol van? Ugyanilyet kaptál. — Tudod, az enyém eltört. Amikor fölpakoltunk. Rátettem egy ládát. Véletlenül… — Hülye — közölte vele Andrej. — Elég volt. Vidd a lámpát, és tűnj el. Izja sietve összekotorta papírjait, hátratolta a széket, majd megszólalt: — Ja, Dagan visszahozta a pisztolyodat. Meg üzent valamit az ezredes, de elfelejtettem, hogy mit… — Jó, jó, add ide a pisztolyt — mondta Andrej. Párnája aládugta a fegyvert, majd hátat fordított Izjának. — Fölolvassak neked egy levelet? — kérdezte behízelgően Izja. — Tudod, ezek valami poligámiafélében éltek itt… — Tűnj a fenébe — felelte Andrej nyugodtan. Izja vihogott. Andrej lehunyt szemmel hallgatta, amint Izja összeszedelődzködik, zörög, nyikorog lépte alatt a padló. Végül fölnyikordult az ajtó, és mikor Andrej kinyitotta a szemét, már sötét volt a szobában. Valamiféle káprázat… Na, igen. Lesz, ahogy lesz. Ez nem tőlünk függ. Gondolkodni viszont csak arról érdemes, ami tőlünk függ… Leningrádban például semmiféle káprázat nem volt, csak farkasordító hideg, kemény fagy, és a haldoklók kiáltoztak a fagyos lépcsőházban — egyre halkabban és halkabban, sokáig, hosszú órákon át… Úgy aludt el, hogy hallotta, amint valaki kiabál, és ugyanerre a reménytelen kiabálásra ébredt, és nem mondhatni, hogy félelmetes lett volna, inkább undorító, és amikor reggel, egészen a szeméig bebugyolálva, anyja kezét fogva, aki a szánkóhoz kötözött vödröt vonszolta maga után, vízért indultak a fagyott mocsokkal borított lépcsőn, az, aki kiáltozott, most ott feküdt a lift mellett, valószínűleg ugyanott, ahol az este elesett, igen, biztosan ugyanott — fölállni nem tudott, mászni sem, és senki, de senki nem ment ki hozzá… Nem volt ott szükség semmiféle káprázatra. Mi is csak azért éltük túl, mert a mamának az volt a szokása, hogy már kora tavasszal beszerezte a téli tüzelőt, nem várt vele nyárig. Az a fa mentett meg minket. Meg a macskák. Tizenkét felnőtt macska és az az aprócska kölyök, amelyik olyan éhes volt, hogy amikor meg akartam simogatni, rávetette magát a kezemre, és harapta, szopta az ujjaimat… Oda kéne küldeni benneteket, disznók, gondolta váratlanul feltámadt dühvei a katonákról. Ott nem Kísérlet folyt. És az a város félelmetesebb volt, mint ez itt. Ott biztosan megőrülnék. Akkor csak az mentett meg, hogy kicsi voltam. A kicsik egyszerűen haltak meg. És mégsem adták föl a várost, gondolta. Aki ott maradt, nagyrészt elpusztult. Felhalmozták őket a fáskamrákban, mint a fahasábokat, az élőket igyekeztek kimenekíteni, a hatóságok működtek, az élet — a különös, lázálomba illő élet — haladt a maga útján. Volt, aki egyszerűen meghalt; mások hőstetteket vittek végbe, és ők is meghaltak; megint mások az utolsó percig robotoltak az üzemekben, és amikor eljött az ideje, ők is meghaltak… És voltak, akik mindezen megszedték magukat: egy falat kenyérért fölvásárolták az ékszereket, aranyat, drágaköveket, aztán ők is meghaltak — a Névához kísérték és agyonlőtték őket, és akik lőttek, sovány hátukra vetették a fegyvert, és közben nem néztek senkire… Akadtak, akik fejszével álltak lesben a sötét mellékutcákban, emberhúst ettek, sőt kereskedni is megpróbáltak vele, de végül ők is elpusztultak… Nem volt abban a városban megszokottabb dolog, mint a halál. De a hatóságok a helyükön maradtak, és amíg maradtak, a város is tartotta magát. Jó lenne tudni, vajon sajnáltak-e minket. Vagy egyszerűen nem is gondoltak ránk? Egyszerűen teljesítették a parancsot, a parancs pedig csak a városra vonatkozott, rólunk szó sem esett benne. Vagyis megemlítettek persze minket is, de csak valahol a tizenegyedik pontban… A Finn pályaudvaron, a felhőtlen, hidegtől fakó ég alatt helyiérdekű kocsikból összeállított szerelvények álltak. A mi vagonunk zsúfolva volt gyerekekkel, olyan korúakkal, mint én is, tíz-tizenkét évesekkel — valami gyermekotthonból. Szinte semmire sem emlékszem. Csak a napfényre az ablakban, a lélegzetvétel párafelhőire és egy gyerekhangra, amely újra és újra ugyanazt a néhány szót ismételgette halkan, sipítozva: “Eredj a p…ba, barom!”, és megint: “Eredj a p…ba, barom”, és megint… Állj, nem erről akarok gondolkodni. Parancs és szánalom, ez érdekel. Én például sajnálom ezeket a katonákat. Tökéletesen megértem őket, és együtt is érzek velük. Önkénteseket válogattak össze, és természetes, hogy főleg kalandor hajlamúak jelentkeztek, akiknek unalmas és nyomasztó volt az élet a mi kényelmesen elrendezett Városunkban, akiknek nem volt ellenükre más tájakon szétnézni, szükség esetén egy kicsit lövöldözni, a romok közt kotorászni és visszatérve megtömni zsebüket a jutalommal, feltűzni a vadonatúj rangjelzéseket, úgy páváskodni a lányok előtt… És ehelyett mit kaptak: hasmenést, vérhólyagokat, ezt az egész pokoli históriát… Hát persze hogy lázadoznak! És én? Nekem talán könnyebb? Én talán a hasmenésért keltem útra? Nekem sem akaródzik továbbmenni, már én sem számítok semmi jóra, és, vigye el az ördög, én is tápláltam bizonyos reményeket, nekem is megvolt a magam kristálypalotája a horizonton túl! Talán nem adnám ki boldogan a parancsot: elég volt, fiúk, indulás haza?! Hiszen én is torkig vagyok már ezzel a mocsokkal, én is rászedettnek érzem magam, és az ördögbe is, én is félek — holmi rühes káprázatoktól vagy a vasfejű emberektől. Lehet, hogy megszakadt bennem valami, amikor megláttam ezeket a nyelv nélkülieket: intő jel, te hülye, hogy ne menj tovább, fordulj vissza… Na és a farkasok? Amikor egyedül mentem előőrsbe, mert ti mindannyian összecsináltátok magatokat a rémülettől, hát azt hiszitek, talán sétagalopp volt? Előugrik a bestia a porfelhőből, leharapja a fél fenekedet, és már nyoma sincs… Hát így állunk, barátocskáim, kedves kis csürhém, nemcsak nektek nehéz, én is úgy érzem, hogy a szomjúságtól már belül repedezik mindenem… Na jó, mondta saját magának. Ha így állunk, mi a csudának akarsz továbbmenni? Már holnap reggel add ki a parancsot — szárnyakat kap mindenki, egy hónap múlva otthon leszünk, Geiger lába elé dobod az összes fontos megbízatásodat, és a képébe vágod: kapd be, haver, eredj magad, ha annyira nem tudsz meglenni egy kis expanzió nélkül, ha annyira viszket neked egy bizonyos helyen… Egyébként pedig miért kellene feltétlenül botrányt csapni? Akárhogy is, csak megtettünk nyolcszáz kilométert, föltérképeztük a vidéket, tízládányi archív anyagot összeszedtünk — ez talán semmi? Nincs már itt semmi keresnivalónk! Meddig gyötörjük még véresre a lábunkat? Ez itt végül is nem a Föld, nem gömb alakú! Természetesen nincs semmiféle Antiváros, ez most már teljesen világos — senki még csak hírét sem hallotta… Vagyis mentség akad bőven. Mentség… Hát éppen ez az, hogy mentség! Mert végül is miről van szó? Megállapodtunk, hogy végigmegyünk, és azt a parancsot kaptad, hogy addig menj, amíg lehet. így volt? így. Na és most folytathatod az utat? Igen. Élelem van még, üzemanyag is, a fegyverek rendben… Az emberek persze kimerültek, de épek és sértetlenek… Bár végül is nem lehetnek annyira kimerültek, ha esténként még mindig hanyatt lökik Moreit… Nem, barátocskám, sehogyan sem jön ez össze. Mint parancsnok fabatkát sem érsz, mondaná Geiger, csalódtam benned! Meg aztán az egyik fülébe Kehada duruzsolna, a másikba Permjak, Ellisauerről már nem is beszélve… Ezt a gondolatot Andrej igyekezett gyorsan elhessenteni, de már késő volt. Rémülten érzékelte, hogy a jelek szerint nagyon is fontos számára a tanácsos úri rang, és egyáltalán nincs ínyére a gondolat, hogy hirtelen elveszítheti. Na és ha elvesztem, gondolta védekezőén. Hát ki vagyok én — talán éhen vesznék nélküle? Csak tessék! Üljön csak be a helyemre Kehada úr, én meg majd elfoglalom az övét. Talán kárt szenved ettől az ügy? Uram isten, gondolta hirtelen. Hát végül is miféle az az ügy? Mit zagyválsz itt? Nem vagy már gyerek — válladra venni a világ sorsát… Tudod, a világ sorsa nélküled is elrendeződik, és Geiger nélkül is… Mindenkinek teljesítenie kell kötelességét a maga helyén? Semmi kifogásom ellene. Kész vagyok teljesíteni kötelességemet a magam helyén. A magamén. De hogy a fenébe van ez? Miért van joga egy megvert hadsereg volt altisztjének arra, hogy egy milliós város fölött uralkodjék, nekem pedig, a kis híján kandidátusnak, a felsőfokú végzettséggel rendelkező komszomolistának nincs jogom a tudományos osztály vezetésére? Miért áll rosszabbul a szénám, mint neki? Mi ez az egész? Hülyeség — “van jogom, nincs jogom”… A hatalomhoz annak van joga, aki birtokolja. Vagy még pontosabban fogalmazva, annak van joga a hatalom birtoklására, aki gyakorolja a hatalmat. Ha képes vagy másokat az akaratodnak alávetni — jogod van a hatalomhoz. Ha nincs — fel is út, le is út… Ti pedig igenis továbbmentek, gazemberek, mondta az alvó expedíciónak. És nem azért mentek előre, mert én magam törekszem oly nagyon ismeretlen távolságok felé, akár ez a szakállas pávián, hanem azért masíroztok tovább, mert megparancsolom nektek. És nem a Város vagy isten ments, a Geiger iránti kötelességérzetből adom ki a parancsot nektek, kurafiak, ti lompos csürhe, hanem azért, mert az én kezemben van a hatalom, és ezt a hatalmat folyton bizonyítanom kell, bizonyítanom előttetek, mocskos bagázs, és önmagam előtt is. És Geiger előtt is… Nektek azért kell bebizonyítanom, mert különben fölfaltok… Geigernek azért, mert másképpen lapátra tesz, és igaza is lesz. Önmagámnak pedig… Tudjátok, a királyoknak meg mindenféle uralkodóknak hajdanán mázlijuk volt. Hatalmuk egyenesen személyesen Istentől származott, és sem ők maguk, sem az alattvalóik el sem tudták képzelni őket hatalom nélkül. De mi kisemberek vagyunk, Istenben nem hiszünk. Minket nem kentek föl az uralkodásra. Nekünk magunknak kell gondoskodnunk magunkról… Nálunk az a dolgok rendje, hogy szemesnek áll a világ. Önjelöltekre nincs szükségünk — én fogok vezényelni. Nem te, nem ő, nem ti és nem ők. Én. A katonaság engem támogat… Na, jól belehergeltem magam, gondolta kissé feszengve. Átfordult a másik oldalára, kezét bedugta a párna alá, ahol valamivel hűvösebb volt. Ujjai beleakadtak a pisztolyba. …No és hogyan képzeli megvalósítani a programját, tanácsos úr? Hiszen ez annyit tesz, hogy lőni kell! Nem képzeletben (“Hnoupek közlegény, lépjen ki a sorból!”), nem szellemi onanizálást végezni, hanem — tüzelni egy eleven emberre, talán fegyvertelenre, talán olyanra, aki nem is sejt semmit, talán ártatlan is, végtére is… eh, a fenébe! — egy él emberre, a hasába, a puha testébe, a beleibe… Nem, erre nem vagyok képes. Ilyet sose tettem, nem is tudom elképzelni… A háromszáznegyvenes kilométernél persze én is lőttem, mint mindenki, egyszerűen ijedtemben, nem értettem semmit… De ott nem láttam senkit, és az ördögbe, ott rám is lőttek! Na jó, gondolta. Humanizmus, persze, meg aztán nem is szokott ilyesmihez az ember… Na de ha mégsem hajlandók menni? Kiadom a parancsot, ők meg azt felelik: menj a p…ba, haver, eredj magad, ha már olyan nagy a mehetnéked… Ez nem is rossz ötlet! — gondolta. Adni kell egy adag vizet a nyavalyásoknak, élelmet a visszaútra, javítsák meg maguknak a lerobbant traktort… Menjetek csak, megleszünk nélkületek. Milyen jó is lenne: egy csapásra megszabadulni a csőcseléktől! Hirtelen maga elé képzelte, milyen arcot vágna az ezredes egy ilyen javaslat hallatán. Há-át igen, az ezredes ezt nem értené meg. Nem az a fajta. Ő éppenséggel a felkent uralkodók közül való. Benne egyszerűen föl sem merülne a gondolat, hogy esetleg meg is lehet tagadni a parancs végrehajtását. Egy biztos: nem gyötri magát ilyesféle gondolatokkal… Katona arisztokraták leszármazottja. Jó neki — már az apja, a nagyapja, a dédapja is ezredes volt, lám csak —, micsoda birodalmat hadakoztak össze, azám, aligha kímélték a népet… Hát lőjön majd ő, ha úgy adódik. Végül is ezek az ő emberei. Nem áll szándékomban az ügyeibe avatkozni… Uram isten, mennyire elegem van ebből az egészből! Rohadt értelmiségi nyavalygás, teleduruzsolom a saját fejem. Menniük kell, és kész! Én teljesítem a parancsot, hát méltóztassatok ti is teljesíteni! Engem sem cirógatnak meg, ha megszegem, hát ti se számítsatok dicséretre, az ördög vigyen el benneteket! És kész. A fenébe is. Inkább a nőkre gondolnék, mint erre a marhaságra. Na szép — a hatalom filozófiája… Megint megfordult, összegyűrve maga alatt a lepedőt, és erővel megpróbálta maga elé képzelni Selmát. Amint orgonaszín pongyolájában lehajolva az ágy melletti asztalkára teszi a tálcát a kávéval… Részletesen maga elé idézte, hogyan is történne a dolog Selmával, aztán váratlanul, már minden erőlködés nélkül az irodájában találta magát, ahol az öblös karosszékben ott volt hónaljáig fölgyűrt ruhában Amália… És akkor megértette, hogy túlságosan messzire ment… Félrelökte a takarót, fölült, szándékosan kényelmetlenül, hogy a tábori ágy pereme vágja a hátsóját, egy darabig az ablak szórt fénnyel, halványan derengő négyszögére meredt. Aztán az órájára pillantott. Már éjfél elmúlt. Most fölkelek, gondolta, és lemegyek a földszintre… Hol is vackolta be magát az a lány, a konyhában? Korábban ez a gondolat mindig egészséges undort váltott ki belőle. Most nem sikerült fölidéznie. Maga elé képzelte Morei csupasz, mocskos lábát, de nem állt meg itt, gondolatban továbbhaladt, följebb… Hirtelen látni akarta, milyen lehet a lány meztelenül. Végül is egyik nő olyan, mint a másik… — Uram isten — mondta ki hangosan. Az ajtó azonnal megnyikordult, és a küszöbön megjelent a Néma. Fekete árny a sötétségben. — Minek jöttél? — kérdezte Andrej bánatosan. — Eredj aludni. A Néma eltűnt. Andrej idegesen ásított, és visszadőlt az ágyra. Rémülten riadt föl, egész teste verítékben úszott. — …Állj, ki az? — ordított föl megint az ablak alatt az őrszem. Hangja átható és kétségbeesett volt, mintha segítségért kiáltana. És Andrej ugyanebben a pillanatban meghallotta a súlyos, recsegő dübörgést, olyan volt, mintha hatalmas kalapácsával döngve, ütemesen követ aprítana egy óriás. — Állj, vagy lövök — visította áthatóan, szinte nem is emberi hangon az őrszem, és már tüzelt is. Andrej nem emlékezett rá, hogyan került az ablakhoz. Jobbról gyors egymásutánban, narancssárgán villantak föl a sötétben a lövések. Gyönge fényüknél az utcán följebb valami iszonyatos méretű fekete tömeg vált láthatóvá, körvonalai kivehetetlenek voltak, zöldes szikracsóvák pattantak le és szóródtak szét róla. Andrejnek nem volt ideje arra, hogy bármit is megértsen. Egy pillanatra csönd lett, mert az őrszemnek közben kiürült a tárja, de a szerencsétlen vadul fölnyerített a sötétben — valóban úgy hangzott, mintha egy ló hangja lenne —, majd csattogó bakanccsal átrohant az ablak alatti fénykörön, az üres géppisztollyal hadonászva megtorpant egy pillanatra, majd szakadatlanul visítva a traktorhoz vágtatott, bevette magát annak fekete árnyékába, és sikertelenül próbálta előcibálni övéből a tartalék tárat… És akkor megint fölhangzottak a kőtörő kalapács döngő ütései: bumm-bumm-bumm… Andrej egy szál alsónadrágban, befűzetlen cipőben kirohant az utcára, kezében szorongatva pisztolyát. Odakinn már sokan voltak. Vogel szakaszvezető üvöltött: — Tevoszjan, Hnoupek! Jobbra! Tüzelésre fölkészülni! Anastasis! A traktorra, a vezetőfülke mögé! Figyelni, tüzelésre fölkészülni! Gyorsabban! Tohonya disznók! Vaszilenko! Balra! Hasra, figyelni! Balra, te szláv barom! Hasra, figyelni! Palotti! Hova mászol, te makarónizabáló?! Gallérjánál fogva elkapta a fejvesztve menekülő olaszt, hatalmasat rúgott bele, majd a traktorhoz lökte. — A fülke mögé, te állat! Anastasis, fényszórót az utca felé! Andrejt jobbra-balra lökték. Fogcsikorgatva próbált talpon maradni, képtelen volt bármit is fölfogni, erejét megfeszítve küzdött, hogy artikulálatlanul föl ne ordítson. Nekidőlt a falnak, maga előtt tartva a pisztolyt, és megbabonázva meredt előre. Miért rohan mindenki arra? És ha hátulról jön a támadás? Vagy föntről, a tetőről? Vagy a szemközti házból? — Sofőrök! — üvöltött még egyre Vogel. — Sofőrök a járművekre! Ki lő ott, barmok! Tüzet szüntess! Andrej feje kezdett valamennyire kitisztulni. A helyzet, úgy látszik, nem is olyan rossz. A katonák elfoglalták kijelölt helyüket, megszűnt a fejetlenség, és valaki végre elfordította a fényszórót, és megvilágította vele az utcát. — Ott van! — kiáltotta egy elfúló hang. Röviden fölugattak, majd azonnal el is hallgattak a fegyverek. Andrej csak egy villanásnyi időre pillantott meg valami hatalmasat, ami szinte a házak fölé magasodott, torz tömegéből mindenfelé alaktalan kinövések meredeztek. A valami végtelen hosszú árnyékot vetett az útra, és tőlük kétsaroknyira rögtön be is fordult az egyik mellékutcába. Eltűnt a szemük elől, és a döngő kalapácsütések egyre halkultak, végül teljesen megszűntek. — Mi történt ott, szakaszvezető? — szólalt meg az ezredes nyugodt hangja Andrej feje fölött. Az ezredes, kifogástalan öltözékben, az ablakpárkányra támaszkodva kihajolt az ablakon. — Az őrszem riadóztatott, ezredes úr — jelentette Vogel. — Termán közlegény. — Termán közlegény, hozzám! — mondta az ezredes. A katonák kutatva szétnéztek. — Termán közlegény! — üvöltött föl Vogel — Az ezredeshez! A fényszóró visszaverődő fényében látni lehetett, amint Termán közlegény kapkodva előmászik a traktor alól, de megint beakadt valamije a szerencsétlennek. Teljes erőből kitépte magát, talpra állt, és megbicsakló hangon ordította: — Termán közlegény ezredes úr parancsára megjelent! — Szép kis madárijesztő — mondta megvetően az ezredes. — Gombolkozzon be! És ebben a pillanatban bekapcsolták a Napot. Ez olyan váratlanul ért mindenkit, hogy tompa nyögés hangzott mindenfelől. Sokan eltakarták a szemüket. Andrej hunyorgott. — Miért riasztotta a tábort, Termán közlegény? — érdeklődött az ezredes. — Egy idegen közeledett, ezredes úr — felelte kétségbeesett hangon Termán. — A felszólításra nem válaszolt. Egyenesen felém jött. Rengett alatta a föld… A szabályzatnak megfelelően kétszer megállásra szólítottam fel, aztán tüzeltem… — Nos, így állunk — mondta az ezredes. — Dicséretesen jártéi. Az éles fényben minden egészen máshogy festett, mint öt perccel korábban. A tábor most teljesen közönséges képet mutatott: az unalomig ismert platós kocsik, az üzemanyag koszos, porlepte vashordói… A megszokott háttér előtt most ostobán, komikusán festettek a félmeztelen, zilált, gyűrött arcú, borzas szakállú emberek, amint hason fekve vagy guggolva markolják géppisztolyukat vagy géppuskájukat. Andrejnek eszébe jutott, hogy rajta sincs nadrág, cipőfűzője lóg, és hirtelen kényelmetlenül érezte magát. A kapuhoz óvakodott, de tömegbe verődve ott álltak a sofőrök, a térképészek és a geológusok. — Bátorkodom jelenteni — szólt Termán, aki közben valamennyire összeszedte magát —, nem ember volt, ezredes úr. — Akkor mi volt az? Termán habozott. — Inkább elefántra emlékeztetett — jelentette ki magabiztosan Vogel. — Vagy valamilyen özönvíz előtti szörnyetegre. — Sztegoszauruszra hasonlított a legjobban — kottyant közbe Tevoszjan. Az ezredes nyomban rápillantott, és néhány másodpercig kíváncsian szemlélte. — Szakaszvezető — szólalt meg végül —, mért járatják a szájukat engedély nélkül az emberei? Valaki kárörvendően fölvihogott. — Jár a pofájuk? — suttogta fenyegetően a szakaszvezető. — Megengedi, ezredes úr, hogy megbüntessem? — Feltételezem… — kezdte volna az ezredes, de félbeszakították. — Ott, ott, ott! — vonyította valaki előbb halkan, majd egyre hangosabban. Andrej körülnézett, azt kereste pillantásával, ki ordít és miért. Mindenki rémülten megmozdult, nyakát tekergette, és Andrej egyszer csak meglátta: Anastasis a vezetőfülke mögött állva valahova előremutogat, arca fehér, sőt zöldes, és képtelen egyetlen összefüggő szót kinyögni. Andrej feszülten, mindenre fölkészülve a mutatott irányba nézett, de semmit nem látott ott. Az utca üres volt, távoli végén már forró délibáb remegett. Aztán a szakaszvezető hangosan megköszörülte a torkát, homlokán föltolta a sapkát, valaki halkan, elkeseredetten elkáromkodta magát, de Andrej még mindig nem értett semmit. És csak amikor egy ismeretlen hang közvetlenül mögötte rekedten fölnyögött: “Uram, irgalmazz!”, Andrej végre fölfogta. Tarkóján fölborzolódott a haj, lába elgyöngült. A szobor nem állt ott a sarkon. A hatalmas, varangypofájú, patetikusan széttárt karú vasember eltűnt. A kereszteződésben csak száraz ürülékkupacok voltak, amelyekkel tegnap este rakták körül a szobrot a katonák. HARMADIK FEJEZET — Nos, indulok, ezredes — mondta Andrej, és fölállt. Az ezredes is fölemelkedett, és nehézkesen rátámaszkodott botjára. Most még sápadtabb volt, arca megfeszült, aggastyán benyomását keltette. Mintha még tartása is végképp elhagyta volna. — Szerencsés utat, tanácsos — mondta. Színét vesztett szeme csaknem bűntudatosan pillantott rá. — Az ördögbe is, elvégre a parancsnoki felderítés az én dolgom lenne… Andrej fölvette az asztalról a géppisztolyt, szíját a vállára vetette. — Nem tudom, nem tudom… — mondta. — Nekem meg például az az érzésem, mintha megszöknék, itt hagyva mindent magára…. Pedig maga beteg, ezredes. — Igen, képzelje, ma… — az ezredes félbehagyta a mondatot. — Gondolom, sötétedésig visszatér? — Sokkal korábban visszajövök — mondta Andrej. — Ezt a kiruccanást még csak nem is tekintem földerítésnek. Csak meg akarom mutatni ezeknek a gyáva férgeknek, hogy nincs mitől félni. Mászkáló szobrok, na szép… — Hirtelen észbe kapott. — Nem a maga katonáinak akarok szemrehányást tenni, ezredes. — Ugyan már — legyintett vézna kezével az ezredes. — Teljesen igaza van. A katonák mindig gyávák. Soha életemben nem láttam bátor katonát. Meg hát miért is lennének bátrak? — Tudja — mosolygott Andrej —, ha ott elöl mindössze az el lenség tankjai várnának minket… — Tankok! — legyintett az ezredes. — A tank, az más dolog. De nagyon jól emlékszem egy esetre, amikor egy ejtőernyős század megtagadta a parancsot, hogy behatoljon egy faluba, mert ott élt a környék ismert varázslója. Andrej elnevette magát, és kezet nyújtott az ezredesnek. — Viszontlátásra — mondta. — Egy pillanat — tartóztatta az ezredes. — Dagan! Belépett Dagan, kezében egy ezüsthálós palackkal. Az asztalon megjelent egy ezüsttálca, rajta aprócska ezüstpoharak. — Parancsoljon — szólt az ezredes. Ittak, majd kezet szorítottak. — Viszontlátásra — ismételte meg Andrej. A bűzölgő lépcsőn lement az előcsarnokba, hidegen biccentett Kehadának, aki a földön bajlódott valami teodolitra emlékeztető műszerrel, majd kilépett a hőségben fuldokló utcára. Rövid árnyéka mellett a poros, repedezett járdán nyomban föltűnt egy másik árnyék, és Andrejnek csak ekkor jutott eszébe a Néma. Körülnézett. A Néma ott állt, megszokott pózában, kezét széles övébe dugva, amelyen ott lógott egy fenyegető külsejű ácsszekerce. Sűrű, fekete haja égnek állt, csupasz lábát szétvetette, barna bőre csillogott, mintha zsírral kente volna be. — Nem veszel magadhoz mégis egy géppisztolyt? — kérdez te Andrej. “Nem.” — Hát, ahogy akarod… Andrej körülnézett. Izja és Pak az egyik pótkocsi árnyékában a földön ült, és egy szétteregetett térképet tanulmányozott. Mögöttük két katona a nyakát nyújtogatva figyelte őket. Egyikük, elkapva Andrej pillantását, gyorsan oldalba bökte társát, és mindketten villámgyorsan eltűntek a kocsi mögött. A kettes számú vontató körül Ellisauerrel az élen ott nyüzsögtek a sofőrök. Ruházatuk szedett-vedett volt, Ellisauer fején pedig egy hatalmas, széles karimájú kalap ékeskedett. Két katona is ott lábatlankodott körülöttük, tanácsokat osztogattak, időnként hegyeseket sercintve közben. Andrej végignézett az utcán. Üres volt. A forró levegő reszketett a kövezet fölött. Százméternyire már semmi sem látszott, mintha víz alatt lenne. — Izja! — szólította Andrej. Izja és Pak odanézett és föltápászkodott. A koreai fölvette a földről és hóna alá csapta apró, saját készítésű géppisztolyát. — Mi van, már indulunk? — kérdezte élénken Izja. Andrej bólintott és elindult. Mindannyian őt nézték: a napfénytől hunyorgó Permjak, a bamba Ungern, rendszerint félig eltátott száját most rémülten összezárva, a komor Gorilla-Jackson, aki lassan törölgette kezét egy marék kóccal… A koszos, toprongyos, gombára emlékeztető Ellisauer ünnepélyes és együtt érző arckifejezéssel kalapja széléhez emelte két ujját, a köpködő katonák abbahagyták a köpködést, foguk közt szűrve a szót, halkan megjegyeztek valamit, aztán gyorsan eltűntek. Berezeltetek, nyavalyások, gondolta bosszúszomjasan Andrej. Ha most csak a mulatság kedvéért ideparancsolnálak benneteket, telecsinálnátok a nadrágotokat… Elhaladtak az őrszem mellett, aki sebesen vigyázzba vágta magát, és megindultak a macskaköveken — elöl Andrej, vállán a géppisztollyal, szorosan a nyomában a Néma a hátizsákkal, amelyben négy konzerv, egy csomag kétszersült, két palack víz volt; mögöttük, vagy tíz lépéssel lemaradva, Izja csoszogott slampos cipőjében, hátán üres hátizsák, egyik kezében a térkép, a másikkal zsebeit tapogatta lázasan, mintha azt ellenőrizné, nem felejtett-e ott valamit. A sort a koreai Pak zárta, az olyan ember kissé kacsázó járásával, aki hozzászokott a hosszú gyalogláshoz, hóna alatt vitte rövid csövű géppisztolyát. Az utca izzott a hőségtől. A nap hátukat, vállukat perzselte. A házfalakból lassú hullámokban áradt a forróság. Szellő sem rezzent. Hátuk mögött, a táborban fölbőgött a sokat szenvedett motor — Andrej nem nézett vissza. Hirtelen elárasztotta a felszabadultság érzése. Néhány boldog órára eltűnnek az életéből a bűzös katonák a maguk érthetetlenségig egyszerű lelkivilágával; eltűnik Kehada, az intrikus, akin úgy átlát, mint a szitán, és már a könyökén jön ki; maga mögött hagyja mások föltört lábának, botrányainak és verekedéseinek undorító gondjait, azt, hogy valakinek megint megy a hasa — vajon nem mérgezés-e? — , egy másiknak különösen erős, sőt véres hasmenése van — vajon nem dizentéria-e?… Hogy vigyen el az ördög mindannyiótokat, hergelte magát Andrej szinte mámorosán. Ne is lássalak benneteket többé! Jaj de jó nélkületek! Igaz, rögtön eszébe jutott Pak, a gyanús koreai, és egy másodpercig úgy érezte, hogy a felszabadultság tiszta örömét most új gondok és gyanúk árnyékolják be, de gondolatban könnyelműen legyintett az egészre. Végül is ki ez a koreai? Nyugodt ember, sosem panaszkodik semmire. Ioszif Katzman távol-keleti változata, semmi több… Hirtelen eszébe jutott, amit a bátyja mesélt valamikor: a Távol-Keleten minden nép, különösen a japánok pontosan úgy tekintenek a koreaiakra, ahogy Európában minden nép, különösen az oroszok és a németek a zsidókra. Ezt most valahogy különösnek találta, és hirtelen eszébe jutott Kaneko… Igen, Kaneko kellene ide, meg Jura bácsi és Donald… Hajaj… Ha sikerült volna rábeszélnie Jura bácsit, hogy jöjjön el vele erre az útra, másképp állnának a dolgok… Fölidézte, hogy egy nappal az indulás előtt szakított néhány órát, elkérte Geigertől a golyóálló üvegű limuzint, és kiment Jura bácsihoz. Visszagondolt arra, hogyan iszogattak a nagy, emeletes parasztházban, ahol rend volt és tisztaság, a frissen sült kenyér, a menta és füst otthonos illata töltötte be. Kisüstit ittak, malackocsonyát és olyan ropogós kovászos uborkát falatoztak hozzá, amilyet Andrej már isten tudja, mióta nem evett, báránybordát ropogtattak, fokhagymás mártásba mártogatva a húsdarabokat, aztán a termetes holland háziasszony, Marta, Jura bácsi felesége, aki már harmadik gyerekükkel volt terhes, behozta a duruzsoló szamovárt, amelyért Jura bácsi egy egész szekérnyi búzát és ugyanannyi krumplit adott, és sokáig, elmélyülten itták a teát, valami egészen rendkívüli dzsemet kanalazva hozzá, izzadtak, fújtattak, friss, hímzett törülközővel itatták föl arcukról a verítéket, közben Jura bácsi egyre azt hajtogatta: “Szavam sem lehet, fiúk, most aztán lehet élni… Mindennap idehajtanak nekem öt naplopót a lágerből, én meg munkával nevelem őket, nem sajnálom az erőmet, ha valamelyikkel gond van, hát rögtön behúzok neki egyet, viszont annyit zabálhatnak itt, amennyi beléjük fér, amit én eszem, azt kapják ők is, nem vagyok én holmi kizsákmányoló…” És amikor búcsúzkodtak, Andrej már beült a kocsiba, Jura bácsi meg hatalmas, bőrkeményedésekkel teli mancsában szorongatta a kezét, Andrej tekintetét keresve megszólalt: “Tudom, hogy megbocsátod, Andrjuha… Itt hagynék én mindent, még az asszonyt is… De ezeket nem hagyhatom magukra, nem tehetem meg…” — bökött a válla fölött a két szőke fiúcskára, akik, hogy senki észre ne vegye, hangtalanul püföl-ték egymást a tornác mögött. Andrej visszanézett. A tábor már nem látszott, a hőségtől reszkető levegő eltakarta. Tompán, mintha vattán keresztül szűrődne át, még hallatszott a motor bőgése. Izja most Pak mellett gyalogolt, a térképpel az orra alatt hadonászott, és ordítva magyarázott valamit a léptékről. Pak nem vitatkozott. Csak mosolygott, és amikor Izja meg akart volna állni, hogy a térképet kiterítve szemléletesen is bemutassa, miről van szó, Pak finoman megfogta a könyökét és továbbvitte. Komoly ember, ez kétségtelen. Más körülmények között nyugodtan hagyatkozni lehetne rá. Jó lenne tudni, mi baja Geigerrel… Bár nagyon is különbözőek, az igaz… Pak Cambridge-ben tanult, megszerezte a filozófia doktora címet. Dél-Koreába visszatérve részt vett valamiféle rendszerellenes diákmegmozdulásokban, és Li Szin Man börtönbe dugta. Az észak-koreai hadsereg szabadította ki ötvenben, az újságok úgy írtak róla, mint a koreai nép igaz fiáról, aki gyűlöli Li Szin Man klikkjét és az amerikai imperialistákat, rektorhelyettes lett, majd egy hónap múltán megint rács mögé dugták, és vádemelés nélkül ott is tartották egészen a cse-mulpói partraszállásig, amikor a börtönt tűz alá vette az északkelet felé lendületesen előrenyomuló első lovashadosztály. A városban elszabadult a pokol, Pak már nem is remélte, hogy életben maradhat, amikor fölajánlották neki, hogy vegyen részt a Kísérletben. Jóval Andrej előtt került a Városba, vagy húsz foglalkozást csinált végig, és természetesen összetűzött a polgármester úrral, belépett az értelmiségiek földalatti szervezetébe, amely akkoriban még támogatta Geigert. Pak ott valami összetűzésbe keveredett Geigerrel. így vagy úgy, az illegális ellenzékiek egy nagy csoportja jó két évvel a Fordulat előtt titokban elhagyta a Várost, és északra húzódott. Szerencséjük volt: a háromszázötvenedik kilométernél a romok közt “időkapszulára” bukkantak — jókora fémciszternára, amely dugig volt tömve a kultúra és technika legkülönfélébb mintadarabjaival. A hely is megfelelőnek mutatkozott — volt víz, termékeny talaj közvetlenül a Fal mellett, sok épen maradt lakóház, így le is telepedtek ott. Semmit sem tudtak arról, ami a Városban történt, ezért amikor föltűntek az expedíció páncélozott járművei, azt hitték, értük jöttek. A rövid, de elkeseredett és értelmetlen összecsapásnak szerencsére csak egyetlen ember esett áldozatául. Pak fölismerte régi barátját, Izját, és ebből megértette, hogy félreértés az egész… Azután pedig bekéredzkedett Andrej csapatába. Azt mondta, hogy a kíváncsiság hajtja, hogy már régóta tervez egy felderítőutat északra, de az emigránsoknak nem volt rá pénzük. Andrej nem nagyon hitt neki, de magával vitte. Úgy gondolta, hasznukra lehet Pak tudása, és Pak valóban hasznosnak bizonyult. Mindent megtett az expedícióért, amit csak tudott, Andrejjel szemben mindig barátságos és előzékeny volt, Izjával szemben még inkább, de nem lehetett rábírni, hogy őszinte legyen. Andrej, sőt Izja sem tudta meg sosem, honnan rendelkezik Pak annyi mitikus és valóságos információval az előttük álló útról, miért csatlakozott végül is az expedícióhoz, és egyáltalán, mit gondol Geigerről, a Városról, a Kísérletről… Pak sosem kapcsolódott be az elvont témákról folyó beszélgetésekbe. Andrej megállt, bevárta utóvédjét, és megkérdezte: — Sikerült megállapodnotok, mi érdekel benneteket? — Mi is… — Izjának végre sikerült kiteregetnie térképét, és gyászkeretes körmű ujjával mutogatni kezdett: — Nézz ide, most itt vagyunk. Vagyis egy, kettő… hat sarokkal odébb lennie kell egy térnek. Van ott egy nagy, valószínűleg kormány zati épület. Oda feltétlenül be kell mennünk. No meg ha útközben akad valami érdekes… Meg ide is érdekes lenne eljutni. Igaz, kicsit messze van, bár a lépték nem ér semmit, még az is lehet, hogy itt van valahol a közelben… Látod, ide van írva: Panteon. Kedvelem a panteonokat. — Na jó — mondta Andrej, és megigazította vállán a géppisztolyt. — Mehetünk arra is… Vagyis vizet ma nem is keresünk? — A vízig még sokat kell menni — mondta halkan Pak. — Igen, testvér… — kapott a szón Izja. — Nézd csak, a térkép egy víztornyot jelez itt… Van itt ilyen torony? — kérdezte Paktól. Pak vállat vont. — Nem tudom. De ha maradt egyáltalán víz a környéken, annak valahol ott kell lennie. — I-igen — húzta el a szót Izja. — Jó messze van. Vagy harminc kilométer, egy nap alatt nem lehet odaérni és visszajönni… Bár igaz, a lépték… Figyelj ide, miért kell neked okvetlenül ma az a víz? Majd holnap odamegyünk, ahogy megbeszéltük… Pontosabban nem gyalogolunk, hanem kocsin megyünk. — Na jó — hagyta rá Andrej. — Induljunk. Most egymás mellett mentek, és egy darabig mindannyian hallgattak. Izja egyfolytában jobbra-balra nézett, mintha szimatolt volna, de nem volt sehol semmi érdekes. Két-, háromemeletes házak, némelyik szinte szép volt. Kitört üvegek. Helyenként az ablakokat megvetemedett furnérlapok fedték. Az erkélyeken félig szétrohadt virágládák, sok házat poros borostyánindák borítottak be. Egy nagy üzlet hatalmas kirakatüvegei valahogyan épen megmaradtak, a vastag porrétegtől nem lehetett átlátni rajtuk, de a bolt ajtói betörve… Izja odaloholt, benézett, majd visszatért. — Üres — mondta. — Teljes a pusztulás. Majd valamilyen közösségi épület következett — talán színház, talán hangversenyterem, talán mozi. Majd megint egy üzlet, kirakata szétverve, majd a másik oldalon egy újabb üzlet… Izja hirtelen megállt, orrát mozgatva beleszimatolt a levegőbe, piszkos ujját figyelmeztetően föltartotta. — Állj! — mondta. — Valahol itt! — Mi?! — kérdezte Andrej körülnézve. — Papír — közölte Izja kurtán. Rájuk sem pillantva, magabiztos léptekkel indult el egy épület felé az utca jobb oldalán. Az a ház olyan volt, mint a többi, semmiben sem különbözött szomszédaitól, legfeljebb talán a bejárata volt valamivel díszesebb, és stílusán érződött valamilyen gótikus jelleg. Izja eltűnt a kapuban, társai még át sem értek az úton, mikor ő már újra kidugta fejét, és lelkesen ordította: — Ide gyorsan, Pak! Könyvtár! Andrej elragadtatottan megcsóválta a fejét. Ez már igen, ez az Izja… — Könyvtár? — kérdezte Pak, lépteit meggyorsítva. — Ez nem lehet igaz! Az utca vakító és fullasztó hősége után az előcsarnok hűvös és félhomályos volt. A magas, gótikus ablakokat, amelyek nyilván egy belső udvarra nyíltak, színes üvegmozaik díszítette. A padlót mintás kőlapok borították. Fehér márványlépcső vezetett fel jobbra és balra… A bal oldalin már javában csörtetett fölfelé Izja, Pak könnyedén utolérte, hármasával vették a fokokat, majd egy pillanat múlva eltűntek szem elől. — Mi meg mi a csudának másznánk föl oda? — kérdezte Andrej a Némától, aki egyetértett vele. Andrej körülnézett, hova ülhetne le, majd letelepedett a hűvös, fehér lépcsőre. Maga mellé tette a géppisztolyt. A Néma leguggolt a fal tövében, szemét lehunyta, két hosszú, izmos karjával átfogta térdét. Csönd volt, csak föntről hallatszott valami kivehetetlen mormogás. Elegem van az egészből, gondolta Andrej ingerülten. Elegem van a kihalt városnegyedekből. Ebből az izzó némaságból. Ezekből a rejtélyekből. Bárcsak találnánk embereket, ellaknánk köztük, kifaggatnánk őket… és megvendégelnének minket valamivel… mindegy, hogy mivel, csak ne ezzel az undorító zabtáppal… megkínálnának hűtött borral! Sok borral, amennyi csak jólesik… vagy sörrel. Csikarást érzett a gyomrában, és ijedten megfeszülve figyelte önmagát. Nem, semmi. Ma — hál'istennek — még egyszer sem kellett futnia, már ez is valami. És mintha a sarka is kezdene begyógyulni… Odafönn valami súlyos dübörgéssel lezuhant. “Az isten szerelmére, hova a csudába mászik”, ordította Izja, majd nevetés hallatszott, és folytatódott a két hang mormolása. Kotorásszatok csak, kotorásszatok, gondolta Andrej. Már csak bennetek reménykedhetek. Csak tőletek várható valami értelmes dolog… És ebből az egész szerencsétlen vállalkozásból nem is marad semmi egyéb, csak az én jelentésem, no meg Izja huszonnégy ládányi dokumentuma. Kinyújtotta a lábát, és könyökére támaszkodva végigdőlt a lépcsőfokokon. A Néma nagyot tüsszentett, visszhangzott tőle az előtér. Andrej hátrahajtotta a fejét, és a távoli, boltíves mennyezetet bámulta. Értettek az építészethez, szépen dolgoztak, jobban, mint a mieink. És egyébként is jól éltek, ez látható. Mégis elpusztultak… Nagyon nem fog ez tetszeni Fritznek — ő persze jobban örülne egy potenciális ellenfélnek. És mi derül ki: éltek, éldegéltek, építkeztek, dicsőítették a maguk Fritzét… a Szeretettet és Egyszerűt… És az eredmény — tessék parancsolni: a nagy üresség. Mintha nem is élt volna itt senki. Csak csontvázak maradtak, de abból is mintha kevés lenne ekkora lélekszámhoz képest… Hát így állunk, elnök úr! Ember tervez, Isten meg rászabadít valamiféle káprázatot — és vége mindennek… Ő is tüsszentett, csavart az orra. Hűvös van itt… Kehadát meg jó lenne bíróság elé állítani, amikor hazaérünk… Gondolatai észrevétlenül belezökkentek a megszokott kerékvágásba: hogyan lehetne sarokba szorítani Kehadát úgy, hogy az ő kezében legyen az összes bizonyíték, és Geiger számára nyomban világos legyen minden… Elhessentette ezeket a gondolatokat — nem most van itt a helyük és az idejük. Most csak a holnapi nappal szabad foglalkozni. No meg persze a maival. Azzal például, hogy hova tűnt végül is az a szobor. Jött valami szörnyeteg… valami sztegoszauruszféle… a hóna alá csapta és elvitte. De miért? Meg aztán lehet vagy ötven tonna az a szobor. Ha egy ilyen dögnek kedve szottyan, a lánctalpas vontatót is a hóna alá csaphatja… El kéne tűnnünk innen, ez világos. Ha az ezredes nem betegszik meg, már ma nyomunk se lenne itt… Gondolatai az ezredes körül jártak, de hirtelen fülelni kezdett. Valami távoli, kivehetetlen hang hallatszott — nem emberi beszéd, odafönn egyre folytatódott a duruzsolás —, ez kintről jött, az utcáról áradt be a tárva-nyitva álló magas ajtószárnyakon. Érzékelhetően megcsörrentek az ablakok tarka üvegtáblái, és érzékelhetően remegtek könyöke és hátsója alatt a lépcsőfokok, mintha vasúti sínek lennének valahol a közelben, amelyeken éppen egy súlyos tehervonat robog. A Néma hirtelen tágra nyitotta szemét, és fejét félrehajtva éberen hallgatózott. Andrej óvatosan maga alá húzta lábát, fölállt, vállszíjánál fogva a géppisztolyt. A Néma rásandított, maga is nyomban fölpattant, és tovább hallgatózott. Készenlétbe helyezve a géppisztolyt, Andrej hangtalanul a bejárathoz futott, és óvatosan kikémlelt. A poros kinti levegő forrón az arcába vágott. Az utca sárga fényben izzott, és változatlanul üres volt. Csak a süket csönd szűnt meg. Egy monumentális kalapács verte a távolban csüggedt egyhangúsággal a kövezetét, és a dübörgés észrevehetően közeledett — súlyos, döngő ütések, amelyek törmelékké zúzták az út kockakő burkolatát. A szemközti házban lévő bolt kirakatüvege csörömpölve zuhant a földre. A váratlan hangtól Andrej visszahőkölt, de rögtön összeszedte magát, és ajkát beharapva fölhúzta a fegyver závárját. Az ördög hozott engem ide, villant át tudata peremén. A kalapács egyre közeledett, de kivehetetlen volt, hogy merről, a csapások egyre súlyosabbak és dübörgőbbek lettek, és volt bennük valami kíméletlen és elháríthatatlan diadalmasság. A sors léptei, villant át Andrej agyán. Fejvesztetten a Némára pillantott. A látványtól szinte sokkot kapott: a Néma vállával a farnak dőlve nyugodtan állt, és fejszéjével bal keze kisujjáról a körmöt farigcsálta. Mindeközben nyugodt, sőt közömbös képet vágott. — Mi van? Mit művelsz?! — kérdezte Andrej rekedten. A Néma ránézett, bólintott, és folytatta a körömvágást… Bumm, bumm, bumm — hangzott már közvetlen közelről, és a föld rengett a lábuk alatt. Majd hirtelen csönd lett. Andrej megint kinézett az utcára. És meglátta: a legközelebbi kereszteződésben sötét figura magasodik, feje a második emeletig ér. Egy szobor. Egy ódon fémszobor. Az a bizonyos varangyképű fickó, csak most mereven kihúzva magát, terjedelmes állát fölszegve áll, egyik karja a háta mögött, a másikat — fenyegetően? az égre mutatva? — kinyújtott mutatóujjal a magasba emeli… Andrej elhűlve, mintha rémálmot látna, meredt erre a lidérces szörnyalakra. De tudta, hogy nem álmodik. Közönséges szobor, semmi több, idétlen, tehetségtelen fémmonstrum, amelyet salak vagy talán fekete oxidréteg borít, és amelyet ostobán nem a megfelelő helyre állítottak… A kövezetről fölszálló forró levegőben körvonalai ugyanúgy remegtek és inogni látszottak, mint az utcát övező házak kontúrjai. Andrej érezte, hogy megérintik a vállát, és hátranézett — a Néma mosolygott rá, és megnyugtatóan bólogatott. Bumm, bumm, bumm — hangzott föl ismét az utcán. A Néma még mindig fogta Andrej vállát, simogatta, finom mozdulatokkal, megnyugtatóan gyúrta az izmait. Andrej vadul elrántotta a vállát, és újból kinézett. A szobor eltűnt. És megint csönd volt. Andrej félrelökte a Némát, és remegő lábbal fölrohant a lépcsőn. Odafönn, mintha mi sem történt volna, még mindig hallatszott a két hang motyogása. — Elég! — förmedt rájuk, berontva a könyvtárterembe. — Gyerünk innen! Hangja teljesen elfúlt, azok ketten meg sem hallották, vagy ha hallották is, rá sem hederítettek — mással voltak elfoglalva. A terem hatalmas volt, a könyvvel telezsúfolt polcok sora a végtelenbe veszett, és elnyelte a hangot. Az egyik polc fölborult, a könyvek halomban hányódtak a padlón, köztük kotorászott Izja és Pak — mindketten igen elégedettek, felhevültek, izzadtak és lelkesek voltak… Andrej a könyveken taposva odament hozzájuk, elkapta a gallérjukat, és úgy cibálta föl őket. — Gyerünk innen! — mondta. — Elég volt. Indulás! Izja először ködös pillantással nézett rá, majd kitépte magát a markából, és rögtön magához tért. Gyors pillantással tetőtől talpig végigmérte Andrejt. — Mi van veled? — kérdezte. — Történt valami? — Nem történt semmi — vágta rá Andrej dühösen. — Elég volt ebből a kotorászásból. Hova akartok menni? A panteonba? Akkor indulás a panteonba. Pak, akit még mindig a gallérjánál fogva tartott, most óvatosan megmozgatta a vállát, és halkan köhintett. Andrej elengedte. — Tudod, mit találtunk itt? — kezdte Izja lelkesen, de nyomban félbe is szakította saját mondókáját. — Figyelj, mi a fene történt? Andrej közben összeszedte magát. Mindaz, ami odalenn történt, teljességgel képtelennek és lehetetlennek tűnt itt, ebben a fülledt, szigorú teremben, Izja fürkésző pillantását érezve, és ott áll mellette a rendíthetetlenül korrekt Pak is… — Nem tölthetünk ennyi időt minden objektumban — mondta Andrej homlokát ráncolva. — Egyetlen napunk van a felderítésre. Induljunk! — A könyvtár nem akármilyen objektum! — vágta rá azonnal Izja. — Ez az első könyvtár az út kezdete óta… Ide figyelj, teljesen kifordultál magadból. Végül is mi történt?! Andrej nem tudta rászánni magát, hogy elmesélje. Nem tudta, hogyan mondhatná el. — Menjünk! — morogta, megfordult, és a könyveken átgázolva elindult a kijárat felé. Izja utolérte, megfogta a karját, és mellette lépkedett. A Néma félrehúzódott az ajtóból, és kiengedte őket. Andrej még mindig nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Minden kezdőmondatot, minden szót ostobának érzett. Azután eszébe jutott a napló… — Tegnap este fölolvastál nekem egy naplóból… — szólalt meg. Már a lépcsőn mentek lefelé. — Tudod, azé, aki fölkötötte magát… — És? — Hát itt volt! Izja megállt. — A káprázat? — Ti tényleg nem hallottatok semmit? — kérdezte Andrej elkeseredetten. Izja megrázta a szakáilát, Pak szólalt meg halkan: — Valószínűleg nagyon elmerültünk a dologban, vitatkoztunk. — Megszállottak… — mondta Andrej. Görcsösen visszatartotta lélegzetét, a Némára pillantott, majd végre kibökte: — A szobor. Jött, és aztán elment…. Úgy mászkálnak föl és alá a városban, mint az elevenek, érted? Elhallgatott. — És? — sürgette türelmetlenül Izja. — Hogyhogy és? Ennyi az egész. Izja feszült arcára mérhetetlen csalódottság telepedett. — Na és? — mondta. — Rendben, egy szobor… Az éjjel is kószált egy, és mi történt? Andrej kinyitotta és megint becsukta a száját. — A vasfejűek — szólalt meg váratlanul Pak. — Ez a legenda a jelek szerint itt születhetett. Andrej, aki képtelen volt akár egyetlen szót is kinyögni, Izjáról Pakra nézett, majd megint vissza. Izja — fölfogta végre! — együtt érzőn füttyre csücsörítette ajkát, és egyre azon igyekezett, hogy Andrej kezét megszorongassa, Pak pedig, szemlátomást abban a hitben, hogy minden szükséges magyarázat elhangzott, a válla fölött lopva a könyvtár ajtaja felé pislogott. — Ú-úgy — préselte ki magából végre Andrej. — Nagyon kedves. Szóval ti rögtön elhittétek… — Nyugodj már meg — mondta Izja, és végre sikerült elkapnia Andrej ingének ujját. — Hát persze hogy elhittük, miért is ne hittük volna? A Kísérlet, az mégiscsak Kísérlet. A hasmenés meg a marakodások közben megfeledkeztünk róla, pedig… A csudába is, nincs ebben semmi különös. Igen, egy szobor. Igen, mászkál… De ez itt egy igazi könyvtár! És tudod, micsoda izgalmas dolog derült ki: azok az emberek, akik itt éltek — a kortársaink! Huszadik század… — Értem — mondta Andrej. — Eressz el. Már rájött, hogy hülyét csinált magából. Mellesleg ez a párocska még nem látta igazából a szobrot. Majd meglátjuk, milyen nótát fújnak, ha meglátják. Bár az is igaz, hogy a Néma is valahogy furcsán… — Nem kell győzködnötök — mondta. — Most nincs időnk a könyvtárra. De majd ha itt megyünk el mellette a járművek kel, tőlem akár egy egész vontatót telerakhattok. De most menjünk. Megígértem, hogy takarodóig visszaérünk. — Jó, jó — mondta csillapítóan Izja. — Ha menni kell, hát menjünk… Hát igen, gondolta Andrej, miközben sebesen igyekezett lefelé a lépcsőn. Hogy eshettem így pánikba, gondolta kínban, kitárta a kaput, és elsőként lépett ki az utcára, hogy a többiek ne láthassák az arcát. És nem is valamelyik közkatona vagy sofőrféle, hanem én, morfondírozott a felhevült kövezeten lépkedve. Fritz tehet az egészről, gondolta dühösen. Kijelentette, hogy nincs többé semmiféle Kísérlet, én meg el is hittem… vagyis hát természetesen nem hittem el, egyszerűen csak elfogadtam az új ideológiát — lojalitásból meg hivatali kötelességből… Nem, barátocskáim, ezek a mindenféle új ideológiák a hülyéknek valók, a tömegeknek… No és tegyük hozzá: négy évig úgy éltünk, hogy eszünkbe sem jutott semmiféle Kísérlet, ki se látszottunk a munkából… Karriert csináltunk, gondolta epésen. Szőnyeget szereztünk, új példányokat a gyűjteményünkbe… A kereszteződésben megállt, a szeme sarkából belesett a keresztutcába. A szobor ott állt — fenyegetően meredt föl félméteres, fekete ujja, varangypofáján kellemetlen vigyor. Mintha azt mondaná: majd adok én nektek, kurafiak! — Ez volt az? — kérdezte Izja közömbösen. Andrej bólintott és továbbindult. Sokáig mentek, fokozatosan eltompultak a hőségtől és a vakító napfénytől, egyre saját rövid, torz árnyékukra lépve, az izzadság sós kéreggel vonta be homlokukat és halántékukat; már Izja is abbahagyta a locsogást valamiféle ravasz hipotéziseinek összeomlásáról, már a fáradhatatlan Pak is húzta a lábát — leszakadt a cipője talpa, a Néma pedig időnként nagyra tátotta fekete száját, és szörnyű nyelvcsonkját kidugva úgy lihegett, mint egy kutya… Más nem is történt, csak Andrej rezzent össze egyszer, amikor véletlenül fölnézve, egy kitárt harmadik emeleti ablakban meglátott egy hatalmas, megzöldült arcot, amely vak, kidülledt szemeit éppen rá meresztette. Hogy is ne hökkent volna meg, a látvány valóban rémiszt volt — a harmadik emelet és egy foltos, zöld pofa, akkora, mint az egész ablak. Aztán kiértek egy térre. Ilyet eddig még nem láttak. Olyan volt a tér, mint valami letarolt őserdő. Mint a levágott fatörzsek, egész felületét elborították a szobortalapzatok — kerek és szögletes, hatszögletű és csillag alakú, volt valamiféle absztrakt sündisznóra vagy lövegtoronyra, mitikus szörnyre emlékeztető, volt kőből, homokkőből, öntöttvasból, márványból, rozsdamentes acélból, sőt úgy látszott, még aranyból is… És az összes talapzat üres volt, csak vagy ötvenméternyire előttük magasodott egy szárnyas oroszlán fején két, térd fölött eltört, rendkívül izmos vád-lijú, csupasz, életnagyságú láb. A tér hatalmas volt, a hőségtől zavarosan remegő levegőben a túlsó vége nem is látszott, jobbra, közvetlenül a Sárga Fal tövében a forró légmozgásoktól elmosódottan hosszú, zömök, sűrű oszlopsorral borított homlokzatú építmény körvonalai látszottak. — Ejha! — szakadt ki Andrejből önkéntelenül. Izja érthetetlenül motyogott maga elé: — Ott áll, hol bronzból, hol márványból, hol kürttel, hol meg kürt nélkül… — Aztán megkérdezte: — De végül is hová lettek, mind, az összes?… Egyikük sem válaszolt. Mindannyian bámultak, nem tudták levenni a szemüket a látványról, úgy látszott, még a Néma sem… Végül Pak szólalt meg: — Azt hiszem, oda, az épülethez kellene mennünk… — Ez lenne a panteon? — kérdezte Andrej, csak hogy mondjon valamit, Izja pedig tétován nézelődött: — Nem értem! Mi ez itt — az összes az utcákon csatangol? Akkor hogy lehet, hogy alig láttuk őket? Hiszen ezrével kellene itt hemzsegniük!.. — Az Ezer Szobor Városa — szólalt meg Pak. Izja felélénkülve fordul felé: — Hogyan, van egy ilyen legenda is? — Nincs. De én így nevezném el. — Hűha! — szólalt meg Andrej, akinek váratlan gondja támadt. — Hogy jutunk itt át a járműveinkkel? Nincs annyi robbanóanyag, ami itt segítene rajtunk… — Azt hiszem, kell lennie egy útnak, amelyik megkerüli a teret — mondta Pak. — A szakadék mellett. — Menjünk — szólalt meg Izja. Már reszketett a türelmetlenségtől. Megindultak egyenesen a panteon felé, a töredezett, szét-mállott kövezeten kerülgetve a talapzatokat, a fehér por vakí-tóan csillogott a napfényben. Meg-megálltak, és hol lehajolva, hol lábujjhegyre állva kibetűzték a talapzatok feliratát, amelyek oly különösek voltak, hogy olvasván őket, csak hü-ledeztek. A mosoly utáni kilencedik napon musculus gluteusod áldása megmenté emez kicsinyeket. Fölkele a nap, és kialuvék a szeretet hajnala, de. Vagy egyszerűen csak ennyi: Akkor! Izja hahotázott és nyihogott, öklével a tenyerét csapkodta, Pak fejét csóválva mosolygott, Andrej pedig kínban volt, úgy érezte, nem helyénvaló ez a jókedv, sőt valahogy illetlen is, de ezek megfoghatatlan gondolatfoszlányok voltak, ezért csak egyre sürgette a többieket: “Elég már, menjünk! — ismételgette. — Gyertek már! Az ördögbe is! Elkésünk, kínos lenne…” Elfogta a méreg, ahogy ezeket az idiótákat nézte — no szép, éppen itt és most szórakoznak. Azok meg egyre csak elmaradtak, meg-megálltak, szutykos ujjúkkal követték a vésett sorokat, vihogtak, élcelődtek, Andrej végül legyintett rájuk, és óriási megkönnyebbülés töltötte el, amikor fölfedezte, hogy jócskán elmaradtak mögötte, már nem is érteni, mit beszélnek. Jobb is így, gondolta elégedetten. E nélkül az ostoba kíséret nélkül. Elvégre nem is emlékszem pontosan, egyáltalán meghívták-e őket. Mondtak valamit velük kapcsolatban, de mit is? Azt kérték, hogy öltözzenek ünneplőbe, vagy éppen ellenkezőleg, azt kérték, hogy ne is jöjjenek… Eh, végül is mit számít ez? Legfeljebb majd elüldögélnek idelent. Pak még hagyján, de Izja képes lenne belekötni minden szóba, sőt, ne adj' isten, még maga akarna szónokolni… Nem, nem, jobb lesz így, nélkülük, igaz, Néma? Maradj csak itt mögöttem, így, kicsit jobbra, és tartsd nyitva a szemed! Itt, barátocskám, nem lehet nagyvonalúskodni. Ne feledd: itt igazi ellenfelekkel állunk szemben, nem Kehadával vagy Hnoupekkel van dolgunk, fogd csak a géppisztolyomat, itt szabadon kell mozognom. Meg különben sem illik fegyverrel föllépni a szónoki emelvényre — végül is, hál' istennek, nem vagyok én Geiger… De hol van a beszédvázlatom? Na, jól nézek ki. Most mit csináljak a vázlat nélkül? Összes oszlopával, törött, csorba lépcsőfokaival, rozsdamarta fémszerelvényeivel elé és fölé magasodott a panteon épülete, az oszlopok mögül dermesztő hideg áradt, benn sötét volt, várakozás és enyészet szaga érződött, a monumentális, aranyozott ajtószárnyak már nyitva álltak, csak be kellett lépnie. Óvatosan lépkedett fölfelé a fokokon, nehogy — ne adjisten — orra bukjék, hasra essen itt, mindenki szeme láttára, közben egyre zsebeit tapogatta, de a beszédvázlatot sehol nem találta, hát persze, a vasládában maradt… nem, inkább az új öltöny zsebében, hiszen az új öltönyt akartam fölvenni, aztán arra gondoltam, így hatásosabb lesz… …Az ördög vigye, mihez kezdek a vázlat nélkül? — gondolta a sötét előcsarnokba belépve. Mi is volt benne? — tűnődött, óvatosan lépkedve a csúszós, fekete márvány padlón. Úgy emlékszem, először is a nagyságról valami, próbálta fölidézni, közben egész teste megfeszült, érezte, hogy a dermesztő hideg bekúszik az inge alá. Nagyon hideg volt itt, ebben az előcsarnokban, figyelmeztethették volna, végül is odakinn tombol a nyár, meg a padlót is fölszórhatták volna homokkal, igazán nem esett volna le az ujjúkról az aranygyűrű, így meg nyakát szegi itt az ember… …Na és merre kell itt menni? Jobbra? Balra? Ó, igen, elnézést. Szóval így. Először is a nagyságról, gondolta már a teljesen sötét folyosón lépkedve. Ez már más, itt szőnyeg van. Csakhogy rájöttek! De annyi eszük már nem volt, hogy fáklyásokat állítsanak ide. Egyébként ezeknél mindig így van: vagy még jupiterlámpákat is raknak a fáklyások mellé, vagy semmit, mint most is… Szóval: a nagyság… A nagyságról szólván az úgynevezett nagy emberekre emlékezünk. Arkhimédész. Nagyszerű. Szürakuszai, heuréka, fürdő… már úgy értve, fürdőkád… Pucérság. Nézzük tovább. Attila. A velencei dózse. Vagyis elnézést, Othello volt a velencei dózse… Attila a hunok királya. Lóháton. Hallgatag és komor, mint a sír… De közelebb is találunk példát. Péter. Nagy Péter. Az Első. Második és Harmadik Péter nem volt nagy ember. Nagyon is valószínű, hogy azért, mert nem voltak elsők. A “nagy” és az “első” jelzőt rendkívül gyakran használják szinonimaként. Bá-ár… Második Katalin — Nagy Katalin. Második, mégis Nagy. Ezt a kivételt feltétlenül figyelembe kell vennünk. Gyakran lesz dolgunk ilyesféle kivételekkel, amelyek, ahogyan mondani szokás, csak erősítik a szabályt…. Kezét szorosan összefonta a háta mögött, állat leszegte, alsó ajkát lebiggyesztette, föl és alá járkált, mindannyiszor ügyesen kikerülve a széket. Majd lábával félretolva a széket, szétterpesztett ujjaival az asztalra támaszkodott, és szemöldökét fölvonva fölülről végignézett hallgatóságán. Az asztal teljesen üres volt, szürke horganyborítás fedte, és úgy terült elé, mint valami országút. A túlsó végét nem is lehetett látni, a sárgás ködben a huzat meg-megremegtette a gyertyák lángját, Andrej pedig ingerülten arra gondolt egy pillanatig: az ördögbe is, nincs ez így rendjén, ha valakinek, hát neki igazán joga lenne látni, ki ül ott, az asztal túlsó végén. Őt sokkal fontosabb lenne látni, mint ezeket itt… Egyébként ez nem az én gondom… Szórakozottan és elnézően végigtekintett rajtuk. Békésen trónoltak az asztal két oldalán, felé fordították figyelmes, kőből, öntöttvasból, rézből, aranyból, bronzból, gipszből, jáspisból meg még a csuda tudja, mi mindenből való arcukat. Például ezüstből. Vagy, mondjuk, nefritből… Vak szemük pillantása kellemetlen volt, bár végül is mi lehetett volna kellemes ezekben az ormótlan monstrumokban, amelyek térde egy-, sőt némelyiké kétméternyire magasodott az asztal lapja fölé. Már az is jó volt, hogy legalább hallgattak és nem mozogtak. Bármilyen mozgás elviselhetetlen lett volna most. Andrej elégedetten, sőt szinte kéjjel hallgatta, hogyan peregnek le a gondosan kimért szünet utolsó másodpercei. — De miféle szabályt? Mi az egyáltalán? Miben áll szubsztanciális, immanens lényege, amely csakis rá jellemző, egyetlen más predikátumra sem? És, attól tartok, most az önök számára nem egészen megszokott, sőt korántsem kellemes dologról kell beszélnem… Nagyság! Ó, milyen sok szó, festmény, szobor és dal dicsérte már! Mivé lett volna az emberi nem a nagyság fogalma nélkül? Pucér majmok hordájává, amelyekhez képest még Hnoupek közlegényt is a kifinomult civilizáció megtestesítőjének látnánk. Ugye így van? Ám önmagában egyetlen Hnoupek sincs tisztában a dolgok mértékével. A természet csak az emésztés és a szaporodás képességével ruházta föl. Az említett Hnoupek egyetlen egyéb cselekedetét sem képes önállóan megítélni mint jót vagy rosszat, mint hasznosat vagy fölöslegeset, sőt károsat, és éppen a dolgok ilyetén állásából következően, egyéb azonos feltételek megléte esetén, előbb vagy utóbb minden egyes Hnoupek elkerülhetetlenül hadbíróság elé kerül, amely bíróság majd el-dönti, milyen eljárást kell vele szemben alkalmazni… Ily módon a belső ítélet hiánya törvényszerűen, sőt megkockáztatom, végzetszerűen maga után vonja a külső ítéletet, például a hadbíróságét… Ugyanakkor, uraim, a Hnoupekekből és a kétségkívül Moréikból álló társadalom egyszerűen képtelen volt megfelelő figyelmet szentelni a külső bíróságoknak, mindegy, hogy azok katonaiak, hadbíróságok, esküdtbíróságok, az inkvizíció titkos bíróságai vagy lincselők bíróságai, Themisz bíróságai vagy úgynevezett becsületbíróságok. A munkahelyi és egyéb bíróságokról már nem is beszélve. Meg kellett találni a Hnoupekekhez és Morcikhoz hasonló emésztő- és szaporodószervekből álló társadalom alkotta káosz, ezen egész kozmikus méretű kupleráj megszervezésének olyan formáját, amelyben az említett küls bíróságok funkcióinak legalább egy részét át lehet adni a belső ítéletalkotásnak. És ez az a pont, ahol szükségessé vált és kapóra jött a nagyság kategóriája! Az a helyzet ugyanis, uraim, hogy a Hnoupekek hatalmas és teljesen amorf tömegében, a Morcik hatalmas és még amorfabb tömegében időnként fölbukkannak olyan személyek, akik szemében az élet értelme korántsem korlátozódik az emésztéssel és a szaporodással összefüggő funkciókra. Ha úgy tetszik — megjelenik egy harmadik szükséglet. Az ilyennek, tudják, nem elég, hogy táplálkozhat, és örömét lelheti valakinek a bájaiban. Az ilyennek, tudják, alkotnia akaródzik valamit, valami olyat, ami korábban, őelőtte nem volt. Intézményrendszert például, vagy, mondjuk, hierarchikus struktúrát. Vagy kőszáli kecskét a barlang falára. Vagy mítoszt költeni Aphroditéről… Hogy mi a csudának kell neki mindez, maga sem tudja. És valóban: minek kell egy Hnoupeknek a habokból születő Aphrodité vagy az a bizonyos kecske? A heréivel. Hipotézis persze akad, nem is egy. A kecske még csak hagyján — sok-sok húst jelent. Aphroditére meg kár a szót vesztegetni… Egyébként ha nyíltan és őszintén beszélünk, kimondhatjuk: e harmadik szükséglet eredete a mi materialista tudományunk számára egyelőre megfejthetetlen rejtély. De jelenleg ezzel nem is érdemes foglalkoznunk. Mi az, ami jelenleg fontos számunkra, barátaim? Az, hogy a szürke tömegben hirtelen megjelenik egy személyiség, aki nem éri be, a disznó, a zabkásával vagy a szutykos, repedt sarkú Moreival, vagyis nem éri be a széles körben hozzáférhető realitással, nekilát idealizálni, elvonatkoztatni a piszok, nekilát — és a zabkását gondolatban zamatos kecskehússá változtatja fokhagymás mártással, Moreit pedig káprázatos, hullámzó csípőjű, frissen fürdött jelenséggé, egyenesen a tenger habjaiból kiemelkedve. A vízből… Azám, az ilyen ember megfizethetetlen. Az ilyen embert talapzatra kell állítani, és csapatostul elé vezetni a Hnoupekeket és a Moréikat, hogy tanuljanak tőle a nyavalyások, fölfogják, hol a helyük. Hé, ti szakadtak, képesek vagytok arra, amire ő? Te ott, te vörös, tetves, le tudsz rajzolni egy szelet húst, de úgy, hogy az ember megéhezzen tőle? Vagy legalább egy viccet kitalálni? Nem tudsz? Akkor hogy merészeled hozzá hasonlítani magadat? Eredj kapálni! Halat fogni, kagylót gyűjteni! Andrej ellökte magát az asztaltól, összedörzsölte a kezét, és megint föl és alá kezdett járkálni. Nagyszerűen sikerült minden. Remekül! És ráadásul mindenféle beszédvázlat nélkül. Ezek a bálványok meg lélegzetvisszafojtva hallgatták. Ha csak egyikük is megmozdult volna… Igen, én már csak ilyen vagyok. Persze nem vagyok egy Katzman, inkább tartom a szám, de ha rákényszerülök, ha, az ördögbe is, engem kérdeznek… Igaz, az asztal túlsó, láthatatlan végén is beszélni kezdett valaki. Valami zsidó. Lehet, hogy Katzman bejutott? Nos, majd még meglátjuk, hogy ki kit győz le. — Egyszóval, a nagyság mint kategória az alkotásból nőtt ki, mivel csak az lehet nagy, aki alkot, vagyis aki újat, korábban sosem voltat teremt. De akkor azzal a kérdéssel szembesülünk, tisztelt uraságok, hogy ezeket meg ki fogja akkor megregulázni. Ki kérdezi meg tőlük, hát ti meg mit kerestek itt, hová toljátok azt a randa pofátokat? Ki lesz, hogy úgy mondjuk, az alkotók — nem félek kimondani a szót — áldozó-papjává? Az, tisztelt uraságok, aki nem képes megfesteni a említett hússzeletet vagy, mondjuk, Aphroditét, de a kagylógyűjtögetéshez sem igen fűlik a foga — az ilyenből lesz a szervezés alkotóművésze, a mindenkit-egy-sorba-rendezés teremtője, akinek megadatott a sarc adománya és azon sarc elosztásának adománya!.. És ezen a ponton elérkeztünk az Isten és az ördög történelemben betöltött szerepének kérdéséhez. Mondjuk ki őszintén, az alaposan összezavart, ősidők óta kibogozhatatlanul bonyolult kérdéshez, amelyről nézetünk szerint eddig mindenki csak hazugságokat hordott össze. Hiszen még a hitetlen csecsemő számára is világos, hogy az Isten nem más, mint a jó ember, az ördög pedig az ellentéte, a rossz. Csakhogy, uraim, ez tiszta agyrém! Valójában mit tudunk róluk? Azt, hogy az Isten kezébe vette a káoszt, és megszervezte, az ördög meg ugyanakkor nap mint nap, óráról órára azon van, hogy lerombolja ezt a szervezett rendet, ezt a struktúrát, és visszavesse a káoszba. Ugye így van? Másrészt viszont az egész történelem arra tanít minket, hogy az ember mint személyiség éppenséggel a káoszra törekszik. Önmaga akar lenni. Csak azt kívánja tenni, amit ő akar. Egyre azzal lármázza teli a világot, hogy ő a természettől fogva szabad. Nem kell messzire menni a példákért — itt van mindjárt ez a mi híres-nevezetes Hnoupekünk!.. Remélem, értik, hová akarok kilyukadni. Hiszen — kérdem én — mivel voltak elfoglalva végig az egész történelem folyamán a legvérszomjasabb zsarnokok? Éppen hogy az ember lényegéhez tartozó említett káoszt, ezen kaotikus és amorf hnoupekomorcizmust igyekeztek a megfelelő módon elrendezni, megszervezni, formába önteni, felsorakoztatni — lehetőleg egyetlen oszlopba rendezve — és egyetlen pontra irányítani. És ez többnyire sikerült is nekik. Bár az is igaz, hogy csak rövid időre és rengeteg vérontás árán… És akkor most megkérdezem önöket: ki a jó ember valójában? Az-e, aki a káoszt igyekszik megvalósítani — ami nem más, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség —, vagy az, aki a hnoupekomorcizmust (értsd: szociális entrópiát!) minimálisra igyekszik csökkenteni? Ki? Hát erről van szó! Remekül sikerült az eszmefuttatás. Száraz, pontos, ugyanakkor nem nélkülözi a szenvedélyt… De mit mormog az ott, az asztal túlsó végén? Már csak ez hiányzott. Zavarja a munkát és egyáltalán… Andrej hirtelen nagyon kellemetlen érzéssel fölfedezte, hogy figyelmes hallgatóságának egyenletes soraiban néhányan hátat fordítottak neki. Körülnézett. Semmi kétség — a tarkójuk látszik. Egy, kettő… hat tarkó! Hangosan köhögött, és szigorúan kopogott a horgannyal borított asztallapon. Semmi hatás. Megálljatok csak, gondolta fenyegetően. Majd adok én nektek! Hogy is van latinul? — Quos ego! — förmedt rájuk. — Azt hiszik talán, hogy számítanak valamit? Mi, úgymond, nagyok vagyunk, ti meg ott lenn nyüzsögtök? Mi, úgymond, kőből vagyunk, ti meg rothadásra ítélt húsból-vérből? A miénk az örökkévalóság, a tiétek pedig a percnyi féreglét? Hát ezt nektek! — mutatott nekik fügét. — Hát ki emlékszik rátok? Valami rég feledésbe merült csőcselék emelt benneteket talapzatra… Ott van az az Arkhimédész. Hát persze, volt ilyen, tudom, pucéran rohangált az utcákon minden szégyenérzet nélkül… Na és? Ha megfelel színvonalon áll a civilizáció, letépik a tojásait. Hogy ne rohangásszon. Tudjuk, holmi heurékák… Vagy ott van Nagy Péter. Hát persze, uralkodó, minden oroszok cárja. Láttunk mi már ilyeneket… Na és mi volt a családneve? Nos? Nem tudjátok? Pedig hány emlékművet emeltek neki! Hány verset írtak róla! De kérdezzétek meg a vizsgán az egyetemistákat — csoda, ha tíz közül egy tudja, mi volt a családneve. Hát tessék, ez a nagyság… És mindannyiótokkal ugyanez a helyzet. Vagy senki nem is emlékszik rátok, csak a szemét méregeti, vagy emlékszik, mondjuk a keresztnévre, de a családnévre nem. Vagy fordítva: tudja a családnevet, de nem emlékszik a keresztnévre. Meg különben is: ki az ördög volt az? Talán valami író, de az is lehet, hogy gyapjúkereskedő… És gondoljatok csak bele: kinek van erre egyáltalán szüksége? Hiszen ha mindenkit fejben tartasz, elfelejted, mennyibe kerül a vodka. Most már tíznél is több tarkót látott maga előtt. Ez megalázó volt. Katzman pedig az asztal túlsó végén egyre hangosabban, egyre határozottabban szónokolt, de még mindig nem lehetett kivenni, mit mond. — Maszlag — ordította Andrej teli torokból. — Csak ennyi az a ti híres nagyságotok! Maszlag! Fölbámul rátok Hnoupek, és azt gondolja: ez már igen, micsoda emberek voltak! Nem iszom, nem dohányzóm többé, Moréimat sem hurcolom be a bokrok közé, megyek, beiratkozom a könyvtárba, és én is elérem mindezt… A feltételezések szerint legalábbis ezt kellene gondolnia. De rátok bámulva egyáltalán nem ez jár az eszében. Ha nem áll mellettetek őrség, ha nem véd kerítés, ő bizony körülpiszkít benneteket, összefirkál, és nagyon elégedetten tér vissza Moreijához. Hát ennyi a nevelésben betöltött funkciótok! Hát ennyit ér az emberiség emlékezete!.. És egyébként is, mi a fenének kellene Hnoupeknek az emlékezet? Kegyeskedjetek megmondani, mi a fenét kezdjen az emléketekkel! Bár voltak természetesen olyan időszakok, amikor illendő dolognak számított emléketeket ápolni. Mit volt mit tenni, ápolták. Makedóniai Sándor például született ekkor meg ekkor, meghalt akkor meg akkor. Hódító. Bucephalos. “Grófnő, az ön Bucephalosa kimerült, apropó, nem kívánná velem tölteni az éjszakát?” Kulturált, művelt, nagyvilági hangnem… Természetesen manapság is magolni kell az iskolákban. Született ekkor, meghalt amakkor, az oligarchia képviselője. Kizsákmányoló. Teljesen érthetetlen, kinek van erre szüksége. Levizsgázik az ember, és utána kirázza az egészet a fejéből. Hát ennyi haszna van a maguk Nagy Sándorának… Andrej elhallgatott. Kár volt minden szóért. Senki sem figyelt rá. Már csak tarkókat látott maga előtt — vasból, kőből, acélból, nefritből… borotváltakat, kopaszokat, göndör fürtűe-ket, csorbákat, sisakkal, gyűrűspáncéllal bontottakat… Nem tetszik nekik, gondolta keserűen. Csípi a szemüket az igazság. Megszokták a hozsannázást, az ódákat. Exegi monumentum… De hát végül is mi volt sértő abban, amit mondtam? Természetesen nem hazudtam, nem ravaszkodtam, azt mondtam, amit gondolok. Hiszen nem vagyok én ellene a nagyságnak. Puskin, Einstein… Csak a bálványimádást nem szeretem. Az ügyek, nem a szobrok előtt kell fejet hajtani. Bár az is lehet, hogy az ügyek előtt sem kell. Mert mindenki azt teszi, ami az erejéből telik. Az egyik forradalmat csinál, a másik fűzfa sípot. Lehet, hogy az én erőmből csak a sípra futja, hát akkor én már szemét ember vagyok? A sárga ködön túl az a hang még egyre mondta a magáét, egyes szavakat már ki lehetett venni a mormolásból: “…sosem volt és rendkívüli… a katasztrofális helyzetből… csak önök… örök hálára és dicsőségre méltó…” Ez az, amit ki nem állhatok, gondolta Andrej. Azt gyűlölöm a legjobban, amikor az örökkévalóságról szónokolnak. Örök testvériség. Örök barátság. Mindörökre együtt. Örök dicsőség… Honnan veszik? Hol látnak bármit is, ami örök? — Elég a hazudozásból! — ordította az asztal túlsó vége felé. — Az embernek legyen lelkiismerete! Rá sem hederítettek. Megfordult, elindult kifelé, és érezte, hogy csontjáig hatol a huzat, a bűzlő, kripta- és rozsdaszagú hideg légáramlat… Hiszen nem is Izja locsogott ott, gondolta bágyadtan. Izja ki nem ejtene a száján ilyen szavakat. Fölöslegesen szidtam… És fölöslegesen jöttem ide. Tulajdonképpen mi a fenét kerestem itt? Valószínűleg úgy képzeltem, hogy végre megértettem valamit. Mégiscsak harminc elmúltam, ideje átlátnom, mit és hogyan. Micsoda ostoba ötlet — szobrokat győzködni arról, hogy fölöslegesek! Ezzel az erővel az embereket is győzködhetném, hogy nem kellenek senkinek… Lehet, hogy így is van, de ki hiszi el? Valami történt velem az utóbbi években, gondolta. Valamit elvesztettem… Hát igen, a célt, azt vesztettem el. Vagy jó öt évvel ezelőtt még pontosan tudtam, miért van szükség egyik vagy másik lépésemre. Most viszont nem tudom. Azt tudom, hogy Hnoupeket a falhoz kellene állítani. De hogy miért — az nem világos. Vagyis annyi világos, hogy nélküle lényegesen könnyebb lenne a dolgom, de miért kell, hogy könnyebb legyen a dolgom? Erre végül is egyedül nekem van szükségem. Csak nekem. Hány éve élek már úgy, hogy csak magammal törődöm… Talán jól is van így, elvégre helyettem senki nem fog törődni velem, magamnak kell magamról gondoskodnom. Csakhogy unalmas, szomorú ez így, belefáradtam… És nincs más választás, gondolta. Hát ezt értettem én meg. Az ember nem tehet semmit, nem képes semmire. Csak egyet tehet, egyre képes — önmagáért élni. Andrej a fogát csikorgatta ennek a gondolatnak a reménytelen világosságától és határozottságától. Kilépett a panteonból az oszlopok árnyékába, és hunyorogni kezdett. Kitárult előtte az üres talapzatokkal teli, sárgán izzó tér. Mint a kályhából, hullámokban áradt onnan a forróság. Hőség, szomjúság, kimerültség… Ez volt az a világ, amelyben élnie és következésképp cselekednie kellett. Izja, homlokát egy nyitott kötetre ejtve, a kőlapokon kinyújtózva aludt az árnyékban. Nadrágja kiszakadt a fenekén, kopott cipőbe bújtatott lába természetellenesen kifordult. Százméternyire áradt belőle a bűz. A Néma is ott volt, csukott szemmel, hátával egy oszlopnak dőlve guggolt, térdén ott feküdt a géppisztoly. — Induljunk! — szólalt meg Andrej fáradtan. A Néma kinyitotta szemét, és fölállt. Izja fölemelte a fejét, duzzadt szemhéja alól Andrejre bámult. — Hol van Pak? — kérdezte Andrej körülnézve. Izja fölült, beletúrt poros üstökébe, és dühödten vakarózni kezdett. — Az ördögbe… — mormolta alig érthetően. — Figyelj, éhen veszek… Mennyi lehet az idő? — Máris indulunk — mondta Andrej, még egyre a teret pásztázva szemével. — Hol van Pak? — Elment a könyvtárba — felelte Izja hatalmasat ásítva. — Teljesen eltikkadtam. — Hová ment? — A könyvtárba. — Izja föltápászkodott, becsukta könyvét, és nekilátott, hogy begyömöszölje zsákjába. — Megállapodtunk, hogy összeválogatja a könyveket… Hány óra van? Az enyém megállt… Andrej az órájára pillantott. — Három — mondta. — Induljunk! — Nem ehetnénk előtte? — kérdezte Izja bizonytalanul. — Majd menet közben — felelte Andrej. Valami homályos nyugtalanságot érzett. Valami nem tetszett neki. Valami nem volt rendjén. Elvette a Némától a géppisztolyt, és szemét összehúzva kilépett a fölforrósodott lépcsőre. — Szépen vagyunk — dünnyögött mögötte Izja. — Már falni is menet közben fogunk… Én becsületesen megváltam, ő meg azt sem hagyja, hogy rendesen együnk… Néma, add csak ide a zsákomat… Andrej vissza se nézve, gyorsan haladt a talapzatok között. Ő is éhes volt, csak úgy marta a gyomrát, de valami arra ösztökélte, hogy menjen, hogy siessen. Megigazította vállán a géppisztoly szíját, és lopva megint az órájára sandított. Még mindig egy perc híján három óra volt. Füléhez emelte csuklóját. Az óra nem járt. — Hé, tanácsos úr! — szólt utána Izja. — Itt van, fogd! Andrej megállt, elvette tőle a két kétszersült közé rakott zsíros húskonzervszeletet. Izja már jóízűen csámcsogott. Menet közben szemügyre véve a szendvicset — hol harapjon bele — , Andrej megkérdezte: — Mikor ment el Pak? — Szinte azonnal — felelte Izja teli szájjal. — Megnéztük ezt a panteont, de semmi érdekeset nem találtunk, hát elment. — Kár volt — mondta Andrej, aki már értette, mi zavarja. — Miért? Andrej nem válaszolt. NEGYEDIK FEJEZET Paknak nyoma sem volt a könyvtárban. Hát persze, esze ágában sem volt idejönni. A könyvek ugyanúgy hevertek kupacokban, mint korábban. — Furcsa… — morogta Izja, tanácstalanul forgatva a fejét. — Azt mondta, kiválogatja az összes szociológiai kötetet. — Azt mondta, azt mondta… — szűrte a szót fogai közt Andrej. Odébb rúgta a lába alá került vaskos könyvet, megfordult, és lefutott a lépcsőn. Mégiscsak átvert. Átvert a nyavalyás. Az a távol-keleti zsidó… Maga sem értette, miben is rejlik a “távol-keleti zsidó” ravaszságának lényege, de lelke mélyén érezte: átverték. Most a falhoz lapulva haladtak — Andrej az utca jobb oldalán, a Néma, aki szintén érezte, hogy valami nincs rendben, a bal oldalon. Izja kimászott volna középre, de Andrej úgy rámordult, hogy a levéltáros hanyatt-homlok visszarohant hozzá, és szorosan a sarkában maradt, zavartan szívogatta az orrát, és megvetően fújtatott. Csak ötvenméternyire lehetett ellátni, távolabb úgy festett az utca, mint valami akvárium — zavarosan reszketett minden, fények villantak föl, sőt néhol mintha hínár imbolygott volna a kövezet fölött. Amikor a mozihoz értek, a Néma hirtelen megállt. Andrej, aki a szeme sarkából figyelte, szintén megtorpant. A Néma mozdulatlanul állt, mintha hallgatózott volna, fegyverét lógatva maga mellett. — Égett szagot érzek — szólalt meg halkan Izja. Már Andrej is érezte. Hát itt van, gondolta vicsorogva. A Néma fölemelte kezét, az utca felé intett, és elindult. Még vagy tíz métert haladtak így, rendkívül óvatosan. Az égésszag erősödött. Égett fém, megperzselődött rongyok, gázolaj bűze és még valamilyen édeskés, szinte étvágygerjesztő szag. Mi történhetett ott? — töprengett Andrej, úgy összeszorítva fogát, hogy a halántéka belesajdult. Mit műveltek ezek ott? Mi ég? Hiszen ott ég valami, ez biztos… És ekkor megpillantotta Pakot. Rögtön tudta, hogy Pak az, mivel a holttesten az ismerős, kifakult kék zsávolyzubbony volt. Senki más nem viselt ilyet a táborban. A koreai az utcasarkon feküdt, lábait szétvetve, fejét a maga készítette, rövid csövű automatára ejtve. A fegyver csöve a tábor felé mutatott. Pak teste valahogy furcsán kövér volt, mintha fölfúvódott volna, kézfeje kékesfeketén csillogott. Andrej még föl sem fogta igazán, mit lát, amikor Izja fölhördülve félrelökte őt, átrohant a kereszteződésen, és térdre esett a holttest mellett. Andrej nagyot nyelt, és a Néma felé pillantott. A Néma energikusan bólintott, valahova előremutatott fegyverével, és Andrej ekkor meglátott elöl, éppen a határon, ameddig még el lehetett látni, egy másik hullát. Még valaki feküdt az utca közepén, fekete volt és püffedt, és a hőségtől reszkető levegőben, a fénytöréstől torzultan láthatóvá vált a háztetők fölött egy szürke füstoszlop. Géppisztolyát leeresztve Andrej átvágott a kereszteződésen. Izja közben fölállt, odaérve Andrej rögtön megértette, miért: a kék zubbonyos holttestből elviselhetetlenül édeskés és undorító bűz áradt. — Istenem — nyögte Izja Andrej felé fordítva verejtékes, kővé dermedt arcát. — Megölték a mocskok… Az egész banda együtt sem ért föl vele, egymagával… Andrej lenézett a lába előtt heverő, iszonyatos, felpuffadt bábura, amelynek tarkója helyén fekete üreg tátongott. A napfény bágyadtan csillant meg a szétszórt réz töltényhüvelyeken. Andrej megkerülte Izját, és már rejtőzködés nélkül egyenesen átvágott az utcán a következő felfúvódott alakhoz, amely mellett már ott guggolt a Néma. Ez a hátán feküdt, és bár arca iszonyatosan fölpuffadt és fekete volt, Andrej fölismerte: az egyik geológus, Ted Kaminsky volt az, Kehada felvételvezető helyettese. Különösen riasztó látványt nyújtott, hogy csak alsónadrág és nem tudni, miért, olyan vattakabát volt rajta, amilyet a sofőrök viseltek. Láthatóan a hátába kapta a lövéseket, a sorozat áthatolt rajta — trikója csupa lyuk, amelyekből szürke vattacsomók álltak ki. Öt-lépésnyire tőle tölténytár nélküli géppisztoly hevert. A Néma megérintette Andrej vállát, és előremutatott. Az utca jobb oldalán, a falnak dőlve, még egy hulla görnyedezett. Permjak holtteste. Az utca közepén érhette a találat, még látszott a kiszáradt, fekete folt, de ő kínlódva, széles, fekete nyomot hagyva maga után, elvonszolta magát a falig, és ott kínok közepette, fejét fölvetve, golyók szaggatta hasát szorítva meghalt. Egymást ölték meg az elvakult gyűlölet rohamában, mint a megvadult vadállatok, mint az éhségtől nekibőszült patkányok. Mint az emberek. A táborhoz legközelebb eső, kövezetlen keresztutca torkolatával szemközt, a kiszáradt ürülékkupacok közt Tevoszjan hevert. Az egyik traktort üldözte, amely ebbe az utcába befordulva a Szakadék felé igyekezett, a kiszáradt földet szántva gyorsan mozgó lánctalpával. Tevoszjan a tábortól üldözte, futtában tüzelt, a traktorról visszalőttek, és abban a kereszteződésben, ahol azon az éjjelen a varangypofájú szobra állt, eltalálták, és Tevoszjan itt maradt fekve, sárga fogait kivicsorítva, poros, ürülékkel és vérrel bemocskolt egyenruhájában. De halála előtt — vagy talán utána — ő is célba talált: félúton a Szakadék felé, horoggá görbült ujjaival a lánctalpak szántotta földbe kapaszkodva ott feküdt Vogel szakaszvezető hatalmasra puffadt teste. A traktor nélküle folytatta útját — a Szakadék széléig és tovább, le a mélybe. A táborban lustán nyaldosták az utolsó lángnyelvek az egyik pótkocsit. Az összevissza horpadt, golyó lyuggatta, kékesfeketére égett hordókon még narancsszín lángnyelvek táncoltak itt-ott, lassan gomolygott a borús ég felé a zsíros füst. A pótkocsin egy feketére égett csomóból kilógott valakinek az összeégett lába, és ugyanaz a kellemes szag áradt, de most már hányingerük volt tőle. A térképészek szobájának ablakán Rulier pucér teste lógott ki, hosszú, szőrös karja szinte a járdáig ért, a járdán pedig ott hevert géppisztolya. Az ablak körül golyónyomok a falon, a szemközti oldalon pedig egymásra rogyva feküdt Vaszilenko és Palotti, akiket egyetlen sorozat terített le. Fegyver nem volt a közelükben, Vaszilenko arcán pedig mérhetetlen rémület és elképedés ült. A második geológust, a második térképészt és Ellisauer műszaki vezetőt a falhoz állítva végezték ki. Ott feküdtek sorban a golyó lyuggatta ajtó előtt, Ellisauer alsónadrágban, a többi meztelenül. És ennek az egész bűzlő hekatombának a kellős közepén, az utca tengelyében, egy hosszú, alumíniumlábú asztalon, a brit lobogóval letakarva, nyugodtan, kezét mellén összekulcsolva ott feküdt Saint James ezredes holtteste díszegyenruhájában, összes kitüntetésével, most is kimérten, szinte ironikusan mosolyogva. Mellette, az asztal lábához rogyva, ősz fejét a kövezetre ejtve feküdt Dagan, szintén díszegyenruhában, kezében az ezredes összetört botját szorongatta. Ennyien voltak. Hat katona, köztük Hnoupek, Kehada mérnök és az expedícióhoz csapódott lány, Morei a másik traktorral és utánfutóval — eltűnt. Itt csak holttestek maradtak, a halomba hányt geológiai felszerelés és néhány gúlába rakott géppisztoly. És bűz. És zsíros korom. És az égett hús fojtó szaga a még mindig pislákoló utánfutóról. Andrej berontott a szobájába, leroskadt a székre, és fejét nyögve kezére ejtette. Min* den elvégeztetett. Örökre. És nem volt menekvés a fájdalom^ tói, és nem volt menekvés a szégyentől, és nem volt menekvés a haláltól. …Én hoztam őket ide. Én. Én hagytam őket itt magukra, én, gyáván, aljasul. Pihenni akartam. Tőlük akartam megszabadulni, én mocskos állat, finnyáskodtam, puhánykodtam… Ezredes, jaj, ezredes! Nem lett volna szabad meghalnia, nem!.. Ha itt maradok, nem halt volna meg. És ha nem hal meg, pisszenni sem mert volna senki. Vadállatok, vadállatok… Hiénák! Lövetnem kellett volna, lövetnem! Hosszan felnyögött, nedves arcát végigtörölte ingujjával. A könyvtárban hűsöltél… szobroknak szónokoltál… mindent összerondítottál, mindent eltékozoltál… Most dögölj meg, te mocsok! A kutya nem sirat meg. Kinek van szüksége egy ilyen alakra?.. De hát ez iszonyú, iszonyú… Egymásra vadásztak, lőttek egymásra — a földön fekvőkre is, a halottakra is, szitkozódva, átkozódva a falhoz állították a társukat… Hová jutottatok, fiúk? Hová juttattalak benneteket?.. És miért? Miért?! Öklével az asztalra csapott, fölegyenesedett, tenyerével végigtörölte arcát. Hallotta, hogy Izja elborzadva fölordít az utcán, a Néma pedig nyugtatgatva kurrog neki, mint valami galamb. Nem akarok élni, gondolta Andrej. Nem akarok. A fenébe az egésszel… felállt, hogy kimenjen Izjához, az emberekhez — és hirtelen meglátta maga előtt az expedíció nyitott naplóját. Undorral ellökte magától, de abban a pillanatban észrevette, hogy az utolsó bejegyzés nem tőle származik. Visszaült, és olvasni kezdte. Kehada írta: “85. nap. Tegnap, az expedíció 84. napjának reggelén Voro-nyin tanácsos, Katzman levéltáros és Pak emigráns felderítésre indult azzal a szándékkal, hogy takarodóig visszatérnek a táborba, de nem jöttek vissza. Ma 14 óra 30 perckor váratlanul szívrohamban elhunyt az expedíció parancsnoki tisztét ideiglenesen betöltő Saint James ezredes. Mivel Voronyin tanácsos mind ez ideig nem tért vissza a felderítésből, átveszem az expedíció vezetését. Aláírás: D. Kehada, az expedíció parancsnokának tudományos helyettese. Az expedíció 85. napja, 15 óra 45 perc.” Ezután következett a szokásos zagyvaság a felhasznált élelemről és vízről, a hőmérsékletről, a szélről, továbbá parancs Vogel szakaszvezető kinevezéséről a katonai egység parancsnokává, megrovás Ellisauer műszaki vezetőnek a késlekedés miatt, szigorú utasítás szintén neki, hogy minden erővel gyorsítsa a második traktor javítását. A továbbiakban ezt írta Kehada: “Szándékomban áll a holnapi napon ünnepélyesen eltemetni az időnek előtte elhunyt Saint James ezredest, és a szertartást követően azonnal jól fölfegyverzett őrjáratot kiküldeni Voronyin tanácsos felderítőegységének fölkutatására. Ha nem sikerül az eltűnt csoport nyomára bukkanni, kiadom a parancsot a hazatérésre, mivel a továbbhaladást most még értelmetlenebbnek tartom, mint korábban.” “86. nap. A felderítőcsoport nem tért vissza. Az elmúlt éjszaka történt felháborító verekedés miatt Rulier térképészt és Hnoupek, valamint Tevoszjan sorkatonát utolsó figyelmeztetésben részesítettem, és megvontam egynapi vízadagjukat…” A feljegyzés itt véget ért, csak egy girbegurba vonal húzódott a lap aljáig. Nyilván ekkor kezdődött az utcán a lövöldözés. Kehada kirohant, és többé már nem tért vissza. Andrej kétszer is átolvasta a bejegyzést. Igen, Kehada, ezt akartad. És amit akartál, azt kaptad. Én meg egyre Pakot gyanúsítgattam, nyugodjék békében… Ajkát beharapta, hunyorgott, ahogy megint megjelent a szeme előtt az a fölfúvódott alak a kifakult kék kabátban, de ekkor hirtelen eljutott a tudatáig: nyolcvanhatodik nap. Hogyhogy a nyolcvanhatodik? Harmincadik. Hiszen tegnap este jegyeztem be a nyolcvan-kettediket… Sietve visszalapozott. Igen. Nyolcvankettedik… És ezek a fölfúvódott holttestek — ezek már több napja fekszenek itt… Uram isten, hát hogy van ez? Egy, kettő… Hányadika van ma? Hiszen ma reggel mentünk el! Emlékezett az üres talapzatokkal teli, forró térre, a panteon jeges homályára, a vak szobrokra a végtelenül hosszú asztal mellett… Régen volt. Nagyon régen. Igen. Megkevert, rászedett, elkábított valamilyen aljas erő… Hiszen visszatérhettem volna ugyanazon a napon, életben találtam volna az ezredest, nem engedtem volna… Nyílt az ajtó, belépett az önmagából kifordult Izja — mintha kiszáradt volna, csontos, komor, eltökélt arcát fölszegte, mintha az imént nem ő jajgatott volna asszony módra az ablak alatt. Félig telt zsákját a sarokba lökte, letelepedett Andrejjel szemben, és megszólalt: — A holttestek legalább három napja hevernek az utcán. Mi történik itt, te érted? Andrej szó nélkül áttolta elé a naplót. Izja mohón lecsapott rá, gyorsan átfutotta a bejegyzéseket, majd Andrejre emelte kivörösödött szemét. Andrej keserűen fölnevetett: — A Kísérlet, az Kísérlet. — Tetves, mocskos aljasság… — mondta Izja gyűlölködve, undorral. Még egyszer átfutotta a bejegyzést, és az asztalra lökte a naplót. — Férgek! — Szerintem a téren történt velünk valami — mondta Andrej. — Ahol a talapzatok voltak… Izja bólintott, hátradőlt a széken, szakáiiát markolászta, és lehunyta a szemét. — No és most mit teszünk, tanácsos? — kérdezte. Andrej hallgatott. — Csak eszedbe ne jusson agyonlőni magad! — mondta Izja. — Ismerlek jól, te komszomolista… Andrej megint görbén elmosolyodott. — Figyelj — mondta —, menjünk innen. Izja kinyitotta a szemét, és rámeredt. — Ez a bűz… — nyögte ki nagy nehezen Andrej. — Nem bírom. — Menjünk át hozzám — mondta Izja. A folyosón közeledtükre fölállt a Néma. Andrej megragadta meztelen, izmos karját, és maga után húzta. Mindhárman bementek Izja szobájába. Ennek ablakai egy másik utcára nyíltak. A háztetők fölött látszott a végtelen magasba meredő Sárga Fal. Itt nem érezték a bűzt, és nem tudni, miért, hűvös volt, csak leülni nem tudtak — mindent, még a padlót is papírok és könyvek borítottak. — Ülj a földre — mondta Izja, ő maga pedig lerogyott mocskos ágyára. — Gondolkodjunk — mondta. — Nem áll szándékomban fölfordulni. Még sok dolgom van itt. — Minek gondolkodni? — kérdezte Andrej komoran. — Semmi értelme… Víz nincs, elvitték, az élelem meg elégett. Vissza nem mehetünk — a sivatagon nem jutunk át… Még ha utolérnénk is azokat a gazembereket… Á, az nem lehet, nem érhetjük utol őket, már több nap eltelt… — elhallgatott. — Ha vizet találnánk… Messze van az a te szivattyúteleped? — Vagy húsz kilométerre — felelte Izja. — Esetleg harmincra. — Ha éjszakánként mennénk, amikor hűvösebb van… — Éjszaka nem lehet — vetette ellen Izja. — Sötét van. És farkasok. — Itt nincsenek farkasok — vitatkozott Andrej. — Honnan tudod? — Akkor nincs más hátra, mint agyonlőni magunkat, és a fenébe az egésszel — mondta Andrej. Már tudta, hogy nem lesz öngyilkos. Élni akart. Korábban nem hitte, hogy ilyen erős lehet az élni akarás. — Nem beszélhetnénk komolyan? — kérdezte Izja. — Ha komolyan beszélünk, hát élni akarok. És életben is maradok. Mostantól köpök mindenre. Mostantól csak mi ketten vagyunk, érted? Nekünk életben kell maradnunk, és kész. A pokolba mindenki mással. Csak találjunk vizet, és ott maradunk, ott fogunk élni. — Helyes — mondta Izja. Az ágyán ült, és inge alá nyúlva vakarózott. — Nappal vizet iszunk, éjszakánként meg téged foglak megb…ni. Andrej meresztette a szemét, nem értette. — Van más javaslatod? — kérdezte. — Egyelőre nincs. Abban igazad van, hogy először vizet kell találni. Víz nélkül végünk. Aztán majd ott meglátjuk, hogyan tovább… De van egy ötletem. Azok nyilván lóhalálában szöktek innen, rögtön a mészárlás után. Féltek. Fölmásztak a kocsira, és gázt neki! Szét kell nézni a házban, biztos akad itt víz is, élelem is… Mondani akart még valamit, de tátott szájjal elnémult. Szeme kimeredt. — Oda nézz! — suttogta rémülten. Andrej gyors mozdulattal az ablak felé fordult. Először semmi különöset nem vett észre, aztán meghallott valami távoli dübörgést, mintha hegyomlás lenne, mintha valahol kövek zúdulnának alá… Aztán szeme valami mozgást érzékelt a függőleges sárga felületen, a háztetők fölött. Fentről, a halványkék ködből, amelybe beleveszett a világ, hegyével lefelé, furcsa, háromszögletű felhő szállt alá sebesen. Hihetetlen magasságból zúdult le, és még nagyon messze volt a fal aljától, de már kivehető volt, hogy vadul pörögve, neki-nekiütközve a láthatatlan kiszögelléseknek, meg-megugorva valami súlyos, gyötrően ismerős körvonalú tárgy zuhan a mélybe. Minden ütközésénél darabok szakadtak le róla, amelyek mellette zuhantak tovább, legyezőszerűen terült szét körülöttük a kőtörmelék, világos porfelhők gomolyogtak a nyomában, ék alakban szétválva, mint a hullámok a sebesen száguldó motorcsónak mögött, a távoli, mennydörgésszerű zaj egyre erősödött, külön hangokra esett szét, hallatszott a monolitba becsapódó törmelék dübörgése, a gigászi földcsuszamlás fenyegető dörgése… — A traktor! — nyögte ki fojtott hangon Izja. Andrej csak a legutolsó másodpercben fogta föl, mit mondott Izja, amikor az eltorzult, agyongyötört gép zuhanva elmerült a házak mögött, az iszonyatos becsapódástól a padló megremegett a talpuk alatt, téglapor emelkedett oszlopként a magasba, alkatrészek, fémdarabok repültek föl — egy másodperc múlva lavinaként elborított mindent a sárga földcsuszamlás. Még sokáig hallgattak, fülelve a kinti dübörgésre, robajra, recsegésre-ropogásra, a padló még mindig remegett a lábuk alatt, a tetők fölött pedig már semmi sem látszott a mozdulatlan sárga felhő mögött. — A mindenit! — szólalt meg Izja. — Hogy kerülhettek oda föl? — Kik? — kérdezte bambán Andrej. — A mi traktorunk volt az, te hülye! — Hogyhogy a mi traktorunk? Amelyikkel meglógtak? Izja hallgatott, mocskos ujjával orrát túrva. — Nem tudom — bökte ki végül. — Nem értek semmit… És te érted? — kérdezte hirtelen a Néma felé fordulva. Az egykedvűen bólintott. Izja Öklével dühösen a térdére csapott, a Néma ekkor furcsa mozdulatot tett: mutatóujját maga elé nyújtotta, majd meredeken a föld felé bökött vele, aztán a feje fölé emelte, elnyújtott ellipszist rajzolva vele a levegőbe. — Hogyan? — kérdezte Izja mohón. A Néma vállat vont, megismételte a mozdulatsort. És Andrejnek ekkor hirtelen eszébe jutott valami — eszébe jutott, és rögtön megértett mindent… — A Hulló Csillagok! — mondta. — Hát ez óriási!.. — Keserűen elnevette magát. — Jókor értettem meg végre… — Mit értettél meg? — ordította Izja. — Miféle csillagok? Andrej még mindig nevetve legyintett. — Köpni rá — mondta. — És megint és harmadszor is köpni rá. Mi közünk már hozzá? Elég a locsogásból, Katzman! Életben kell maradnunk, érted? Életben! Ebben a förtelmes, irreális világban! Vízre van szükségünk, Katzman! — Várj, várj… — motyogta Izja. — Már semmit nem akarok! — üvöltötte Andrej az öklét rázva. — Semmit nem akarok már tudni! Hiszen ott kinn hullák hevernek, Katzman! Hullák!.. Pedig ők is élni akartak, Katzman! Most meg fölfúvódtak és rothadnak! Izja szakáiiát előreszegve föltápászkodott az ágyról, megragadta Andrejt a zubbonyánál fogva, és erővel lenyomta a padlóra. — Halkabban! — mondta hangosan szipogva. — Behúzzak neked egyet? Behúzok! Károgó vénasszony. Andrej fogcsikorgatva elhallgatott. Izja fújtatva visszatelepedett az ágyra, és folytatta a vakarózást. — Nem látott még holttestet… — morogta. — Nem látta még ezt a remek világot… Vénasszony… Andrej arcát tenyerébe rejtve minden erejével igyekezett elnyomni magában az esztelen és szégyenletes nyüszítést. Tudata peremén már fölfogta, mi megy most végbe benne, és ettől megkönnyebbült valamelyest. Félelmetes volt az egész: itt ülni, a halottak között, látszólag még elevenen, de lényegében már holtan… Izja még magyarázott valamit, de Andrej oda sem figyelt. Aztán magához tért. — Mit mondasz? — kérdezte, fölemelve arcát. — Azt mondtam, hogy én szétnézek a katonák szobáiban, te pedig kutasd át az értelmiség szálláshelyét. Kehada szobájába is nézz be, ott kell lenniük valahol a geológiai följegyzéseknek… Ne csinálj be, valahogy kimászunk ebből… Ebben a pillanatban kialudt a Nap. — Az anyja, épp a legrosszabbkor! — szitkozódott Izja. — Most kereshetünk valamilyen lámpát. Várj csak, a tiédnek itt kell lennie valahol… — Az órák — nyögte ki nagy nehezen Andrej. — Be kell állítani az órákat. Szeméhez emelte csuklóját, és a foszforeszkáló mutatókat beállította tizenkettő nulla nullára. Izja fojtottan szitkozódva matatott a sötétben, félretolta az ágyat, papírokkal zörgött. Sercent, majd lángra lobbant egy szál gyufa. Izja a szoba közepén négykézláb állva próbált világítani vele. — Mit ültök ott, az anyátokat?! — ordította. — Keressétek a lámpát! Gyorsabban, csak három szál gyufám van! Andrej kelletlenül föltápászkodott, de a Néma közben már meg is találta a lámpát, levette az üvegét, és Izja kezébe nyomta. Valamivel világosabb lett. Izja feszülten összpontosítva próbálta beállítani a lángot. Keze nem engedelmeskedett, nehezen boldogult a lámpával. A Néma izzadságtól csillogó arccal visszabújt a sarokba, leguggolt, és gyerekesen panaszos, odaadó tekintetét le nem vette Andrejről. Szép kis ármádia. Egy szétvert hadsereg roncsai. — Add ide azt a lámpát — mondta Andrej. Elvette Izjától, beállította, és kiadta az utasítást: — Indulás! Benyitott az ezredes szobájába. Az ablakok itt szorosan csukva voltak, mindegyik ablaktábla ép, így nem is lehetett érezni a hullabűzt. Dohány- és kölniillat lengett be mindent. Az ezredes illata. Mindenütt akkurátus rend volt, a két, jó minőségű bőrből készült bőrönd összecsomagolva, az összecsukható tábori ágy szabályosan, egyetlen ránc nélkül bevetve, fölötte egy szögön ott függött a vállszíj a fegyvertokkal és a széles ellenzőjű tányérsapka. A sarokban álló jókora komódon filckorongon gázlámpa, mellette egy doboz gyufa, néhány könyv és tokjában a távcső… Andrej az asztalra állította lámpáját, és még egyszer körülnézett. A tálca a kulaccsal és szájukkal lefelé fordított pohárkákkal az üres könyvespolcon volt. — Add ide! — mondta a Némának. A Néma meglódult, megragadta és az asztalra, a lámpa mellé tette a tálcát. Andrej konyakot töltött a két pohárkába, saját magának a laposüveg kupakjába öntött. — Fogjátok! — mondta. — Az életre. Izja helyeslő pillantást vetett rá, megfogta az egyik pohárkát, és szakértő képpel beleszimatolt. — Ez már igen — mondta. — Szóval az életre? Hát élet ez? — vihogott, koccintott a Némával, és fölhajtotta az italt. Szeme bepárásodott. — Ez jó — nyögte rekedten. A Néma is megitta a maga adagját — egykedvűen, mintha víz lenne. Andrej még egyre állt a teli kupakkal kezében, nem siette el a dolgot. Még mondani akart volna valamit, de maga sem tudta, mit. Egy nagy, meghatározó szakasz véget ért, és megkezdődött az új. És bár semmi jót nem várhattak a másnaptól, ez a másnap mégis valóságos volt, és az adott neki különös jelentőséget, hogy valószínűleg igen kevés hátralévő napjuk egyike lesz. Ez teljesen ismeretlen és nagyon fájó érzéssel töltötte el Andrejt. Végül is nem tudta kitalálni, mit is mondhatna, hát megismételte: “Az életre”, és fölhajtotta a konyakot. Aztán meggyújtotta az ezredes gázlámpáját is, Izja markába nyomta, és közölte vele: — Ha ezt is elfuserálod, te balfácán, nyakon váglak… Izja sértetten morgolódva kiment, de Andrej még húzta az időt, szórakozottan bámészkodott a szobában. Természetesen itt is alaposan szét kellene nézni — Dagan egészen biztosan dugdosott valami tartalékot az ezredes számára —, de úgy érezte, valahogyan szégyenletes lenne éppen itt kutakodni. — Ne restelkedjen, Andrej — hallotta meg hirtelen az ismerős hangot. — A halottaknak már nincs szükségük semmire. A Néma lábát lóbálva az asztal szélén ült, és már nem, pontosabban nem egészen a Néma volt. Ugyanazt az egy szál nadrágot viselte, széles övében fegyverével, de a bőre most száraz és fénytelen volt, egészségesen pirospozsgás színt öltött arca kikerekedett. A Mentor volt a — Andrej tulajdon személyi Mentora —, és láttára Andrejt most először nem töltötte el sem öröm, sem reménység, sem lelkesedés. Kellemetlenül érezte magát, bosszús volt. — Már megint maga… — morogta, és hátat fordított a Mentornak. — Rég nem láttuk egymást… Odament az ablakhoz, homlokát nekiszorította a forró üvegnek, belebámult a ködbe, amelyet halványan megvilágított az égő utánfutó még mindig pislákoló lángja. — Mi meg, amint látja, meghalni készülünk… — Miért kellene meghalni? — tiltakozott élénken a Mentor. — Élni kell! Tudja, meghalni sosem késő. Mindig korai, nem igaz? — És ha nem találunk vizet? — Találnak. Mindig találtak, most is megtalálják. — Jó. Találunk. És ott töltjük hátralévő életünket? A víz mellett? Minek akkor élni? — Miért él általában az ember? — Ezen töröm én is a fejem: minek élni? Ostoba életet éltem, Mentor. Valahogy hülye módjára… Folyton hányódtam, se föl, se le. Kezdetben holmi eszmékért törtem magam, aztán hiánycikknek számító szőnyegekért, végül pedig teljesen eszemet vesztettem… emberek pusztultak el miattam… — Nana, ezt nem gondolhatja komolyan — mondta a Mentor. — Az emberek mindig pusztulnak. De mi köze ehhez magának? Most új szakaszt kezd, Andrej, és szerintem — döntő szakaszt. Bizonyos szempontból még jó is, hogy éppen így alakult. Előbb vagy utóbb ennek törvényszerűen be kellett következnie. Hiszen az expedíció kudarcra volt ítélve. És maga elpusztulhatott volna úgy is, hogy nem lépi át ezt a fontos ha tárvonalat… — Ugyan miféle határvonalat? — nevetett föl keserűen Andrej. Megfordult, a Mentorra nézett. — Már voltak eszményeim — mindenféle hajcihő a társadalom java meg csecsszopóknak való hasonló maszlagok körül… Karriert is csináltam, elég volt, köszönöm, kifőnökösködtem magam… Szóval mi történhet még meg velem? — A megértés — mondta a Mentor, kissé fölemelve hangját. — Mi? Megértés? Minek a megértése? — A megértés — ismételte meg a Mentor. — Ez az, ami még nem történt meg magával, a megértés! — Eddig vagyok ezzel a maga megértésével — húzta el tenyere élét torka előtt Andrej. — Értek én már mindent a világon. Harminc évembe került ez a megértés, és most elértem. Senkinek nincs rám szüksége, és senkire nincs senkinek szüksége. Vagyok, nem vagyok, harcolok, vagy fekszem a díványon — nincs különbség. Semmit nem lehet megváltoztatni, semmit nem lehet jobbá tenni. Csak berendezkedni lehet — jobban vagy rosszabbul. Minden megy magától, én semmit nem számítok. Hát itt van, tessék, ez a maga megértése, más megértenivalóm nincs… Inkább azt mondja meg, mihez kezdjek ezzel a megértéssel. Füstöljem föl télire, vagy azonnal fogyasztandó? A Mentor bólogatott. — Éppen erről van szó — mondta. — Ez a végső határ: mihez kezdjünk a megértéssel? Hogyan éljünk vele? Hiszen élni mindenképpen kell. — Élni akkor kell, ha nincs megértés! — mondta hideg dühvel Andrej. — Ha van, meghalni kell! És ha nem lennék ilyen gyáva… ha nem nyüszítene úgy bennem az átkozott protoplazma, tudnám, mit tegyek. Kerítenék egy jó erős kötelet… Elhallgatott. A Mentor fogta a laposüveget, óvatosan teletöltötte a két pohárkát, és elgondolkodva visszacsavarta a kupakot. — Nos, kezdjük ott, hogy maga nem gyáva — mondta. — És egyáltalán nem azért nem nyúlt a kötélhez, mert fél… Valahol a tudatalattijában, és nem is olyan mélyen, biztosíthatom, ott él a remény — sőt meggyőződés —, hogy a megértéssel is lehet élni. Nem is rosszul. Érdekesen. — Ujjával Andrej felé tolta az asztalon az egyik pohárkát. — Emlékezzen csak rá, hogyan akarta apja rávenni arra, hogy olvassa el a Világok harcát, és maga mennyire nem akarta, mennyire haragudott, hogy dugta el az átkozott könyvet az ágy alá, hogy visszatérhessen az illusztrált Münchhausen báróhoz… Unta Wellst, utálta, nem értette, miért erőltetik magára, úgy gondolta, jobb nélküle… Azután tizenkétszer olvasta el a könyvet, megtanulta kívülről, illusztrációkat rajzolt hozzá, sőt megpróbálta megírni a folytatását… — Na és? — kérdezte Andrej ellenségesen. — És nem is egyszer történt meg magával ilyesmi! — folytatta a Mentor. — És nem is egyszer lesz is még. Épp most verték bele a fejébe a megértést, és maga undorodik tőle, nem tudja, minek az magának, úgy véli, jobb lenne nélküle… — Fölemel te poharát. — A folytatásra. Andrej is odalépett az asztalhoz, fogta a poharat, ajkához emelte, a megszokott megkönnyebbüléssel érezte, mint oszlanak el megint makacs kételyei, és hogy valami már felcsillan előtte az — eddig úgy tűnt — áthatolhatatlan sötétségben, csak föl kell hajtania az italt, lendületesen odakoppantania az asztalhoz az üres poharat, mondani valami energikusát, vidámat, és nyomban munkához látni — ám ebben a pillanatban egy harmadik személy, aki mind ez ideig egyre hallgatott, az elmúlt harminc év alatt egyre hallgatott — talán aludt, talán részeg volt, talán köpött mindenre —, most hirtelen elnevette magát, és egyetlen értelmetlen szót mondott: “Ti-li-li, ti-li-li!” Andrej kiöntötte a padlóra a konyakot, a tálcára lökte a poharat, és kezét zsebre vágva mondta: — Csakhogy én valami mást is megértettem, Mentor… Igyon csak, igyon, egészségére, én nem kívánom. — Képtelen volt tovább nézni azt a pirospozsgás arcot. Megint hátat fordított, és az ablakhoz lépett. — Túl sokat lelkesedik, helyesel, Mentor úr. Túlságosan is könyörtelenül helyesel nekem, Voronyin-kettő úr, te, az én hajlékony lelkiismeretem, te használt óvszer… Szerinted, Voronyin, minden jól van, szerinted, barátom, minden rendben. Az a fontos, hogy nekünk bajunk ne essék, a többiek meg forduljanak föl. És ha már nem lesz mit zabálni, majd lelövöm Katzmant? Nagyszerű! Háta mögött megnyikordult az ajtó. Andrej megfordult. A szoba üres volt. Üresek voltak a poharak, és üres volt a laposüveg, és üresség volt a mellkasában is, mintha kivágtak volna belőle valami nagy és megszokott dolgot. Talán egy daganatot. Vagy a szívét… Lassan szokva ezt az új érzést, Andrej odalépett az ezredes ágyéihoz, leakasztotta a szögről a vállszíjat a pisztollyal, magára csatolta, hasára húzva a fegyvertokot. — Emlékül — mondta hangosan a hófehér párnának. HATODIK RÉSZ A VÉG A nap zeniten állt. A portól rézszínű korong a fakó, tisztátalan égbolt közepén függött, a satnya árnyék közvetlenül a cipőjük talpa körül nyújtózott, majd húzódott össze, hol szürkén és elmosódottan, hol éles körvonalakat öltve, hirtelen szinte megelevenedve, ilyenkor teljesen fekete volt, és különösen torz képet mutatott. Útnak nyoma sem látszott semerre — egyenetlen, száraz, szürkéssárga agyag volt csak, repedezett, halott, kemény, mint a kő, és olyan csupasz, hogy egyszerűen érthetetlen volt, honnan van itt ennyi por. A szél szerencsére a hátukba fújt. Valahol messze mögöttük undorító, forró, lisztfinomságú por megszámlálhatatlan tonnáit ragadta magával, és ostoba makacssággal hurcolta a Sárga Fal és a Szakadék közti napégette kiszögellés mentén, hol forgótölcsérszerűen fölkavarva egészen az égig, hol hajlékony, szinte kacér, hattyúnyakra emlékeztető, tömör dűnékbe halmozta, hol meg egyszerűen gátat rakott belőlük, majd hirtelen megdühödve a hátukba, a hajukba zúdította a szúrós portömeget, vadul elárasztotta vele izzadságtól nedves tarkójukat, kezüket, fülüket ostorozta vele, telitömte zsebüket, gallérjuk mögé ömlesztetté… Nem volt itt semmi, már nagyon régen nem volt semmi. Talán soha nem is volt. Csak a nap, az agyag, a szél. Csupán nagy ritkán száguldott el mellettük egy-egy, valahol mögöttük, isten tudja, hol gyökerestül kitépett bokor tövises csontváza, amely vásári bohóc módjára bukfencezett és ugrándozott. Sehol egy csepp víz, az életnek semmi jele. Csak a por, a por, a por… Az agyag időnként eltűnt a lábuk alól, ilyenkor kavicstenger váltotta föl. Ezeken a helyeken olyan hőség volt, mint a pokolban. A gomolygó, száguldó porfelhőkből hol jobbról, hol balról meredeztek elő gigászi sziklatorzók — őszek, mintha liszttel hintették volna be őket. A szél és a hőség a legfantasztikusabb és legváratlanabb körvonalúra faragta őket, félelmetes volt, ahogyan mint a kísértetek, hol felbukkantak, hol eltűntek, mintha bújócskát játszanának. A kavicsok egyre nagyobbak lettek a lábuk alatt, majd hirtelen elfogytak, és megint az agyag dongott lépteik nyomán. A köveken nagyon rossz volt menni: kicsúsztak a lábuk alól, belemélyedtek a cipőtalpba, mintha egyenesen az eleven húsig akarnák befúrni magukat. Az agyag engedékenyebb volt, de az is megtett ellenük mindent, amit csak tudott. Váratlanul csupasz dombokká emelkedett, minden látható ok nélkül girbegurba kanyarokat vetett, meredek falú, mély szakadékok szabdalták, amelyek mélyén lélegzetet sem lehetett venni az évezredek óta szakadatlan hőségtől… Az agyagnak is megvoltak a maga játékai, előadta a szegényes fantáziájához illő metamorfózis mutatványait. Itt mindennek megvoltak a maga játékai. És minden játékot egy kapura játszottak… — Hé, Andrej — szólította rekedten Izja. — Andrjuha-a! — Mi van? — szólt vissza Andrej a válla fölött, és megállt. A suta kerekein imbolygó kis taligát a tehetetlenségi erő továbbvitte, neki a lábának, alaposan megütötte a térdhajlatát. — Ezt nézd meg! Izja vagy tízlépésnyire állt mögötte, és kinyújtott tenyerén mutatott valamit. — Mi az? — kérdezte Andrej különösebb érdeklődés nélkül. Izja nekifeszült a hevedernek, és kezét előrenyújtva odavonszolta taligáját Andrejhez. Andrej végignézte, amint közeledik — Izja riasztóan festett, szakálla már a melléig ért, portól szürke üstöké égnek állt, ruhája hihetetlenül toprongyos, a lyukakon kilátszott szőrös, verejtékes teste. A hajdani nadrág rojtjai alig fedték a térdét, jobb lábán a cipő tátogott, felfedve koszos lábujjait, töredezett, fekete körmeit… A szellem óriása. A kultúra örök templomának áldozópapja és apostola… — Egy fésű! — nyilatkoztatta ki Izja ünnepélyesen, ahogy közelebb ért. Filléres kacat volt, műanyagból, fogai kitöredeztek, nem is fésű volt, csak annak egy darabja, de még látszott rajta valamilyen szabványjelzés nyoma, a műanyagot pedig a sok évtizedes hőség kifakította, a por kegyetlenül kikezdte. — Hát tessék — mondta Andrej. — Te meg folyton azt szajkózod: még senki nem járt itt előttünk. — Nem szajkózok én semmit — mondta Izja békülékenyen. — Nem ülünk le egy kicsit? — Jó, üljünk le — egyezett bele Andrej minden lelkesedés nélkül, és Izja, ki sem bújva a kantárból, nyomban lerogyott a földre, és nekilátott, hogy mellzsebébe beszuszakolja a fésűt. Andrej a széliránynak keresztbe állította le taligáját, lelökte magáról a kantárt, és leült, hátát a kocsinak, tarkóját a forró keréknek támasztva. A szél ereje így érzékelhetően csökkent, de a csupasz agyag kíméletlenül égette hátsóját a vedlett szöveten keresztül. — Hol az a híres víztárolód? — kérdezte megvetően. — Te szájhős! — Keresd csak, keresd! — vágta rá Izja. — Ott kölletik annak lennie. — Hát ez meg mi? — Tudod, van egy ilyen vicc, egy kupecről — magyarázta Izja nagy élvezettel. — Elment egyszer a kupec a nyilvános házba… — Helyben vagyunk — szakította félbe Andrej. — Másra nem tudsz gondolni? Nem férsz a bőrödbe, Katzman, én mondom… — Nem engedhetem meg magamnak, hogy megférjek a bőrömben — nyilatkoztatta ki Izja. — Készen kell állnom az első adandó alkalomra. — Mind a ketten fölfordulunk itt — legyintett Andrej. — Szó sincs róla! Ilyesmire ne is gondolj, eszedbe se jusson! — Nem is jut — felelte Andrej. Ez igaz volt. Nagyon ritkán gondolt a természetesen elkerülhetetlen halálra. Ördög tudja, mitől alakult így. Vagy az éles fájdalom tompult el időközben, amelyet az elkerülhetetlen pusztulás tudata okozott, vagy teste száradt ki és csigázódott el annyira, hogy már ordítani és nyüszíteni sem tudott, csak alig-alig hallhatóan nyöszörgött… Az is lehet, hogy a mennyiség végül is átcsapott minőségbe, és hatni kezdett Izja állandó jelenléte, szinte természetellenes közönye a halál iránt, amely pedig folyton ott keringett körülöttük, hol közvetlenül fenyegetve őket, hol váratlanul eltávolodva, de egyetlen pillanatra sem engedve őket szem elől… így vagy úgy, de Andrej már hosszú napok óta, ha szóba hozta is olykor az elkerülhetetlen véget, inkább csak azért, hogy újra és újra meggyőződjön egyre növekv közönyéről a halál iránt. — Mit mondasz? — kérdezte. — Azt magyarázom, ami a legfontosabb: ne félj attól, hogy fölfordulunk itt… — Ezt már százszor elmondtad. Már régen nem félek, te mégis egyre ezt a nótát fújod… — Jó, jó — mondta csillapítóan Izja. Kinyújtotta a lábát. — Mivel köthetném át a cipőtalpam? — tűnődött gondterhelten. — Már csak az imádság tartja össze. — Vágd le a kantár végét, és azzal kösd át… Adjak kést? Izja egy darabig szótlanul szemlélte a cipőből kikandikáló lábujjait. — Na jó — mondta végül. — Majd ha végleg leválik, átkötöm… Nem ihatnánk egy korty ócskát? — Kezét-lábat nem áztatnál? — kérdezte Andrej, és Jura bácsi jutott az eszébe. Nehéz volt most fölidéznie alakját. Jura bácsi egy másik élet szereplője volt. — Ideje lenne kortyolni egyet, nem gondolod? — kapott a szón élénken Izja, és fürkészve nézett Andrej szemébe. — Egy frászt! — mondta Andrej mély elégtétellel. — Tudod, milyen vizet iszol? Olyat, amilyet kiolvastál a híres papírjaidból. Ugye csak hazudtad nekem azt a víztartályt? Ahogyan várta is, Izját rögtön elfogta a pulykaméreg. — Eredj a fenébe! Hát mi vagyok én, talán a nevelőnőd? — Hát akkor a kéziratod hazudott… — Hülye — közölte Izja megvetően. — A kéziratok nem hazudnak. Nem könyvek azok. Csak olvasni kell tudni őket… — Akkor nyilván te nem értesz hozzájuk… Izja csak ránézett, és nyomban föltápászkodott. — Akad itt mindenféle szar — morogta. — Na, talpra! Megakarod találni a víztartályt? Akkor ne üldögélj… Azt mondtam, talpra! A szél vidáman, szinte mint valami jókedvű kölyökkutya, körbeszáguldozva kavarta a port a sivár agyagvilágban, amely ellenállt neki, egy darabig békésen tűrte a rohamokat, mintha erőt gyűjtene, aztán kapta magát, és heggyé magasodott… Legalább azt érteném meg, hová hurcol az ördög, gondolta Andrej. Egész életemben loholok valahova, képtelen vagyok megülni egy helyen, én hülye… És ami a legfontosabb, az egésznek semmi értelme. Régebben legalább mindig volt valami cél. Még ha a legnyomorúságosabb, legostobább is, mégis volt, például ha pofán vertek, mindig elmondhattam magamnak: sebaj, ezt az ügyéit kaptam, ez — harc… …Szart se ér semmi a világon, magyarázta Izja. (Ez még a Kristálypalotában történt, éppen előtte ették teli magukat parázson sült csirkével, tarka gumimatracokon hevertek az alulról megvilágított vizű úszómedence szélén.) Szart se ér semmi a világon, magyarázta Izja, tisztára súrolt ujjaival kotorászva fogai közt. Az összes szántóvetőtök, kalapálótok, a blokksoraitok, a krakkolóüzemeitek, a hibrid növényeitek, a lézereitek és egyebeitek. Minde — szar, trágya. Mindez elmúlik. Vagy nyomtalanul eltűnik, vagy úgy szűnik meg létezni, hogy átalakul. És az egész csak azért látszik fontosnak, mert a többség fontosnak gondolja. A többség pedig azért gondolja fontosnak, mert a legkisebb erőfeszítéssel igyekszik megtömni a hasát és kényeztetni a testét. Ám ha meggondolom, kit érdekel a többség? Nekem semmi kifogásom ellene, bizonyos szempontból én is a többséghez tartozom. De érdekelni nem érdekel. A többség történetének van eleje, és van vége. Kezdetben a többség azt zabái, amit adnak neki. A végén pedig az egész életét kitölti a választás gondja, mit is zabáljon. Valami olyasmit, amit eddig még nem kóstolt… No, ez még odébb van, vélte Andrej. Nem is olyan nagyon, mint gondolod, vitatkozott vele Izja. De még ha odébb lenne is, nem ez a lényeg. Hanem az, hogy van kezdet, és van vég… Mindennek, aminek kezdete van, vége is van, közölte Andrej. Persze, persze, vágta rá türelmetlenül Izja. De én a történelem léptékéről beszélek, és nem a világmindenségéről… Nyamvadt elitista vagy, közölte vele lustán Andrej, föltápászkodott matracáról, és belevetette magát a medencébe. Sokáig úszott, fröcskölt, fújtatott a hűvös vízben, lemerült a medence fenekére, ahol jéghideg volt a víz, és mohón kortyolta, nyelte, mint a hal… …Nem, természetesen nem ivott. De most inna belőle! Uram isten, de még mennyire! Kiinnám az egész medencét, Izjának egy kortyot sem hagynék — keresse meg a ciszternáját… Jobboldalt, a sárgásszürke porfelhőn keresztül valamiféle romok rajzolódtak ki — egy omladozó, poros növények benőtte, ablaktalan fal, egy ormótlan, négyszögletű torony maradványai. — Na tessék — mondta Andrej, és megállt. — Szerinted meg előttünk senki… — Sose állítottam ilyet, te fafejű hülye — sipította Izja. — Én azt mondtam… — Figyelj, lehet, hogy itt van a ciszterna? — Könnyen meglehet — mondta Izja. — Menjünk, nézzük meg. Ledobták magukról a kantáit, és odavánszorogtak a romokhoz. — Ejha — mondta Izja. — Egy normann erőd! Tizedik század… — Vizet, vizet keress! — förmedt rá Andrej. — Eredj a francba a vizeddel! — mondta mély meggyőződéssel Izja. Szeme kikerekedett, már rég elfeledett mozdulattal beletúrt a szakállába, szemölcsét kereste. — Normannok… — mormolta. — Ez már igen… Vajon mivel csalták őket ide? Rongyaikkal föl-fölakadva a tüskés bokrokon, átnyomakodtak egy résen. A fal mögött szélvédett helyen találták magukat. A négyszögletes, sima téren beomlott tetejű, alacsony építmény terpeszkedett. — A kard és harag szövetsége — mormolta Izja, az ősi építmény felé nyargalva. — Sosem értettem, miféle szövetség volt ez… hogy jön ide valamiféle kard… Föl se tudom fogni. A ház belseje a teljes elvadultság képét mutatta, a pusztulás tökéletes volt, és már nagyon régi. Évszázados. A beomlott szarufák korhadt deszkadarabokkal, egy hosszú, az egész házon végignyúló asztal maradványaival keveredtek. Minden poros, korhadt és rothadt volt, balról, a fal mellett ugyanolyan porlepett, korhadt padok sorakoztak. Izja szakadatlanul mormogva kotorászni kezdett ebben a rothadó szeméthalomban, Andrej meg kiment, és körüljárta az építményt. Nagyon hamar rábukkant arra a valamire, ami egykor ciszterna volt — jókora kerek, kőlapokkal körülrakott gödör. A kőlapok most ugyanolyan szárazak voltak, mint maga a sivatag, de egykor láthatóan víz volt itt: a cementkeménységűre száradt agyag megőrizte a csizmák és kutyalábak nyomait. Rosszul áll a szénánk, gondolta Andrej. A régi félelem megint összeszorította a szívét, de nyomban engedett is: a gödör szemközti szélén csillagszerűen terültek szét az agyagon egy ginszeng széles, bodros levelei. Andrej hanyatt-homlok megkerülve a gödröt odarohant, futtában kotorva elő zsebéből a kést. Néhány percig lihegve, verítékben úszva, késsel, körömmel dühödten ásta a kőkemény agyagot, félrekotorta a törmeléket, és megint ásott, majd két kézzel megragadta a vastag gyökér nyakát — hűvös volt, nyirkos és hatalmas —, húzni kezdte erősen, de óvatosan, nehogy, isten ments, elszakadjon valahol a közepe táján. A gyökér nagy volt, vagy hetven centi hosszú és öklömnyi vastag, fehér, tiszta és csillogó. Mindkét kezével arcához szorítva elindult vele Izjához, de nem állta meg, és menet közben beleharapott a harsogó, leves gyökérbe, élvezettel kezdte rágni, megpróbálta visszafogni magát, hogy minél tovább tartson, igyekezett alaposan megrágni, hogy egyetlen csöppje se vesszen kárba a pompás, mentaillatú, keserű lének, amelytől szájában és egész testében a hajnali erdő hűs frissessége árad szét, feje kitisztul, nem fél semmitől, hegyeket lesz képes elhordani… Azután a ház küszöbén ültek, és boldogan haraptak és rágtak, csámcsogtak és hersegtek, vidáman, teli szájjal kacsingattak egymásra, és a szél csalódottan tombolt fölöttük, de nem érte el őket. Már megint kijátszottak — nem hagyták, hogy csontjaikat zörgéssé a kopár pusztában. Most megint összemérhetik vele erejüket. Ittak két kortyot a fölmelegedett víztartályból, megint befogták magukat kocsijaikba, és továbbindultak. Könnyen ment a gyaloglás, most Izja sem maradozott le, Andrej mellett haladt, leszakadt cipőtalpával csattogva. — Egyébként láttam ott még egy bokrot — mondta Andrej. — Egy kicsit. Majd visszafelé… — Kár volt — vágott közbe Izja. — Föl kellett volna falni. — Nem volt elég? — Miért hagyjuk kárba veszni? — Nem vész el — mondta Andrej. — Jól jön majd a visszaúton. — Nem lesz semmiféle visszaút. — Ezt, barátom, senki nem tudhatja. Inkább azt mondd meg, lesz-e még víz valahol. Izja hátravetette fejét, fölnézett a Napra. — Zeniten áll — jelentette ki. — Vagy majdnem a zeniten. Mi a véleményed, csillagász uram? — Úgy valahogy. — Nemsokára jön a legérdekesebb — mondta Izja. — Ugyan már, mi érdekes lehet itt? Tegyük föl, átlépünk a nullaponton. Tegyük föl, eljutunk az Antivárosba… — Honnan veszed? — Az Antivárost? — Nem. Honnan veszed, hogy csak úgy egyszerűen átlépünk és továbbmegyünk? — Eszembe sem jut erről spekulálni — közölte Andrej. — Én csak a vízre tudok gondolni. — Uram isten! A nullapont — a világ kezdete, föléred ezt ésszel? Te meg egyre azt hajtogatod: a víz, a víz… Andrej nem válaszolt. Megint emelkedő következett, nehezen kapaszkodtak fölfelé, a kantár belevágott a vállukba. Jó dolog ez a ginszeng, gondolta Andrej. Kitől is hallottunk róla?… Pak mesélte? Talán… Á, nem! Morei hozott egyszer néhány gyökeret a táborba, elkezdte enni, de a katonák elvették tőle, és megkóstolták. Igen. Aztán mindannyian kakaskodni kezdtek, és egész éjjel, reggelig hempergették Moreit… Pak mesélte aztán, hogy ez a ginszeng, akár az igazi, nagyon ritka növény. Azokon a helyeken terem, ahol régebben víz volt, és nagyon jó hatása van a legyengült szervezetre. Csak nem szabad tartogatni, rögtön meg kell enni, mert egy óra vagy még rövidebb idő alatt a gyökér megfonnyad, és majdnem mérgező lesz… A Pavilon mellett sok volt belőle, egész veteményesre való… Degeszre ettük vele magunkat, egyetlen éjszaka alatt Izja összes kelése meggyógyult. Jó volt a Pavilonnál. És Izja folyton a kultúra épületéről prédikált ott… …Minden más csak a templom falának építőállványa, magyarázta. Mindaz a jó, amit az emberiség százezer év alatt kitalált, minden fontos ismeret, amit megértett vagy kieszelt, ezt a templomot építi. Történetének évezredei során, háborúzva, éhezve, rabságba döntve és fellázadva, zabálva és párosodva az emberiség — anélkül, hogy tudatában lenne — zavaros hullámán cipeli az épületet. Megesik, hogy hirtelen észreveszi saját hátán ezt a templomot, észbe kap, és olyankor vagy nekilát téglánként széthordani, vagy ájultan imádni kezdi, esetleg másik templom építésébe kezd mellette, megcsúfolására, de sosem képes fölfogni, mivel is van dolga, és reményét vesztve, hogy így vagy úgy hasznát veszi a templomnak, nagyon hamar visszatér úgynevezett fontos dolgaihoz: újraosztja, amit előzőleg már harmincháromszor elosztott, valakit megfeszít, egy másikat felmagasztal — a templom meg eközben egyre nő, növekedik önmagától, évszázadról évszázadra, évezredről évezredre, és sem lerombolni, sem végképp meggyalázni nem lehet… És az egészben az a legmulatságosabb, mondta Izja, hogy ennek a templomnak minden téglácskája, minden örök érvényű könyv, örök dallam, minden megismételhetetlen építészeti sziluett sűrítve magában hordozza az emberiség tapasztalatát, gondolatait és a róla szóló gondolatokat, a létezésének céljához és ellentmondásaihoz fűződő eszméket; és hogy bármennyire elkülönültnek látszik is a templom ennek az önpusztító disznócsordának a pillanatnyi érdekeitől, örökkön-örökké elválaszthatatlan ettől a csordától, elképzelhetetlen nélküle… És az is mulatságos, folytatta Izja, hogy a templomot tulajdonképpen senki nem tudatosan építi. Nem lehet előre megtervezni sem papíron, sem bármely, mégoly zseniális elmében, magától növekedik, tévedhetetlenül magába olvasztva mindannak legjavát, amit az emberi történelem produkál… Azt hiszed, kérdezte gúnyosan Izja, hogy a templomot közvetlenül építők talán nem — disznók? Uram isten, de még mekkora disznó némelyikük! A tolvaj gazember' Benvenuto Cellini, a folyton részeg Hemingway, a pederaszta. Csajkovszkij, a skizofrén és pogromlovag Dosztojevszkij, a rabló és akasztófavirág Francois Villon… Hiszen a rendes ember inkább ritkaságszámba megy köztük! De olyanok, mint a korallállatkák, maguk sem tudják, mit hoznak létre. És ugyanígy az egész emberiség. Egyik nemzedék a másik után zabái, élvezkedik, ragadozik, gyilkol, fölfordul, és — láss csodát — kinőtt egy korallsziget, és milyen gyönyörű! És milyen szilárd!.. Jó, jó, mondta erre Andrej. Rendben, épül a templom. Az egyetlen fölülmúlhatatlan érték. De akkor mi végre vagyunk mi? Nekem mi közöm ehhez? — Állj! — Izja megragadta Andrej hevederét. — Várj! Nézd a köveket! Valóban nagyon alkalmasnak látszottak: kerekdedek voltak, laposak, úgy festettek, mint a kiszáradt tehénlepény. — Megcsináljuk a következő templomot? — kérdezte Andrej fölényes mosollyal. Ledobta magáról a hevedert, és fölvette a legközelebbi követ. Az éppen megfelelt az alap elkészítéséhez: alul egyenetlen, rücskös, fölül sima, a por és a szél lecsiszolta. Andrej keresett egy viszonylag sima helyet az apró kaviccsal borított talajon, mélyen és szilárdan belenyomta a kiválasztott követ, majd indult a következőért. Az alap építése közben szinte jóleső érzés töltötte el: ez mégis munka volt, nem gépies menetelés, hanem meghatározott célú cselekvés. Ez a cél persze vitatható, Izját nyugodtan nevezhetné pszichopatának és mániákusnak (mint ahogy persze az is)… És az egyik követ a másik mellé rakva, így ni, ki lehetett alakítani egy viszonylag egyenletes felületet az alapnak. Izja mellette lihegett és nyögdécselt, a legnagyobb köveket hurcolva botladozott, végleg leszakította cipője talpát, és amikor elkészült az alap, odarohant a kocsijához, és előbányászta “Útikalauza” következő példányát. Amikor a Kristálypalotában végleg fölfogták és szinte el is hitték, hogy északra vezető útjuk során többé soha senkivel nem találkoznak, Izja írógéphez ült, és hihetetlen gyorsasággal megírta “A lidércnyomások világának útikalauzát”. Amikor elkészült, maga sokszorosította az Útikalauzt ötven példányban egy fantasztikus automatán (a Kristálypalota tele volt mindenféle elképesztő szerkezettel), maga hegesztette bele egyenként nagyon erős, átlátszó polietilén borítékokba, majd púposán megrakta velük kocsiját, alig maradt rajta hely a kétszersültes zsáknak… Mostanra már csak tíz darab maradt belőlük, vagy talán annyi sem. — Mennyi van még? — kérdezte Andrej. Izja, gondosan az alap közepére helyezve a borítékot, szórakozottan felelte: — Tudja a fene… Kevés. Hozz köveket. Megint nekiláttak a kőcipelésnek, és a boríték fölött hamarosan jó másfél méter magas piramis emelkedett. Elég furán festett ebben a kihalt sivatagban, és hogy még furább legyen, Izja égővörös festéket kent rá egy hatalmas tubusból, amelyet a Torony alatti raktárban talált. Mikor elkészült, letelepedett a kocsijára, és nekilátott egy darab spárgával fölkötözni leszakadt cipőtalpát. Közben rá-rápislogott piramisára, képén a kételyt és bizonytalanságot fokozatosan fölváltotta az elégedettség és növekvő büszkeség. — Mit szólsz? — kérdezte Andrejt már teljesen fölfuvalkodva és pöffeszkedve. — Emellett még egy komplett hülye sem megy el, megérti, hogy nem véletlenül van itt… — Aha — felelte Andrej, mellette guggolva. — Neked meg sok hasznod lesz abból, ha egy hülye fölbontja a piramisodat. — Sebaj — morogta Izja. — Még a hülye is értelmes lény. Ha ő maga nem érti is meg, elmondja másoknak… — Hirtelen fölélénkült. — Gondolj csak például a mítoszokra. Mint ismeretes, a hülyék alkotják a túlnyomó többséget, következésképp minden érdekes eseménynek általában éppen egy hülye a szemtanúja. Ergo a mítosz egy valóságos esemény leírása egy hülye értelmezésében és egy költő földolgozásában. Na, mit szólsz? Andrej nem válaszolt. A piramist nézte. A szél óvatosan ólálkodott körülötte, bizonytalanul kavarta a port, alig hallhatóan fütyült a kövek közti réseken, és Andrej előtt hirtelen nagyon tisztán kirajzolódtak a maguk mögött hagyott végtelen kilométerek, mellettük ritkásan elszórva az ilyen, székiek és időnek kitett piramisok széthúzódó lánca. És azt is maga elé képzelte, hogyan kúszik oda négykézláb az egyik ilyen piramishoz egy szomjúságtól és éhségtől elgyötört, szinte múmiává aszalódott utazó, hogyan esik neki töredező körmeivel széthányni a köveket, mint vetíti elé lázas képzelete a gúla alatt megbúvó rejtekhelyet, benne víz és élelem… Andrejen hisztériás röhögés vett erőt. Én biztosan agyonlőném magam. Ezt már nem lehetne elviselni… — Mi bajod? — kérdezte gyanakvóan Izja. — Semmi, semmi, minden rendben — felelte Andrej, és föltápászkodott. Izja is fölállt, és egy darabig kritikus pillantással méregette a piramist. — Nincs ezen semmi nevetséges! — szögezte le. Topogott néhányat spárgával átkötött cipőjével. — Nem tart majd sokáig — közölte. — Induljunk? — Igen. Andrej befogta magát taligájába, de Izja húzta az időt, még egyszer körüljárta a piramist. Láthatólag ő is maga elé képzelt valamit, valamiféle képeket, nagyon is kedvére valókat, suttyomban mosolygott, kezét dörzsölte, nagyot fújt a bajuszába. — Na, szépen festesz! — Andrej nem állta meg szó nélkül. — Tisztára olyan vagy, mint egy béka: lerakta a petéit, és most a büszkeségtől nem bír magával. Vagy mint a lazac. — Nana! — mondta Izja, magára öltve a kantárt. — A lazac az ikra lerakása után elpusztul… — Pontosan erről van szó — közölte Andrej. — Nono! — ismételte meg Izja zordan, és továbbindultak. Izja később váratlanul megkérdezte: — Te ettél lazacot? — Sokszor — válaszolta Andrej. — Tudod, milyen jó vodka mellé? Vagy szendvicsre, a teához… Miért? — Csak úgy… A lányaim már nem ehettek lazacot. — A lányaid? — csodálkozott Andrej. — Vannak lányaid? — Három is — mondta Izja. — És egyikük sem tudja, milyen a lazac. Elmagyaráztam nekik, hogy a lazac és a tokhal kihalt. Mint az ichthyosaurus. Ők meg ugyanezt mondják majd a saját gyerekeiknek a heringről… Még magyarázott valamit, de az elképedt Andrej nem figyelt rá. Ez aztán meglepetés! Három lány! Izja gyerekei! Hat éve ismerem, de vele kapcsolatban eszembe nem jutott volna ilyesmi. Hogy szánhatta akkor rá magát, hogy idejöjjön? Ha-jaj, Izja… Az ördög érti, miféle emberek vannak a világon… Nem, nem, fiúk, gondolta. Minden rendben, minden így van jól: normális ember úgysem jut el eddig a piramisig. A normális ember, ha eljutott egyszer a Kristálypalotáig, hát ott is marad élete végéig. Láttam is ott ezeket a normális embereket… szélük-hosszuk egy… Nem, fiúk, idáig legfeljebb egy másik Izja juthat el… És amikor széttúrja a piramist, föltépi a borítékot, nyomban megfeledkezik mindenről — úgy is hal meg, olvasás közben…. Másrészt viszont engem is ideevett a fene. Minek? A Toronyban jó volt. A Pavilonban még jobb. Úgy meg, ahogy a Kristálypalotában, még sosem éltem, és már nem is fogok úgy érni… Na jó, Izját értem… Neki kukac van a fenekében, képtelen megmaradni egy helyen. És ha nincs velem Izja, én vajon eljöttem volna onnan, vagy ott ragadok? Nagy kérdés… …Miért kell továbbmennünk? — kérdezte Izja az Ültetvényen, a suvikszos bőrű, sima testű, bögyös lányok pedig türelmesen hallgattak minket. Miért kell mégis, mindentől függetlenül továbbmennünk? — szónokolt Izja, szórakozottan simogatva a legközelebbi lány bársonyos térdét. — Hát azért, mert mögöttünk vagy a halál, vagy az unalom van, és az unalom is halál. Neked talán nem elég ez az egyszerű magyarázat? Hiszen mi leszünk az elsők, érted? Hiszen még egyetlen ember sem járta végig ezt a világot az egyik végétől a másikig: a dzsungelektől és mocsaraktól egészen a nulláig… Még az is lehet, hogy ezt az egész miskulanciát csakis azért fundálták ki, hogy akadjon egy ilyen ember… Aki végigjárja az elejétől a végéig… Minek? — kérdezte makacsul Andrej. Honnan tudnám, hogy minek? — méltatlankodott Izja. És minek épül a templom? Nyilvánvaló, hogy a templom az egyetlen látható cél, és az, hogy mire való, nem korrekt kérdés. Az ember nem lehet meg cél nélkül, nem bírná ki, ezért is adatott neki értelem. Ha nincs célja, kitalál magának… Te már ki is találtad a magadét, mondta Andrej, feltétlenül végig kell járnod az utat az elejétől a végéig. Szép kis cél… Én ezt nem kitaláltam, vitatkozott Izja, számomra az az egyedüli lehetőség. Nem adatott más választás. Vagy a cél, vagy a céltalanság — hát így állnak a kettőnk ügyei… És minek tömöd a fejemet azzal a te templomoddal, kérdezte Andrej, annak mi köze mindehhez? Nagyon is nagy köze van hozzá, riposztozott igen elégedetten Izja, mintha csak erre várt volna. A templom, kedves jó Andrjusecskám, az nemcsak az örök könyvek meg örök dallamok. Különben azt hihetnénk, hogy csak Gutenberg után kezdett épülni. Nem, barátocskám, a templom a cselekedetekből is épül. Ha úgy tetszik, a cselekedetek adják a templom cementjét, azok tartják, azokon áll. Minden a tettekkel kezdődött. Kezdetben vala a tett, majd a legenda, és csak azután minden egyéb. Természetesen rendkívüli, szokatlan, ha úgy tetszik, megmagyarázhatatlan cselekedetről van szó. Hiszen maga a templom is ezzel kezdődött — egy nem közönséges tettel!.. Vagyis hőstettel, vetette közbe megvetően kuncogva Andrej. Jó, legyen hőstett, hagyta rá engedékenyen Izja. Szóval kiderül, hogy te is hős vagy, mondta Andrej, vagyis azon igyekszel, hogy hőssé legyél. Tengerjáró Szindbád és leleményes Odüsszeusz… Ostoba vagy, felelte Izja. Kedvesen mondta, bántó szándék nélkül. Hidd el, barátocskám, hogy Odüsszeusz nem akart hős lenni. Ő egyszerűen hős volt — ilyen volt a természete, nem tehetett másképp. Te képtelen vagy szart enni, hánynod kell tőle, neki meg hánynia kellett attól, hogy békésen királykodjon azon az ő illatos Ithakáján. Látom én, hogy sajnálsz — mániákus vagyok, úgymond, eszement… Látom én, látom. De nem kell sajnálnod. Irigyelned kell. Mert nagyon pontosan tudom, hogy a templom épül, hogy ezenkívül semmi sem fontos a történelemben, hogy életemnek egyetlen feladata van: óvni ezt a templomot, gyarapítani kincseit. Én persze nem vagyok Homérosz, sem Puskin, én egyetlen téglát sem építhetek bele a falába. De Katzman vagyok! És a templom itt van bennem, tehát én is részecskéje vagyok, vagyis az én róla szóló tudásommal is, még egy emberi lélekkel nagyobbra nőtt a templom. És már ez gyönyörű. Még akkor is, ha egyetlen morzsával sem gyarapítóm a falát… Pedig törekszem rá, elhiheted. De alighanem nagyon is aprócska morzsa lesz az, de ami még rosszabb — ez a morzsácska idővel talán magától lehullik, nem alkalmas a templom gyarapítására, én mindenesetre akkor is tudom: a templom itt volt bennem, erős volt, és általam is… Ebből egy szót sem értek, mondta Andrej. Zavaros, amit magyarázol. Valami vallásféle: templom, lélek… Na persze, vágta rá Izja, ha nem üveg vodkáról vagy kétszemélyes matracról van szó, akkor az már csakis vallás lehet. Mit húzódozol? Nem te sírtad tele a fülemet, hogy elvesztetted a talajt a lábad alól, hogy légüres térben vergődsz? Úgy is van. Ennek így kellett veled történnie. Minden valamennyire is gondolkodó ember végül is idejut… Hát én talajt kínálok a talpad alá. A legszilárdabbat, ami csak lehetséges. Ha kell, vesd meg rajta szilárdan mind a két lábadat, ha nem, eredj a fenébe! De ne nyavalyogj! Csakhogy, mondta Andrej, te nem szilárd talajt kínálgatsz, hanem valami formátlan ködgomolyt. De rendben. Vegyük úgy, hogy mindent megértettem erről a te templomodról. És akkor mi hasznom van belőle? Építőjének nem vagyok alkalmas — valljuk be, én sem vagyok Homérosz… Neked legalább ott van a templom a lelkedben, nem tudsz meglenni nélküle — hisz látom én, hogy úgy rohangászol föl és alá a világban, mint a kölyökkutya, mohón körülszaglászol mindent, ami az utadba akad, megnyalod, vagy a fogadat mélyeszted bele! Látom, hogyan olvasol. Képes vagy naponta huszonnégy órát olvasni… és mellesleg mindent meg is jegyzel, amit elolvastál. Én erre képtelen vagyok. Szeretek olvasni, de csak mértékkel. Zenét hallgatni? Kérem, nagyon szívesen. De nem huszonnégy órán át! És a memóriám is a lehető legközönségesebb — nem vagyok képes a fejembe tömni mindazt az értéket, amit az emberiség fölhalmozott. Még ha csak ezzel foglalkoznék, akkor is képtelen lennék rá. Az egyik fülemen be, a másikon ki. Hát mi hasznom nekem így a templomodból?… Jó, jó, felelte Izja, igaz, így van. Nem vitatom. A templom nem adatott meg mindenkinek… Nem tagadom, hogy kevesek kincse, ez az emberi természettől függ… De figyelj, elmondom, hogyan képzelem én ezt az egészet. A templomnak vannak építői, kezdte Izja az ujjain számolni. Ők azok, akik falait fölhúzzák. Azután vannak, hm… a fenébe is, nem találom a megfelelő szót, folyton csak vallási fogalmak jutnak eszembe… Na, mindegy, legyen, szóval vannak az áldozópapok. Ők azok, akik a lelkükben hordozzák. Akiknek a lelke révén gyarapodik, akiknek a lelkében létezik… És vannak a haszonélvezők, akik, hogy is mondjam, táplálkoznak belőle. így hát Puskin építő. Én áldozópap vagyok. Te pedig haszonélvező. És ne fintorogj, te hülye! Ez nagyon nagy dolog! Hiszen a haszonélvezők nélkül a templom emberi szempontból végképp elvesztené mindenjelentőségét. Fogd föl, te hatökör, micsoda mázlista vagy! Hiszen hosszú évekig tartó különleges felkészítés, agymosás, a hazugságok ravasz hálója kellene ahhoz, hogy téged, a haszonélvezőt rávegyenek a templom lerombolására… Márpedig egy olyan embert, amilyenné mostanra váltál, már nem lehetne ilyesmire rávenni, legfeljebb életveszélyes fenyegetéssel!.. Fogd már föl, te tökfej, hogy a magadfajtából is csak elvétve akad! Hiszen a többségnek elég csak inteni, csak megengedni neki, és máris rohan kurjongatva, feszítővassal, hogy lerombolja, fáklyával, hogy fölgyújtsa… megesett már, nem is egyszer! Te meg nyafogsz. Ha egyáltalán föltehető a kérdés, mi célt szolgál a templom, hát erre egyetlenegy válasz adható: téged!.. — Andrjuha! — szólalt meg Izja jól ismert, kellemetlen hanghordozásával. — Nem iszunk egy kortyocskát? Egy jókora emelkedő tetején jártak éppen. Baloldalt, ahol a Szakadék volt, mindent elborított a veszettül kavargó por átláthatatlan, zavaros felhője jobboldalt viszont érthetetlen módon világosan látszott a Sárga Fal, amely itt nem sima és egyenletes volt, mint a Város területén, hanem ráncok és gyűrődések szántották, úgy festett, mint valami monumentális fa kérge. Előttük a mélyben asztalsimaságú, fehér kőfelület terült el — nem kavics, hanem egybefüggő kő, egyetlen hibátlan monolit —, és ez a mező a végtelenbe veszett, ameddig a szem ellátott, fölötte, a dombtól vagy fél kilométernyire két vaskos légtölcsér kavargott, az egyik sárga, a másik fekete… — Ez valami újdonság — mondta Andrej hunyorogva. -Nézd csak, tömör kő… — Mi? Ja, igen… Figyelj, igyunk egy kortyot, már négy órája… — Jó — egyezett bele Andrej. — De előbb ereszkedjünk le innen. Lekászálódtak a dombról, megszabadultak a hevederektől, és Andrej előkereste kocsijáról az átmelegedett víztartályt. A tartály beleakadt a géppisztoly szíjába, aztán a kétszersültes zsákocskába, amelyben már a morzsáknak is csak maradéka volt, de Andrej végül mégis kicibálta, és térdei közé szorítva lecsavarta róla a kupakot. Izja türelmetlenségében szinte táncot járt mellette, készenlétben tartva két műanyag poharat. — Szedd elő a sót! — szólt rá Andrej. Izja nyomban fölhagyott a tánccal. — Ugyan, hagyd már — nyafogta. — Minek? Igyuk meg így… — Só nélkül nem kapsz — mondta Andrej elcsigázottan. — Akkor add úgy — törődött bele Izja, de máris új ötlete támadt. Letette a poharakat a kőre, és kotorászni kezdett a kocsiján. — Tudod mit, én inkább lenyelem külön a sót, és aztán leöblítem a vízzel… — Uram isten — nyögte Andrej elképedve. — Jó, jó, csináld, ahogy akarod. Félig töltötte a poharakat a meleg, vasszagú vízzel, elvette Izjától a sóval teli csomagocskát, és azt mondta: — Nyújtsd ki a nyelved! Egy csipet sót szórt Izja vaskos nyelvére, figyelte, hogyan fintorog, grimaszol Izja, hogyan kap mohón a pohár után, majd megsózta a maga adagját, és apró, fukar kortyokban kezdte nyelni, minden élvezet nélkül, mint valami orvosságot. — Ez jó — krákogott Izja. — Csak kevés, igaz? Andrej bólintott. Ahogy lenyelte a vizet, az rögtön verejtékként ütött ki rajta, a szájában ugyanazt érezte, mint előtte, a néhány korty nem hozott megkönnyebbülést. Fölemelte a tartályt, latolgatta a súlyát. Néhány napra valószínűleg elég, de aztán… Aztán majdcsak lesz valami, intette le magát dühösen. A Kísérlet, az Kísérlet. Élni nem hagynak, de meghalni sem… Végignézett az előttük elterülő, hőségtől izzó, fehér platón, beharapta száraz ajkát, és nekilátott, hogy visszarakja a kocsira a víztartályt. Izja megint lekuporodott, hogy visszakötözze leszakadt cipőtalpát. — Tudod, tényleg valahogy furcsa ez a hely — fújtatott közben. — Nem is emlékszem ilyesmire. — Tenyerével ernyőzve szemét, fölpillantott az égre. — Zeniten van — közölte. — Isten bizony zeniten. Valami lesz… Dobd már el a fenébe azt az ócskavasat, mit nyűglődsz vele?! Andrej akkurátusán visszadugta a géppisztolyt a víztartály mellé. — E nélkül az ócskavas nélkül a Pavilon után rendesen ott hagytuk volna a fogunkat — emlékeztette Izját. — Igen, a Pavilon után — vitatkozott Izja. — De most már ötödik hete vánszorgunk itt, és ezalatt még egy legyet sem láttunk… — Jó, jó — intette le Andrej. — Nem neked kell cipelned. Indulás. A kőplató meglepően simának bizonyult. A kocsik úgy gurultak rajta, mint az aszfalton, csak a kerekek nyikorogtak. De a hőség még elviselhetetlenebb lett. A fehér kő visszaverte a napsugarakat, a szemüket semmi sem védte. Talpukat úgy égette a kő, mintha mezítláb lennének, és meglepő módon egyáltalán nem lett kevesebb a por. Ha itt nem fordulunk föl, gondolta Andrej, hát örökké élünk… Szemét erősen összehúzta, majd teljesen becsukta, úgy ment. Ettől valamivel könnyebb lett. Majd így megyek, gondolta. És csak, mondjuk, minden húsz lépés után nyitom ki a szemem. Vagy harminclépésenként… Körülnézek, és megyek tovább… Ehhez nagyon hasonló fehér kővel volt kirakva a Torony pincéje. Csak ott hűvös volt, és félhomály, a falak mentén pedig rengeteg kartondoboz sorakozott, teli mindenféle fémtárggyal. Szögek, különböző méretű csavarok, ragasztós- és festékesdobozok, különböz színű lakkokkal teli üvegek, asztalos- és lakatosszerszámok, zsíros papírba csomagolt csapágyak… Semmi ehetőt nem találtak, de a sarokban, egy a falból kiálló, rozsdás csőcsonkból hideg és hihetetlenül jóízű víz csörgött vékony sugárban a földre… — Remek ez a te rendszered… — mondta Andrej, és huszadszor is odatartotta poharát a vízsugár alá. — Csak egyvalami nem tetszik benne. Nem szeretem, ha az embereket fontosak ra és nem fontosakra osztják föl. Ez nem helyes. Aljasság. Áll a templom, körülötte meg nyüzsög az ostoba csőcselék. “Az ember — lélek, porhüvellyel megterhelve!” Még ha úgy volna is! Ez akkor sincs így jól. Ezen változtatni kell, az ördögbe is… — Én talán azt mondtam, hogy nem kell? — lendült támadásba Izja. — Természetesen jó lenne változtatni ezen a rendszeren. Csak hogyan? Mind ez ideig az összes kísérlet arra, hogy megváltoztassák ezt a helyzetet, hogy elsimítsák az embertömegek egyenetlenségeit, hogy mindenkit azonos színvonalra hozzanak, hogy minden jó és igazságos legyen, mindezek a kísérletek a templom megsemmisítésével végződtek, no meg az átlagos szint fölé magasodó fejek levágásával. És kész. Az egyenletesre gyalult felületen pedig viharos gyorsasággal, akár a rákos daganat, fölnövekedett az új politikai elit bűzös piramisa, még undorítóbb, mint az előző volt… És tudod, más út egyelőre nem ismeretes. Ezek a szélsőséges kilengések persze nem változtatták meg a történelem menetét, és nem tudták végképp lerombolni a templomot, de igen sok tiszta fej esett áldozatukul. — Tudom — mondta Andrej. — Mégis ocsmányság. És minden elit undorító… — Már megbocsáss! — vitatkozott Izja. — Ha azt mondod: minden elit, amelyik más emberek sorsa és élete fölött rendelkezik, undorító, egyetértek veled. De az elit önmagában véve, önmaga számára — kit zavar? Ingerel másokat — a dührohamig, a gyűlöletig! — , az más dolog, hiszen éppen ez, az ingerlés az egyik funkciója… A teljes egyenlőség pedig nem más, mint mocsár, pangás. Köszönetet kell mondanunk az anyatermészetnek, hogy a teljes egyenlőség nem is lehetséges… Értsd meg, Andrej, én nem a világ átalakításának rendszerét kínálom. Nem ismerek ilyen rendszert, nem is hiszem, hogy létezik. Túlságosan sok különböző rendszert próbáltak már ki, és nagy vonalakban minden maradt a régiben… Én csak a létezés célját kínálom… pfú, hiszen nem is kínálom, teljesen összezavarsz. Én magamban és magamnak fedeztem föl ezt a célt — az én létezésem célját, érted? Az én és a hozzám hasonlók létezéséét… És erről csak neked és csak most beszélek, mert megsajnáltalak — látom, hogy megérett egy ember, fölégetett mindent, aminek eddig hódolt, és hogy most minek hódoljon, nem tudja. Hiszen e nélkül létezni sem tudsz, az anyatejjel szívtad magadba a szükségletet, hogy hódolj valaminek vagy valakinek. Örökké azt verték a fejedbe, hogy ha nincs olyan eszmény, amelyért érdemes meghalni, akkor egyáltalán élni sem érdemes. Az olyanok pedig, mint te, eljutva a végső fölismerésig, iszonyatos dolgokra képesek. Vagy golyót röpítenek a homlokukba, vagy pedig rendkívüli gazemberré válnak — meggyőződéses, elvi alapon álló, könyörtelen gazemberré, érted? Vagy ami még ennél is rosszabb: nekilátnak, hogy bosszút álljanak a világon azért, mert olyan, amilyen, és nem hajlandó megfelelni valamiféle számára előírt eszménynek… A templom eszméjének pedig megvan az az előnye is, hogy meghalni érte egyszerűen ellenjavallt. Érte élni kell. Mindennap, teljes erőből és teljes gőzzel… — Igen, valószínűleg… — préselte ki magából Andrej. — Alighanem így is van. De ez az eszme akkor sem az enyém! Andrej megállt, és erősen megragadta Izját az ingénél fogva. Izja kinyitotta a szemét és rémülten kérdezte: — Mi van? Mi baj? — Hallgass! — sziszegte Andrej. Valami volt ott elöl. Valami mozgott — nem poroszlop kavargott, nem az gomolygott közvetlenül a kő fölött, hanem mindezeken átderengve mozgott. Közeledett. — Emberek — lelkesedett Izja. — Figyelj, Andrej, emberek! — Halkan, te hülye! — suttogta Andrej. Már maga is fölfogta, hogy emberek. Vagy egy ember… Nem, úgy látszik, ketten vannak. Állnak. Valószínűleg ők is észrevették… Már megint semmit nem látni az átkozott por miatt. — Hát tessék! — suttogta Izja ünnepélyesen. — Te meg egyre azt hajtogattad, hogy fölfordulunk… Andrej óvatosan ledobta magáról a hámot, és kocsijához lépett, le sem véve szemét az elöl imbolygó, kivehetetlen árnyékokról. A fenébe is, hányan vannak? És milyen távol? Százméternyire? Vagy közelebb? Kitapogatta a kocsin a géppisztolyt, kibiztosította, és odaszólt Izjának: — Húzd félre a kocsikat, és bújj mögéjük. Fedezz, ha úgy alakul… Izja markába nyomta a géppisztolyt, és vissza sem nézve lassan megindult előre, kezét a pisztolytáskán tartva. Szinte semmit sem lehetett látni. Agyonlő, gondolta Izjáról. Egyszerűen bele a hátamba… Most már kivehetővé vált, hogy azok közül is megindul előre az egyik. Zavaros, hórihorgas sziluett a kavargó por függönye mögött. Van fegyvere, vagy nincs? Hát tessék, itt van neked az Antiváros. Ki hitte volna? Nem tetszik, ahogy a kezét tartja! Andrej óvatosan kinyitotta a fegyvertokot, és megragadta a pisztoly bordázott agyát. Hüvelykujja magától rátapadt a kibiztosítóra. Minden rendben, majd elrendeződik. El kell rendeződnie. Az a lényeg, hogy csak semmi hirtelen mozdulat… Előhúzta tokjából a pisztolyt. A fegyver beakadt valamibe. Andrej pánikba esett. Cibálta, mind vadabbul, végül teljes erőből rángatta a pisztolyt. Tisztán látta annak a valakinek a heves mozdulatait, aki szembejött vele (nyurga, toprongyos, elcsigázott figura, koszos szakálla szinte a szeméig ér). Hülyeség, gondolta, meghúzva a ravaszt. Volt a lövés, volt a másik lövés fölvillanása, és mintha Izja kiáltott volna… És volt egy ütés a mellén, amelytől nyomban kialudt a Nap… — Nos, Andrej — zendült föl némi ünnepélyességgel a Mentor hangja —, az első kört végigjárta. A zöld üvegernyős lámpa világított, fénykörében az asztalon ott feküdt a Leningrádi Pravda legfrissebb száma, benne A leningrádiak szeretete Sztálin elvtárs iránt határtalan című, terjedelmes vezércikk. Mögötte a könyvespolcon döngicsélt és zümmögött a rádió. A mama a konyhában csörömpölt az edényekkel, a szomszédasszonnyal beszélgetett. Sült hal szaga terjengett. Az ablak alatt, a szűk udvarban zsibongtak a gyerekek, bújócskáztak. A nyitott szellőzőablakon beáradt a nedves tavaszi levegő. Még egy perccel korábban is minden más volt, mint most- sokkal hétköznapibb és megszokottabb. Az egésznek nem volt már jövője. Pontosabban fogalmazva — elkülönült a jövőtől… Andrej gépiesen kisimította az újságot, és megszólalt: — Az elsőt? Miért az elsőt? — Azért, mert még sok hátravan — felelt a Mentor hangja. Andrej akkor, igyekezve nem nézni arra, amerről a hang jött, fölállt, és vállával nekidőlt az ablaknál álló szekrénynek. Alatta is, fölötte is hosszan elnyúlt a világítóudvar fekete kútja, amelyet gyengén világítottak meg az ablakok sárga négyszögei, és valahol messze fönt, a már teljesen sötét égbolton villogott a Vega. Teljességgel lehetetlen volt újra elhagyni mindezt, és teljességgel — sőt még inkább! — lehetetlen volt itt maradni. Most. Mindezek után. — Izja, Izja! — kiáltotta egy átható női hang az udvar kút mélyében. — Izja, gyere vacsorázni!.. Gyerekek, nem láttátok Izját? És odalenn gyerekhangok harsogták: — Iszka! Katzman! Gyere, anyád hív!.. Andrej teste megfeszült, arcát nekinyomta az ablaküvegnek, a sötétséget kémlelte. De csak a jókora farakások közt imbolygó, kivehetetlen árnyékokat látott a kút nyirkos, fekete mélyén.